12.1.1. Sakktábla a tükör előtt
{La scacchiera davanti allo specchio - 1922) IV. fejezet és részletek a XVII. fejezetből Hárman voltunk tehát, mint mondtam:
én, a tükör, a sakktábla.
Néztem a tükröt, a tükörben a sakktáblát.
Említettem már, hogy a tükör régi volt és zöldes színű. Rögtön észrevettem, hogy benne a sakkfigurák, fehérek és feketék egyaránt, sápadtabbak voltak, mint az igaziak: körvonalaik nem olyan élesek, majdnem homályosak. Sőt ahogy még tovább néztem őket, úgy tűnt, mintha könnyedén meg-megremegtek volna, mint a füvek és a kavicsok egy tó vagy egy pocsolya vizében.
Nem hívtam fel a figyelmet még egy fontos mozzanatra: arra, hogy a tükör, ami a kandalló márvány lapjára támaszkodott, kissé előredőlt. így a sakktábla és a harminckét figura, amely benne tükröződött, nem állt egy síkban az igazi táblával, hanem úgy tűnt, mintha a figurák felfelé kapaszkodnának az enyhe emelkedőn.
A tükrözött figurák farkasszemet néztek a valódiakkal, mindegyik a maga párjával: a fehér király a fehér királlyal, a fekete királynő a fekete királynővel és így tovább. A tükör túlsó oldalán levők kissé magasabban és ferdén álltak, és mintha megvető fensőbbséggel néztek volna le innenső társaikra. Azok pedig nyugodtan engedték, hogy csak méregessék őket, mintha közönyükkel hivalkodnának, tudván, hogy ők színesebbek, körvonalaik tisztábbak, és szilárdan állnak egy tökéletesen vízszintes síkban.
Még egyszer lábujjhegyre álltam, hátha sikerül legalább valamicskét meg
pillantanom magamból a tükörben. De hiába. Az előbb azt mondtam, hogy nem emlékszem, volt-e szék is a szobában. Most úgy gondolom, semmiképpen nem lehetett, máskülönben biztosan felálltam volna rá.
Amint így ágaskodtam, a következőket gondoltam:
A tükörben minden látszik, ami ebben a szobában van: a kék fal, a sakktábla, a sakkfigurák, tehát nekem is ott kell lennem.
És akkor valami furcsa dolog történt.
A fehér király - nem a valódi, ami itt volt, hanem a tükörbéli, a túlsó, a sápadtabb -, tehát a fehér király a tükör felületén keresztül már nem a társára nézett, hanem egyenesen rám. Megmozdult, és beszélni kezdett.
35
Hozzám beszélt, és mintha csak olvasott volna gondolataimban, így szólt:
- Persze hogy te is itt vagy. Itt vagy, lejjebb. Gyere te is ide, és megláthatod magad.
Valahányszor visszagondoltam erre a percre, úgy éreztem és most is* amikor elmesélem, még mindig úgy érzem, hogy a dolog egészen különös, talán hihetetlen is.
Akkor azonban nem találtam benne semmi furcsát. Nyugodtan feleltem:
- É n jönnék szívesen. De nem tudom, hogyan, aztán meg tudnia kellene, hogy a lelkemre kötötték, ne mozduljak innen, amíg ki nem engednek.
A tükörbéli fehér király ellenkezett:
- Nem. De azért nagyon érdekes kirándulás lesz, meglátod.
-M eghiszem azt - feleltem. - De még mindig fennáll a kérdés: nem tudom, hogyan mehetnék át. Ha lenne olyan szíves és elárulná...
A tükör fehér királya szigorúan rám szólt: így összenőve, olyannak látszott, mint valami régi, roskatag várrom.
Akkor a fehér király halkan így szólt hozzám:
- Akarod látni a különbséget?
- A különbséget? Kik között? - kérdeztem.
Nem felelt. Kihúzta magát, mintha lábujjhegyre állna, arca ünnepélyes kifejezést öltött. Aztán megfordult maga körül, lassan, mereven, mint aki karót nyelt.
