Korábban is említettük már (1.2. fejezet), hogy léteznek a frazeológiai egységek között olya-nok, amelyekben olyan komponenseket találunk, amelyek szabad szószerkezetekben nem for-dulnak elő, csak egyes állandósult szókapcsolatokban (ebrúdon vet ki vkit, dugába dől, felveszi a nyúlcipőt, csak úgy ukmukfukk stb.). Ezeknek a frazeológiai irodalomban unikális lexémának nevezett egységeknek a típusait, keletkezésük módjait a 4.4. fejezetben fogom rész-letesebben tárgyalni, itt most csak azt az aspektust tárgyalom, miként lehetnek ezek fogódzóink egyes szókapcsolatok frazémaként való azonosításában.
Burger hangsúlyozza (1982: 351), hogy az unikális komponensek jelenléte az egyik legbiz-tosabb bizonyítéka az illető szókapcsolat magas fokú frazeologizáltságának. Ugyanakkor az, hogy valóban unikális lexémával van-e dolgunk, egy régebbi nyelvállapot tekintetében nehezen bizonyítható, hiszen mindig előfordulhat, hogy az egyéb szókapcsolatokban való előfordulásra csupán adatok nincsenek. Ha valóban régi nyelvállapotokat vizsgálunk, akkor ez a kérdés még a forrásokkal sokkal jobban ellátott német nyelv esetében is gondot jelent. Burger szerint (uo.) ez a németben elsősorban az ófelnémet korszak nyelvét illetően van így, különösen amíg az összes glosszáriumot fel nem dolgozzák lexikográfiailag.
Mégis kijelenthető szerinte, hogy meglehetősen nagy a valószínűsége annak, hogy unikális lexémával van dolgunk, ha az illető szókapcsolat földrajzilag és/vagy időben egymástól távol eső szövegekben fordul elő. Erre példaként hozza az in gimeitun kifejezést, amely főként a latin frustra ʼhaszontalanul, sikertelenül, feleslegesenʼ megfelelőjeként fordul elő, s a Tatianban, Otfriednél és Notkernél is adatolható33. Sokkal nehezebb viszont a helyzet a csak egy szerzőtől adatolható elemekkel, mint bi wuruhti ʼjoggalʼ vagy in giriuno ʼtitokbanʼ, hiszen ezek esetében előfordulhat, hogy csak a szerző idiolektusában szerepel a kifejezés (vö. Burger 1977: 10, ill.
Burger 1982: 351).
Ha azonban a nyelvemlékekkel sokkal jobban ellátott későbbi korszakokban találkozunk egy kifejezés részeként unikális lexémával, akkor már meglehetős biztonsággal jelenthetjük ki, hogy frazeológiai egységgel van dolgunk. Hans Sachs egyik művében (Der dot im Stock) for-dul elő például az Und gaben gen holcz versengelt mondat (idézi Burger uo.), amelynek versengelt elemét az újabb német szótárak kizárólag a ma ʼelmenekül, meglógʼ jelentésű Fersengeld geben szókapcsolat komponenseként tüntetik fel. Maga a főnév egyébként eredeti-leg a jogi szaknyelvből származik, a pontos jelentését illetően azonban eltérő véleményekkel lehet találkozni. A legvalószínűbb, hogy a Fersengeld eredetileg egy adóféle volt, amelyet talán a katonaszökevényeknek kellett megfizetniük, de vannak arra is adatok, hogy a vendeknél a férjüket elhagyó asszonyoknak kellett ezt leróniuk (vö. Röhrich 1991: 435). A szó legrégibb előfordulását tartalmazó Sachsenspiegelben még ezzel a viszonylagosan önálló főnévi haszná-lattal találkozunk, jóllehet a tágabb kontextusban már itt is megjelenik a geben ige: „waz aber der wiczadele sin gewettete geburt czu gebene nach windischem recht, daz ist ein versengelt, daz sin 3 schill. adir 4, darnach des landes gewohnheit ist” (idézi Burger 1982: 351). Ebben az esetben tehát ugyanúgy frazeologizálódás történt, mint a legtöbb állandósult szókapcsolatban, de a Fersengeld főnév később kiavul a nyelvhasználatból, s csak ennek a kifejezésnek a része-ként marad fenn, ez pedig a történeti frazeológia szemszögéből megkönnyíti a szókapcsolat frazémaként való azonosítását.
