Különbségek a felszíni vonzatstruktúrában

Az eddigieknél jóval szembeötlőbbek a valenciakülönbségek az idiómák és a „homonim”

szabad szókapcsolatok között azokban az esetekben, amelyekben a valenciaviszonyok különbsége a felszíni struktúrában is jelentkezik. Ilyenkor két típus lehetséges:

a/ a frazéma és a szabad szókapcsolat eltérő számú vonzathellyel rendelkezik;

b/ a szabad szókapcsolat és a frazéma bővítményeinek száma megegyezik, de azok formai-lag különbözők.¹⁶⁰

aa/ Az első típus egyik változatában a szabad határozók (fakultatív vagy obligatorikus) von-zattá válnak, esetleg fakultatív bővítmények kötelezővé lépnek elő. Különösen gyakori ez olyan frazémák esetében, amelyek az állandósulás során rögzült bővítményük helyébe egy új, az el-vont jelentés által megkívánt bővítményhelyet nyitnak meg, pl.

Péter / a kutya lassan a kerítéshez jött. Péter lassan tisztába jött a helyzetével.

+ Anim + konkrét + Hum + absztrakt Ágens Direkcionális Experiens Téma Amint látható, ebben a példában egyaránt megváltozik az alany tematikai szerepe és sze-mantikai szelekciója: a konkrét jelentésű szabad szókapcsolat Ágense helyett a frazémában Experiens szerepű bővítmény áll alanyként, emellett a mindössze +Anim (‘élő’) megkötést tar-talmazó szemantikai szelekciós jegy leszűkül +Hum jegyre, azaz ’állat’ jegyű alanya már nem lehet a frazémának (legfeljebb egy antropomorfizált lehetséges világban, például egy mesében).

A Direkcionális vonzat lexikalizálódott a frazémában, de nem az eredeti konkrét, hanem elvont jelentésben (tisztába), végül pedig az új jelentés (’vki megért, fölfog vmit’) által megkívánt másik argumentumhelyre belép egy elvont jelentésű bővítmény (vmivel):

Hasonló példa a pofára esik (vmivel) vki vagy a jégre visz (vmivel) vkit vki szókapcsolat is:

Péter megbotlott az udvaron, és pofára esett.

Péter (jól) pofára esett azzal a tervével, hogy nagybátyja autójával megy Ausztri-ába: kiderült ugyanis, hogy a kocsinak le-járt a műszakija.

160 Ez az egyezés természetesen csak a felszínen van meg, mivel az ige esetében mindegyik vonzathelyet valódi bővítményekkel töltjük ki, míg a frazeológiai egység esetében csak a konstrukcióextern bővítmények helyére ke-rülhetnek valódi vonzatok.

A nagy hidegben befagyott a falun át-ívelő patak, Karcsi ki is vitte öccsét a jégre.

Karcsi a vállalkozásával igencsak jégre vitte az öccsét: most mindketten nyögik az adósságot.¹⁶¹

Szép történeti példája ennek az átalakulásnak a számot vet vmivel szólás alakulása. Mint Hadrovics (1995: 40) írja, „ennek a szókapcsolatnak eredeti jelentése az volt, amit a tagjai jelentéséből várunk, azaz ’számokat ide-oda vet, rakosgat’. O. Nagy Gábor (MiFT³ 425) nagyon szemléletesen írja le, hogy régen a számjegyeket nem ismerő emberek az egyszerű számtani műveleteket számolótáblán vagy az asztalon apró kavicsok, pénzdarabok stb. segítségével, ezek ide-oda rakosgatásával végezték. Ez valóban számvetés volt a szó igazi értelmében, jelentése pedig egyszerűen a mai számol, számolás, számít, számítás fogalmának felelt meg. Az így ki-alakult szoros kapcsolat állhatott magában, de maga mellé vehette a vkivel, vmivel vonzatot, és ilyenkor jelentése a mai ’elszámol’ mellett ’vkivel, vmivel leszámol’, ’vkit, vmit elhagy’,

’vkivel, vmivel szakít’, ’vkitől, vmitől megválik’ is lehetett.”

