A valós nem létezik?

integráció határán jelenik meg az ontológiai dezintegráció, és az ontológiai dezintegrációt csak ellentéte, a szimbolikus integráció által lehet kifejezni, elképzelni, szóvá tenni.

Szubjektum és szerep olyan viszonyban vannak az egyik, mint dolog és tárgy a másik oldalon.

A szubjektum éppúgy megcsonkul a jelölő hálóban, mint a dolog.

Ami a tárgyban több önmagánál, az az eltárgyiasítatlan dolog. Ami a dologban több önmagánál, az, amivel a lehetőségek túlteljesítik (azaz széttépik, nem engedik megállapodni) a valóságot. Ami a szubjektumban több önmagánál, az, amivel túllendül önmagán, tehát az aktus. Az aktust pedig az ismeretlen tartalékokra való spontán felcsatlakozás teszi lehetővé.

Ez a reményteljes többlet. De van egy szégyenteljes többlet is, ami sérti önképét, amivel szemben az önidentifikációk vereséget szenvednek. Szorongáskeltő és reménykeltő többletek kifejezési formája a makula, a tünet illetve az aktus életlendülete. Van egy kezelhetetlen, kínos többlet, mely permanens válságot okoz és van egy érthetetlen, tervezhetetlen, meg -magyarázhatatlan ugrásban kifejeződő többlet, amely elhozza a megoldást. Az előbbi kifejezése valamely undorító élvezetet kifejező iszonyatos testi jel, amely a semmit képviseli (Slavoj Žižek: Liebe Dein Symptom wie Dich selbst! Berlin. 1991. 22. p.), az utóbbi ki -fejezése az ezt maga mögött hagyó aktus, mely a lehetőségek teljességével állítja helyre a kapcsolatot. Az előbbi kimered a szimbolikus realitásból, az utóbbiból maga a szimbolikus realitás mered ki. Az előbbi a szimbolikus realitás fékje, az utóbbinak a szimbolikus realitás a fékje. Az előbbi a szimbolikus realitáshoz képest üres, az utóbbihoz képest a szimbolikus realitás az. Két változata van az érthetetlen maradványnak, a világképbe integrálhatatlan elemnek, a kifejezhetetlen kifejezésének, a befogott átfogónak, a függvénynek, amitől függésbe kerülünk, ami leveti magáról a szimbolizációt mint elégtelent, vagy aminek hipotézise segítségével vetkőzi le magát a szimbolizáció mint elégtelent, hogy az ürességet, a semmit, új koherenciák hipotézise segítségével töltse ki, vagy reduktív struktúráknak a lét túlhabzását fékező rendjével tegye lakhatóvá, elviselhetővé a mindent. A tömegkultúrában nem a menny és a pokol a döntő ellentétek, hanem a banális és a nem-banális (kalandos, fantasztikus, csodás, kísérteties). A fikcióspektrum vizsgálata során ismételten szembekerültünk menny és pokol szomszédosságával: itt végre e tünet ontológiai alapjaival talákozunk. A film noir ördög és angyal kapcsolatával közelíti meg e problémát. A The Blue Dahliacímű film-ben azért lehetséges és hiteles a jó vég, mert a női ördög ezúttal angyal, sikerül a kétféle maradékot egy nőalakban összefoglalni. A film hősnője kezelhetetlenül kísérteties, mint egy anya, de végül jót akar, mint egy anya. Tönkre is tehetne, de segít. Szépségesen félelmetes és érthetetlenül, szorongást keltően jóságos. „Rabom vagy rég, az is maradsz…” – énekli Karády, szintén e kárhozatot és megváltást is ígérő többlet képviselője. A Hazajáró lélek című film a típus nevelődéséről szól, hogyan tanulja meg kezelni magában a többletet, a bűvölet és kárhozat forrását, azaz The Killers-, Angyalarc-, Gyilkos vagyok- vagy Out of the Past-típusú hősnőből The Blue Dahlia-típusú hősnővé válni. A mai film nyelvén szólva:

elképzelhető-e a Tigris és sárkánykét hősnője egy nőként?

nyilvánítva, vagy egyiket a másik ismétlésének tekintve. Nem lehet tételezni magát a reálist, csak megkettőzni a realitásképet. A valóság nem mögöttes világ, amelybe ki kell törni a képek közül, vagy amely betör a képekbe. Lacan azért formálja újra a valós koncepcióját, hogy ezt a kettősséget felszámolhassa. Kezdetben a valós nála is a magánvaló vagy az objektív valóság rokonfogalma, később azonban szemiózis-előtti mivolta szemiózis utánivá módosul, miáltal a valós az imagináriushoz közeledik. „A valós a szimbolikus struktúra torzulásainak megmagyarázására szolgáló, mindig utólag megkonstruálandó entitás.” (Slavoj Žižek: A Valós melyik szubjektuma? In. Kiss Attila Atilla – Kovács Sándor S.K. – Odorics Ferenc /szerk./

