A valóság három arca

A valóságkeresést vizsgálva feltűnik, hogy a „túl”, a „kint” kétértelmű. A keresett reális meg-nevezhetetlen többarcúságának következménye, hogy egészére két nevünk van, melyekre egymással egyezkedni képtelen világnézetek épülnek. A kanti magánvalót a jelenség takarja el, a derridai jelenlétet a szupplementáció. A megkülönböztetések csak absztrakt modellt nyújtanak, a létteljesség elérhetetlen vagy elveszett, csak az irreális modell adott.

A realitás szubjektív vagy objektív realitás, a lélek vagy a lét hozzáférhetetlen vagy kimerít -hetetlen magánvalósága, a tudatnak ellenálló „dolog” két pólusa. Az objektív realitás ismét kettős, kétarcú, mert hol az érzéki anyagot, hol az ideális lényeget tekintjük „igazi valóságnak”.

A valóság három arcának egyike inneni, kettője túli a szubsztitúciós rendszer mindenkori szűrőinek és formálóinak berendezkedésén.

A „realizmus” az eszmét is a „külső” realitásba „varrja be”, a nominalizmus a realitást is a névvel reprezentált eszmébe. Mindegyik egy integrációsíkot fogad el, de ezzel megkettőzi a maga elfogadott síkját. Az eszméket is realitásnak tekintsük vagy a realitást is konstrukciónak?

71. ábra a

szimbolikus mindig zárt

a reális mindig nyílt

Ha az eszme is realitás, másképp az, mint az empirikus tárgyak realitása. Ha a realitás csak szo-ciális eszmerendszer, megint csak másképp az, mint a puszta fikció. Mindkét esetben az elfoga-dott síkon termelődik újjá a két sík különbsége, ahogyan a kommunista diktatúrák egypárt-rend-szerében a párton belül termelődtek újjá, frakciókként, a pluralisztikus demokráciák pártjai.

Tény és lényeg verseng az igazi valóság, a jelölt rangjáért. Vajon a jel a lényegkoncepció segítségével keresi a tény konkrét realitását vagy a tény mint puszta illusztráció segítségével a lényeg realitását? Tény és lényeg, fenomenális, észlelési realitás és noumenális realitás versengnek egymással. A filozófiai viták mögött az alternatív közvetítési rendszerek által széttépett tudat kérdése rejlik: mire „hasonlít” a „magánvaló”? Az érzéki jelenség vagy a gondolati jelenség, az empirikus tárgyélmény vagy az eszme ad „hűbb” képet? Mindkettőre

„hasonlít”, és egyikre sem, amennyiben mindkettő csak a viszony – érzéki vagy gondolati, képi vagy fogalmi közvetítés – túlsójának metaforája. Az érzéki és fogalmi jelenség, az érzéki anyag és a gondolati absztrakció a hozzáférhetetlen reális két metaforája.

Az egyén vagy közösség a létezők szétszórt sokaságába a maga helyzetének megfelelő perspektívából lát bele, de nemcsak a tárgyvilág rendje jelenik meg perspektivikusan. Maga a tárgyvilág mint érzéki világ is egy lényegvilággal szembenálló perspektivikus adottság.

Két „helyre” képeződik le, két viszonyba beleírva jelenik meg a reális, az állati érzékek által materializálva, s az emberi nyelv által immaterializálva: érzéki tényként vagy fogalomként.

A megjelenés eleve kettős: két egymást kiegészítő viszonytípusban képeződik le a realitás az érzékiség és gondolat számára. Az angol empirizmus az egyiknek hisz, a német idealizmus a másiknak. Mivel az egyik leképezésmód közelebb áll a köznapi tudat evidenciáihoz, csak azt a kérdést tegyük fel, mi rejlik az idealizmus logikája mögött? Hegel úgy gondolta, a fogalom épp arra jó, hogy elvonatkoztassa a dolgot szükségleteinktől, s ne hozzánk, hanem tulajdonságainak csak egymáshoz való viszonyában ragadja meg, ezért nem az érzék, hanem az eszme nála az igaz, vagy az eszme az az érzék, mely túllépi a viszonyt a lét felé. Mi vész el, mi elérhetetlen, a jelenség zár el a lényegtől vagy a jel a realitástól, a tudat a léttől, az absztraháló gondolat a tényleges, egyedi realitástól? A jel elzár a dologtól, de a megjelenő dolog éppúgy eltakarja – véges és szelektív, relacionális perspektívákban nyilvánítja meg – a maga lényegét, mint a jel a dolgot. Ha pedig így van, ezt a két „takarást” nem lehet-e egy-más ellen fordítani, hogy most már a jel azt „takarja”, ami a dolog „lényegét” takarja el?

