Vizsgáljuk meg tehát részletesebben, miként lehet csökkenteni a régi szövegek vizsgálatakor a hiányzó kompetenciát. Ezzel a kérdéskörrel korábban már foglalkoztam egy tanulmányomban (Forgács 1994), illetve a valenciaelmélet nyelvtörténeti alkalmazásának lehetőségeit körüljáró kandidátusi értekezésemben is (Forgács 1996: 29–31), ezért részben azokat a gondolatokat is-métlem meg, de frazeológiai példákkal igyekszem alátámasztani egyes állításaimat.
A történeti szövegek szinkrón írásbeli megnyilatkozások (utterance) véges számú halmazá-nak, azaz korpusznak tekinthetők. Noam Chomsky és követői ugyan elvetették a korpuszkuta-tást, mondván hogy a korpuszok szelektívek és esetlegesek, ennélfogva alkalmatlanok az
11 Ugyanígy konkrét értelme volt Kertész szerint (1922: 164) az adósságot leróni kifejezésnek: „Jer, rójuk le az rovásrul adósságunkat – mondja Pázmány (Préd. 1022, NySz)”.
12 Az akkori babonás elképzelések szerint a boszorkányok az így lóvá tett embereken vágtattak mindenfelé, többek között így vettek részt a boszorkányszombatokon is (vö. Hadrovics 1995: 62 és O. Nagy 1979: 337–338 is).
nyelvi nyelvhasználók kompetenciájának mérésére és demonstrálására, mégis az utóbbi évtize-dekben a korpuszok problematikája újra a nyelvészeti módszertani viták homlokterébe került.
Elsősorban a szociolingvisztikai és a pragmatikai kutatások körében tapasztalható egyre erő-sebb ellenállás azzal az irányzattal szemben, amely az intuíciót teszi meg a nyelvészeti kutatá-sok egyedüli bázisának, azonban nyilvánvaló, hogy a nyelvtörténeti kutatákutatá-sok is a nyelvleírás-nak azokhoz a területeihez tartoznyelvleírás-nak, ahol a kutató korpusz nélkül egész egyszerűen nem tud létezni. Ugyanakkor viszont – éppen a régi korok szövegeiben található nyilatkozatok véges száma miatt – elkerülhetetlen, hogy megvizsgáljuk ezeknek az elméleti státuszát a korpusz-elméletben, és ezáltal tisztázzuk, mennyire alkalmasak régi korok nyelvállapotainak, azaz tkp.
„holt nyelveknek” a leírására.
A generativisták szemszögéből különös hangsúlyt kap a korpuszok véges volta, hiszen emi-att mindig számolni kell azzal, hogy nem minden adatolható, ami lehetséges. Ennek esetünkben olyan veszélyei lehetnek, hogy a frazeológiai rendszer egyes elemei vagy akár bizonyos terüle-tei be sem kerülnek a vizsgálatba. Így például a frazeológiai terminus technicusok vagy a kollokációk könnyen „áthullhatnak a kutatás hálóján”, hiszen ezek felismerése – az átvitt érte-lem híján – sokkal nehezebb. Épp ezek megtalálását segíthetnék elő azok a számítógépes keresőalgoritmusok, amelyek képesek egyes szavak gyakori együttes előfordulását is nyomon követni, de mint láttuk, ilyen lekérdezések a magyar nyelvtudományban egyelőre nem nagyon érhetők el.
Lehetséges persze az is, hogy az adatolható, ennélfogva vizsgált frazémák esetében a korpu-szok nem egészen hűen tükrözik az illető korszak nyelvhasználatát. Azaz felismerhetünk pél-dául egy-egy szólást vagy közmondást, de lehet, hogy az korántsem a vizsgált korszakban leg-gyakoribb alakjában fordul elő az általunk vizsgált szövegben. Éppen ezért elkerülhetetlen, hogy ilyen vizsgálatok esetében átlépjük a korpuszok határát.
Ez élő nyelvekből származó korpuszok esetében történhet informátorok, azaz a vizsgált nyelvet kompetensen beszélő személyek bevonásával, kikérdezésével. A vizsgálatot végző ku-tató, az informátorok és a korpusz viszonyában Greule három esetet különböztet meg (1982:
71):
a/ A kutató egyáltalán nem ismeri a vizsgált korpusz nyelvét. Ebben a – nyilvánvalóan ritka – esetben kezdettől fogva informátorokra van utalva, egyébként a vizsgálat a rejtvényfejtés jellegét ölti.13
b/ A kutató ismeri a vizsgált nyelvet, de maga nem kompetens beszélője annak. Ebben az esetben önállóan is képes a vizsgálatot végezni, ha azonban valamiben bizony-talan, ki tudja magát segíteni informátorok megkérdezése révén.
c/ A kutató maga is rendelkezik az adott nyelvi kompetenciával. Ez az eset a leggya-koribb a mai szinkrón leírások készítése során. Ebben a helyzetben a vizsgálatot végző személy tkp. önmaga informátora, bár korrektebb és objektívebb a vizsgálat, ha csupán első, de nem az egyetlen informátora.