Könnyen felismerhetünk régi szövegben unikális komponenst, ha olyan kifejezésről van szó, amely mai nyelvünkben is eleven. Így van ez például a dugába dől kifejezés esetében az alábbi Berzsenyi-idézetben:
33 Burger szerint (1977: 7) a Tatianban a latin otiosus megfelelőjeként áll a kifejezés, de ennek a jelentése nagyjából megegyezik a frustra alakéval (ʼhaszontalanʼ). Az, hogy mindkét esetben egyszavas latin formáknak felel meg a németben kételemű kifejezés, s ráadásul különböző alakú, de azonos jelentésű elemeknek, meglehetősen meg-győző bizonyítéka az in gimeitun frazéma voltának.
Mert gyakran megesik, hogy ezen szegény emberek hétszámra szanaszét étlen kujtorgatnak, míg helyet találnak, de megesik az is, hogy néha helyet sem ta-lálván, kódulva kujtorognak vissza; míg az alatt másutt a magyarnak gazda-sága dugába dűl a miatt, mivel sem kaszást sem aratót nem kap. (Berzsenyi Dániel: A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairól. 1833, 153;
HHC34)
A NySz. (I: 529) nem veszi fel sem a duga címszót, de a dugába unikális komponenst sem, csupán a dől címszavában szerepelteti a kifejezést, az adat Baróti Szabó Dávid A magyarság virági című gyűjteményéből való: Döllyön dugába minden rossz mesterkedése (SzD: MVir.
487)35. Ennek valószínűleg az is oka lehet, hogy a NySz. által adatolt időszakban (a legrégibb nyelvemlékektől a nyelvújításig) még alig szerepelhetett a kifejezés, hiszen a TESz. (I: 684–
685) szerint az első adata 1750-ből való (Ki tudja melly órában, Mint Krisztus szól irásban, Duͤl eʼ világ dugában), s az eredetileg dunántúli szólás a 19. században került csak be az irodalmi és köznyelvbe. A duga komponens unikalizálódását elősegíthette egyébként az a tény is, hogy ʼhordódongaʼ jelentésben inkább a valamelyik szláv nyelvből már a szláv denazalizáció előtt, azaz igen korán a magyarba kerül donga főnevet használták, s a valamikor a denazalizáció után a szerb-horvátból átkerült duga alak csak szűkebb területen élt. A TESz. egyik adata szerint (I:
684) egyébként korábban – akárcsak fentebbi példánkban a Fersengeld főnév – a duga elem is előfordulhatott még önálló használatban: 1558: „az pintérek dwgát hasogatnak”, azaz itt is előbb történt a frazeologizálódás, majd ezt követte az unikalizálódás.
Viszonylagos biztonsággal azonosíthatjuk tehát azokat a régi szövegekben előforduló szó-kapcsolatokat frazémaként, amelyekben ma is használt unikális komponens található. Ugyan-akkor ez nem jelenti azt, hogy ez a komponens ezen a szókapcsolaton kívül más elemekhez kapcsolódva is frazeológiai egységet alkot. A fenti dugát hasogat kifejezés például egyértel-műen szabad szókapcsolat, szó szerinti értelemben használva (legfeljebb a kádármesterségben számíthatna kollokációnak, ebben azonban adatok híján nem lehet biztosan állást foglalni).
