Az inkonzisztencia ontológiája

lételmélet szintjén keresendő eredeti adottság, megfoghatatlan identitás önelidegenülését ábrázolja. Ennek a megfoghatatlan identitásnak a metaforája Hegelnél a fogalom.

A normális élet nyugalmi állapotában, ami persze maga is dinamikus nyugalom, a létfenn-tartás rendszerének napi folyamata, az immanenciasík egyben konzisztenciasíkként jelenik meg. A konzisztenciasík saját dinamikája vezet el olyan belső határokhoz, az elhajlások vagy törésvonalak rendszeréhez, a sík görbületéhez, miáltal az immanenciasíkba saját törvénye-ként van beleírva egy transzcendenciasík. A tudat önelégületlensége ismeretelméletileg fel-tételezi az anyag szupplementumát, s kettejük viszonyában a dekonstrukció hierarchia-for-dító munkáját. A tudat olyan eredendő adottság, amely valamilyen eredendőbb adottság kép-viseleteként, egy intencionált tárgy visszatekintő válaszából absztrahált tekintetként adott önmaga számára, s eredendően e kettősség fogságában adott. A tudat csak szupplementuma szupplementumaként tudja felfogni magát, abból indulva ki, ami előtte van, ahol lecsapódik és létsúlyt ad az inkonzisztenciák által jelzett megmagyarázhatatlan többlet. A világot nem tudjuk egynek gondolni, a felfogottban a felfogás csődje jelzi a felfoghatatlant, a másvilágot, amit ezért áthatolhatatlan keménységként vagy megfoghatatlan ürességként fog fel az inkonzisztenciák értelmezője.

Miről vall az inkonzisztencia? A realitás az, amivel a realitáskép kevesebb annál, aminek a képe, ami ezért kifejezési zavarra ítéli a képet, amely nem tud a vállalt kifejezési feladatnak megfelelni. De nemcsak a realitás több a realitásképnél, a realitás önmagánál is több, épp az a mindenkori aktív lényege, amivel több önmagánál vagy túllendül önmagán, mert nem kész, lezárt, tényszerű adottság, hanem a realizálódás folyamatában van. A lét nem azonos azzal, ami kitölti a helyét, ellenkezőleg, épp az a lényege, ami nem fér el ezen a helyen, amiben mozgása túlcsordul adottságán. A lényeg nem a dolog befejezettségében, hanem minden befejezett leírást megcsúfoló nyitottságában ragadható meg. Az értelmetlenség óvja az értelmet, mely a maga magyarázó ereje határán fellépő ellentmondások híján csak a lezárt, kész aspektust rögzítené, a befejezett tényszerűt, és nem az aktív teljesség erőforrásait. Amivel a kép kevesebb önmagánál, az ugyanaz, amivel a dolog több önmagánál. Ezt a különbséget akarja csökkenteni a szakadatlan újraleképezés. A megismerés alapstruktúrája azonos a vágyéval, a megismerés vágytermészetű, ez egyszer nem puszta metaforáról, hanem a folyamat-szerkezet strukturális azonosságáról van szó, libidóelmélet és episztemológia szerkezeti és dinamikai egységéről, sőt, tárgyaik létszerű azonosságáról.

A kristályosodás és a szétesés, a megismerési folyamat haladása vagy válsága ugyan -annak a reálisnak a kifejezése. A kristályosodás (növekedés, evolúció, differenciális és permanens rendszer-újraszervezés) azt fejezi ki, amiben azonos önmagával, a szétesés, a válság, a metamorfózis és paradigmaváltás azt fejezi ki, amiben több és kevesebb önmagánál.

Minden adat informatív, csak a hierarchikusan kiemelt, rendszerszervező (ideológia-alapító) szignifikáns zavarja össze – ő sem öncélúan, hanem pragmatikus célok szolgálatában – minden adat eredendő informativitását.

szimbolikusan konstruált entitásnak tekintve. A realitás konstrukciójában szükségünk van egy vezérszignifikánsra, amilyen a materializmusban az anyag, az idealizmusban a szellem, a volun-tarista életfilozófiában az akarat stb. A vezérszignifikáns a konzisztencia látszatát kölcsönzi, s eme kategória magyarázó, elrendező erejének határainál lép fel a rés, a zavar, a homály. Ekkor az a kérdés vetődik fel, hogy az inkonzisztencia megáll-e a szimbolikus konstrukció határainál, a szimbolikus lét természetéhez tartozik-e, vagy általában a lét természetéhez?