Testes könyv.1. Szeged. 1996. 203. p.). Nem az a lényeg, hogy az őssérelem vagy ősbűn megtörtént-e, adott-e, kijelölhető-e a helye valahol az időben, hanem az, hogy szakadatlan következményei beazonosíthatók. Azért is fogalmaztunk ellentmondásosan, mert még azt sem tudhatjuk, hogy mi bűnöztünk, vagy velünk szemben bűnöztek, elkövetők vagyunk vagy áldozatok, a baj azonban kétségtelen. De csak a két kemény rendszerben, a bűnös vagy az áldozat rendszerében beazonosítható, perspektivikus imaginációkban befogható és meg-formulázható. Nem tudjuk, hogy mi törtünk be, megzavarva egy harmóniát, vagy egy harmóniát megzavaró betörés áldozata a sorsunk. Kétségtelen azonban az alapzavar, melynek szakadatlan racionalizációs kísérletei a szimptómákká lecsúszó válaszok, új prob -lémákká lecsúszó megoldások. A sorsok meg nem történt alapesemények által meg -határozottak, a determinatív természetontológia réseiben fellépő szabadság aktusában azonban az okokat megteremtő okozat, a retroaktív kauzalitás köréből az aktuális motiváció körébe lépnek át. A létmódjuk tekintetében közömbös alapesemények, az aktuális motiváció körébe kilépve, eldöntik létmódjukat. Ezzel történéseket nemző, a cselekvéseket elhajlító erőből eldöntő, vállalkozó erővé válnak.

A valóság, amit a szemiózis keres, nem az a holt berendezés, kelléktár, bútorzat, amit talál, megnevez és rendszerez. Nem az ártalmatlanított tények, használati tárgyak leltára.

A lacani valós nem a valóban létező, konstituált realitás, nem beazonosítható és ellenőrizhető adottság. Nem adottság, de adó-ság, azaz hatni, kiváltani, adni képes erő, a derridai differencia, a Deleuze-i virtualitás és a hegeli ellentmondás rokona. Az adó-ság az adottság abszolút ellentéte. A konkrét adottságok világnézeti döntések keretében jelennek meg, az adó-ság ezzel szemben csak absztraktul kifejezhető, mint valami, ami eme döntéseknek nem enge-delmeskedik, nem fér el bennük, túlhabzik rajtuk. Az ideológia az, amivel betapasztjuk a tapasztalat réseit, a reális ezzel szemben az, amivel tágítjuk őket. Az ideológia áltudást csempész a nemtudás helyére, a reális viszont az integrálhatatlan maradékkal kényszeríti ki a csődvallást, és a nemtudás megvallásával jelöli ki az inneniséget és túlságot, a képeket megszégyenítő képlékenység érzésének, egyszerűbben a szorongás vagy rajongás érzésének vetve alá a világképet. Beckett Végjátéka arra utal, hogy a szorongás és a rajongás a mana-dologra adható két egyenrangú válasz.

Mindegy, hogy az előzménynek tekintett reálist fejezzük ki mana-szavakkal, vagy a

„McGuffin”, a pozitívnak tekintett lyuk, a valaminek tekintett semmi koncepciójával dol -gozunk, a korai vagy a késői Lacan módján járunk el, mindez csak ugyanazon probléma modern vagy posztmodern kifejezésének különbsége. Vagy, ha még tovább megyünk, mind-egy hogy a metafizika vagy az antimetafizika hasonlatvilágával élünk, mert a reális tárgyat üldöző manajel vagy a jelekkel mint egyetlen realitással körbejelölt, visszahatólag elő -varázsolt mana-tárgy ugyanaz a túlság, ami Platónnál a visszfény-lét elérhetetlen eredetije, a

neoplatonizmusban az ős-túlhabzó, az emanációk forrása, vagy, korábban, Herakleitosznál a megmerevedett létfelszín örökmozgó mélyegzisztenciája. Mindegy, hogy idealizmus vagy materializmus, dialektika vagy antidialektika, metafizika vagy differenciafilozófia stb.: a filozófiai gondolkodási stílusok a kép és fogalom határán keletkeznek, s létük bizonyítja eredményességüket, vitáik pedig azt, hogy szükségük van egymásra. Csak az ősüvöltés igaz, a többi csak hasonlat, de mind az igazság hasonlatszerű kifejezése. A differenciált jelrend-szerek együttműködése ismét kiteszi az ősüvöltést. A mana-jelek mana-dolgokat szólítanak meg. A legelső jelek, a mana-jelek fejezik ki a végső dolog, a mana-dolog vagyis a beszá-molás tárgyaként alkalmatlan nem-tárgy, a lét igazságát.