Tekintetét az üres látóhatár egy pontjára szegezte. Én is arra néztem. És lám: az a pont hirtelen elfeketedett, majd a feketeség mint egy felhő közeledett, siklott felénk a talajon. Később a fekete fehérrel keveredett. Gyorsan közeledtek, és egyre nagyobbodtak, én meg rájöttem, hiszen ezek a sakkfigurák, akiket egy ideje teljesen el is felejtettem. Most már meg is tudtam különböztetni őket, abban a sorrendben, ahogy meneteltek, vagyis elöl a két királynő, oldalukon a két futóval, majd a négy bástya, végül a tizenhat gyalog. Mint láttuk, nem a sakktábla rendje szerint vonultak tehát, hanem keveredtek fehérek feketékkel, úgy festettek, mintha egy szabályos arabeszket alkotnának.
Ekkor észrevettem, hogy a fekete király hiányzik. Éppen meg akartam kérdezni, mi történt vele, amikor hirtelen megpillantottam mellettünk (azaz mellettem és a
75 fehér király mellett). Nem tudom, honnan kerülhetett elő. Közben a többiek megálltak.
- Most pedig - közölte a fehér király - végignézhetsz egy játszmát.
- Milyen játszmát?
- Ó, édes istenkém, hát egy sakkjátszmát!
80 Erre megmozdultak, széjjelszóródtak. Amint tekintetemmel követtem őket, észrevettem, hogy a földön egy hatalmas sakktábla áll, a talajnál egy lépcsőfokkal magasabban - abban a pillanatban teremtették oda. Mind a harminckét figura - természetesen a két király is - odament és elfoglalta a játékban kijelölt helyét. Ott aztán nyomban megmerevedtek, mintha személyekből hirtelen visszaváltoztak volna 85 tárgyakká.
Körülnéztem, a táncosok még mindig a földön heverésztek, és teljesen közömbösnek mutatkoztak a csata iránt.
- De hát ki játszik velük? - kérdeztem.
Senki sem válaszolt. Többé egy árva szót sem mertem szólni. [...]
90 A figurák nem léptek, hanem mereven mozogtak, mint egy közönséges sakkjátszmában; mintha egy láthatatlan kéz kiemelte, majd helyükre rakta volna őket. Láttam, amint így lép kockáról kockára egy-egy gyalog, száguld átlósan a futó, ugrik a ló és így tovább. A királyok egyelőre nem mozdultak. A játékszabályokat nem ismertem, tehát nem érthettem a lépéseket sem. Mégis jól elszórakoztatott, 95 ahogy elnéztem a jól kiszámított, pontos, hangtalan lépéseket. Láttam már ugyan az életben embereket sakkozni. Ám mindig valami halálos lassúsággal órákig törték a fejüket egy-egy lépésen. Itt ellenben minden kezdeményezést nyomban követett az ellenfél mozgása. Nem kapkodva, de fenntartva bizonyos folytonosságot.
Egyszer aztán láttam, hogy az egyik gyalog felemelkedik, a sakktábla szintjénél 100 magasabbra, majd kirepül és leesik a tábla mellé, a földre. Rájöttem, hogy bizonyára
„kiütötték”, amint a sakkjátékosok mondják. Ez a művelet a későbbiek során aztán többször is megismétlődik, fehérekkel, feketékkel egyaránt.
Rövid idő múltán végre a fekete király is lépett egyet, nem sokkal később a fehér is.
105 Ezután nagy csata következett: sorra ütötték ki a különböző figurákat, fehéreket, feketéket - csaknem üres volt már a tábla.
Akkor alaposabban szemügyre vettem az összevissza dobált figurákat a sakktábla két oldalánál. Bár nem vehettek már részt a játékban, mégsem moccantak meg, hanem tehetetlenül, holtan hevertek. Ez kíváncsivá tett. Megpróbáltam 110 csendben szólni hozzájuk:
- Pssz... pssz!...
