Komponensek népetimológiás újraértelmezése

A modifikációs frazémaképződés kapcsán Munske megemlít még egy viszonylag ritka, de mégis számba veendő lehetőséget. Ennek lényege, hogy bizonyos, motivációjukat vesztett frazémák esetében a nyelvhasználók megpróbálják a motivációt újraalkotni. Ez történhet úgy is, hogy a kifejezések motivációs hátterét illetően új magyarázatok keletkeznek. Ezeket az ere-detmagyarázatokat azonban inkább csak a műveltebbek ismerik, az átlag nyelvhasználók nem, bár egy részük az olvasottabb, érdeklődőbb nagyközönség számára is közkinccsé válhat. Gon-doljunk például a korábban már említett Hátra van még a feketeleves kifejezésre, amelynek mára hamisnak bizonyult eredetmagyarázatát, miszerint a feketeleves nem más, mint a fekete

kávé, s a kifejezés Török Bálint elfogásához kapcsolódik, Arany János balladája nyomán meg-lehetősen sokan ismerik:

Hosszas ebéd a török szultáné, Hátra van még a fekete kávé;

Török Bálint tétova tekintget:

„Körülfogott a jancsár bennünket!”

A frazeologizálódási folyamat szempontjából azonban ezek a magyarázatok kevésbé fonto-sak. Vannak viszont olyan egységek is, amelyek esetében a kifejezés valamely komponense is módosul, ezáltal a frazéma alakja is megváltozik.

Szép példája ennek a jelenségnek a német Hals- und Beinbruch! ʼKéz- és lábtörést!ʼ [szó szerint: Nyak- és lábtörést!] helyzetmondat, amelyet ironikusan olyankor használnak, ha vala-kinek egy vállalkozáshoz, előtte álló próbatételhez sok sikert kívánnak.¹¹⁴ A kifejezéssel kap-csolatban sokan azt gondolják, hogy az a babonás elképzelés áll mögötte, hogy a sorsot irányító erők előszeretettel változtatják a különböző kívánságokat ellenkező előjelűre. Ezért ha valaki-nek jót akarunk, akkor rosszat kell kívánnunk valaki-neki, például vizsga előtt egy nagy kalap szart vagy éppen kéz- és lábtörést. A német Hals- und Beinbruch! kifejezés esetében azonban mégis más a helyzet: szóláskutatók kiderítették, hogy ez egy héber jókívánság-formula, a hazlóche un bróche (< hazlachá ʼszerencseʼ, b'racha ʼáldásʼ) átvétele, amelyet mind a héber, mind a jiddis nyelvben még ma is használnak. Mivel azonban a németben a motiváltsága nem volt világos, komponenseit idővel hasonló hangzású szavakra cserélték, igaz, ezt a cserét támogathatta a fent említett babonás elképzelés is (vö. Röhrich 1991: 633).

Hasonló példa az elsősorban a sziléziai és berlini nyelvváltozatokban használt Abgemacht, Seife ʼrendben, el van intézveʼ fordulat is. Ennek a berliniesen Abjemacht, Seefe alakban ejtett kifejezésnek a főnévi komponensét sokan a francia C’ est fait ʼmeg van csinálvaʼ kliséből ere-deztetik: a motiválatlan elemet itt is népetimológiás áthallással és átértelmezéssel cserélték ké-sőbb a ʼszappanʼ jelentésű Seifé-re. Röhrich emellett egy másik komponenscsere lehetőségét is felveti: szerinte a kifejezés forrását talán inkább a héberben kell keresni. Létezik ugyanis a né-metben a Sela! Abgemacht! fordulat, illetve ennek fordított sorrendű variánsa az Abgemacht, Sela! is. Mindkettőt olyankor használják, ha egy ügynek a szerencsés lezárásához érkeztek. A Sela kifejezés a héberből származik, s ugyancsak azt jelenti, hogy ʼmeg van csinálvaʼ. A bibliai zsoltárokban 71 ízben fordul elő ez a lexéma, például a 3. zsoltár 9. versében is, amely Luther német fordításában így hangzik:

