Régi magyar szólás- és közmondásgyűjtemények

A nemzeti nyelv kifejezéskészletével való foglalkozást Európa szerte a humanizmus korának klasszikai filológiai kutatásai indították el. Korábban már említettük Rotterdami Erasmus adagiumgyűjteményét, amely „követőinek gyűjtésével kiegészítve csupán a XVI. században több mint hetven kiadást ért meg” (O. Nagy 1977: 15). Ezek közül az 1574-i bázeli kiadás volt az, amelyből Baranyai Decsi János azt a 4795 latin, illetve latin és görög kifejezést kiválasz-totta, amelyeket 1598-ban Bártfán megjelent Adagiorumában magyar megfelelőikkel együtt közölt, megalkotván ezzel az első magyar frazeológiai gyűjteményt. Ő maga ugyan műve ér-demi részének a latin és görög kifejezéseket tartotta: „A magyar nyelvi anyag DECSI szándéka szerint csak kiegészítő, magyarázó jellegű toldalék az ókori klasszikusoktól származó kifejezé-sekhez. Minthogy azonban a szerző a magyar anyag összegyűjtésével végzett úttörő munkát, DECSI könyvét manapság nem mint klasszika filológiai művet, hanem mint az első magyar szó-lás- és közmondásgyűjteményt tartjuk számon és értékeljük nagyra” (O. Nagy 1977: 17).

Éppen amiatt azonban, hogy Decsi nem egy magyar frazeológiai gyűjteményt akart össze-állítani, hanem a régiek bölcsességét továbbörökítő, idegen nyelvű adagiumokhoz igyekezett magyar megfelelőket találni, gyűjteményének korántsem minden darabja valódi frazeológiai egység, vannak benne vonzatos igék, sőt gyakran egyszavas kifejezések is (pl. 34: Addere manum – Valakit meg czuffolni; 180: Callum ducere – Reá szokni; 34: Carbone notare – Kár-hoztatni; 183: Curetum os – Ioͤuenduͤlés; 187: Coturnissare – Tobzódni). Ugyanakkor azonban fontos, hogy korántsem csupán szolgai módon lefordítja az idegen nyelvű fordulatokat, hanem azok jelentéséhez keresi meg a magyar megfelelőt, ezáltal pedig nagy számban kaptak helyet gyűjteményében valódi szólások és közmondások is, sőt ezek vannak többségben (pl. 177:

Scruta laudat scrutarius – Czégér nélkuͤl is el kél az ió bor; 210: Perturbas seram – Az ki variat akar loͤni nem pengeti iját; 296: De toga ad pallium – Az czoͤboͤrboͤl az viderbe (sic!) hágni stb.).⁵⁸

Ez a magyar frazeológia szempontjából igen értékes munka azonban vagy nagyon alacsony példányszámban jelent meg, vagy nagyon hamar tönkrementek a példányai, ezért Tolnai

58 Tolnai szerint „megesik néha még az is, hogy a magyar értelmezés nagyon is távol esik a latin eredetitől, s csak erőszakosan kapcsolható össze, de ez is csak Decsi önállóságát mutatja. Gazdagon ontja a szebbnél-szebb szólás-hasonlatok, szólásmódok és közmondások özönét; zamatukon megérzik, hogy Decsi legtöbbször nem mondva-csinált és alkalmilag kieszelt fordítást ád, hanem az első forrásból, a népnyelvből merít, melyből a XVI. és XVII.

századnak néha nyers és durva, de mindig tősgyökeres magyar prózája sarjadt” (1910: 26).

ben már azt írja, hogy a kiadvány „már régóta a legritkább könyvek közé tartozik” (23). Ennek ellenére mégis nagy hatással volt a későbbi magyar frazeológiai gyűjteményekre. Ezt az tette lehetővé, hogy anyagának viszonylag jelentős része két olyan lexikográfiai munkába is bele-került, amelyeket széles körben ismertek, és gyakran forgattak. Ez a két mű Szenczi Molnár Albert szótára és Kis Viczay Péter szólásgyűjteménye volt.

