A régi szólás- és közmondásgyűjtemények felhasználásával kapcsolatos nehézsé- nehézsé-gek nehézsé-gek

Azt már eddig is láthattuk, hogy a korai gyűjtemények és szótárak kapcsán többnyire komoly gondot jelent, hogy a bennük levő anyag teljesen rendezetlen (pl. Decsinél), vagy csak a latin megfelelők oldaláról van ábécébe rendezve (Kis Viczaynál). Ennek ellenére ahhoz képest, hogy nem irodalmi korpuszokban kell véletlenszerűen szólások és közmondások után „vadásznunk”, ezek a gyűjtemények mégis igen jó források lehetnek.

Ugyanakkor ezeknek a régi munkáknak a felhasználása során komoly gondot jelent az is, hogy szerkesztőiknek nem mindig vannak helyes elképzeléseik arról, milyen jellegű kifejezések tartoznak a frazeológia fogalomkörébe. Mindezt kiegészíti még a terminológiai bizonytalan-ság, ami a frazeológiát szinte a mai napig jellemzi, noha a 20. század eleje óta már különálló nyelvészeti diszciplínának számít (vö. Burger 1982: 360 is). Ez a fogalmi terminológiai sok-színűség – néha már zűrzavar – nyilvánvalóan sokkal inkább jelentkezik a régi munkákban, így a frazeológiának nincs eléggé tradicionális szókincse. Ez pedig azt jelenti, hogy nem igazán léteznek olyan szakkifejezések, amelyek után régi grammatikákat és nyelvkönyveket átfésül-hetnénk, vagy ha látszólag találunk is ilyen terminus technicusokat (pl. proverbium, példabe-széd, szólás, szójárás), akkor azokon abban az időben gyakran egészen mást értettek, mint a mai szakirodalomban. A frazeológiai egységek közül egyedül a közmondások azok, melyek már évszázadokkal ezelőtt is foglalkoztatták a nyelvvel foglalkozó tudósokat, és a mai modern frazeológiában is helyet kapnak. De még ez sem jelenti feltétlenül azt, hogy maga a közmondás terminus, vagy még inkább a kötőjellel írt köz-mondás változata ugyanazt jelentette volna a régebbi korokban, mint ma: gyakran ugyanúgy használják a köz(ember) által mondott más ál-landósult kifejezésekre, köztük szólásokra is. Erdélyi János gyűjteménye (1851) például A ma-gyar közmondások könyve címet viseli, de benne nagy számban találunk nem mondatformájú egységeket is.

De még ha magával a frazeológia terminussal találkozunk is egy régi munkában, az sem jelenti feltétlenül azt, hogy abban valóban szólásokkal vagy közmondásokkal foglalkoznak.

Burger is megemlíti például egy Johann Rudolf Sattler nevű szerző 1607-ben megjelentetett könyvét, amely a „Teutsche Orthographey und Phraseologey” címet viseli, ám ennek ellenére nem a frazeológiai egységekkel foglalkozik, hanem a helyesírás és a szóelválasztás kérdéseit tárgyalja, valamint szinonimasorokat sorol fel. A 6. fejezet a címében is tartalmazza a frazeo-lógia műszót, de azt nem az általunk ismert értelemben használja: Teutsche Phraseologey / das ist / allerhand auserlesene Teutsche woͤrter / formen zu reden und schreiben / wie dieser zeit bey den Canzleyen / und sonsten gebraucht werden. Ennek megfelelően a fejezet csupán bizo-nyos határozószókat, névmásokat és kötőszókat mutat be alkalmazási példákkal.

