A konkretizáció episztemológiája (A direkt helyettesítés elmélete)

2.3.2. A konkretizáció episztemológiája

Ám ha a nyomot nem is tekintjük többé képnek, valahogyan értelmeznünk kell a nyomok konkretizálható, kifejthető mivoltát.

Az egymásra épülő kifejezés-tartalom viszonyok sorozatában minden KRT (= kifejezés-tar-talom reláció) számára az előző KRT szolgáltatja az anyagot. Ha úgy tetszik, nincs tehát anyag, csak alacsonyabb, elavult forma. Az alacsonyabb formák egymásba süppedt gyurmája szolgáltatja az anyagot az új formálás számára. A lerakódott, pusztán emlékezetbeli, passzív élmények képezik az aktív élmény, a szellemi aktivitás élménye, a megkülönböztetés hatalma, a határvonás teremtő ereje anyagát. De azt is mondhatjuk, hogy nincs forma, csak az elfojtott anyag visszatérése az önmegmutatkozás új nívóján. Ez esetben a forma pusztán az anyag érintkezése a megismerő aktivitással, a felébredt önadottsággal, az anyagba belevetett, de benne fel nem olvadott egzisztencia ellenállásával, melyet az anyag elnyelő hatalmával szemben kifejt. Ha az új KRT a régi KRT formája, s minden KRT egy következőnek anyaga, akkor mindig a legközvetettebb képviseli a közvetlent, az utolsó leváltó az első leváltottat, mert a közvetlen lehetetlen, a közvetlen kifejezés maga a dolog lenne, nem jele vagyis kifejezése. Ha a dologról képünk van, az már csak a kép, nem maga a dolog, a kép el -nyelte a dolgot, közénk és a dolog közé állt, s már csak egy új kép, mint az előbbi kritikája közelíthet a dologhoz.

Ez az oka, hogy a posztmodernben, ahol mindez tudatosul, a távollét az igazi jelenlét, a szétszórtság az igazi egység, az igazi a hamis határesete, a még túllépni nem tudott hamis, a túlléphetetlen túllépendő megdermedt pillanatának képe. Az, amit ma tudunk mondani a dologról, képviseli a dolgot magát, míg bármilyen többletinformáció, mely új kontaktusnívó nevében lépi túl jelenlegi képünk tárgykontaktusát, a jelenlegi képet a tárgyélmények rendjé-ből a pontatlan képek rendjébe utalja át.

Mindezt úgy is felfoghatjuk, Derridával, mint a jelenlét örök halasztását, de úgy is, Hegellel, mint a jelenlétet az örök halasztásokban, a relatív igazságokban kiterítő teljes igazság folyamatát, melyben minden relatív igazság kiharcolása és meghaladása által is folyamatosan részesedünk. Derridánál a játék vége lenne a lehetetlen teljes jelenlét, míg Hegelnél a vég a kezdet és a kezdet a vég, s mindenben jelen van a teljesség, mert azt közvetíti minden, ez pedig azért lehetséges, mert minden végtelen közvetítést az ő kezdettől birtokolt előtudása közvetít. Derridánál csak a pozitív elemektől megfosztott különbségek valósak, míg Hegelnél a burjánzó formarendek különbségei visszahozzák a játékba, képviselik az el -veszettnek hitt anyagrendet.

KR T3

KR T2

KR T1

kifejezés (K)

tartalom (T)

tárgy

58. ábra

A platoni barlang felfogható úgy, mint a külső begyűrődése a belsőbe, a világstruktúra begyűrődése a szubjektivitásba, ahogy a világ is felfogható a vele vis-à-vis szubjektivitás kivetüléseként. E megduplázódás a lét önazonosításának sansza, mely csak a megkettőződés -ben válik önmaga birtokosává, ezért van szüksége tanúra, a szubjektivitásra. A megismerés előrehaladása pedig a feneketlen gyomor képét állítja a barlang képe helyére: egyre több

„kint” gyűrődik be a mint nagyobb mélységre szert tevő bentibe. Azért kell egyre újabb, magasabb megismerési síkoknak egymásra boltozódniuk, mert mind mélyebb síkokat fedezünk fel a megismert tárgy oldalán. A tárgykapcsolat elégtelenségével vívódva halmozott közve-títések a vele való birkózásban adnak számot a tárgyról. Az összfolyamat a robbanásszerű tágulás képét nyújtja.

A konkretizáció kiindulópontja és létalapja a parafrazáció. A kezdeti konkretizációs impulzusok, melyek egyelőre a parafrazáció szintjén jelennek meg, mintegy rezgés -természetűek, az ismeretinformáció áthullámzásaként új és új terminológiákba, az átvett tudás változó adatrendekben való újrastrukturálásaként, míg a kifejlett, eredményként jelent-kező konkretizáció az, ami viszonylag tartósan akceptálható, új tudásként kristályosodik ki mindebből. Egy adott kifejezés tartalma a parafrazációk sora által kerül be más nyelvezetekbe, világképekbe, élményrendekbe, új vizsgálati és tapasztalati nívókra. Az információ átvitele az új közegekbe új információ nyerésének forrása. Az értelmező lefordítások eredménye kölcsönös alkalmazkodás, amelyben mindkét tapasztalat lehet nyertes. A befogadott információ is kap a rendszertől új információt, de a rendszer is a bedolgozott üzenettől. A tudásstruktúra útja a tudásközegek között egyrészt strukturális differenciációhoz, pontosabb meg -határozásokhoz vezet, másrészt ennek során új jelentéselemek felvétele is zajlik, a jelentések kristályosodása is folyik. A parafrazációk és a nehézségeikből fakadó interpretációk előre hajtják a megismerést, ám ha a befogadó rendszer primitívebb a küldőnél, úgy fékezhetik is.