Ugyan! Rám se hederítettek.
Azután név szerint szólongattam őket. (Még mindig visszafojtott hangon.) - Bocsásson meg, fekete futó úr... legyen kedves, fehér bástya kisasszony...
115 De semmi. Mintha fából lettek volna.
Végre rájöttem, hogy a játék alatt végig tárgyakként viselkednek, hát úgy is kell bánni velük, és nem szabad zaklatni őket.
120
A fehér király mosolyogva jött hozzám, és közölte:
- A játszma véget ért.
Akkor a figurák megrázkódtak, talpra ugrottak, majd csevegve szétszéledtek, mindenfelé, mint azelőtt.
- Felség, bocsásson meg... de tulajdonképpen kijátszotta ezt a játszmát?
- Jó kérdés! Hát ki? Mi, természetesen. úgynevezett történelmi események, háborúk, és ilyesmik. Tehát az emberek összes játszmája egyszerű majmolása a mienknek.
Egyáltalán nem győzött meg, nem tudom, miért. Aztán egyszer csak rájöttem, világosan láttam, hogy az én jó fehér királyom bizony figyelmen kívül hagyott egy nagyon is fontos tényt, tudniillik, hogy mi most a tükörképek világában vagyunk, vagyis függő viszonyban az igazi, a valódi dolgoktól, a személyektől (mondjuk, hogy a sakkfigurákat is annak tekintjük), tehát azoktól, akik egyszer megpillantották magukat a tükörben.
Ezt az észrevételt gyanútlanul elő is adtam királyomnak. Vállat vont, és így felelt:
- Most már megmondhatok neked valamit. Ez az egész, amit elmeséltem a tükörképekről, csak azért kellett, mert veletek, emberekkel egyszerűbb úgy bánni, mintha elhinnénk, hogy az az igazság, amit ti állítotok.
- Miért? Hát mi az igazság?
- A z igazság az, hogy egyedül mi vagyunk valódi élőlények, akik valóban léteznek. Mi, csakis mi, akik itt élünk. Ti vagytok a mi tükörképeink, a lényeg nélküli látszat. A világot mi alkotjuk.
{Romhányi Ágnes fordítása)
A S a k k tá b la a tü k ö r e lő tt a mágikus realizmus (1.12.1.) legteljesebb szépirodalmi megva
lósítása és példatára, noha az új írásmód neve és elméleti megfogalmazása ekkor még nem létezett. A kisregényben a valóságos térhez szorosan kapcsolódva kialakul egy másik, meta
fizikus jellegű tér is, amely a valóságosnak színes, csodákban bővelkedő mása, és a két tér - ez esetben szó szerint is - egymás között átjárható, felcserélhető. A felcserélhetőség fok
ról fokra teremtődik meg; a tükörvilág sakkbábui előbb megmozdulnak ( 8 - 1 0 ), azután önálló életre kelve el is játsszák a csatát, amelyet a való világban csupán jelképeznek, végül pedig magukat tekintik valóságnak, és a tükrön kívüli világot tükörképnek (1 3 9 -1 4 3 , 1 5 6 -1 5 8 ).
A folyamatot elméletfeltáró dialógusok készítik elő (34, 4 3 -4 4 , 4 6 - 4 8 és az idézett részleten kívül is rendszeresen). A sakkbábuk és a történet során hozzájuk társuló próbababák egy
szersmind azt is világosan jelzik, hogy a mágikus realizmus egyik mintaadója a metafizikus festészet volt.
