Részösszefoglalás

Az előző fejezetekből kirajzolódott, hogy ha nem is mindig egyszerű történeti szövegekben azonosítani a frazémákat, azért egyáltalán nem vagyunk eszköztelenek a feladat megoldásában.

Bizonyos mértékig mai nyelvi kompetenciánk is segíthet, de még inkább segítségünkre lehet a történeti szövegek elmélyült megismerésével kialakítható nyelvtörténeti pótkompetenciánk, különösen, ha ez párosul a frazeológiával való behatóbb foglalkozás nyomán megszerzett is-meretekkel (pl. a frazeológiailag erősen reprezentált témakörökről, lexikális csoportokról vagy kommunikációs szituációkról).

Támogathatják még a frazémák felismerését olyan metanyelvi utalások is, amelyek szoká-sosan arra utalnak, hogy állandósult kifejezéssel állunk szemben (pl. így mondják közbeszéddel, azért mondották a régiek stb.). Egyes kifejezések elemeinek egybeírása is tükrözheti a kompo-nensek összeforrottságát, pl. a régi magyar metzek, medgyek kifejezések vagy a bizisten, bizis-tók alakulatok. Egyes szerkezeti megoldások, különösen a különböző ikerformulák és a szólás-hasonlatszerű szerkezetek (főként, ha ez utóbbiak átvitt értelemmel párosulnak) ugyancsak va-lószínűsítik, hogy állandósult szókapcsolatokkal állunk szemben (pl. tetőtől talpig; illik, mint bot a tegezbe).

A frazeologizáltság bizonyítéka lehet még, ha unikális komponensek vannak jelen egy szer-kezetben (pl. duskát iszik, dugába dől), vagy ha egy több szóból álló kifejezés mellett létezik annak univerbálódott, egyszavas változata is (pl. magát hányja → magahányás, magahányó).

Számos esetben szemantikai fogódzók segítik az állandósult kifejezések felismerését, pél-dául a kontextussal szemantikailag inkompatibilis komponensek jelenléte a szerkezetben (pl.

ném. die Glocke war gegossen), vagy ha egy összetevő egy bizonyos szókapcsolaton belül olyan jelentésben fordul elő, amelyet más kontextusokban csak ritkán (vagy egyáltalán nem) találunk (pl. inába száll a bátorsága). Különösen jól azonosíthatók pedig az olyan kifejezések, amelyek literálisan nem is értelmezhetők, mert valami lehetetlenséget állítanak (pl. a fülén ül) vagy egyértelműen metaforikusan motiváltak (pl. fülét hajtja vkihez).

Régi szövegekben különösen fontosak a disztribucionális bizonyítékok, azaz ha egy-egy ki-fejezés többször, sőt lehetőleg különböző szerzőktől és szövegekből is adatolható. Ugyancsak a kutatók segítségére lehet, ha idegen nyelvből átültetett szövegekben találunk frazémagyanús kifejezéseket: akár úgy, hogy egy az eredetiben is megtalálható frazémaszerű kifejezést fordí-tanak állandósultnak látszó szókapcsolattal, de akár úgy is, hogy a célnyelvi kifejezésnek az eredetiben semmilyen megfelelése sincs. Ez utóbbi esetben ugyanis joggal feltételezhetjük, hogy a célnyelv frazémaszerű kifejezései nagy valószínűséggel a korabeli nyelvhasználatot tük-rözik vissza. S természetesen különösen nagy súllyal esik a latba, ha egyes kifejezéseket régi szótárakban vagy szólásgyűjteményekben is adatolni tudunk.

Az alábbiakban egy példával próbálom összefoglalóan szemléltetni, miként tudjuk ezeket a szempontokat együttesen alkalmazni annak érdekében, hogy egy „frazémagyanús” elem eseté-ben megbizonyosodhassunk arról, valóban állandósult szókapcsolattal van-e dolgunk. Vizsgál-juk meg az alábbi szövegrészletet Heltai Gáspár Ezópusz-fordításából!

E fabula erre tanít, hogy megmértékeljed magadat és erőd avagy tehetséged szerént kezdjed a te dolgaidat. És hogy erődnek felötte semmit ne kezdj. Ha valakit látsz, ki jeles és csodálatos dolgokat cseleköszik, ne légy te majom ter-mészetű, hogy te is mindjárást kövessed. Együld nincsen értéked hozzá, hogy tisztességödre végrevihessed. Sok saru vagyon a vargamesternél, de nem min-denik illik lábadhoz: ki kicsin, ki nagy. Ha ezt mondod: Én is ember vagyok, amaz is csak ember. Úgy vagyon: ez is Mátyás, amaz is Mátyás, de azért más a Mátyás király, más ismeg Mátyás kovács etc. (Heltai 1980: 203).