Hasonló a helyzet a magyarban is. Szaitz Leó 1788-ban megjelent munkája például címe alapján (Kis magyar frázeológyia) egyértelműen arra utal, hogy a szerző frazeológiai egységek-kel foglalkozik. Valójában viszont találni ugyan benne állandósult szókapcsolatokat is, de Szaitz voltaképpen „a pozitív, azaz a helyes magyarságot tanító nyelvművelés egyik első ma-gyar képviselőjeként olyan könyvet kívánt olvasói kezébe adni, amely csupán szép és eredeti magyar kifejezéseket tartalmaz. Mintaképe Pázmány, mert ő – SZAITZ szerint – »természetesen ír minden erőltetés, és felettébb-való intzi-fintzi tzifrázás nélkül; eʼ mellett még-is igen szép Magyar mondási, és Frázesei vagynak, melly szó: Frázes annyit tészen, mint valamelly nyelv-nek tulajdon mondási« (A7r). Amikor tehát SZAITZ »frázeológyiát« szerkeszt, nyelvünk frázes-eit, »tulajdon mondási«-t, a sajátosan magyar kifejezéseket tekinti frazeológiai anyagnak” (O.

Nagy 1977: 30–31). Ennek megfelelően a munka két fő része Pázmány-idézetek gyűjteménye, s korántsem tartalmaz mindig a mai értelemben frazémának tekinthető egységeket. Számos többszavas egység van ugyan benne, de ezekben nem tesz különbséget a valóban állandósult kifejezések és a Pázmány által alkotott, nem lexikalizálódott egységek között. Számos esetben nem is szókapcsolatokat közöl, inkább csak színesebb, szokatlanabb lexémákat vagy szókap-csolatokat (pl. mustráltat, pök). Frazeológiai szempontból inkább csak a könyv egyik toldaléka értékelhető, abban ugyanis mintegy hatszáz közmondást és szólásszerű alakulatot gyűjtött össze Szaitz, igaz, ezek egy részét is Páriz-Pápai szótárának magyar anyagából vette csupán át (vö.

O. Nagy i. m. 31).⁶²

Nem sokkal másabb a helyzet Noszkó Lajos Virág szó-tár (Pest, 1791) című munkáját ille-tően sem, igaz, ő legalább már – ellentétben Szaitz gyűjteményével – áttekinthető, szótárszerű elrendezésben közli anyagát. Szótára bevezetésében – mint O. Nagy (1977: 32) rámutat –

„Phraseologiá”-nak nevezi munkáját, mert az – mint írja – „többnyire jelesbb-szóllásokat [jegy-zetben: Phrases] foglal magában” (idézi O. Nagy uo.). Valójában azonban „mégsem igazi fra-zeológiai gyűjtemény ez, hanem inkább a stílusszótár és a szinonimaszótár érdekes vegyüléke”

(O. Nagy uo.).

A szótár összesen 203 szócikkszerű fejezetből áll, ezek mindegyike szinonimák felsorolásá-val indul, majd ezekhez kapcsolódóan olyan lexémákat közöl, amelyekkel a vizsgált címszó gyakran alkot szókapcsolatot. Így például a Betegség „tóldalék nevei” között ilyeneket találunk:

„Sulyos. Hosszas. Meg gyógyítható. Tartós. Nehéz” (vö. O. Nagy uo.). Mint látjuk, a frazeológia

62 A könyvnek van egy másik toldaléka is, ez azonban mindössze egy tájszógyűjtemény.

szűkebb értelmezésébe ezek nem férnek bele, ugyanakkor abba a tágabb felfogásba, amelyben a kollokációk is helyet kapnak, már ott van a helyük.

„Külön bekezdésben következnek ezután a szótár anyagának jelentős részét alkotó »jelesb-szóllások«. Ezeken azonban nem igazi szólásokat kell értenünk, még csak nem is általában vett frazeológiai kapcsolatokat, hanem olyan körülírásszerű vagy átvitt értelmű kifejezéseket, erő-sen irodalmias ízű szabad szókapcsolatokat, amelyek jelentésüket tekintve valamiféle kapcso-latban vannak a címszó fogalmi tartalmával” (O. Nagy i. m. 32). Lássunk néhány ilyet a Katona címszóhoz kapcsolódóan: 1. Igen nagy vitéz vólt Hunyadi János; 2. Katona akar lenni; 3. Min-denkor semmire-való félénk Katona vóltál stb. (idézi O. Nagy uo.). Láthatjuk, hogy ezeknek a kifejezéseknek – noha „szóllásnak” nevezi őket Noszkó – vajmi kevés közük van a valódi fra-zeológiai egységekhez, még csak a kollokáció fogalmába sem férnek bele.