A tükör általában negatív jelentéstartalmú motívuma a kornak. Gyakran fejez ki identi
tásválságot: Palazzeschi, amikor belenéz, nem hisz neki (A tükör)] Pirandello hősét a szub
jektív látásmódra döbbenti rá (A z e z e ra rc ú e m b e r)] Svevónál az önelemzést metaforizálja:
„az egészség nem néz tükörbe”; de jelképezhet hermetista jelentésárnyalatú hiányt is:
Montalénál a víztükörben vész el az emlékkép (C s ik o ro g a k e re k e s k ú t c s ig á ja ), Ungarettinél a valóságos tükörkép válik emlék-messzivé (É n e k - III.6.6.). Bontempelli ezt a motívumot is optimista kaland-poétikájának szolgálatába állítja: a tükör nála a valóság mágikus megdup
lázásának eszköze, vagy éppenséggel a banális, hétköznapi csodáé: egy novellájában arcmása, mely borotválkozó tükréből „kiesett”, táviratban jelzi érkezését (A tükör).
A nyelvezet szándékosan antiirodalmi, a mágikus realizmus műveiben mindig az alkalom határozza meg a nyelvet, ám az sohasem lehet hagyományosan klasszicizáló vagy avant
gárd módra újító.
12.2. Alberto Savinio
12.2.1. Münster úr (Il signor Miinster - 1943) RészletekMi szakította meg ilyen szokatlan órában Münster úr álmát? Honnan jött az a fejében dübörgő képzet, hogy ő már végigaludta „életálmát”, és hogy ideát már nem maradt több aludnivalója? Münster úr kutatókedve tovább tapogatózik tudata ködében, akár a rövidlátó madár az éjszaka árnyai közt. Az ablak fatáblái nem 5 illeszkednek tökéletesen, így nincs teljesen sötét a szobában: a résen beszökik a korai, friss, mozgékony fény, szétárad a bútorok között, „akár a tenger a sziklaegyüttesben”. Ez a magyarázat megkapaszkodik Münster úr fejében, növekedni kezd, mígnem óriás méretűvé hatalmasodik; de ekkor túlságosan
10 fölbukkanásánál is gyorsabban elenyészik. Ezután meglehetősen fáradságos, egyúttal azonban csodálatosan egybekapcsolódó gondolatmenet eredményeként, akárha jégszánon siklott volna, Münster úr sokkal meggyőzőbb és találóbb megoldáshoz érkezett el. Hogyan lehetséges, hogy máskor ugyanennek a megoldásnak a kutatása sokkal nagyobb és mindannyiszor hiábavaló erőfeszítésébe került? Az egyetlen ésszerű és „mélyebb” megoldásokat sugalló magyarázat különösen szerencsés álmainkban keresendő, ahonnan átköltözik belénk. Épp ezért reggelenként az álom és ébrenlét között ajánlatos vadász módjára lesben állnunk, legelőnyösebb helyzetet igyekszik megtalálni kényelmetlen fekvőhelyén, hogy titkával együtt belemerülhessen az álom végtelen, lágy, érinthetetlen mélységébe.
Ekkor azonban újabb, hasonlóan fémes és éles csattanás visszhangzik hangosan a fejében.
Mi ez?
Münster úr most már emlékszik. A ház kútszerű udvarán, amelyre az emele
tek illemhelyeinek ablakai nyílnak fura, zárt teraszokat alkotva a homályos üvegfalaikkal, néhány napja három kőműves fogott kis téglaházikó építésébe, amelynek rendeltetése mind ez ideig homályban maradt Münster úr előtt, noha már kérdezte felőle a feleségét és Vigiát, a félnapos bejárónőt meg Alessandrót is, a portást. Münster úr mindennél kedvesebb időtöltése, hogy elnézze a kétkezi munkát; az elmúlt napokat a kis üvegterasz ablakánál töltötte, az udvarban lapáttal maltert keverő, trikós embert figyelve meg a vedlett katonazubbonyost, amint a függőónt és a vízszintmérőt egyezteti, végül tekintete a Messaggeróból hajtogatott csákót viselő férfin állapodott meg, aki vakolókanállal kente a téglákat, majd egymásra illesztette őket, baljával lenyomta, a jobb kezével pedig lesimította róluk a fölösleget; és kedvtelve hallgatta a három kőműves pontos munkáját megszépítő szerelmes dalokat. Akárcsak gyermekkorában, úgy most, csaknem ötvenévesen
„nagyra nőtt gyerekként” is rendszeres, „előre meghatározott”, szellemi fel
tételektől mentes munkát álmodik magának. Miből állt az élete? Mi hasznát látta megannyi és oly sokféle tapasztalatának a szellem ingatag világában? Mire volt jó, hogy a zenéről a költészetre váltott, a költészetből a festészetbe, onnan meg a
„tiszta” gondolat világába? Az a fal, amelyet a három kőműves emel odalenn, talán a szemetesedények óvására szolgál, mindenesetre nem kontármunka, az biztos.