A fenti három eset azonban csak élő nyelvek vizsgálata során állhat elő. Élő nyelvek korpu-szait ezért Greule „nyitott” korpuszoknak nevezi, ezekhez ugyanis elérhetők informátorok.
13 Gondoljunk csak arra, hogy az egyiptomi hieroglifák megfejtése is csak azután sikerült, mikor felfedezték a ma a British Múzeumban őrzött ún. rosette-i követ, amely V. Ptolemaiosz egyik rendeletét a hieroglifák és az egyip-tomi démotikus írás mellett görögül is tartalmazta.
„Holt” nyelvek korpuszainak, azaz a régibb korok nyelvi állapotát dokumentáló szövegeknek ezzel szemben a „zárt” korpusz elnevezést adja (1982: 72). Ezek vizsgálata során sem informá-torok nem állnak rendelkezésünkre, sem az elemzést végző kutató nem rendelkezik a korpusz nyelvi állapotának megfelelő kompetenciával. Ugyanakkor viszont, ha a mai magyar nyelvi kompetenciával rendelkező személy vizsgálja például Pázmány Péter vagy Heltai Gáspár szö-vegeit, akkor feltételezhetjük, hogy legalábbis a föntebb b/ pont alatt említett eset fennáll, vagyis a kutató a középmagyar kor nyelvének és a mai magyar nyelvnek közvetlen (genetikus) rokonsága alapján a korpusz nyelvét legalábbis „ismeri”, anélkül, hogy azt kompetensen be-szélné. Ez az ismeret nem elég a korpuszbeli nyelv teljes grammatikai leírásához, kellő alapot szolgáltat ugyanakkor például ma is használatos szólások felismeréséhez, akár kicsit eltérő lexikális vagy morfológiai kiépítettség mellett is.14 (Később látni fogjuk, hogy bizonyos kritériumok alapján gyakran a ma már nem használt frazémákat is fel lehet ismerni.)
Ahhoz azonban, hogy zárt korpuszok nyelvi leírása – ha nem is teljesen, de legalábbis meg-közelítően – olyan megbízható legyen, mint a nyitott korpuszoké, a vizsgálatot végző személy-nek törekednie kell arra, hogy minél közelebb kerüljön a korábban c/ pont alatt jelzett állapot-hoz, amelyben nincs szükség informátorok bevonására, mert ő maga is – csaknem – rendelkezik a korpuszbeli nyelvet illető kompetenciával. A nyelvésznek tehát törekednie kell arra, hogy kiépítse a saját „pótkompetenciáját”. Ez ugyan nem éri el egészen a szöveg szerzőjének a kom-petenciáját, ám a hosszan – akár több éven át – tartó, beható foglalkozás a korpusz nyelvével lehetővé teszi egyfajta „secondary 'native intuition'” elsajátítását (Closs 1969: 369, idézi Ágel 1988: 18). Ehhez járulhat még az állandósult szókapcsolatokkal való hosszan tartó foglalkozás révén létrejövő frazeológiai háttértudás és kompetencia is (l. később részletesebben).
A pótkompetencia kialakítása egy tanulási folyamat, amelynek során a kutató igyekszik le-dolgozni azt a nyelvi és kulturális „deficitet”, ami a vizsgált anyagtól elválasztja.15 Ez hasonlít némiképp az idegennyelv-tanulásra, de természetesen megkönnyíti a folyamatot, ha a „holt”
nyelv – mint a fent említett esetben is – a leírást végző személy anyanyelvének egy korábbi állapotát rögzíti, annak mintegy „történeti variánsa”, mondhatnánk „historiolektusa” (vö.
Greule 1982: 75). (Ugyanakkor azonban ez egyben az az eset is, amikor a lehető legnagyobb a veszélye annak, hogy a kutató a saját anyanyelvi kompetenciája alapján nyert intuícióját rávetíti az adott diakrón nyelvállapotra, s ez esetleg hibás következtetésekhez vezet. Ennek elkerülése, s a kellő objektivitás megtartása szinte egyfajta „parancsolat” kell, hogy legyen a vizsgálatot végző személy számára.)