Jól szemléltetik a folyamatot a következő példák:

Hogyha jól számot vetünk, Még mi vámot több embertől vehetünk (RMDE 2:

444)

[Hány hajszál, gyapjú, serte van emberen állaton?] Mondd meg, ha tudhatod, számot vetvén köztök (RMKT 17. sz. 9: 327)

A következő példában már obligatorikus a -vEl ragos vonzat, de egyelőre még konkrét értelmű (’elszámol vkivel’):

Talám (!) neki adós lehetsz, ... Végső számot vele vethetsz, Mind egy fillérig megfizetsz (RMKT 17. sz. 10: 223)

Mivel a pénzügyi elszámolás eredménye gyakran a szakítás volt, az pedig végződhetett veszekedéssel, esetleg verekedéssel is, az elszámolás nemritkán a ’leszámolás’ jellegét is ölt-hette. Itt már a kifejezés értelme egyre inkább az elvont síkra tolódik, -vEl ragos vonzata is társhatározóból a tárgy (Patiens) jellegét kezdi ölteni:

[A bevonuló törökök megverték az ispánt] De hamar ő véle számot is vetének, Egy darab som pálcát hátára tevének (RMKT 17. sz. 11: 370)

Hogy Döbrögi meg ne csalódna, ... már egyszer vele számot kellene vetni (Fazekas 1: 167)

Végül a vonzat teljesen átsiklik az elvont síkra (a +Hum szemantikai jegyű -vEl ragos von-zata –Anim jegyű lesz), ezzel a kifejezés ’leszámol, elszámol vmivel’ értelművé válik:

Vessek számot sok keserű bajommal (Petőfi 1: 373)

Hősi pálya, hősi pálya, Gyöngy élet, Szégyen rám, hogy számot vetek Tevéled (Petőfi 2: 239)¹⁶²

161 Itt azért már több különbség is található: míg az elvont jelentés esetén a jégre komponens csak az ige előtt állhat, s nem kaphat névelőt, addig a konkrét értelemben fordított szórend is lehetséges, s névelővel, sőt igekötővel is állhat az ige (l. a 4.2. fejezetet is).

162 Hasonló jelentésfejlődésre láttunk már példát korábban a helyt ad vminek szólás történeti példáinak elemzésekor is, csak ott a vonzatszám nem változott.

Noha Hadrovics ezt nem említi, idővel megjelenik még a kifejezésnek a ʼszámításba, tekintetbe veszʼ értelme is (ebben talán a számol vmivel igei vonzatszerkezet vagy a számba vesz vmit szólás analógiás hatása is közrejátszhatott):

A cég nyújtson be a legrövidebb időn belül a mai helyzetnek megfelelő, tehát a légitársaságokat világszerte sújtó körülményekkel számot vető, részletesebb talpraállási üzleti tervet. (MNSzt.; Magyar Hírlap 2001. október 6.; Cím: Csőd-védelem alá került a belga Sabena)

A fent látható változási folyamat jól példázza, miként szorul háttérbe a kifejezésben a szám lexéma konkrét jelentése, miként kerül át a szókapcsolat a konkrét síkról az absztraktra, miként tapad egyre inkább össze szemantikailag a főnévi komponens az igeivel úgy, hogy eközben a kifejezés egyre kevésbé értelmezhető az összetevők jelentésének összegzése révén, azaz miként válik az eredetileg szabad szókapcsolat egyre inkább összeforrott, idiomatikus szókészleti egy-séggé.

ab/ Az első típus másik megvalósulási formája az, amikor egy a „homonim” ige mellett obligatorikus vagy fakultatív bővítmény megjelenése a frazeológiai egység mellett nem lehetséges, különben ugyanis visszasiklik a kifejezés a konkrét síkra:

Mielőtt elutazott volna, Péter beadta a kulcsot a szomszédba. – konkrét Mielőtt elutazott volna, Péter beadta a kulcsot. – absztrakt¹⁶³ Az utóbbi, ’meghal’ jelentésben azonban nem lehetséges a következő mondat:

*Senki nem számított rá, hogy Péter hirtelen beadja a kulcsot a szomszédba.

Ugyanígy járunk, ha a ’feladja a kilátástalan küzdelmet’ jelentésű bedobja a törölközőt szólás mellé kitesszük a konkrét értelemben teljesen szokványos lokális vonzatot:

Péter sokáig próbálkozott a feladat megoldásával, de végül bedobta a törölközőt.