A szócikkek többségének a végén találni viszont egy „Köz-mondások” című szakaszt, ahol valódi közmondásokat, illetve szólásokat közöl a szerző, például Könnyű a pohár mellett vitéz-kedni; Bátor katona aʼ kementze mellett stb.⁶³

Mindez azt mutatja, hogy a régi gyűjtemények anyaga gyakran csak komoly fenntartá-sokkal használható fel a frazeológiai egységek gyűjtése során, s a vizsgálat során igen fontos szerephez jut a kutató frazeológiai tudása, amelynek révén kiszűrhetők a gyűjteményekből azok az egységek, amelyek mai felfogásunk szerint nem tartoznak a frazeológiai kapcsolatok közé.

Természetesen ez nemcsak a korai gyűjteményeket, hanem a tankönyveket és nyelvtanokat is érinti.

O. Nagy röviden ismerteti például Adámi Mihály 1760-ban megjelent nyelvkönyvének (Ausführliche und neuerläuterte ungarische Sprachkunst) frazeológiai anyagát (1977: 22–24).

Ebből kiderül, hogy ebben a fejezetben megszólítások és üdvözlő formulák mellett olyan

„Redens-Art”-ok is helyet kaptak, „welche man in der deutschen Sprache von Wort zu Wort nicht geben kann”, azaz amelyeket a német nyelvben nem lehet szóról szóra visszaadni. Ezek között azonban vannak valódi frazeológiai egységek (Boszszút állani valakin; Tör-be ejteni;

Hideg leli stb.), de számos szabad szókapcsolat is (El-árúlni pajtását; Fogy a pénze : bora stb.).

Ez utóbbiakat tehát ki kell rekesztenünk a vizsgálatból, ugyanakkor Adámi munkája O. Nagy szerint több szempontból is mérföldkőnek minősül a magyar frazeológiai kutatás történetében, ugyanis itt találunk először „jelentős számú nyelvi klisét összegyűjtve és használatuk szerint csoportosítva”, másrészt „itt figyelhetjük meg először – még európai viszonylatban is igen ko-rán – azt a törekvést, hogy a szerző világos és határozott különbséget igyekszik tenni a kötött és a szabad szókapcsolatok között” (i. m. 23), még ha ezt végül nem sikerült is következetesen érvényesítenie.

Nemcsak nyelvkönyvekben, hanem korabeli grammatikákban is találunk frazeológiai ada-tokat, így például Szent-Páli István Grammatica Hungarica című nyelvtanában (Nagyszeben, 1795). A könyv latin nyelvű elméleti része ugyan nem tárgyal frazeológiai kérdéseket, de füg-gelékként csatlakozik hozzá egy frazeológiai gyűjtemény, amelyből jól látható, hogy a szerző

63 Ezek – mint Tolnai 1910 nyomán O. Nagy is utal rá (1977: 33) – csaknem egytől-egyig Kis Viczay Péter 1713-ban megjelent frazeológiai gyűjteményéből (Selectiora adagia Latino–Hungarica) átvett szókapcsolatok.

„nemcsak jó érzékkel, hanem bizonyos frazeológiai meggondolások, szempontok alapján válo-gatta össze a latin nyelvű értelmezésekkel közölt kifejezéseket” (O. Nagy 1977: 28). Nagy ér-téke az összeállításnak, hogy nem korábbi gyűjteményekből átvett, de még csak nem is irodalmi munkákból kiírt, hanem az erdélyi beszélt nyelvből gyűjtött kifejezéseket közöl, pl. Nem fér a májához ʼnem tűri, nem szívelhetiʼ; Bávoszkodik, mint aʼ borju az uj kapun stb. Ennek ellenére viszonylag hamar „feledésbe merült, s a későbbi gyűjtők többsége sem a frazeológiai anyag gyűjtésének szempontjait, sem pedig magukat a kifejezéseket illetően nem merítettek a gyűjte-ményből” (O. Nagy 1977: 29).