Lényeg és realitás gyakran a talány, az elérhetetlen vagy keresett igazság felcserélhető terminusaiként jelennek meg, s ez a kölcsönös felcserélhetőség arra utal, hogy az, amit lényegen értenek, maga a létteljesség, amitől ugyanúgy el van zárva az empirikus jelenlét, mint a jelenléttől az őt közvetítő jelek. Így a lényeg mint potencialitás úgy bújik meg az aktua -lizált realitás mögött, a rejtőzködő Isten utódaként, mint a realitás a jelek mögött. A realizmust és nominalizmust, materializmust és idealizmust, angolszász empirizmust és klasszikus német filozófiát metaforikus valóságkereső rendszereknek tekintjük, s olyan választások-nak, amelyek valójában hősies áldozatok. Metaforák erdején át visz a létkeresés útja, de minden metafora-rendszer csak arra jó, hogy a másikhoz utaljon, mert csak az ellentétek spekulatív egysége vezet tovább.

A nominalizmus, a distinkt spiritualizmussal szemben, nem-distinkt materializmust kény-telen feltételezni:

A kettő úgy viszonyul egymáshoz, mint a digitális és az analógiás kommunikáció vagy mint a hullámtermészet a korpuszkuláris természethez. E kettősség tehát minden tudást üldöz, melyre a kettős kifejezés tárgyi egysége, distinkt formalizmus és nem-distinkt materializmus spekulatív azonossága lehet a válasz. A metafora-rendszerek konfliktusa világít be a metaforák mögé, a kifejezés megsokszorozódása fejezi ki a lét egységét.

A realitáskép környezetként ábrázolja a cselekvés számára preparált létezést, melyet nem egészében, csak részleteiben fog fel, az elérhető realitásokat, és ezeknek is csak cselekvés-releváns oldalát. A realitáskép tudásformájában a világban elfoglalt helyünk és cselekvési céljaink által meghatározott eszközaspektusok tárulnak fel, és nem a közönyös, abszolút magánvaló. De a „mire jó” perspektívájában annak valamije (oldala, aspektusa) mutatja meg magát, ami jó valamire. Ez a megmutatkozó a meg nem mutatkozó megmutatkozó részeként jelenik meg. A meg nem mutatkozóról csak irreális, fiktív, hipotetikus képeket alkothatunk.

Ezek sem teljesen alaptalanok, de nem az érzéki adatokat produkáló parciális viszonyok, egyes szervek velük érintkező valóságokkal való viszonyai, hanem egész létünknek az egész rajtunk kívül levő léttel való időbeli viszonya, az élettörténet, a sorsviszony által meg -alapozott perspektivikus állítások.

A természeti realitás független a róla alkotott képtől, a társadalmi realitás a kép köz -vetítésével jön létre. A kép ott a megjelenést közvetíti, itt a teremtést, a létrejövetelt. A realitás azonban, nemcsak az első, a második esetben is túlteljesíti a képet, az akarat többet akar, mint amiről tud, s a tett többet teremt, mint az akarat, mert eseménybe megy át a tárgyával való találkozásban, midőn a provokált valóság aktívvá válik a provokáló valósággal szemben.

