A művészet specifikuma (Hogyan haladja meg a művészet a mítoszt)

a tudással való szembeállítására, holott a hit a praktikus életismeretben és a tudományokból levont nem bizonyítható következtetésekben, valószínűsített összefüggésekben is jelenvaló.

Ezért azt is mondhatjuk, hogy egy mágikus-vallásos és egy esztétikai hitvilág keretezi a tudás munkáját, mely utóbbi maga is elválaszthatatlan immanens, hipotetikus keretfeltételektől.

A mitikus prekoncepciókkal párba állíthatók az esztétikai posztkoncepciók, melyek meg -haladják a tudomány számító araszolását, ha az egész elért tudás birtokában, az összélményből evidensen következő, élményszerűen meggyőző, bár nem empirikusan igazolható összefüggé-seket kezdenek kidolgozni. Az egyén praktikus világképének egészében is végül is esztétikai és vallásos tudatformákhoz hasonló formációk szintetizálják a parciális-pozitív tudáselemeket.

2.4.12. A művészet specifikuma

a tökéletlenebb felett. Míg a direkt szimbolika fejlődésében a tárgy bizonytalan, pontatlan jelét váltja le pontosabb, az indirekt szimbolika fordítva jár el. A direktből az indirektbe átlépve a pontatlan-pontos transzformációt leváltja a pontos-pontatlan transzformáció. Nemcsak a jel leváltására kerül sor, ezt megelőzi a leváltás elvének és a bele foglalt leváltási iránynak le -váltása is. A direkt le-váltása pontatlanabbal szembefordulás a megismerés alaptendenciájával.

Az automatizáció az ismert, uralt tényekre redukálva egyszerűsít, míg a dezautomatizáció az ismert összefüggéseket idegen tárgyak jeleivel nevezi meg, azaz elidegeníti. A tárgyat azért nevezzük meg a maga közvetlen kifejezése helyett egy másik dolog jelével, mert magát az ismert tárgyat is az ismeretlen dolog jelének tekintjük, azaz a dolgot nem azonosítjuk azzal az instrumentális árnyékkal, amit eltárgyiasítottunk belőle. Ezért válhat a művészetben minden sokértelművé tett dolog újra szimbólummá, a lét teljeségéé. A maga léte teljességé-ben megragadott létező általában is kifejezi a lét teljességét.

Az indirekt szimbolika olyan közvetítés, amely régibb viszonyt szerel rá az újra, képit a fogalmira, irracionálist a racionálisra. Egy szinkron struktúrán belül adja a megismerés fordított történetét. A szellem autonómiavágya az újba akar beköltözni, szabadulva az alsó, ar -chaikus, kísérteties rétegektől, hogy, a jövőért harcolva, felhasználja és kontrollálja a világot.

Ennek eszközei az absztrakciók, melyek az érzéki világ konkrét tárgyait funkcionális össze-függések hálózataira bontják. Az absztrakció a súlyos és esetleges érzéki-anyagi jelenlét helyében játszmákat lát, amelyek képletekkel leírhatók. A szellem azonban visszavágyik a manipuláció világából az élményszerű életvilágba, az érzéki testek közé. Ezt a vágyát nevezzük inkarnációvágynak, mely a régi rétegekkel való kapcsolat erősítését szorgalmazza. Békésen itt lenni egy léttel telített világban, megtalálni a jelent, ez az inkarnációvágy eszménye.

A szimbolikában a hatalomvágy harcol az inkarnációvággyal, a hatalomvágyat az episztémikus szubsztitúció, az inkarnációvágyat az indirekt szimbolika szolgálja.