(Újabb kalapácsütések hangja az udvarból.)
„Úgy látszik, tévedtem. Nem ugyanaz az építkezés. Amazt téglával meg mésszel végzik, mindkettő az ember meg a csend barátja. Ez a fémes csattanás, amikor a fém a másik fémbe ütközik, gonosz, embertelen... Méghozzá ilyenkor! Amikor még
55 Münster űr elhatározza, hogy nem ő megy a tábornokhoz, hanem Erda.
Hogy meggyőzze saját magát, Münster úr még hozzáteszi: „Az ilyesfajta teendők ellátása a nők dolga.” Senki sem verheti ki a fejéből, hogy a feleség szerepe végső soron katarziskeltő, szabadító hatású, azaz megszabadítja a férjet minden olyasmitől, amihez nincs kedve, de főként attól, amihez nincs bátorsága.
(Újabb kalap ács ütések.)
„Képtelen, erkölcstelen építkezés! Ebben a szűk udvarban kalapálni, dolgozni, ahol se levegő, se világosság, miközben már mindenki tisztában van vele, hogy a korszerű építkezés alapfeltétele éppen a levegő és a világosság. A városépítés legelemibb szabályainak megsértése ez! íme, így nyitunk teret a tüdőbajnak! Mit tesznek ilyenkor az illetékes hatóságok? Levelet küldök az újságoknak! - Münster úr fejben már fogalmazza a levelet: „Igen tisztelt főszerkesztő úr!...”
Most csöndes az udvar. Akkor hát mi ébresztette föl Münster urat?
A bűz továbbra is az orra felé kígyózik „A kezelt fog - gondolja -, a szuvasodás: a kettős lyuk a szemfog meg a metszőfog között.” Münster úr fogszuvasodásban szenved. Mint megtudhattuk, ezt anyjától örökölte. Lausanne-i fogorvosa, Raoul de Certant megmagyarázta neki, hogy az övé „lágyuló” szuva kétségbeesésében felkiált): „Most már tudom! Már tudom!”
Talpra ugrik, mintha tüzet fogott volna az ágya, és ott volna, csakis ott a szörnyű veszedelem, amely rászakadt.
Most már tudja. Igen, tudja, és most már az is világos, hogy a korábbi játékai révén e szörnyű igazság próbált utat tömi magának. Már tudja. A bűz nem a fogszuvasodásból ered... Biztosan nem? Biztosan: tíz napja nem járt Pifferanti doktornál, nem változtatott a kezelésen... Nem és nem! A fogszuvasodás nem...
Fölismerte a szörnyű bűzt: most ismerte föl, harminchat év múltán... Tizenhárom éves volt. Nyáron történt, a forró évszakban. Behajtották az ablakok fatábláit, a zsalugátereket, hogy kifogjanak a naporoszlánon,* ezért a nappalok gyertyaláng
*Egy parasztasszony, aki a Corno melletti Solzagóból származott, azt mesélte, hogy tizenkét gyermekéből csak öt maradt életben. Megkérdeztem tőle: - Mi lett a többi héttel? - A többi hetet elvitte a naporoszlán - vála
szolta az asszony. Az ő számára a júliusi nap nem csupán az oroszlán csillagjegye, hanem a nap oroszlánná vál
tozva fölfalja a kisgyerekeket.