*Péter sokáig próbálkozott a feladat megoldásával, de végül bedobta a törölközőt a szennyestartóba.

b/ Ebbe a csoportba olyan eseteket sorolhatunk, amelyek hasonlóak az előző kategóriához, ám bennük a valenciakülönbségek még markánsabbak: itt mind a szabad, mind a kötött szókap-csolatoknak vannak olyan obligatorikus vagy fakultatív vonzataik, amelyek nemcsak tematikus szerepükben, hanem morfológiai megjelenésükben (vonzatforma) is különbözők, pl.

Péternek (a forró levestől) fáj a foga. Péternek őzhúsra fáj a foga.

+ konkrét + absztrakt

Kausator Direkcionális (Objekt)

163 Természetesen a két mondat eltérő jelentése az alanyi pozícióban álló bővítmények eltérő tematikus szerepéből (Ágens ↔ Patiens) is következik.

Az oroszlán egy fához feni a fogát. Az oroszlán nyúlhúsra feni a fogát.¹⁶⁴

+konkrét +konkrét

Lokativ Direkcionális (Objekt) 4.2. Az alaki oldal változásai: a kifejezések formai rögzülése

Ami a frazeológiai egységként való rögzültséget illeti, Burger – Linke arra mutatnak rá (1998: 746), hogy a kifejezések egy jelentős számú csoportja tekintetében kijelölhető egy idő-pont, amelytől a szókapcsolat biztosan frazeologizmusnak számít: ha ugyanis a frazéma metaforizációval született, és feledésbe merül a metafora képi forrástartománya, akkor a szó-kapcsolat már csak idiomatikus jelentésében tud továbbélni. Mivel azonban a frazeologizálódás már jóval ez előtt az időpont előtt bekövetkezhet, másrészt nem is minden frazéma metaforikus, de ha az is, egyáltalán nem biztos, hogy elhomályosult a tárgyi vagy szociokulturális forrás-tartománya, a nyelvészeti frazémakutatásnak másféle kritériumokat is ki kell kidolgoznia, ame-lyek lehetővé teszik a szókapcsolatok „frazeologicitásának” megítélését egy adott nyelvtörté-neti időpontban.

A Burger – Linke által vizsgált régi nyelvi – köztük középfelnémet – példák a legtöbb eset-ben egy olyan fázisát mutatják az állandósulásnak, amelyeset-ben az illető szókapcsolat bizonyos fokig már frazeologizálódott, ám formai-szerkezeti szempontból még a szabad szókapcsolatok bizonyos vonásait is mutatja. Ennek kapcsán felmerül a kérdés, hogy vajon az, amit ma a frazéma alaki, szerkezeti rögzültségeként kezelünk, nem az írásbeliségben gyakran évszázado-kon át zajló (elsősorban lexikográfiai) normakialakulás eredménye-e. A válasz a frazeológia bizonyos területei tekintetében alighanem igenlő lehet. Feltételezhető tehát, hogy a nyelvjárá-sokon felül álló norma kialakulása előtt a frazeologizmusok sokkal nagyobb variációs szabad-ságot mutattak, s ha egy bizonyos frazeologizmus csak egyetlen változatban adatolható ilyen régi időkből, akkor az lehet pusztán az adatok hiányából fakadó véletlen is. Amíg azonban nem állnak rendelkezésünkre nagy adatbázisokon alapuló elemzések, addig ebben a kérdésben biz-tosat nem lehet állítani. Ugyanakkor szinkrón bizonyítékok nyelvjárási szövegekből is nyerhe-tők volnának. Egyes élőnyelvi vizsgálatok ugyancsak azt mutatják azonban, hogy a szóbeli kommunikációban nem ugyanabban az értelemben lehet a frazémák rögzültségéről beszélni, mint az írásbeliségben (vö. Burger – Linke 1998: 747).

Az alábbiakban Burger – Linke (1998) nyomán sorra veszem a rögzülési folyamatnak azokat a manifesztációit, amelyek a frazeológiai egységek alaki állandósulását kísérik. A vizsgálatból látni fogjuk, hogy a frazeologizmusoknak azok a tulajdonságai, amelyeket szinkrón szempont-ból transzformációs defektusokként vagy morfoszintaktikai anomáliaként kezelünk (vö. pl.

Burger 1973: 75 kk., Forgács 2007a: 30–31) valójában az illető szókapcsolatok történeti válto-zásainak az eredményei.

164 Hadrovics szerint (1995: 63) a fáj a foga vmire és ennek régi nyelvünkben élő szinonimája (vásik a foga vmire) a feni a fogát vmire analógiás hatására jöhettek létre.