Az ebrúdon vet ki vkit szólásnak ez a viszonylag korai adata is frazémának minősíthető:
Ebrudon vetni ki: ex pellere (sic!) furcilis (PPBl. Kisv: Adag. 157, idézi NySz. II: 1475), hiszen a kifejezés ma is él nyelvünkben. O. Nagy ugyanakkor a kidob igével is megadja gyűjteményé-ben, sőt az ebrúdra tesz vkit alakot is feltünteti (1976: 162). Hogy ezek mennyire adatolhatók valóságosan, azt nem tudhatjuk, de kétségtelen, hogy a kidob komponens ebben az összefüg-gésben egyenrangú szinonima a kivettel, s a kifejezés képi hátterét ismerve az ebrúdra tesz mint variáns is elképzelhető. Ismeretes ugyanis, hogy az ebrúd régen az a póznaféle volt, amelyet faluhelyen az udvarra nyíló konyhaajtó előtt keresztbe tartottak azért, hogy a konyhából kiker-getett kutyát, amikor az át akart ugrani rajta, durva tréfaként a pózna hirtelen fölrántásával az udvarra vessék (vö. O. Nagy 1979: 128).
A NySz. II: 1475 azonban még egyéb kifejezésekben is adatolja az ebrúd lexémát:
Nem engedem semmiképen gyermekét ebrudon hagyni (Radv: Csal. III. 220b.)
34 A HHC rövidítéssel adom meg a továbbiakban, ha egy adatot a Magyar történeti szövegtárból, azaz A magyar nyelv nagyszótárának korpuszából (www.nytud.hu/hhc) idézek.
35 Az a tény, hogy egy régi szólásgyűjteményben is szerepel a kifejezés, az unikális komponens jelenlétén túl további érv a kifejezés állandósult szókapcsolatként való interpretációja mellett (lexikográfiai adatolás).
Minket előle el nem űz eb rudon, a mint parasztul szollnak, az ajton (GKat:
Válts. II. 1362)
Szemantikailag ugyan ezek a kifejezések is meglehetősen illenek a ma ismert szóláshoz, ám ezekben az esetekben – további adatok híján – nem állíthatjuk biztosan, hogy állandósult szó-kapcsolatokkal van dolgunk. (Magam az O. Nagy által feltüntetett ebrúdra tesz variáns esetében sem merném ezt biztosan állítani.)
Ezzel együtt maga az unikális lexéma nem feltétlenül kell, hogy azt jelentse, hogy csupán egyetlen kifejezésben fordul elő az illető komponens, egy-két esetben ugyanis előfordul, hogy több állandósult kifejezés is alakult egy összetevővel (pl. kegyelemkenyérre szorul, kegyelem-kenyéren él vki vagy dugába dől, dugába dönt). Ezek azonban többnyire a frazeológiai szak-irodalomban akcionális soroknak36 nevezett formációkhoz hasonlítanak, míg az ebrúd kompo-nenssel alakult fenti példák esetében azért ennél nagyobb a kifejések önállósága.
Ugyanakkor azonban egy korábban elvégzett vizsgálatom (Forgács 2003b) eredményei azt mutatták, hogy az unikális elemek között csak kisebb részben vannak a régen valóságos lexémaként is előforduló, később elavult egységek, mint például az ebrúd vagy a duga elemek.
Legnagyobb számban azonban a „beszédes” alkalmi összetételek vagy képzések vannak közöt-tük: struccpolitikát folytat, későn érkezett a bajuszfaszolásra ’olyan férfi, akinek nem nő a ba-jusza’, cigányútra megy, cigányüllőn kalapál ’hazudik’, borbéski uraság(tól származik) ’ré-szeges’, csak úgy ukkmukkfukk, felköti/felhúzza a nyúlcipőt, sündisznóállásba vonul/húzódik, illetve kapóra jön, fontolóra vesz, jó alvókája van stb. Ezeknek az esetében nem is igazán me-rülhet fel a szabad lexémaként való alkalmazás lehetősége, azaz ha ilyen elemet találunk egy kifejezésben, akkor nem is nagyon kell mérlegelnünk, hogy vajon valóban szólással van-e dol-gunk, hiszen nem lehet szó más interpretációról.