A szövegrészlet A keselyűről és a hollóról szóló 77. mese interpretáló része (Heltai megfo-galmazásában: „értelme”). Maga a mese is, s az értelmező rész is arra int, hogy ne legyünk túlságosan nagyravágyók, erőnk felett ne próbáljunk belefogni dolgokba. Ezt eleinte konkrét

erkölcsi intelemként fogalmazza meg Heltai, de aztán képes beszédre vált: előbb a lábhoz illő saruval példálózik, majd Mátyás király és egy Mátyás nevű kovács között névazonosságuk el-lenére fennálló igen nagy különbséggel teszi ugyanezt. Noha nem ismertük korábban ezt a ki-fejezést, érezzük, hogy itt képes beszéddel és valamiféle közmondásszerű fordulattal állunk szemben. Ez persze csak megérzés, de – különösen ha a frazeológiával való foglalkozás miatt már kialakult valami ilyen irányú kompetenciánk, mondhatni „halló fülünk”, akkor több-keve-sebb biztonsággal már állíthatjuk, hogy itt nagy valószínűséggel állandósult szókapcsolattal ál-lunk szemben. Ezt tovább valószínűsíti még az ugyanebben a kontextusban elhangzó másik átvitt értelmű fordulat is a saruk különbségéről.

Ezt a megérzést persze jó volna még megtámogatni, ebben pedig segítségünkre lehet, ha a kérdéses kifejezést sikerül többször is adatolni. Ebben az esetben szerencsénk van: a 15. mese

„értelmében” magánál Heltainál is előfordul még másik mesében is a kifejezés:

Azt mondják közbeszéddel: A gebét nem illeti a hintószekér. Tehát minden megelégödjék az ő hivataljával, és tovább ne nyúljon, se kévánkozék (!), mint az Isten az ő szent és bölcs rendeléséből elrendölte. Mert az Istennek akaratjának módja vagyon. Bár ne kévánjad te, azért az Isten megismér tégedet:

ha tetszesz néki, és nagyobb tisztre avagy tisztességre méltó vagy, megtalál. Ne vesd magadat oda, mert mihelt temagad megkévánod, ottan nem méltó vagy reája: azért, ha odatolod magadat, nyilván úgy kezdesz járni, mint a nagy sza-már. Mátyás király, Mátyás kovács, mindenik Mátyás: azért külembség vagyon a két Mátyás közett: A tiszt megpróbálja az embert: Magistratus virum monstrat.

(Heltai 1980: 96)

Láthatjuk, hogy noha a két frazéma formailag nem azonos, némiképp másként vannak a szövegbe szerkesztve is, de egyértelműen ugyanarról a fordulatról van szó mindkét esetben.

Ennek az adatnak az esetében további bizonyító ereje van a kifejezés frazéma jellege mellett annak is, hogy a szövegrészletben ugyanennek a gondolatnak a kifejezéseként más, kétségtele-nül közmondásnak minősíthető fordulatok is megtalálhatók. Az egyik a bekezdés elején álló A gebét nem illeti hintószekér kifejezés, mely előtt ráadásul ott áll a tipikusan közmondásokat bevezetni hivatott „azt mondják közbeszéddel” fordulat is, a másik A tiszt megpróbálja az em-bert közmondás, amelynek latin eredetije is megtalálható a szövegben. A kifejezés többszöri adatolhatósága, s mindkét szövegrészletben a tágabb kontextusban megtalálható, hasonló ér-telmű közmondásszerű alakulatok együttesen már igen valószínűvé teszik, hogy itt állandósult szókapcsolattal van dolgunk. Ezt a véleményünket még tovább erősíthetik régibb frazeológiai gyűjteményeink. Dugonics egyik adata ugyanis ez: „Király Mátyás, és Mátyás Király” (1820:

44), ezt átveszi Erdélyi (1851: 236) és Margalits (1896: 533) is. Dugonics a „Csekélységek”

témakörbe sorolva közli az adatot, Margalits már a jobban ideillő ʼnagy különbségʼ jelentéssel.

Dugonics még egy a kifejezés forrásául szolgáló anekdotát is közöl, ám valószínű, hogy ez sem egyéb, mint etiologikus, eredetmagyarázó próbálkozás: „Egy Budai varga (Király Mátyás) fel kévánkozott menni Mátyás királynak Palotájába; de az őröktűl meg állíttatott, és töllök fel me-netelének oka kérdeztetett. Azt felelé: hogy ma Sz. Mátyás napja légyen, ugyan azért hoszszas életet akarna néki kévánni úgymint attyafiának: mivel magát is Király Mátyásnak neveznék.

Ekkor az Őr azt mondotta néki: hogy Király Mátyás és Mátyás Király között az a’ külömbözet lenne, a’ mi egy varga, és egy Király között vagyon” (1820: 44). Mindezeket figyelembe véve

tehát meglehetős biztonsággal jelenthetjük ki, hogy a kétféle Mátyás különbségére célzó fordu-lat valóban valamilyen közmondásszerű helyzetmondat lehet, amely azonban idővel teljesen kiveszett a használatból (O. Nagy 1976 sem közli).