Bei dem Herrn findet man Hilfe. Dein Segen komme über dein Volk! Sela.¹¹⁵

A Sela lexéma a németből már a 16. század óta adatolható, az Abgemacht, Sela fordulat pedig a 19. században meglehetősen kedvelt volt, de mivel a Sela komponens jelentése a nyelv-használók körében egyre kevésbé volt világos, idővel kicserélték Seifé-re (vö. Röhrich 1991:

1459, 1464). A két magyarázat közül a francia eredeztetés esetében erősebb a hangtani kapocs

114 Röhrich (1991: 633) megjegyzi, hogy ennek analógiájára vitorlázáskor a németben gyakran használják a Mast- und Schotbruch! kifejezést, amellyel ʼárbóctörést és vitorlakötél-szakadástʼ kívánnak.

115 Ugyanezt a Magyar Bibliatanács által 1975-ben megjelentetett református bibliafordításban (658) így találjuk:

Az Úrtól jön a szabadítás. Legyen áldásod népeden. (Szela). A Szent István Társulat által készített fordítás (1976:

619) viszont elhagyja ezt az idegen elemet: Az Úrnál a segítség, legyen áldásod népeden!

a Seife (Seefe) elemhez, a másik eredetmagyarázatot viszont erősíti a strukturális és jelentés-tanilag azonos Abgemacht, Sela kifejezés megléte. A modifikációs frazémaképződés szempont-jából azonban nincs igazán jelentősége annak, hogy melyik magyarázat a helyes, a lényeg a népetimológiás remotiváció miatti komponenscsere.

De nemcsak idegen szavak remotivációs cseréjéről lehet szó, hanem a belső szókészletbe tartozó, de elavuló elemekéről is. Ilyen példa a németből az ʼelhallgattat, elnémítʼ jelentésű jmdn. mundtot machen kifejezés. Ez eredetileg a jogi szaknyelvből származik, és valójában az ó- és középfelnémetben használatos munt főnévre vezethető vissza. Ennek jelentése ʼvédelem, védőernyő, védő hatalomʼ, s etimológiailag összefügg a latin manus ʼkézʼ szóval. A magában már kihalt lexéma – eredeti jelentésében – ma is él még a Vormund ʼgyámʼ szóban, amely a gyámság alá helyezett előtt álló, fölötte (védő)hatalmat gyakorló személyt nevezi meg. A jmdn.

mundtot machen kifejezés tehát eredetileg azt jelentette, hogy ʼvkit gondnokság alá helyez, ön-jogúságától megfosztʼ, a fordulatot első ízben Schottelius jegyzi fel és magyarázza 1665-ben.

A jogi szaknyelven kívül azonban a kifejezés Munt elemét hamarosan a ʼszájʼ jelentésű Mundhoz kapcsolták, ennek következtében idővel a jelentése is átalakult: a munt tot ʼjogától, védelmétől megfosztott, gyámság alá helyezettʼ értelem helyébe a mund tot, azaz ʼbeszéléshez való jogától megfosztott, elhallgattatottʼ jelentés került. Ebbe bizonyára belejátszottak olyan szólások is, mint a Halt den Mund! ʼFogd be a szád!ʼ, jmdm. den Mund (das Maul) stopfen ʼbetömi, befogja vkinek a szájátʼ – vö. Röhrich 1991: 1060.

Hasonló példa volna a magyarból a tudja a dürgést szólás, melynek dürgés eleme eredetileg vadászati műszó volt, s a fajdkakasnak a párzási időszakban hallatott hangját jelentette, hiszen ilyenkor az óvatlanabb madarakat könnyebb volt elejteni. Mivel viszont a kifejezés motiváció-ját nem ismerő szélesebb nyelvközösség számára a vadászati műszó eléggé értelmetlennek tűn-het, egyre többször lecserélik a motiválatlan dürgés szót a dörgéssel, arra célozva, hogy valaki a mennydörgések tekintetében kiismeri magát. Eltérően azonban az előző német példától, egy-előre nem tűnt el a régi kifejezés, hanem a két változat párhuzamosan él egymás mellett, s nem következett be jelentésváltozás sem, mindkét fordulat ʼkiismeri magát, tudja a módját vminekʼ értelemben használatos.¹¹⁶

Érdekes a füle botját se mozdítja kifejezés alaki átalakulása is. A fordulat eredeti formája a füle bojtját se mozdítja volt, s arra vonatkozott, hogy egy állat a fülén levő szőrpamacs, azaz bojt rezdülésével se mutatja, hogy reagálna parancsunkra. Később a kifejezés átvitt értelművé válása során a képi háttér némileg elhomályosult, nem volt világos, hogy a fülüket se mozdító állatokról van benne szó: ekkor a bojt és bot szavak hangalaki hasonlósága folytán kicserélődött a szókapcsolatban levő főnévi elem (vö. O. Nagy 1979: 187–189).