Igazán körültekintően akkor kell eljárnunk, ha olyan kifejezéssel találkozunk, amelynek egyik eleme unikális lexémának tűnik, de tőszóról van szó, s maga a kifejezés ma nem haszná-latos. A fentebb már említett (frazeológiai) pótkompetencia ugyanis segít észrevenni az ilyes-féle kifejezéseket is, de ezek esetében igen tüzetesen meg kell vizsgálnunk, hogy valóban uni-kális elemről van-e szó, vagy előfordul-e az illető komponens szabad szószerkezetben is. Ha van ilyen előfordulása, az még nem jelenti azt, hogy az illető szókapcsolat ne lehetne más kri-tériumok (pl. a gyakori előfordulás, átvitt értelem) alapján szólás, de ha mindig csak egyetlen szókapcsolatban fordul elő régi szövegekben is a mára kihalt kifejezés, akkor az már abban a korban is unikális elem lehetett, s ez igen erős érv az illető szókapcsolat frazémaként való azo-nosítása mellett. Ennek vizsgálatához kellenének természetesen a nagy történeti korpuszok, de néha már a NySz. példaanyaga is el tud igazítani bennünket ezen a téren.
Régi szövegekben viszonylag gyakran előfordul például a duskát iszik kifejezés. Heltai Dia-lógusában többször is megtaláljuk, pl.
Kinél a pecsenyés szömek? Mondom, azoknál, akik a korcsomán hevernek, és azoknál, akik duskát isznak. (Heltai 1980: 27)
36 Az ilyen kifejezések ugyanannaka fogalmi tartalomnak más-más nézőpontját, pl. egy cselekvés vagy folyamat kezdetét, lefolyását vagy végpontját mutatják be (pl. működésbe hoz – működésben van – működésben tart; vö.
Forgács 2007a: 37).
Annakelőtte való időkbe, mikor a gonosz társasággal estve duskát ittam, reggel oly igen gonoszul voltam, és a fejem olyan volt, mint egy fabot. (Heltai 1980:
31)
Ezt jól látjuk mindenfelől, mint isznak az emberek duskát; mint köszönik el a bort; mint tölti egyik a másikat… (Heltai 1980: 36)
A szólás O. Nagy gyűjteményében is helyet kapott (1976: 152), főnévi elemét O. Nagy szögletes zárójelben adja meg, ami nála az unikális komponensek jelzése (ha nem is nevezi őket így37). Igaz, a szótári formát dúska alakban tünteti fel, de szerintem ebben téved, talán népeti-mológiásan a dús melléknévvel hozza összefüggésbe a szóalakot38. Valójában azonban a rövid magánhangzós forma a helyes, így tünteti fel a szóalakot a TESz. is (I: 693), amely szláv ere-detűnek tartja a szót, megjegyezve, hogy legkönnyebben a szlovén N. duškából magyarázható, de lehet az is, hogy a szó hangalakja a gyakori -ka végű szavak (pl. róka, macska stb.) hatására alakult így. A duskát iszik jelentéseit O. Nagy – helyesen – a következőképpen adja meg: a) a vendég, ill. a házigazda egészségére egy hajtásra kiissza a poharát; b) áldomást iszik; c) része-geskedik, tivornyázik (uo.).
A duska főnév első biztos előfordulását a TESz. éppen Heltai Dialógusából adatolja, de a NySz. adatai szerint (I: 546) másutt is előfordul, pl.
Duskát innya : amystide bibere, sauffen wie ein ochs PPB.