Összegezve az eddigieket, megállapíthatjuk, hogy a kellőképpen kialakított pótkompetencia már eléggé megbízható és objektív bázist tud nyújtani régi korok korpuszainak frazeológiai
14 Az eltérő lexikális formára álljon itt most csak egyetlen példa Hadrovics Magyar frazeológia című munkájából:
a lóra ül kifejezésnek régibb nyelvünkben lóra kap, lovára fordul/felfordul, lóra/paripára ragad változatai is vol-tak (1995: 189); a morfológiai eltérést szemléltetheti a szeme könnyel lább/lábbad és a szeme könnybe(n) lábad kifejezések különbsége. A variációra további példák találhatók az 5. fejezetben.
15 Ez Ágel szerint (1988: 18 k.) legalább három síkon zajlik:
a/ nyelven kívüli síkon: ez kb. az adott szöveg korához tartozó történelmi-szociokulturális háttér tanulmányozását jelenti a pontosabb megértés érdekében;
b/ metanyelvi síkon: ez a vonatkozó szakirodalommal, valamint történeti nyelvtanokkal és szótárakkal való fog-lalkozáson keresztül vezet a minél pontosabb szövegértelmezés felé;
c/ nyelvi síkon: a vizsgált szövegen túl minél több, közel abból az időből származó szöveget kell tanulmányozni.
szempontú leírásához is, egyben pedig képes pontosítani a szinkrón nyelvi kompetenciánk se-gítségével nyerhető megállapításainkat. Lássunk most erre egy konkrét példát!
Fentebb láthattuk, hogy ha egy állandósult kifejezés mai nyelvünkben is hasonló formában és jelentésben él, mint a vizsgált korpuszban, akkor ezt viszonylag könnyen fel tudjuk ismerni.
Ez a helyzet a következő példában is, amelyet Heltai Dialógus című munkájában olvashatunk:
Mikor azután meghalnak, nem külemb, mintha fegyverrel ölték volna meg ma-gokat: mint adhatnak számot az Isten előtt. (Heltai 1980: 27)
Már fentebb is jeleztem azonban, hogy mindig alaposan meg kell vizsgálnunk a szóban forgó egységet, ugyanis előfordulhat, hogy a kérdéses szókapcsolatot a forrás keletkezésének idején még szabad szókapcsolatként is használhatták (vö. Burger 1982: 347 is). Itt alkalmazható a régi szövegekkel való foglalkozás nyomán kialakított nyelvtörténeti háttértudás és pótkompetencia.
Ennek segítségével ugyanis láthatjuk, hogy számot ad kifejezésünknek is van egy korábbi, a Müncheni Kódexből származó előfordulása, amely inkább még az átmenetet képviseli a szabad szókapcsolat és az átvitt értelmű szólás között:
Vala egy neminèmo̗ kaʒdag èmber kinc vala folnaga / ч èʒ megolLa2latot o̗ nala monnal èltekozlottauolna o̗ iauit Es hiua o̗tet es mōda o̗neki E mit halloc te felo̗llèd aggad ʒamat te folnagkodatodnac me2t īmar nē folnagkodhatol toabba (MünchK. 74vb)
Példánkban még érezhető a szám komponensnek az eredeti jelentése, hiszen a folnagynak, aki egyfajta gazdatiszt volt (< folunagy, később fónagy), valamiféle elszámolást kell bemutatnia urának. A konkrét jelentésre utal a birtokviszony jelenléte is a szerkezetben, valamint ezzel összefüggésben az a tény, hogy a főnévi komponens a ma szokásos szórendi pozícióval szem-ben nem megelőzi, hanem követi a kifejezés igei fejét.16
Mind szinkrón, mind diakrón kompetenciánk segíthet bennünket abban is, hogy felismer-hessük egy több szóból álló kifejezés komponenseinek szemantikai inkompatibilitását a kon-textussal. Ez azért fontos, mert ennek révén olyan kifejezéseket is fel tudunk fedezni régi szö-vegekben, amelyek mai nyelvünkben nem használatosak. Itt most erre Burger egyik kitűnő pél-dáját mutatom be, de a jelenséggel – magyar példákon keresztül – később még részletesen fog-lalkozom a szemantikai fogódzókat szemléltető alfejezetben (2.2.9.).
A Burger (2012: 4–5) által tárgyalt kifejezés az ún. Lalebuchból, egy 16. század végi nép-könyvből való. A rátótiakéhoz hasonló schildai polgárok történeteit elmesélő könyv szóban forgó részletében a falusi bíró megígéri a lalékat meglátogató császárnak, hogy feleséget szerez a fiának, de annak bizonyos feltételeket titokban kell tartania:
Das versprach jhm nun der Keyser / vnnd war die Glock allerdings gegossen / die sache abgeredt vnd beschlossen: doch mit verheissung des stillschweigens.