Érdekes példája a remotivációs cserének a tükörfordítással a magyarba is átvett iszik, mint a kefekötő szóláshasonlat német eredetije, a trinken/saufen wie ein Bürstenbinder is (vö. O. Nagy 1979: 261–262). Noha gondolhatnánk arra is, hogy egy kefekötő torkát ingerelhetik a munkája közben szálló finom szőrszálak, s ezért öblögeti gyakran a torkát, valójában teljesen másról van

116 O. Nagy szólásgyűjteménye az ismeri [tudja] a dürgést [dörgést] köznyelvi változat mellett (1976: 150) egy tudja [ismeri] a zörgést variánst is feltüntet tájnyelvi adatként (732). Ez további jó példája a motiválatlan kompo-nens motiváltra cserélésének.

szó. Szegény kefekötők teljesen ártatlanul kerültek a nagyivók hírébe. A kifejezés Röhrich sze-rint (1991: 283) a ʼkefélʼ jelentésű bürsten igéhez kötődik, amelyet már a középfelnémetben is használtak ʼiszik, tivornyázikʼ jelentésben, feltehetőleg arra utalva, hogy valaki a torkát (esetleg a poharát) tisztítja, keféli ki az italozással. (Azt a nézetet, hogy a bürstennek a német Bursche, (vö. Burschenschaft) szavakhoz, s a középkori egyetemista fiúközösségek italozásához volna köze, ma már elvetik.) A 16. században aztán egy szójáték eredményeként az italozáshoz, azaz a Bürstenhez igazán értőket kezdték ironizálva Bürstenbindernek nevezni, ami ahhoz vezetett, hogy a kefekötő-mesterség meglehetősen rossz hírbe került. Ehhez járult még, hogy a 19. szá-zadban a kefekötők vándorolni kezdtek, hogy több terméket tudjanak eladni. Eközben rájuk ragadt az az előítélet, hogy nem becsületesek. Így a trinken wie ein Bürstenbinder hasonlat mellé további szóláshasonlatok is keletkeztek, pl. laufen wie ein Bürstenbinder ʼfutkos, mint a kefekötőʼ, fressen wie ein Bürstenbinder ʼzabál, mint a kefekötőʼ, lügen wie ein Bürstenbinder ʼhazudik, mint a kefekötőʼ.

Noha talán csak az anekdoták szintjén zajlott le, de hasonló népetimológiás remotivációval magyarázzák a magyarban a vérré válik benne, mint barátban a lencse szóláshasonlat létrejöttét is. Ismeretes, hogy ezt a fordulatot, amelyet olyankor szokás használni, ha valakinek szemmel láthatóan jólesik az étel vagy az ital, egy adomából eredeztetik. Eszerint egy barátnak nagyon ízlett a lencse, s mikor megette, azt mondta latinul: vere valet, azaz ʼigazán jóʼ. Ezt egy latinul nem tudó ember úgy értette: vérré vált. O. Nagy (1979: 74) szerint azonban ez mindössze egy aitologikus, azaz eredetmagyarázó anekdota, valójában az illető hasonlat úgy keletkezett, hogy két kifejezést összekapcsoltak. Ebből az egyik a vmi vérré válik (vkiben) szólás lehetett, a másik pedig a hasonlat második fele: mint barátban a lencse. A főmondati rész keletkezésének semmi köze az anekdotikus történethez, csak arra vonatkozik, hogy valamilyen táplálék jólesik vala-kinek. A hasonlat második fele viszont feltehetőleg úgy született, hogy a fenti komikus félre-értést mint mulatságos adomát adták tovább egymásnak az emberek, majd később, mikor ez már közkinccsé lett, csak röviden, a hasonlattal utaltak rá. Ez pedig humorossága folytán akkor is fennmaradt a nyelvi tudatban, mikor maga az anekdota már feledésbe merült.