Duskat inni es frissen tantzolni akaroc (Szeg: Theoph. 24) Oͤroͤmében soc dusskát (!) kezde innya (Gosárv: MagyB Eiiij) Duskat auagy versent innia (Salánk: Erasm. 45)
A NySz. duska címszavának (I: 546) szinte összes adatában a duskát iszik kifejezés vagy ennek valamilyen defrazeologikus derivátuma fordul elő, pl. Haggiak el az feiedelmec az duska italt, resegseget (Kár: 2Könyv. 115). Mindezek alapján annak ellenére is meglehetős bizton-sággal jelenthetjük ki, hogy a duskát iszik kifejezés állandósult szókapcsolat, hogy az ma már egyáltalán nem él nyelvünkben. Ezt a véleményt egyébként tovább erősítheti, hogy derivátuma is van (duska ital, l. előbb), illetve hogy Pápai Páriznál sem csupán a főnévi komponens, hanem az egész kifejezés van feltüntetve, s latin illetve német megfelelői is többszavas kifejezések (erről részletesebben szó lesz még a 2.2.11. fejezetetben).
2.2.8. Morfológiai bizonyítékok: Frazeológiai kapcsolatokból alakult derivátumok Burger rámutat, hogy a frazeológiai egységek történeti szövegekben való azonosítására al-kalmas kritérium lehet az is – mint erre már Černyševa (1975: 251 kk.) is utalt –, ha az illető
37 Szótárának Bevezetőjében a következőket jegyzi meg róluk: „[…] azokat a vezérszavakat, amelyek csupán ál-landósult szókapcsolatokban – szólásokban és közmondásokban – élnek, és amelyek egyébként, tehát úgynevezett szabad szókapcsolatokban nem használatosak, szögletes zárójelbe tettük. Például: [alvóka], [fakova, fakoha], [cigányút]. Ugyanígy közöljük a csupán egyetlen vagy néhány kifejezésben főnevesült igéket és azokat az össze-tételeket is, amelyek mint különírt szókapcsolatok közkeletűek ugyan a nyelvben, de mint alkalmilag főnévvé vált szavak csupán szólásokban vagy közmondásokban fordulnak elő. Ilyen például ez: [aztmondják] ebben a táj-nyelvi közmondásban: Aztmondjáknak nincsen sorban a háza” (O. Nagy 1976: 25).
38 A TESz. (I: 693) szerint a dúskál, amely ugyancsak a duska főnévből származtatható az -l igeképzővel, valóban a dús ʼgazdag valamibenʼ hatása alá kerülhetett, ez magyarázza annak hosszú ú-ját.
egységnek létezik szóképzéssel alakult származéka, ún. defrazeologikus derivátuma (1982:
351). A latin participemus szóalak megfeleléseként már az ófelnémetben adatolható teil nemȇn szerkezet lehetne még a lexikai hiány pótlására alakult véletlenszerű parafrázis is, ha nem ta-lálnánk meg ugyanabban a szövegben annak derivátumait is (teilnumft – participatione, illetve ze teilnufti [sic!] – ad participationem, idézi Burger 1982: 352, vö. még Burger 1977: 10 is).
Ugyanez a helyzet a Notkertől adatolható teil haben szerkezettel is, amelynek ugyanő használja a teilhabunga származékát is.
Még szebb példája ennek a jelenségnek a sigu neman ʼgyőz, győzelmet aratʼ kifejezés, ame-lyet már az Isidor-fordításban megtalálunk a latin debellare megfeleléseként, majd később Otfriedtől és Notkertől is adatolható (igaz, Otfriednél a kifejezés egyik előfordulásában a főnévi elem többes számban van (sigi), ami arra utal, hogy ebben a korban a szerkezet formailag még nem volt teljesen megszilárdulva). A későbbiekben azonban a kifejezésnek egész sor derivátumával lehet találkozni ófelnémet szövegekben, pl. sigenunft ʼgyőzelemʼ, sigenunftare ʼgyőztes, győzőʼ, sigesnemo, sigenemo ʼgyőztesʼ, siganumftlȋh ʼgyőzedelmesʼ, sigenemelih ʼmegdönthetetlenʼ. Mivel az utolsó két példa már szekunder képzés, hiszen az egyik a sigenumft alaknak a továbbképzése, a másik a sigenemonak, Burger szerint (1982: 352) kétség nem férhet hozzá, hogy a kiinduló szerkezet, a Sieg nehmen frazeológiai egység.