A valóság társadalmi képe csak annyit ragad meg a realitásból, amire a társadalmi gyakor-lat rátelepedett, hasonlóképpen az egyéni tudás is azt, ami egyén és világ viszonyában mind-kettőből leképeződik. Mindkét valóságkép az érintkezés képernyőjének foglya. Eme képernyőn, akár az egyénén, akár a kollektíváén, csak zavarként jelenhet meg a képben rögzített viszo-nyon és a viszonyban rögzített viszonyuló összetevőkön kívüli. Az intézményesült, felhasznált, befogott, felébresztett realitáson túlira csak olyan kifejezéseink vannak mint a lényeg vagy a lehetőség, az adott és felfogott elégtelenségét kifejező szavak. A többire, a maradékra olyan kifejezések kellenének, melyek kívül esnek a hagyományos struktúra- vagy folyamat -filozófiák megmerevedett ellentmondásán.

A lacani reális integrálhatatlan a racionális realitásba, a tanított realitásképbe vagy a gyakorlattá rögzült valóságviszonyba, de igazabb, erősebb és messzebbről jön, mint eme realitás egymást igazoló elemei. Olyan lehetőség, melyhez képest minden lét csak puszta lehetőség, olyan látszat, melyhez képest minden valóság csak látszat: a világot fantomizáló fantom. Olyan ismeretlen, melyhez képest az idea vagy az aktus különbsége irreleváns.

A konstituált realitás az aktus által kommunikál a mélyrealitással, egyúttal az aktus dönti el a mélyrealitás imagináriushoz vagy kemény realitáshoz is hozzácsapható kétértelmű pozíciójában rejlő kérdést. Csak a realitás módosulása reális, puszta adottsága veszít lét -súlyából. Csak a keletkezés erős létforma, a fennállás a létvesztés formája. A realitás már mint fennálló, s épp mint kemény realitás veszít erejéből. A kép csak utánozza a realitást, de a kemény realitás is csak utánozza ez eredeti vagy mélyrealitást. A konstituált realitás csak utánozza a konstituálódó realitást. A teljes vagy mélyrealitás, a lacani reális a létezés törvényét módosító aktus, olyan intervenció, mely radikálisan megváltoztatja az ágensek identitását ( Slavoj Žižek: Die gnadenlose Liebe. Frankfurt am Main. 2001. 121. p.).

Az ember végzete a lázadás a végzet ellen; az ellenvégzet az ember végzete. A végzet áldozatai vagyunk, vagy a megtestesült ellenvégzet. Az ember, mint a végzetbe foglalt világ-rend örök ellenzéke, arra való, hogy felgyújtsa mindazt, ami magában a világban kialudt.

Az sem mondható, hogy ha ezt a szerepet nem vállalja, növényi vagy állati létbe süllyed le, mert a növény és állat békében él a végzettel. Erre az ember nem képes, ám ha elfogadni sem képes és lázadni sem, a növényi és állati bonyolultságokat is alulteljesíti, és egy primitív gép egyszerű zakatolásának képét ölti az élete. Ha ellenvégzetről beszélünk, a széthullás teremtő erővé válására, a dolgok spontán empirikus adottságában benne rejlő romlás elleni lázadásra gondolunk. A végzet törvénye az embersors oka; az ellenvégzet nem menekülés a sors elől, és nem a sorstalanság eszménye, hanem a végzetből és lázadásból teremtett másik végzet, mint átszellemült embersors, a szabadság lehetőségének felszabadításából fakadó dráma.

Hasonló gondolat a retroaktív kauzalitás eszméje, mely a saját lehetőségének feltételeit

megteremtő, saját kiindulópontját cáfoló cselekvés lehetőségére utal. Arra, hogy lehetséges nem egymás ellen belevetve lenni a világba, ami a bennünket legyőző világrend érdeke, hanem a világrend ellen lenni belevetve a világba, ami az ember kitüntetett lehetősége, s amivel élve a maga képére formálhatja a világot az ész, de amivel a mohó értelem élt vissza eddig, felszámolva az emberies emberlét, azaz a spontán romlás korrekciójának elkötelezett, alkotó lét lehetőségét, s megkezdve felszámolni minden élet lehetőségének feltételeit.