Az a kérdés, hogy az ontológiai lyukak elvarrásából áll-e elő a kemény realitás képe, vagy pedig képes a részrendszereket destabilizáló ontológiai lyukak ideiglenes kompenzálására a részrendszerek egyensúlyteremtő kölcsönhatása? Ha a részrendszer szót használhatjuk, ezzel összrendszer képző erőre utalva, akkor a kérdést már eleve megválaszoltuk. Akkor tehát a szilárd realitás vagy kemény valóság a kölcsönható történések szintjén jön létre, és nem az ezeket leíró jelrendszerek szintjén. De akárhol is lokalizáljuk ezt a kemény valóságot, a meg-ismerés rendteremtő illúzióinak episztemológiai régiójában vagy az örök változásnak ellenálló örök visszatérés ontológiai szintjén, mindig felvetődik a kérdés, honnan tör be az inkonzisz-tencia? Három lépést kell megtennünk, melyek mindegyike tovább vezet a következőhöz:

1. A realitáskép nem felel meg önmagának. 2. A realitáskép nem felel meg a realitásnak.

3. A realitás nem felel meg önmagának. Ebből következik egy 4. lépés: a realitáskép mégis megfelel a realitásnak, mert a lyuk, a rés, a törés, melyből a kép meghiúsulására következ-tettünk, a realitás természetéhez is hozzátartozik, a kép, mely a realitás rendjének kifejezésére alkalmatlannak bizonyult, azon a ponton, ahol összezavarodott, feltárta az összezavarodást vagy a teremtő káoszt, mint minden realitás lényegéhez tartozót. Az ellentétek egységének két formája van, a nyugodt szintézisben való egymásra találás, ami az ideiglenes egyensúlyi állapot privilégiuma, vagy a szintetizálhatatlan ellentmondás vagy robbanó erő, melyben dolgoztatják egymást: ez utóbbi az ideiglenes egyensúlyi állapotokkal tagolt reális folyamat alaptalan alapja. A dolgot lehetetlensége tartja életben: a lehetetlenség az ellentett lehetőségek egysége, melyek csak ideiglenesen engedik egymást realizálódni.

A dolog több önmagánál, mert a potencialitás megszégyeníti az aktualitást és a levés len-dülete elsöpör minden fennállást, de a dolog kevesebb is önmagánál, mert ő maga is ígéretei megcsúfolása, nemcsak a képe az. A kép és dolog viszonyában elharapódzó negativitás nem ebben a viszonyban jön létre, hanem már magában a dologban. A képek egy határon össze-omlanak, és ezen a határon, ahol zavarossá válnak, nem utalnak többé a dolog minőségek egységeként, identitásként felfogható lényegére és nem úgy jelennek meg, mint annak értelmes kifejtései, éppen ezen a ponton utalnak a dolog létére, tételezik a dolog materiális kívüllétét, s a kívüllét átfogó jelenlétét.

Az episztemológiai ellentmondások ontológiaiakra utalnak: az episztémikus szféra csődje az ontológiai önkifejezése. A jelvilág tökéletlensége a világ tökéletlenségének kifejezése.

A régi ontológiákban maga a levés realitása a csődeljárás, mely a lét ellen indult. Kantnál a transzcendentális szintézis konstituálta realitás áll csődeljárás alatt, az elveszett és nem talált lét aranyfedezetének híján inflálódó létezésként. A másik megközelítésének korlátai, véli Žižek, arra utalnak, hogy a másik már önmagában korlátozott, a maga számára is hozzáfér-hetetlen (Slavoj Žižek: Die Tücke des Subjekts. Frankfurt am Main. 2001. 218. p.). De vigyük még tovább e gondolatmenetet: a lét maga hozzáférhetetlen önmaga számára, s csak a hozzáférhetetlenség megkettőződése, a léttörténet tükörstádiuma mint a szellemtörténet születése által válik önmaga számára adottá. Pontosabban: nem a befejezettség értelmében

adottá, hanem a vágy tárgya értelmében keresetté és kaphatóvá. A disszemináció mint transz-cendentális identifikáció az elérhetetlen túlsó végtelen közelítése. Ez a végtelen közelített túlsó azonban jelen van minden ugrásban, nemcsak a végtelen beszéd objektuma, hanem az ugrásokban megnyilatkozó szubjektuma is. A rések, törésvonalak, melyek a beszédben, a tudásban jelentkeznek, ugyanúgy jelen vannak a cselekvő gyakorlatban is: mindez Ferenczi katasztrófaelméletének felújítására ösztönöz. A katasztrófa az elért egyensúlyi állapot elég-telenségének megnyilatkozása, amikor az, amit a vis-à-vis rendszerként tételezett részrendszer nem ért el és fogott fel a vele környezeteként érintkező tágabb rendszerből, utoléri őt.

Feltételezzük, hogy maga a katasztrófa a Beszélő Objektum mint jogait követelő realitás megnyilatkozása, amellyel való találkozásunk az ontológiai kategóriává avanzsáló Kaland.

Ezzel olyan ontológiát emelünk át a fogalmi közegbe, amit a fantázia az elmúlt századokban szakadatlan képviselt és szembeállított az elitkultúrákban uralkodó statikusabb ontológiákkal.