Hasonló példákat a magyarban is találhatunk, igaz, a derivátumok nem minden esetben van-nak egybeírva, de mint tudjuk, az egybe-, illetve különírás kérdésköre mind a mai napig a ma-gyar helyesírás egyik legproblematikusabb területe. Ettől azonban a derivátumok mégiscsak az összeforrottságnak egy magasabb fokát mutatják, ami pedig a kiinduló szerkezet állandósultsá-gára is utal. Lássunk néhány példát!
Baranyai Decsi Adagiorumában (124) a latin Eandem cantilenam canis szerkezet megfele-lőjeként az Vgyan azon bakot nyúzod kifejezést találjuk. Már az a tény is, hogy a fordulat egy régi szólásgyűjteményben helyet kapott, erősítheti azt a véleményt, hogy egy már abban az időben is állandósult szókapcsolatnak számító egységgel van dolgunk, de tovább szilárdíthatja ezt a meggyőződésünket, hogy – különböző szerzőktől származó – egyéb példákat is találunk rá. A példákat a NySz. nyomán idézem (I: 162):
A Vittebergai rabbinus azon régi bakot nyúzza (PázmLuthV. 4.).
Itt-is azon oͤsztoͤvér bakot nyúzza Kalaúz, mellyet fellyebb (Pós: Igazs. II. 277) Ugyan azon bakot nyuzza mégh a mi jesuitánk (Czegl: Japh. 160)
Mindezt megfejeli még az a tény, hogy – mint a NySz. bak szócikkéből (uo.) is láthatjuk – Calepinus tíznyelvű szótárában a battologia címszó alatt, míg Szenczi Molnár latin – magyar szótárában a tautologia címszó alatt a kifejezés főnévi derivátumát is megtaláljuk:
Calepinus (1586: 126): Battologia – Azon bak nyúzás. Verborum redundantia, eiusdem rei vitiosa repetitio39
39 A NySz. (I: 162) pontatlanul, batrologia formában adja meg a latin alakot. A szótár nem tünteti fel, de a battologia megfeleléseként Szenczi Molnárnál is megtaláljuk ezt a derivátumot, ebben a formában: Azonbac nyuzas (1604: I: 112).
Szenczi Molnár (1604: I: 669): Tautologia : azon értelemnek ottan ottan mondogálása, Azon bak nyuzás40
További példáim a hány igei komponenssel alakult szólások köréből származnak. Közülük a vkinek a szemére hány vmit kifejezés ma is él nyelvünkben, ez már maga is amellett szól, hogy a szólásként azonosítsuk a régi példákat is (NySz. I: 1308). Ezek azt mutatják, hogy korábban a szemére hány forma mellett volt a kifejezésnek szemébe hány változata is, azaz a kifejezés jól mutatja az alaki szilárdulás történeti folyamatát (ezt a frazeologizálódási folyamattal foglalkozó fejezetben (4.2.1.) részletesebben is tárgyalom majd):
Zemeeben hanywan embernek mynden byneyt (ÉrdyC. 12. 25b) Szoͤmére hányom : improbo C.41
Tenéked hálá-adatlanság szemedre ne hányattassék (Com: Jan. 194)
A frazeologizáltság további bizonyítékai lehetnek még a derivátumok, ezek között a szem-rehányás főnévi származék mellett régibb nyelvünkben még a szemre való hányás formát is megtaláljuk – mintegy átmenetként a szókapcsolat és a főnévi derivátum között, vö. NySz. I:
1312:
Méltatlan szemre való hányásokat hallottam (Kár. Bibl. I.480) Szemre való hányás nélkuͤl adgya azt (MA. Bibl. Iv.219) Szemre hányását elfelejtette (Kónyi: VM. 80)
Ebben a példában ma is ismert szólással volt dolgunk, de alakultak a hány igével olyan ál-landósult kifejezések is, amelyeket ma nem használunk. Ilyen például a lest hány fordulat is, amelynek esetében már nagyobb súllyal esik a latba az állandósult szókapcsolatként való in-terpretáció alátámasztására, hogy vannak főnévi derivátumai is (vö. NySz. I: 1309 és 1312):
Lest hányni : insidias moliri ; locare insidias alicui PPBl.