Mint O. Nagy rámutat (1977: 17), „a magyar frazeológiai egységek szótári felhasználásának történetében úttörő és a fejlődést mintegy két évszázadra meghatározó jelentőségű Szenczi Molnár Albert lexikográfiai működése”. Már szótárának első, nürnbergi kiadása (1604) is tar-talmaz a munka magyar–latin részében nem kevés frazeológiai kapcsolatot, de ezek általában olyan szókapcsolatok, amelyek egyetlen latin szóval visszaadhatók, pl. Boszszut alloc – Vindico, Vlciscor; Hasznatveszoͤm – Fruor, Vtor stb. Emellett nagyszámú, a mai szakirodalom-ban frazeológiai terminus technicusnak nevezett kifejezés is található a szótárszakirodalom-ban, így például az Alma szócikkben tizennégy jelzős szókapcsolat az egyes almafajták nevével (pl. Borizoͤ alma – Pomum vinaceum; Eleve eroͤ alma – Malum praecox; Leany czeczoͤ alma – Malum orchomasticum).

Szótárának 1611-i második, hanaui kiadásába Szenczi Molnár ezek mellett már „közönséges magyar közmondásokat” (usitatoribus Proverbiis Ungaricis) és „szólásformákat” (formulae loquendi) is beledolgozott, mégpedig Baranyai Decsi művéből – ezt a kiadás előszavában meg is említi: „Ea autem selegi ex Libello Adagiorum Latino–Ungaricorum Cl. Viri Joannis Decii Baroni” (vö. O. Nagy 1977: 18). Így például az első kiadásban még a Farkas címszónál csak a latin lupus megfelelőt találjuk,⁵⁹ a második kiadástól fogva ez már kiegészül három közmon-dással:

Szenczi Molnár a Proverbium, Proverb, Prov. vagy Pr. jelzéssel látja el az ilyen alakulatokat (l. az előző képen is), de köztük nemcsak közmondások, hanem szólások és szóláshasonlatok is találhatók, sőt – a Prov. minősítés ellenére – néhány szabad szókapcsolat is előfordul a szó-tárban, pl.

Megsem fogtad, s immár mellyeszted – Prov. Ante victoriam encomium canis (221) Ollyat mondoc hogy magamis megbánom – Prover. (!) Non movenda loquar (247) Mint a pióka mindenkor rayta czuͤgg – Proverbium. Ut fici oculis incumbunt (257)

59 Van egy másik Farkas címszó is a szótárban, a farkas melléknévi jelentését értelmező ʼcaudatusʼ értelmezéssel.

Részlet Szenczi Molnár szótárából

Eyel jár mint à bagoly – Prov. Vespertilio (79)

Ugyan érzette halálát – Istum mortis in exitium mala parca trahebat (113) stb.⁶⁰ A több szóból álló egységek között viszont egyértelműen a közmondások száma a leg-nagyobb.

Szenczi Molnár azonban korántsem veszi fel Baranyai Decsi gyűjteményének minden egyes fordulatát, hanem – mint az előszóban tett megjegyzéséből is láthattuk – ezekből válogat. Ezt főként a kifejezések erkölcsi, tanító értéke alapján teszi, hiszen a szótár elsősorban az iskolák számára készült. Tolnai számításai szerint összesen 530 kifejezés származik Decsitől, de mivel néhány közülük több címszóban is szerepel, valójában 500-ra lehet tenni a felhasznált kifejezé-sek számát (1910: 28).⁶¹ Ezzel Baranyai Decsi egyébként kevéssé ismert gyűjteményének egy része a szélesebb közönség számára is hozzáférhetővé vált, sőt az iskolákba is eljutott.

Hogy vajon Molnár miért vette fel a közmondásokat is szótára második kiadásának magyar–

latin részébe, arra nézve többféle válasz adható. Melich (1907: 142) inkább a humanista peda-gógia hatásának tartja a döntést, s úgy gondolja, hogy inkább erkölcsnemesítő voltukért kerül-hettek a gyűjteménybe. O. Nagy viszont azt tartja valószínűbbnek, hogy „MOLNÁR felismerte nyelvi jelentőségüket is”, valamint az is közrejátszhatott döntésében, hogy „Európa-szerte ép-pen MOLNÁR korában érte el azóta sem tapasztalt legmagasabb fokát a közmondások iránt való érdeklődés” (1977: 19). O. Nagy fontosnak tartja hangsúlyozni azt is, hogy „MOLNÁR már szó-tára 1611-i kiadásában kialakította a frazeológiai egységek lexikográfiai feldolgozásának azt a módszerét, amelytől a manapság is szokásos legfeljebb abban különbözik, hogy a lexikográfus-nak egységesebb szempontok szerint kell eljárnia a kifejezéseknek egyes címszavak alá vételét illetően, és a frazeológiai egységeket árnyaltabban kell minősítenie. […] Ami azonban maguk-nak a szótározandó frazeológiai egységeknek a típusait illeti, ezek szinte már mind megtalálha-tók MOLNÁR szótárának második és későbbi kiadásaiban, ide értve a PÁPAI PÁRIZ FERENC- és a BOD PÉTER-féle átdolgozásokat, valamint az 1801-i EDER JÓZSEFtől sajtó alá rendezett kiadást is” (uo.).