Mégis a társadalmi realitás az ún. „kemény realitás”, mely visszamenőleg korlátozza (az elfojtással) a képalkotást, hogy így őrizze a maga strukturáltságát, míg a természet – és a társadalmi korlátok között meg nem férő emberi természet is – a mindenkori képeken túl-csorduló dinamikaként lazítja a megmerevedett díszletvilágot, a társadalmiság kulturális szklerózisát. A lacani „reális” a „kemény realitás”, a tartós környezetként adott berendezkedési formák aktív mozzanata. Tehát van egy kemény realitás és van egy aktív realitás: ha Lacan realitás-reális oppozíciója helyett realitáskép és reális oppozícióját használjuk, így a realitás további differenciálásával kell nyújtanunk azt, amit Lacan reálisa nyújtott aktív erőben, a realitás belülről való megtámadásaként. A mindennapi életben a tartós realitásokhoz alkal-mazkodunk, de nem az életvilág eme bútorzata a realitás lényege. Ezért minden tökéletes alkalmazkodás és sikeres berendezkedés öncsalás. Aki sikeres a közös alkalmazkodásforma

distinkt forma nem distinkt

anyag

72. ábra

kereteiben, elveszti egyéni perspektíváját („lelkét”). Az ontikus sikerfelhalmozás ára az ontológiai lemondás és elgyökértelenedés. Míg a nem-alkalmazkodás elébe megy a reális mozgásának, mert mozgásával és nem leülepedett formáival számol, a kemény realitás tisz-telete tesz a hegeli értelemben vett „fenntartó egyénné”. A fenntartó egyént pedig a jelen gondolati összefüggésben újradefiniálhatjuk, mint olyat, aki elvesztette a kapcsolatát a saját realitásával, önnön realitásáról, sajátosságáról és alkotó erőforrásairól mondott le a „kemény realitás” szolgálatáért. A fenntartó egyén (Hegel), a receptív ember (Nietzsche, Deleuze) kemény realitás és dinamikus realitás ellentétén belül rendezte be egzisztenciaformáját s a dinamikus realitásról való lemondást választotta, nem a lét teremtője, csak fogyasztója, az adott viszonyrendszer parazitája, a pillanat embere. Nem hagy nyomot a világban, mert ő a nyom. Nincs semlegesség: aki nem jobb világot hagy maga után, az egy rosszabb világ teremtésében, azaz a teremtés rombolásában vett részt.

Ha nem realitást és reálist állítunk szembe, mint Lacan, hanem realitásképet és realitást (=reális), akkor – a konvencionálisabb fogalmak hátrányait kompenzálandó – meg kell álla-pítanunk, hogy nemcsak a realitáskép, maga a realitás is elégtelen. A jelrendszer és realitás differenciájában menekülő összetevő, szökő rész a realitásban is visszatér. Maga a reális mint megvalósult realitás is csak felszín a „benne rejlő” lehetőségekhez képest. Ezért látták a filo-zófusok a „lényeget” mélyebb realitásnak, mint az aktualitást, A régi filozófia lényeg és aktu-ális realitás viszonyáról alkotott olyan képet, ami mai világképünkben nyelv és beszéd viszonyának felel meg. A lényeg volt a lét nyelve, míg az aktuális realitás a lét beszéde.

A realitás viszonyokban adott, mégpedig nemcsak megismerésszerű adottsága feltételezi a viszonyokat, hanem kiformálódott dolgok rendjeként való megtestesülése is. A viszonyok találkozásaiban születnek a határok, melyek a létezők rendjét s a rendben elfoglalt helyüket biztosító identitását meghatározzák. A realitás három viszonyrendben jelenik meg: az ész -lelésben, a cselekvésben és a tudásban ( a nyelvben és a tudományokban). A felhalmozott tudás az észlelési tapasztalatokat ellenőrzi a cselekvő tapasztalattal, a benyomást a meg -kísérléssel. A realitáskép az, amit tudunk a létezőkről, a realitás az, amit mozgósítunk, meg-nyilvánulni késztetünk belőlük. Az a képre szert tett, ez az alakra szert tett, az aktualizált viszonyokban megtestesült rész. De vajon az-e minden realitás, amit megnyilvánulni, tevékenységünk tárgyaként, létünk környezeteként alakot felvenni késztettünk?