A tudomány az egyértelműség árán megvalósuló pontosság ideálját képviseli, a művészet a sokértelműség mellett dönt. Az indirekt szimbolika nem nevezi meg a tárgyat, de megnevez egy másikat, s számtalan más tárgyi viszonyból kölcsönözhet neveket. Ha a tárgyat a nyelv egyszer az egyik, másszor a másik idegen tárgy nevével nevezi meg, e váltakozó meg nevezések nem épülnek egymásra, hanem alternatívak maradnak. Nem jön létre az a sok -rétegűség, mint a direkt szimbolika fejlődésében, ahol minden újabb leírás konkrétabb, az új jelkomplexumok magukba foglalják a régiek hozadékát. Ha ezzel szemben a szerető egyszer

„rózsámnak” másszor „nyulamnak” nevezi partnerét, a rózsa és a nyúl nem közvetítik egy-mást, csupán egyszer egyik, másszor másik lép fel a szeretett személy képviseletében. Az indi-rekt szimbolika számtalan tárgyi viszonyból kölcsönöz képzeteket, a célzott jelentést jellemző tartalmakat, de a jelviszony kétszintű marad, minden hasonlítás kiküszöböli az előző emlékét.

(A versengő alternatív jellemzések között ambivalensek is lehetnek, de az ambivalens is csak egyik közülük. Egy Lulu-típusú szeretőt vagy film-noir-hősnőt pl. jellemezhet a férfi így:

„máglyám, melyen elég az életem”, vagy így: „jégtömb, mely meglékeli életem Titanicját”, de így is: „égető jégtömböm” vagy „tűzgleccserem”.) A direkt szimbolika fejlődésében a név stabil, a leírások, fogalmi jegyek, képzetek változnak, míg az indirekt szimbolika szereti a nevet változtatni, feltételes alkalmi neveket adva. Az alkalmi nevek, képek által a tárgyi viszony más tárgyi viszonyokkal kezd kommunikálni. A dekoratív növényhez vagy a kis állathoz való hasonlítás más-más meghittséget ad a tárgynak. A váltakozó hasonlítások

világokat bontanak ki a tárgyból, egy tárgyat egyenértékűvé avatnak a lét teljességével, a világok világaként prezentálva azt.

A pontatlanabbra való leváltás egy rejtett jelentés felidézésére használja fel a leváltó, kép-viselő, megjelenő jel jelentését. Mivel a leváltó jel nem a maga tárgyát idézi fel, csak ennek jelentését aktivizálja, hogy a másik tárgyra való utalás eszközévé tegye, a prezentált tárgy a nem-prezentált tárgy kifejezésévé válik, fantomvilág ágál egy menekülő és rejtőzködő szubsztanciális világ képviseletében. Vágy szabadul fel. Az indirekt szimbolika által a vágy generálja önmagát. Az indirekte megnevezett tárgy rejtőzködése lényegessé avatja azt, a váltakozó tárgyi viszonyok körülötte forognak és reá utalnak. Az egyéb létezők mind az ő neveként funkcionálnak: ez a tárgy felfokozását – végső soron istenítését szolgálja.

Minden indirekt szimbolika közös struktúráját most azért kell még egyszer össze -foglalnunk, hogy megmutassuk, a szimbolika fő ellenfele a mítoszban az ismeretlen, a művészet ben a banalitás.

Az indirekt szimbolika kifejlett formája egy bejelölő és egy értelmező kifejezés kettős-ségére épül. A direkt jel képviseli a tárgyi viszonyt, melyet az indirekt jel újrainterpretál.

Mivel az indirekt szimbolika kifejletlen formájában a bejelölő jel csak mínusz jel, a kifejlett formában bontakozik ki a két jelsík konfliktusa. Mindig kell találnunk egy bejelölő kifejezést, máskülönben nem tudjuk, mit értelmezünk újjá a stiláris kultúrában az alakzattal vagy az elbeszélő kultúrában a fikciókkal. Az indirekt kifejezés leértékeli a direktet, hisz a jelviszony megkettőzésének csak akkor van értelme, ha elégedetlenek vagyunk a direkt viszony infor-mációjával. Az inflálódott direkt jel mégis szerepet játszik az indirekt jel interpretációját tájoló, beazonosító segédjelként, mely maga nem jeleníti meg a tárgyat, csupán kijelöli az indirekt jel számára, mint megjelenítendőt.