Pápai Páriz szótárának első kiadása 1708-ban látott napvilágot. A munka nagyrészt Szenczi Molnár szótárának hatása alatt jött létre. Pápai Páriz ugyan Molnár szótárának egyes kifejezé-seit elhagyta, ugyanakkor bővítette is az anyagot, elsősorban olyan klasszikus latin írók művei-ből vett szavakkal, akiktől Szenczi Molnár semmit sem idézett (pl. Sallustius, Catullus, Plinius, Suetonius, vö. Melich 1907: 170). A szótár magyar–latin részéről maga Pápai Páriz is elismeri, hogy Szenczi Molnár szótárán alapszik, ezt jól mutatja az a tény is, hogy ebben benne vannak azok a kultúrtörténeti kuriózumnak számító szavak is, amelyeket Molnár Calepinustól hibásan vett át (föveg, nemtő), míg ugyanezek a latin–magyar részből, mely Pápai Páriz önálló alkotása,

60 Az adatok és oldalszámok az interneten is elérhető 1521. évi hanaui kiadásból származnak. Természetesen ebben a kiadásban is vannak olyan többszavas klisék, amelyek inkább a kollokációk közé sorolhatók, de ezeket Szenczi Molnár nem látja el a Proverbium jelöléssel, pl. szivembe (!) veszem – Incordio (398); szoͤloͤt koͤtoͤzni – Alligare vites (299); ſzuͤzeſſégét elveſzem – Devirgino (394).

61 Szenczi Molnár meg is mondja, hogy a kezdő- vagy a főszó szerint lelhetők fel a szótárában a többszavas kife-jezések („… omnia sub initiali vel praecipua proverbii Vngarici voce facilè reperientur”), de néhányat mindkét szónál feltüntet. Így például a Toͤrvenben tagadas jo közmondás megtalálható mind a törvény címszó alatt, mind pedig a tagadás címszó alatt – ugyanazzal a latin megfelelővel: Sceleri nunquam defuit oratio, vö. Tolnai 1910:

28 is.

hiányoznak (vö. Melich i. m. 171). A magyar–latin rész az 1767. évi Bod-féle kiadásban még német értelmezésekkel is bővült. Ezek kidolgozójának személyéről ugyan Bod nem nyilatko-zik, de korabeli erdélyi szász forrásokból kiderül, hogy Martin Fellmer nagyszebeni hitszónok-tól származnak (Melich 1907: 185). Német értelmezések ugyan belekerültek már Szenczi Mol-nár szótárának 1708-ból származó nürnbergi kiadásába is Johann Christoph Beer munkájaként, de mint Tolnai rámutat (1910: 28), ezek nemritkán hibásak: előfordul, hogy a magyar szólás után odaírt német kifejezés teljesen mást jelent, mint a magyar (pl. Megrágni az fullet – Einen zum Zeugen anruffen ʼtanúnak idéz vkitʼ (349) vagy Nem hallic ebugatas mennyorszagba – Thun, das auf seinen eigenen Kopf kommet ʼtenni, ami a saját fejünkre jönʼ (80)). Felmer vi-szont csaknem mindenütt más, túlnyomórészt jobb megfelelőket közöl, mint Beer, egyezés leg-följebb néhány igen széles körben használt német szólás esetében van.