[A császár ezt megígérte neki, ezzel a dolog nyélbe volt ütve, minden meg volt beszélve és elhatározva, de a hallgatás ígérete mellett.] (23. fej. 92. o., idézi Burger 2012: 4)
16 A birtokviszony eltűnésével és a szórend megváltozásával a frazeologizálódási folyamat bemutatása kapcsán részletesebben fogok foglalkozni később, a 4.2.3.2, ill. 4.2.5 fejezetekben.
A szóban forgó idióma a die Glocke ist/war gegossen [szó szerint: ʼa harang meg volt öntveʼ, azaz: ʼa dolog nyélbe volt ütve, meg volt beszélveʼ]. A szövegben szó sincs harangról, a ha-rangöntés szemantikailag nem illik a kontextusba: mindez arra utal, hogy itt valamiféle frazémával lehet dolgunk. Ezt az érzésünket csak tovább erősítheti, hogy a war die Glock allerdings gegossen kifejezésre egy literális, azaz szó szerinti (< lat. litera ’betű’) jelentésben használt szinonima következik: die Sache abgeredt vnd beschlossen. Burger szerint ugyan a literális szinonima jelenléte még nem jelenti azt, hogy a szóban fogó idióma már átlátszatlan lett volna, s emiatt igényelt volna rokon értelmű kifejezéssel való magyarázatot, a szinonim kifejezések használata ugyanis a korabeli nyelvhasználatban meglehetősen gyakori. Egy ilyen parafrazáló magyarázat tehát lehet, hogy csak stílussajátság, s nem feltétlenül a transzparencia hiányának a jelzője. De a szemantikailag a szövegbe nem illeszkedő kifejezés és a szinonima-használat együtt mégis egyértelműen arra utalnak, hogy az illető kifejezés esetében frazémával van dolgunk.
A következő részletben már nem is csak kettő, hanem három jelét is találjuk annak, hogy idiómával állunk szemben. A bolondos lalék tanácsházat akarnak építeni, s közben mindenféle butaságokat követnek el. Először azonban tanácskozást tartanak, amelyen fontos határozatokat hoznak az építkezést illetően.
Als nun die Glocken (wie man sagt) deß newen Rhathauß halben gegossen / die Aempter außgettheilt /
vnnd alles abgeredt vnd geordnet war / so zu einem solchen wichtigen Werck notwendigklich erfordert wirdt…
[Mikor tehát az új tanácsháza ügye el volt határozva, kiosztották a tiszt-ségeket, és minden meg volt beszélve és el volt rendezve, mint ez egy ilyen fontos munka esetén szükséges.] (Lalebuch 7. fej., 34.o., idézi Burger 2012: 5)
A fent már idiómaként kezelt die Glocke ist/war gegossen kifejezésre ebben az esetben egy metanyelvi formula (wie man sagt) is utal, s ehhez járulnak még szemantikai „bizonyítékok”
is, mégpedig a harang komponens szemantikai inkompatibilitása a kontextussal (hiszen itt sincs arról szó, hogy harangot akarnának beépíteni a városházába), valamint harmadik bizonyíték-ként a frazémát követő parafrazáló literális szinonima jelenléte (vnnd alles abgeredt vnd geordnet war).
Burger helyesen mutat rá arra (i. m. 5), hogy ha egy szövegben ugyanaz a kifejezés többször is előfordul, s mindegyik esetben vannak arra utaló jelek, hogy frazémával van dolgunk, akkor a bizonyító jelek kölcsönösen erősítik egymás érvényét, s ilyen „tényállás” mellett gyakorlati-lag nincs is szükségünk az anyanyelvi adatközlő nyelvi intuíciójára. Mindazonáltal a frazémák ilyen szisztematikus föltárása eddig csak igen ritkán és töredékesen történt meg (pl. Friedrich:
Phraseologisches Wörterbuch des Mittelhochdeutschen, 2006).17
17 A Duden nem tárgyalja, de a Grimm-féle Deutsches Wörterbuch (DWB. 8: 155) feltünteti a szólást, rámutatva, hogy a 16–17. században elég gyakran adatolható: „eine glocke gieszen im 16. und 17. jahrh. häufig belegt, […]
auch heute noch mundartlich, s. Sartori v. dt. glocken 167 (s. u.). der gewöhnliche sinn ist 'einen beschlusz