Minden felel leseket hantak (MonIrók III.207)
Les-hányás, valaki ellen törés : petitio; les-hányással élni : *agere es insidiis PPBl.
Tudton tudtuk mi Francziaországnak erejét, csendes és háború létében minden mozgásit les hányásit (Fal: NU. 321)42
Még kevésbé ismerjük a magát hányja vki ʼkérkedik, dicsekedikʼ kifejezést, de régi nyel-vünkben akadnak rá példák (vö. NySz. I: 1309):
40 Szenczi Molnár szótárának 1611 utáni kiadásaiban a második, magyar–latin rész már – Decsi nyomán (vö.
Tolnai 1910: 28) – állandósult szókapcsolatokkal is bővült. Ebben a szakaszban megvan a kifejezés szólásváltozata is a bak címszóban (1621: II: 17): Czac azon Bakot nyuzza. Eandem cantilenam cantat. Crambe bis posita mors.
Eadem chorda aberras [Ugyanazt az éneket énekli. A kétszer felszolgált káposzta halálos. Ugyanannál a húrnál tévelyegsz.].
41 A NySz. itt is pontatlan a latin alak feltüntetésével: Melich kiadása (1912: 154) szerint improbro szerepel Cale-pinusnál. A Melich-féle kiadás alapjául szolgáló 1585-ből származó, Lyonban megjelent Calepinus- szótárban nem tudtam ellenőrizni az adatot, de a Bayerische Staatsbibliothekben fellelhető 1586-ban szintén Lyonban meg-jelent kiadásban igen, s valóban improbro szerepel címszóként (514). (Van a szótárban improbo szócikk is (uo.), de annak magyar megfelelője ez: nem iauallom, meg vetoͤm).
42 További közvetett bizonyíték lehet ebben az esetben az is, hogy a hasonló jelentésű tőrt vet vkinek kifejezésnek is volt régi nyelvünkben tőrt hány variánsa (pl. Tőrt hányó titok (Fal: Jegyz. 936, idézi NySz. I: 1309)), azaz a két kifejezés esetében – akár kölcsönösen is – egyfajta analógia is működhetett.
Egy ez vylaghy chwff yateekus kezde magaat hanny (ÉrdyC. 95)
Soha ne mondhassa az my ellensegwnk magath hanywan : meg gyoͤzem ewketh (ThewrC. 134)
Az papsag eroͤsen hannya magat uͤres titulussal, hogy oͤ catholica orthodoxa ecclesia (Born: Préd. 460)
Ebben az esetben a többszöri, különböző szerzőktől származó előfordulás az, ami valószí-nűsíti, hogy frazémával van dolgunk, de a példák alapján még a kifejezés pontos jelentése is csak valószínűsíthető a kontextus alapján. A második és harmadik példában feltehetően ʼnagy-képűsködik, kérkedik, dicsekszikʼ a kifejezés jelentése, az elsőben viszont bővebb kontextusra volna szükségünk, ám ha megvizsgáljuk a kódex szövegét, akkor sem leszünk sokkal okosab-bak:
mÿkoron egÿ Iambor pÿspek predicallana / egÿ ez vÿlaghÿ chwff Iateekus kezde magaat hannÿ az predicacion az Iambor predicatornak bozzwsagara
mÿkoron egÿ Iambor pÿspek predicallana / egÿ ez vÿlaghÿ chwff Iateekus kezde magaat hannÿ az predicacion az Iambor predicatornak bozzwsagara