Vannak ugyanakkor ennek a korszaknak sokkal nagyobb hatású gyűjteményei is. Közülük az egyik leggazdagabb Baróti Szabó Dávid A magyarság virági című munkája (Komárom, 1803). Válogatása ugyanakkor teljesen ötletszerű, ráadásul „némely szócikkben alig is van olyan szókapcsolat, amelyet bármely szempontból frazeológiai gyűjteménybe való kifejezésnek lehetne minősíteni” (O. Nagy 1977: 35). Erénye viszont az összeállításnak, hogy a ritkább szó-lásokat és közmondásokat jelentésmagyarázattal együtt közli, ám ebben a tekintetben is óvato-san kell bánni gyűjteményével, mert előfordul, hogy egyik-másik kifejezésnek, amely már ab-ban a korab-ban is elavult lehetett, tévesen tünteti fel a jelentését. Ilyennek tarthatjuk a következő példát: „Szólld el, szólld ; túl lőtték, ʼs ide áll az ajával⁶⁴ : egyʼ roszʼból másba” (MVir. 302, idézi O. Nagy 1977: 36). O. Nagy szerint viszont a „szólás rövidebb változatainak régi szöve-gekben való előfordulásaiból, valamint azoknak az adagiumoknak ERASMUStól származó ma-gyarázataiból, amelyek magyar megfelelőjeként e kifejezést DECSI közölte, megállapítható, hogy szólásunk ezt jelentette: ʼnem ér semmit az érv(ed), mellébeszél(sz) a dolognakʼ” (1977:

36).

Az egyes kifejezések jelentésmagyarázata egyébként más munkákban is nem egyszer bi-zonytalan. Korábban, a 2.2.9. fejezetben említettük már a feltette az Orbán süvegét kifejezést, mely több régi gyűjteményben is helyet kapott. Jelentését általában ʼberúgott, részegʼ formában találjuk meg, magyarázatául pedig mind a négy nagy 19. századi összeállítás (Dugonics, Erdé-lyi, Sirisaka és Margalits) közli azt az anekdotát, amelyet fentebb már bemutattunk, miszerint II. Ulászló koronázásán Dóczi Orbán egri püspök „megborosodott” szolgája büszkén a saját fejére tette ura püspöki süvegét. Csakhogy ugyanez a kifejezés Dugonicsnál nemcsak a Része-gesek című fejezetben kapott helyet (II: 195: Fel tette az Orbánʼ süvegét), hanem – Föl tötte az Orbánʼ süvegjét alakban – a Kevélyek című szakaszban is (II: 65). Dugonics ehhez a ʼkevélyʼ jelentéshez is közöl lábjegyzetben egy magyarázó anekdotát, de ez egy teljesen más történet, mint az előző: „Méhész Orbán egy nevezetes falusi Bíró maga méltóságos beszédgyeivel arra vitte a’ falunak esküdtyeit: hogy ő maga süvegesen szóllott; a’ többi őtet süveg le téve hallotta.

Sokáig bírta ő a’ falusi elsőséget: mert valóban meg is érdemlette. Minden esztendőben gyara-podó méltóságát nem szenvedhetvén tovább az irígykedő esküdtek, Bírónak mást választottak, de az előbbinél sokkal alább valót. Ki is tapasztalván azt: hogy annyi böcsületet nem adnának néki, mint az előbbinek, el kérte annak süvegét, és vele a’ falusi gyűlésben meg jelent” (II: 65).

64 Az aj az bevágás, rovátka amellyel a nyílvessző a hátsó, tollas végén az idegre illeszkedik (vö. O. Nagy 1977:

37). Noha a TESz. (I: 109) ezt a jelentést az aj¹ címszónál külön nem említi meg, valóban erről lehet itt szó. Ez a jelentés kitűnően beleillik ősi eredetű aj szavunk eredeti ʼnyílás, bevágás, bemélyedésʼ értelmébe (vö. még ajz, ill. ajak, ajtó), l. még az 5.3.1.2. fejezetben is.