Láthattuk, hogy Baranyai Decsi Adagioruma nagy számban tartalmaz állandósult kifejezé-seket, de ezek igen összevissza kaptak benne helyet, nehéz egy-egy adatot megtalálni. Szenczi Molnár és Pápai Páriz szótáraiban jóval kevesebb frazeológiai egység olvasható, ám azok már vagy első, vagy vezérszavuk alapján vannak elrendezve. A 18. század elejéről viszont már olyan munkával is rendelkezünk, amely frazeológiai gyűjtemény, és alfabetikusan épül fel. Kis Viczay Péter Selectiora adagia Latino–Hungarica (Bártfa 1713) című műve az anyagot a latin kifejezések betűrendjében közli, ezek után áll egy, gyakran két megfelelő magyar szólás. Ez azonban csak Baranyai Decsi teljesen rendezetlen munkájához képest előrelépés, valójában – mint Tolnai is megállapítja (1910: 36) – „meglehetősen kezdetleges rendszer, de minthogy a latin adagiumok alakja meglehetősen állandó, aránylag könnyen lelhetők meg, a magyar szólá-sok fölkeresése természetesen ugyancsak bonyolúlt (!), s latin megfelelőik tudása nélkül na-gyon idővesztő munka”. Kis Viczay egyébként a sententia, adagium és proverbium kifejezése-ket használja műve előszavában anyagával kapcsolatban, de ezekifejezése-ket pontosan nem definiálja, így nem tudni, melyik kifejezésen mit is értett pontosan. Viszont ő már nem annyira a proverbiumok tanító, erkölcsi jellegét hangsúlyozza, hanem a nyelvi jelentőségüket helyezi elő-térbe, s az iskolai oktatásban kíván nekik minél nagyobb szerepet juttatni, mert úgy véli, hogy a fiatalság egyre ritkábban él velük: nagyobb a becsületük a parasztok, mint az ifjúság körében (vö. O. Nagy 1977: 20 és Szemerkényi 1994: 12).

Kis Viczay munkája 5349 cikkecskéből áll, bennük a latin kifejezésnek megfeleltethető ma-gyar fordulatokkal. Érdeme, hogy kevés kivétellel csupán szókapcsolatokat szerepeltet, az egy-szavas adagiumokat többnyire kihagyja. Ez arra mutat, hogy elődeinél, sőt számos kortársánál is helyesebben ítélte meg a frazeológiai egység fogalmát, s az ilyen gyűjteményekbe beeme-lendő anyag jellegét. Abban viszont tévedett, hogy felvette gyűjteményébe Beniczky Péter ver-ses aforizmáinak nagy részét is. Beniczky Magyar Rithmusok című könyvecskéje a szerző ha-lála után 1664-ben jelent meg, s a maga korában nagyon kedvelt volt. Ennek második fele tar-talmazta azokat a példabeszédeket, amelyeket összesen 250 Balassi-strófába sűrített bele. Egy-egy strófában három-három életelvet, latinból fordított axiómát és – főként Pázmány prédiká-cióiból merített – bölcs gondolatot verselt meg, de úgy, hogy az eredeti formát a vers kedvéért hol megnyújtotta, hol megrövidítette. Ezzel viszont ha volt is köztük eredeti közmondás, azok elveszítették standardizálódott formájukat, s „műköltői” alakot kaptak, így forrásértékük is erő-sen lecsökkent. Kis Viczay ráadásul néhol maga is alkotott ilyen aforizmákat: így születhetett a latin Aurora Musis amica közmondás magyar megfelelőjeként – nyilván a német

Morgenstunde hat Gold im Munde fordulat analógiájára – a Reggeli orának, szép piros hajnal-nak arany vagyon szájában kifejezés. De a több mint ötezer szócikkben kevés az efféle versike vagy frazeológiai szempontból értékelhetetlen adat (vö. O. Nagy 1977: 21).

Míg Európa nyugati részén a közmondások a 16. században és a 17. század elején érték el népszerűségük tetőfokát, addig Magyarországon – némi késéssel – a 18. század második felé-ben és a 19. század elején mutatkozott irántuk a legnagyobb érdeklődés. Ebből a korszakból alapvetően háromféle forrás áll rendelkezésünkre az állandósult szókapcsolatok tanulmányozá-sát illetően: a) tankönyvekben és nyelvtanokban megjelent összeállítások; b) frazeológiai gyűj-temények és stílusszótárak; c) tulajdonképpeni szólás- és közmondásgyűjgyűj-temények (vö. O.

Nagy 1977: 21). Ezek közül a legfontosabbakat O. Nagy idézett munkája nagyon jól összefog-lalja abból a szempontból, hogy miként látszik meg rajtuk a fejlődés a frazeológiai egységek nyelvi szerepét, illetve tipológiai felosztását illetően, valamint abban is, hogy miként próbálták a szerzők a gyűjtött egységeket lexikográfiailag elrendezni. Ezért a továbbiakban nem annyira a gyűjteményeket igyekszem bemutatni, hanem inkább azokkal a problémákkal fogok foglal-kozni, amelyekkel a kutatók ezeknek a régi lexikográfiai munkáknak a felhasználása során szembesülnek.

2.2.12.2. A régi szólás- és közmondásgyűjtemények felhasználásával kapcsolatos