Nyilvánvalóan van valami ezen túl is. A felszíni realitás az, ami a viszonyokban realizálódott a találkozók potencialitásaiból, a mélyrealitás pedig annak összessége, (az összesség teljesít-mény- és lehetőséghatárokat vonó egysége,) ami más viszonyok esetén realizálódhat az adott viszonyok által nem aktivált reagáló készségként. Ez a sem az érzékekben, sem a cselekvésben, sem a tudásban, sőt az aktualitás fennálló struktúráiban sem kifejezett rész ruházza fel a realitást konszolidált felszín és dinamizáló levésforrás kettősségével. A jel eltakarja a realitást, de a realitás is a mélyebb realitást, a lényeget mint potenciális létteljességet. Maga a realitás, mint aktuálisan realizált tényvilág is csak felszín a potencialitáshoz, a lehetőségek teljességé-hez képest. Maga a realizáció, az aktualizáció értelmében, felfogható úgy, mint kialvás, megkeményedés. Schelling Isten mindenhatóságában pillantotta meg az iszonyatot, a bűn lehetőségét, mely önkorlátozásra szorul, s az emberi szabadság születésének léttörténeti tükörstádiumára van szüksége konszolidációjához. Gondolatmenetünk egy másik iszonyat-forráshoz is elvezet, mely a létteljesség öngyilkossági ösztönének nevezhető, ami azonos az aktualizáció ösztönével. (Az aktualizáció megöli a létteljességet, a realizáció lehetetlenné

teszi a lehetőségek teljességét. De erre azért van szükség, mert már maga a létteljesség is iszonyatos, mivel minden jót és minden rosszat, minden összeférhetőt és minden összefér-hetetlent tartalmaz. Már maguk a lehetőségek lehetetlenné teszik egymást. A lehetőségek a lehetőségek gyilkosai.) Nem véletlen, hogy a nagyobb összefüggések csak a szemlélődő elmerülés és kivonulás számára nyilatkoznak meg. A kutatás közelítő tekintetet feltételez (mely úgy hat, mint a távcső vagy nagyító), a megértés azonban távolító, átfogó tekintet műve (megfordított távcső). Így két gonosz korlátozná egymást, segítve megmagyarázni a jó lehe-tőségének születését. Az isteni felettes vagy elővilágban a mindenhatóság a veszély, a korlátozott világban vagy a realitásban a tehetetlenség. Így azonban maga a rossz a realitás, a realitás ára a lét magmájának kihűlése – melyet az aktusnak, mint az adott realitás mozgósulásának kell újra áttörnie. A rossz a „kemény” realitás, a jó csak a realizáció, a törekvés, de minden realizáció, bevégzettként, rosszá, azaz „kemény” realitássá változik. A jó lehetőségéből fakad a rossz valósága, de a jó felülbírálja, és ezzel mozgásba hozza a valóságot, amelyben lehetőségként, tendenciaként és a tendenciát előlegező kivételes pillanatként is megnyilvánul.

A megvalósult, kemény realitás: hatalom – az eldöntött alternatívák kiábrándító konzek-venciáinak felhalmozódása, a működő hatalmak korlátozó és kényszerítő ereje. Mindenki, amennyiben vállalkozik a tettre (és nem pusztán engedelmeskedve reagál), érvényesíti a tettbe foglalt előtudást, a tett filozófiáját, mely szerint a lét kombinatorikáját nem merítik ki a reális berendezkedésben aktivált összefüggések. Mi magunk is ilyen létteljesség vagyunk, a kimerít -hetetlenség kimeríthetetlen része. Ennélfogva magunkban is érzünk hatékony erőket, melyeket a realitáskép nem ért el, sőt, olyan erőket is, melyek szétfeszítik a kemény realitás berendezke-dési formáit. A realitás természetéből fakad a realitáskoncepciók ambivalenvciája, hiszen nevez-hetjük realitásnak a megszilárdult, kemény realitást is, de neveznevez-hetjük realitásnak a kemény realitás által sem teljesen eltakarni, sem megfegyelmezni nem tudott kimeríthetetlen többletet is.