A katasztrófákban az igazság szólal meg, az objektum válik szubjektummá, hozzáférhetetlen tulsó objektumból az aktus hordozójává, a diszkontinuitást teremtő, tagadva állító, a negati-vitást felidéző, semmiből teremtő, az okokra visszavezethetetlen eredményt nemző, azaz kvázi-okká váló hatalommá (vö. Slavoj Žižek: Körperlose Organe. Frankfurt am Main.

1995. 97. p.). Lacan és Žižek gondolkodásában az ontológiai rend inkonzisztenciája nyitja meg a szabadság terét, mint Platon, Descartes és Kant kételyeinek jutalmát. Maga a reális inkonzisztens, azért létezik benne a cselekvés, az aktus. A megismerés a realitásképet akarja kijavítani a realitás alapján; a cselekvés azonban magát a realitást akarja kijavítani, s ezt az teszi lehetővé, hogy minden összefüggés mögött, rendezőelvei határán, találunk egy más összefüggési síkot, ezért beszélnek immanenciáról és transzcendenciáról, ezért beszéltünk realitásról és mélyrealitásról vagy transzrealitásról, vagy realitásról és létről. Volt egy reali-tásképünk, mely egy vezérszingifikánssal zárta ki az életberendezést zavaró élményeket.

Volt egy konstituált realitásunk, mely egy társadalmi berendezkedéssel és tanulás által el -sajátított cselekvésrendszer beidegződéseivel, valamint az értékrend által biztosított cél -tételezésekkel zárta ki a viszonyberendezés statikáját zavaró impulzusokat. A jelviszonyok és a létviszonyok szintjén is létezett a megkettőződött negatív visszacsatolás. Mindezek kereteként azonban a mindezen stabilizációs rendszerek hatékonyságának határán jelentkező instabilitások írták felül e rendeket és jelenítették meg a jelviszonyok és létviszonyok viszony-talan viszonyelőzményeit, vagy a számunkra valóság viszonyán túli magánvaló viszonyt.

Ha a jelek inkonzisztenciáiból a realitáséra következtethetünk, az marad a kérdés, hogy ez melyik realitás? Meddig érnek az inkonzisztenciák? Ha a realitás a kanti transzcendentális szintézis terméke, akkor vajon itt megállnak-e az inkonzisztenciák vagy a mögötte feltételezett, az inkonzisztenciák által projektált transzrealitást vagy mélyrealitást is érintik. Hegelnél, lét és semmi eredeti egységében, az inkonzisztencia arra utal, hogy a világnak nincs közepe vagy szíve, kétszívű vagy kétszínű. Az inkonzisztencia a lét lényegét éri el, ezért van szüksége a létnek tudatra. A fogalom elégtelen, magába omló mivoltában tűnik fel a realitás, és a realitás elégtelen mivoltában a lét korlátolt stabilitásokat hajszoló korlátlan instabilitásának törvénye.

A katasztrófákkal nemcsak a kantiánus konstruált realitás (terminológiánkban a realitáskép), hanem a magánvaló transzreális ( terminológiánkban a realitás) szintjén is találkozunk.

Ha robbanásban gondolkodunk, akkor a szétfutó utak valószínűtlen görbületéből állnak elő a találkozások, az ütközésekből fakadnak az ideiglenes egyensúlyokat eredményező alkalmazkodások. Ha egy tag letér útjáról, ezzel számtalan további ütközést vált ki, miáltal

ezek az ütközések egymást kezdik elrendezni, ami új elrendezési forrás az ősrobbanás közös indító impulzusához képest.

Ezzel a dinamikával írhatók le a jelek átrendeződései is, a dinamikát azonban éppúgy értelmez -hetjük ontológiai, mint episztemológiai szinten. A mélyrealitás vagy a lét maga a szétesés, míg a konstituált realitás, a kemény realitás vagy az ennél is keményebb, mert vezérszigni-fikáns által rögzített realitáskép a szétesés hozadéka, a szétesés által a szétesésen belül generált ellenmozgás. A stabilitás vagy mozdulatlanság maga ez az ellenmozgás. A harmónia pedig a határ: mozgás és ellenmozgás sikeres érdekegyeztetésének pillanata, melyben megállni látszik az idő, pedig csak harmadik mozgásformája Nagy Delét érte el, amelyről Nietzsche álmo-dott. Ez a harmadik mozgásforma nem is katasztrófából katasztrófába lép, és nem is monoton ürességgel folyik el.

A merevség értelmében a realitáskép a legkeményebb, amennyiben célja a realitás mozgásának feltartása. Másrészt – a sűrűség értelmében – a realitás a keményebb, amennyi-ben végső soron mindig marad valami a realitásképen kívül, amivel ütközve soha sem a külső, hanem mindig a realitáskép törik össze.