Az indirekt kifejezésben benne rejlő újraértelmezés a tárgyat megadó semmitmondó jel helyére nyomul, s a két sík különbsége, betájoló és cifrázó jel különbsége ragadja meg a régi tárgyat, mint új módon jellemzendőt. Ha a buta gyermeket szamárnak nevezzük, a szamár képe társul a buta gyermek tárgyiságával, akinek butaságát a „buta” „szamárra” váltása a

„csökönyös”, „befolyásolhatatlan” minősítésekkel látja el, javíthatatlan, animálisnak nyilvání-tott butaságát rossz pedagógiai prognózisokkal látva el. A direkt kifejezés a tárgyi kapcsolat, az indirekt kifejezés az értelmező kép letéteményese. Az indirekt explicit jel – a „szamár” – elveszti tárgykapcsolatát, míg a direkt tárgykapcsolat a jelét – a „buta gyermek” jelet – veszíti el. A menekülő direkt jelet újraértelmezések ostromolják („tökfej”, „marha” stb.). Indirekt és direkt jelsík viszonya úgy is értelmezhető, mintha az előbbi síkra a beszélő, az utóbbira a tárgy volna telepítve, a jelviszony magába sűríti azokat a tényezőket, melyek viszonyát a szemiózis közvetíti. Az indirekt szimbolikában az implicit direkt kifejezés válaszol a „miről beszélek?” kérdésre, az explicit-indirekt jel pedig a „hogyan jellemzem?” kérdésre. A jelben belsővé vált a lét-tudat viszony, a jelnek magának struktúrája a vizsgálás és újraértelmezés.

A tudományban mindig új jel értelmezi az előzőt, míg a művészetben a dupla jel önmagát értelmezi. Ott külső, itt belső a végtelen. E belső végtelent, kölcsönható síkjaival, információ -termelő gépként vagy szemantikai maghasadásként írtuk le. Szubjektum és objektum egyesí-tésé nek, egymásra találásának színhelyeként ünnepli magát az esztétikai szemiózis, ezért éli át őt a reá vonatkozó reflexió a forma ünnepeként.

Szubjektum és objektum eme összeolvasztása különböző szubjektumok egyesítése is.

Az indirekt szimbolika a jelölésbe beépített interpretáció eszköze: a közvetítő (explicit,

indi-rekt) jel interpretálja a közvetített (implicit, diindi-rekt) jelet. De mivel csak az értelmező adott, az értelmezett nem, a befogadónak kell értelmeznie az értelmező jel funkcióját. Így az értelmező és az értelmezett között a befogadó munkája, az értelmezett keresése közvetít, mely a szerzői értelmező befogadói értelmezéseként közelítheti csak meg a szerző által átértelmezett tárgyat.

Szubjektum és objektum egységét a szubjektumhoz hozzájáruló új szubjektum közvetíti.

Szubjektum és objektum egysége, két szubjektum összeolvadása, jelviszony meg -kettőződése: mind a viszony bonyolítása. A tárggyal szemben a viszony, a témával szemben a nyelv, a tartalommal szemben a forma dominanciájaként jellemezhető a vizsgált „információ -robbantó gép”. Ha mármost ennek össztermékét vizsgáljuk, akkor ennek terméke szabadság-ként, felszabadulásként jellemezhető, mint a befogadó kiszakítása a köznapiság üzeméből.

Mivel az indirekt szimbolika művészi változatában az indirekt réteg mögött ott a direkt, az indirekt sem úgy működik, mint a mítoszban. A mítoszban nincs meg a latens banális réteg, a mitikus kultúrában nem a banalitásba van telepítve a társadalom mindennapisága, e kultúrát még nem jellemzi a tudás hübrisze. Mivel a művészet esetében, a mítosszal ellentétben, a direkt sík is kidolgozott, a művészet mindenek előtt a banális világkép megtámadása, az esz-tétikai kultúrát pedig banalitás és képzelet harca tartja fenn. Ezért számít itt a banalitást bomlasztó esztétikai kategóriák másodlagos banalitása főbűnnek.

Míg a mítosz tiszta sejtelemnyelv, a művészet (nem a vallás, hanem ) a banalitás ellen indít szabadságharcot, amelynek során egyformán fontos számára a naiv világviszony el -veszett információja és a kimondatlan világ szóra bírása. Pontosabban két kimondhatatlant egyesít, az elveszettet és az el nem értet. Ez pedig a vágy struktúrája, melyben az elveszett és el nem ért felváltva kifejezései és tartalmai egymásnak, hogy így generálják a vágyat.