Elképzelhető egy érvelés, amely szerint a realitás adott, a lehetséges realitás azonban nem realitás, csak a realitás lehetősége, mely a realizáció által lesz realitás. A lehetőség vagy lényeg mint mélyrealitás azonban nem azt jelenti, hogy a realitásban virtualitásokként lappanganak más realitások, hanem azt, hogy a realitás reális komponensei reális alapjai a közöttük aktualizált viszonyoktól különböző lehetséges viszonyoknak, melyeket a viszonyok labilitása és állandó változása kilátásba helyez. A lehetőség mint mélyrealitás a mozgás -tendenciák kimeríthetetlen sokfélesége, míg az aktuális realitás ezek nagy részének pillanatnyi legátoltsága. A mélyrealitás szétfeszíti a felületi realitást, a dinamikus realitás az őt fékező statikus realitást. A kemény realitás az, amit a cselekvés elért és megérintett a környezetben, a mélyrealitás az, amit a további események aktiválhatnak. A szellemi szubsztitúciók világa mint-egy fúró berendezésként fúródik bele a mélyrealitásba; a fúró berendezés fúrófeje az aktus, a tett.

Az aktuális realitás mindig lemondás. Az érzéki konkrétság, az empirikus lét, az uralt tényvilág biztonsága, a gyakorlati sikeresség ára a lehetőségek pluralisztikus teljességéről való lemondás. Potencialitások vagy végtelenségek korlátozzák egymást a jelen pillanat végességében. Lacan, amikor a végességek mögé akar tekinteni, akarata ellenére az idealitást írja le reálisként, és állítja szembe az igazolható, konstituált, aktuális realitással. Lacan, akár-csak Deleuze reálisa ugyanis olyan entitás, amely nem bír egzisztenciával, de bír tulajdon-ságokkal (Slavoj Žižek: Körperlose Organe. Frankfurt am Main. 2005. 131. p.). A realitás egzisztál, míg a lacani reális számára közönyös az egzisztencia (a traumatikus esemény reálisabb a realitásnál, mert nincs jelentősége, hogy ott van-e valahol az időkben, viselte-e

az empirikus esemény formáját). A reális objektum olyan ok, „amely magában véve nem egzisztál, azaz amely csak hatásai sorában jelenvaló, de mindig csak eltorzított, eltolt formában.” ( Slavoj Žižek: Liebe dein Symptom wie Dich selbst! Berlin. 1991. 130. p.).

Mint a platoni idea, vagy a középkori realizmus reáliája, mely kívülről áll szemben a való-sággal és mégis minden körülötte forog, rajta méretik meg, miközben ő sem tud empirikus létté válni, s a lét sem eszményivé. A mélyreális az, aminek a reális csak kísérlete a létezésre.

Ontikusan az eszme a realitás szupplementuma, ontológiailag a realitás az eszme szupple-mentuma. A teológia nyelvén az ontikust emberinek, az ontológiait isteninek nevezhetnénk:

az isteni illetve emberi szempont kettősségének elvilágiasított alkalmazásáról van szó. Az eszme értelmezhető a mélyrealitás szellemfilozófiai kifejezéseként. Hegel eszmének nevezte a potenciális létteljesség világát, Deleuze virtualitásnak. E különbségek csak abból fakadnak, hogy, mint ismételten jeleztük, a mélyrealitás csak metaforikusan jelölhető.

Lényeg, lehetőség, létteljesség fogalmainak elgondolhatósága mind valamilyen mély -realitásra, a realitás megmerevedett formái mögött tevékeny aktív mélységre utalnak. A reali-táskép úgy viszonyul a realitáshoz, mint a realitás a mélyrealitáshoz. Ebben a homológiában a világegyetem története felel meg a realitáskép szubsztitúciós történéseinek, az ősrobbanmás felel meg sémánkban a szemiotikai háromszög ama csúcsának, ahová az aktust és az aktusnak a referenssel való találkozását bejelöltük, azt a tükörvilágot pedig, mely ábránkban a szubsz-titúciókkal szembeállított realitás mélységeit képviselte, mint a szubszszubsz-titúciókkal megszólal-tatni akart néma létet, a kozmikus világképben az ősrobbanás előttje képviseli.

Amennyiben a valóság két arcáról akarunk beszélni, így a lehető legegyszerűbb összefog-lalást adva az elmondottaknak, s egyúttal indokolva, hogy a kettősség és a metamorfózisok miért fognak alapvető jelentőséget játszani a mitológiában, akkor a relatív egyensúlyt állít-hatjuk szembe a végül mindent felborító alapvető dinamikával – a magánvaló dolog kutat-ható bár ki nem meríthető identitását a meg nem valósult lehetőség protorealitásával.