A remotiváció csak részlegesen megy végbe az ő sem jobb a Deákné vásznánál kifejezés esetében. Ennek a szólásunknak a népszerűsége több száz év óta folyamatos, ám a szólás-magyarázók szerint voltaképpen nem egy Deák nevű ember feleségének a vásznáról van szó benne, hanem a tanítóné, azaz a deákné lepedőjéről. Ismeretes ugyanis, hogy régen deáknak hívták a falvakban a latinul tudó, illetve tanító helyi iskolamestereket. A deák azonban, mint a nemzet napszámosa, már akkor sem volt túlfizetve, ezért lepedője csak a legolcsóbb, legrosszabb minőségű hetes vászonból készült (vö. Margalits 1896: 331: Durva, mint a hetes vászon; A hetes vászon nem válik tizenkettessé. (Rossz jóvá.); A hetes vászonnak nem nagy az ára stb.). Emellett az is előfordult, hogy a tanító szerette az italt, ezért számos anekdota megemlíti, hogy a deákné – akár a vásznat – meg is sulykolja korhelységéért, az ütlegelés pedig bizonyára mind a tanítót, mind a vásznat megviselte (vö. O. Nagy 1979: 113 és Bárdosi 2015a:

112). Amikor pedig később deák helyett már inkább tanítónak nevezték az iskolamestert, a köznévi deákné lexéma Deáknévé, azaz tulajdonnévvé vált.

Lehetséges, hogy hasonló remotivációval állunk szemben a régibb szólásgyűjteményeink-ben megtalálható kap rajta, mint Cibak a kulacson szóláshasonlat esetészólásgyűjteményeink-ben is. Ezzel kapcsolat-ban Dugonics az alábbi eredetmagyarázó anekdotát közli (1820: I: 198): „Azt mondgyák egy Cibak nevezetű korhelyrűl: annyira szoktatta légyen magát a’ bor italra, hogy ha bora nem volt, az üres kulacsot lábaihoz akasztotta, és könnyebben tűrte a’ hideglelést. Ha ki pedig néki akkor egy tele kulacsot hozott, a’ hideglelést is el hagyta”. Ezt az értelmezést Margalits is átveszi, sőt ő egy további variánst is közöl: Kap rajta, mint Cibak bátya a kulacson (1896: 94). Korántsem biztos azonban, hogy csakugyan ez a kifejezés valódi magyarázata. Az kétségtelen, hogy a Ci-bak mint személynév régtől fogva megtalálható a magyarban (vö. EtSz. I: 651 CiCi-bak, ill. Kiss Lajos 1980: 146 Cibakháza alatt). Eredete ismeretlen, illetve bizonytalan (Kiss Lajos szerint esetleg a ném. Zwack személynévből származik), az azonban vitathatatlan, hogy személynév-ként élt régebbi nyelvünkben, tehát élhetett ilyen nevű korhely is. Azonban Dugonics számos szólásmagyarázatát illetően támad az embernek olyan érzése, hogy talán csak kitalált történe-tekről van szó. Egy korábbi tanulmányomban (Forgács 1996c) felvetettem ezért a szólás magyarázatát illetően egy másik lehetőséget is. Ennek lényege, hogy a szólásbeli Cibak talán egy alkalmilag tulajdonnévvé vált köznév, azaz valójában cibakról lehet szó. Ennek a TESz. – cibak¹ címszó alatt – (I: 424–5) két jelentését adja meg: 1. ʼkétszersült; Zwiebackʼ, 2. ʼkatona-kenyér; Kommißbrotʼ. A kifejezés, amely az olasz biscotto vagy a francia biscuit tükörfordítá-saként létrejött német Zwieback szónak a magyarba való átvételével keletkezett, „a friss ke-nyérrel való ellátást nélkülöző tengerészek és katonák számára készült, szárított kenyérféleséget jelöli” (TESz. uo.). Könnyen belátható, hogy az ilyen szárított kenyérféleségeket fogyasztó em-ber evés közben nagyon megszomjazhatott, tehát megörült bármiféle innivalónak, azaz kapott a kulacson.¹¹⁷ Felmerül természetesen a kérdés, miért lett a köznévből tulajdonnév? Ennek egy-szerre több oka lehet. Feltehetően szerepe volt a változásban annak, hogy a cibak mint köznév inkább csoportnyelvi szó volt, a katonaság nyelvében terjedt inkább el (nyilván ezért is válhatott mára régiessé, elavulttá), ezért aki nem ismerte, könnyen hihette, hogy a Cibak tulajdonnévvel van dolga a kifejezésben.¹¹⁸