Ennek jellegzetes példája a múlt egyik gondolati műfaja, a „burzsoá ideológia bírálata”, melyet a marxista hivatalnokfilozófusok iparszerűen űztek brosúráikban. A mai ideológiai nagyüzem futószalag termékeiben hasonló automatizált, sematikus formákban zajlik a „pla-tonizmus”, „metafizika”, „patriarchális ideológia” stb. bírálata.

A konkretizáció eredménye a konkrétum, melyet azonban elsöpör a további konkretizációs folyamat, mely végül is a mindenkori eredmények halálában élő megfoghatatlan, de legfőbb eredmény. Amíg minden igazság hamissággá válik, addig él az igazság. Az igazi konkrétum tehát az új és új adalékok fényében állandóan eltolódó igazság, amelyet a dialógus tart élet-ben, ami nem feltétlenül külső dialógus, magasabb szinten a kritikus tudás öndialógusa is lehet. Az érett megismerés ugyanis tudja, hogy nincs megállás.

A tárgyat jel, ezt újabb jel közvetíti; a kifejezés-tartalom viszonyra további ilyen viszony épül. A tárgy-jel szubsztitúciót leváltja a jel-jel szubsztitúció. A tárggyal teszünk valamit, a tárgynál-lét módja a tevés, az első jellel beszélünk a tárgyról, megnevezzük azt. De mit teszünk a második jellel? A jel-jel szubsztitúció az a pont, ahol az utak elválnak. A jel-jel szubsztitúció iménti jelet leváltó újabb jele az előbbihez képest újraértelmezi a tárgyat, s ezt két módon teheti, a fogalmi analízis vagy az érzéki felidézés módján. Az érzéki felidézés módszere az indirekt szimbolika, melyben a második jel nem a tárgy újabb jele, hanem egy másik tárgy jele, tehát másról beszélünk, de a játszmába beugró új tárgykép az iménti tárgyra utal, az első jel tárgyára, s a két tárgy különbsége aktivizálja a képzeletet, mely helyreállítja a póttárgy és a valódi kapcsolatát. A tárgy-jel szubsztitúció direkt jelet eredményez, melynek

feladata, hogy a kulturális realitásképbe betáplálja a tárgyat, mint az adott kultúra birtokát, ismereti egységét, a meghódított létalap egy tartozékát. A direkt jel a tárgy birtoklását fejezi ki az adott kultúra által, mintegy bekerít és kijelöl egy darab birtokot. Erre a direkt jelre ráépülhet egy indirekt szimbolika, mely akkor jön létre, ha nem a direkt nevet vagy leírást módosítja a szimbolika, hanem, megőrizve azt, csak hozzáférhetőségét módosítja, nem a direkt névvel szólítva meg a tárgyat, ám a tárgy klasszifikálását, gondolati birtokba vételét továbbra is a direkt névvel valósítja meg, a direkt nevet pótló indirekt kifejezés feladata így a tőle elvonatkoztathatatlan direkt név tartalmának képzeletszerű jellemzése. A poétikus szimbolika nemcsak indirekt, hanem alkalmi is. Az indirekt kifejezés, mint alkalmi és személyes megközelítés kifejezése, nem a tárgyat definiálja újra hanem a hozzá való viszonyt; a rögzített, bevett jelentés helyett alkalmit próbál ki, feladata a megismerés mozgásba hozása, a tárgyi viszony megelevenítése, és nem egy kutatás végeredményének új megrögzítése. A tárgy-jel szubsztitúciót leváltó jel-jel szubsztitúció mint indirekt szimbolika olyan viszonyt eredményez, amelyben nem a tárgyról beszélnek, hanem valami másról, de ez a másról szólás a tárgyról szólás indirekt módja, a tárgy kerülő úton való megközelítése.

Célja, hogy saját szemünkkel lássuk, saját perspektívánkban közelítsük meg, ne átvett, személytelen, hanem eredeti személyes viszonyt vegyünk fel vele. (A megszokott jelet pótló szokatlan jelre azért van szükség, mert a közvetlen, egyszerű, szokott jel magában véve nem-jel, a megmerevedett, izolált, a felfedező folyamat permanenciájából kiszakadt jelviszony úgy működik, mint a hiányzó kifejezés. Így a megelevenítendő jel és a hiányzó jel egyazon esetnek tekinthető. Nemcsak a jel utal a tárgy hiányára, az indirekt szimbolika jelhiányra való utalással fejezi ki és kutatja a tárgyhiányt.)