Ha ugyanahhoz a kifejezéshez valóban két ennyire jelentés tartoznék, akkor itt frazeológiai ho-monímiával állnánk szemben. A frazeológiai egységek körében létezik poliszémia, sőt ritkán homonímia is: ez utóbbi éppen akkor állhat elő, ha a kifejezés meglehetősen átláthatatlan (opak), így egészen eltérő jelentéseket is társítunk hozzá (bővebben l. Forgács 2008b-ben, ill.

még később is az 5.2.1.1. fejezetben). Mégis meglehetősen gyanús azonban, hogy egy kifeje-zéshez két ennyire eltérő magyarázat tartozzon. Valószínűbbnek látszik ezért, hogy Dugonics vagy kitalálta, vagy gyűjtötte a két anekdotát, s nem vette észre, hogy ugyanahhoz a kifejezés-hez tartoznak, teljesen eltérő jelentéssel. Mivel viszont az egyes gyűjtemények készítői gyakran egymástól veszik át a kifejezéseket, s gyakran a hozzájuk tartozó magyarázatokat is, a kifejezés bekerült a másik három említett összeállításba is, de inkább csak a ʼrészegʼ jelentéssel, s a hozzá tartozó, Dóczi Orbánról szóló történettel. Margalits közli a fordulatot mind a feltesz szócikké-ben (240), mind a süveg szócikkében (654), de magyarázatok nélkül. Az Orbán szócikkben viszont egészen rövid formában megemlíti az anekdotikus történetet is az egri püspökről, vala-mint – sajnos oldalszámok nélkül – hivatkozik Szenczi Molnár, Kis Viczay és Szirmai gyűjte-ményére, mint forrásra. Ugyanezt a hivatkozást találjuk a süveg szócikkben is, a feltesz-nél viszont csak Dugonicsra hivatkozik, s utána a Feltette a fejét szólást közli ugyancsak Dugo-nicsra való hivatkozással, de ʼkevélyʼ jelentéssel. Úgy tűnik tehát, hogy talán Margalits sem vette észre, hogy a feltette az Orbán süvegét fordulat Dugonicsnál ebben a két – meglehetősen eltérő – jelentésben szerepel, s hogy – stílszerűen szólva – „hiba lehet a kréta körül”.

Erdélyinek azonban talán feltűnt ez, emiatt igyekezett a ʼkevélyʼ jelentést bevonni a ʼrészegʼ

„jelentésmezejébe”, a következő módon: „Dóczi Orbán, egri érsek megborosodott szolgája, mig ura, a püspök, hajadon fővel állt volna II. Ulászló koronázásánál 1490. (sic!) a kezében tartott süveget maga fejére tette nagy kevélyen. Sz. A km. jelent borost, aztán kevélyt” (309).

Megállapíthatjuk tehát, hogy a régi szólásgyűjtemények (különösen a 19. század első felében megjelent terjedelmesebb munkák, pl. Baróti Szabó 1803, Dugonics 1820, Erdélyi 1851 stb.), de a korábban megjelent szótárakban fellelhető vagy nyelvtanokhoz függelékként illesztett ada-tok is igen fontosak a történeti frazeológia szempontjából. Ugyanakkor azonban mind termino-lógiájuk, mind az összegyűjtött anyag tekintetében erős fenntartásokkal kell hozzájuk közelí-teni, s a bennük szereplő kifejezéseket mai frazeológiai tudásunk és frazeológiai (pót)kompe-tenciánk szűrőjén kell átengedni. Mindez vonatkozik a jelentések értelmezésére is. Igaz, nagyon sok gyűjtemény nem is tartalmaz jelentésdefiníciókat, de – mint az előbb is láthattuk – az sem mindig vehető kőbevésett igazságnak, amit az egyes gyűjtemények összeállítói értelmezésként közölnek.