Ha elfogadjuk, Grétsy szófejtését, akkor ugyancsak népetimológiás komponenscsere történt a régibb nyelvünkből adatolható Antal a fejed szólásunkban is. Ezt a NySz. 1602-ből idézi el-sőként, de Grétsy helyesen mutat rá (1956: 279–284), hogy már Heltai 1552-ben megjelent Dialogusából is adatolható ʼbuta, ostoba, féleszűʼ értelemben:

gyakorta meg chufoltalak, es mind aszt véltem, hogy igē antal a feyed (c5b)

117 Hogy itt nem a cibakot fogyasztó ember kap a kulacson, hanem az étel maga, ebben nem látok nagyobb prob-lémát: hasonló megoldásokkal másutt is találkozunk nyelvünkben, gondoljunk csak a közismert viccre, melyben az étteremben a halat fogyasztó úri vendég úgy rendel a pincértől italt, hogy a hal inni kér, a szomszéd asztalnál ezt meghalló vidéki paraszt pedig, aki marhasültet rendelt, az „úri módit” utánozni akarván így szólítja magához a pincért: Főúr, a marha inni kér.

118 Ezt elősegíthette még, hogy a kap vmin szerkezet jelentéstani viszonyait illetően a mondat alanyának – szoká-sosan – +Human szemantikai jegyűnek kell inkább lennie, az átalakulást a többi hasonló szólás (kap rajta, mint koldus a garason; kapnak rajta, mint vargainasok az ebszaron; kapnak rajta, mint a cukron) analógiája is támo-gathatta.

Grétsy szerint az Antal komponenst „Heltai közszónak érezte, aránylag következetes helyes-írásában ezért is kezdte kisbetűvel” (i. m. 282). Ennek az lehetett az oka, hogy eredetileg való-ban köznév állt a szólásvaló-ban, de az nem az Antal személynév köznevesült változata, hanem áta-lag szavunk n-es változatának a szójáték kedvéért megrövidített változata. Az átaáta-lag egy hor-dóféle neve, s van általag és antalag változata is. Ez utóbbi forma ugyan csak meglehetősen későn, a 19. század elejétől adatolható, a szó azonban bekerült több szomszédos nyelvbe, s az idegen nyelvi adatok kivétel nélkül n-es változatot mutatnak, vagyis olyan magyar nyelvterü-letről kerülhettek át, ahol a szó antal, antalag, antalkó változatban volt használatos. Grétsy úgy gondolja, hogy ez a változat bújik meg az antal a fejed kifejezésben is, amely tehát eredetileg olyasmit jelentett, hogy ʼ(boros)hordó a fejedʼ, azaz kong az ürességtől. Az antal lexéma azon-ban kevésbé lehetett ismert közszóként, így hamarosan Antal személynevünkkel hozták össze-függésbe. Ennek nyomán viszont elindult egy olyan jelentésfejlődés, amelyben a személynév a féleszű, ügyefogyott, ostoba ember szimbólumává lett. Ez szólásokban és képzett származé-kokban is kimutatható, vö, pl. Baranyai Decsi 203: Meg ioͤt Antal Budáról, zoͤld agat hozot orraban : profectus ad apaturia, rediit maio; 114: Vagyon módgya benne, mint Antalnak az eb vͤtesben : pardi mortem assimulat, ill. antalkodás ʼstultitiaʼ, antalodik, elantalodik ʼstupeo, stultus fioʼ (NySz. I: 94).¹¹⁹

Vitathatatlanul népetimológiás komponenscsere történt viszont a Simon bíró kifejezés ese-tében. Ezt O. Nagy gyűjteménye a következőképpen adatolja: „Simon bíró (hajtja a lovat v. a lovakat) = <olyan asszonyról, aki papucs alatt tartja a férjét, ill. olyan családra, amelyben az asszony, nem pedig a férfi az úr> (rég, gúny)” (1976: 596). Hadrovics is hasonló véleményen van: „Az úrhatnám asszonyt régen Simon bírónak nevezték” (1995: 225). A NySz. viszont Simon-bíró szócikkében (I: 237) ʼpapucsférjʼ-ként adja meg a kifejezés értelmét: „uxorius PPBl. [siemandel], ezt a példái is megerősítik: „Kontyot fel-tévő férjfi, Simon-bíró, Anda Pál hadába való : uxorius PPBl.”.

Véleményem szerint ez utóbbi, azaz a ʼpapucsférjʼ értelmezés látszik helyesebbnek, ugyanis a szókapcsolat a német Siemann lexémára vezethető vissza, az pedig a nők által elnyomott fér-fiakra használatos, vö. pl. Röhrich (1991: 1476): „Er ist ein Siemann, auch: Er ist der Doktor Siemann: er steht unter dem Regiment seiner Frau, er muß tun, was sie befiehlt. Siemann oder Simandl [vö. m. szimándli – F. T.] ist in den bair.-oesterr. Mdaa. ein Ausdruck für den Pantof-felhelden, abzuleiten von Sie-Mann” (uo.) [Ő egy Siemann. Ő a Doktor Siemann: a felesége parancsnoksága alatt áll, azt kell tennie, amit az parancsol neki ...]. Hasonlóan Grimm szótárá-ban is (DWB. 16: 959): „frauen- weiber- siemann, mulierosus, uxorius”.

Úgy tűnik tehát, hogy a Simon bíró kifejezés esetében egy kölcsönzött szólással van dolgunk, s a motiválatlan Siemann lexémának az újraértelmezése folytán került a tulajdonnév a magyar szókapcsolatba. A bíró komponens pedig valószínűleg annak hatására jelenik meg benne, hogy a németben is többször áll a Siemann összetevő mellett a Doktor vagy a Meister kiegészítő elem, s ezt fordíthatták magyarra a bíróval (vö. Waldapfel 1937: 240).

119 Hozzá kell azonban tenni, hogy a TESz. (I: 157) nem tartja egészen meggyőzőnek Grétsy érvelését, s vagy az andalodik, andalog szócsaláddal tartja rokonnak a szót, vagy az Antal keresztnév köznevesülésével magyarázza.

Az Antonius egyes román nyelvekbeli folytatóinak ugyanis van ilyen értelmű használata, vö. fr. déli toni ʼbuta emberʼ, lotar. ãtun ʼua.ʼ. Az EWUng. (I: 38) még határozottabban az andalodik családjába tartozóként kezeli a kifejezést, s a személynév hatásával csak a formai alakulás tekintetében számol.

Nem egyértelmű ugyanakkor, hogy a Siemann → Simon komponenscsere a magyarban tör-tént-e meg, mert a németben is vannak nyomai. A Grimm-szótár Siemann címszava alatt (DWB.

16: 960) ugyanis ezt találjuk: „zuweilen als eigenname behandelt, wo dann vermischung mit Simon nahe liegt [néha tulajdonnévként kezelik, ilyenkor kézenfekvő a Simonnal való összeté-vesztés], s adatolva is van ilyen csere:

dücke dich, Simon, dück dich, dück dich, lasz fürüber gan!

die fraw wil iren willen han.

[Húzd be a nyakad, Simon, húzd be, hagyd, hogy megtörténjen, az asszony keresztül akarja vinni az akaratát.]

er heiszt Simon, der guete gspan, sie thuet oft mit jhm rauffen.

[Simonnak hívják a derék férjet, felesége gyakran hajba kap vele.]

Hogy a népetimológiás újraértelmezés a németben történt-e meg, s a magyarba már a Simon alak került át, vagy a tulajdonnév a magyarban váltotta fel az eredeti Siemann alakot, az ma már nem állapítható meg, ugyanis meglehetősen korai átvételről van szó (a Simon bíró kifejezés első előfordulása a magyarban Tar Benedek 1541-ben írt Házasságrul való dícsíret című éne-kéből való).