Umberto Saba
Az 1910-es évek elején, az újító törekvések általános légkörében Umberto Saba (1883-1957) hagyományos verselésü és mondatszerkesztésü, logikai nyelvi rendet tartó, egyszerű szavakból építkező költészettel jelentkezett. „Amit mások nem mer
tek: nyűtt-viseltes / szavakkal éltem. Elbűvölt a fio r e - 1 amore rím, / s ami a legré
gibb nehéz a földön”, írja híres, visszatekintő verssoraiban, ám ez a poétikai tuda
tosság már pályája kezdetén is megvolt benne.
Költői eszménye kezdettől fogva az a fajta „becsületes költészet” volt, amelyet 1912-ben egy Vocénak szánt, de ott nem közölt cikkében írt körül (Mit tehetnek még a költők ? / Quello che resta da fare ai poeti). A fogalom kívül esik az esztéti
kai kategóriákon, azonfölül önmagában is túlságosan tág, csak Saba leszűkítő, ér
telmező magyarázataiból derül ki, hogy voltaképpen őszinte, hiteles versbeszédet jelent, az alkotó én megélt élményeinek egyenes közlését, áttételek és a szereplíra beszüremlése nélkül. A lírikus e szerint „az igazságkeresők aggályos becsületessé
gével” keresi a maga őszinte szavait, és ott, ahol a XX. század elején a legfőbb események zajlanak: az emberi benső mélyén. A lírai hang hitelessége a belső megismerés hitelességével egyenlő. A költészet sabai módszertana ezzel a pszicho
analízis módszertanához közelít.
Költői gyakorlatában Saba úgy valósította meg eszményét, hogy verseivel a tí
zes évek közepétől negyven esztendőn át egyetlen, nagy önéletrajzi művet írt.
A kompozíció először 1921-ben állt össze kötetté, ám utána is folyamatosan válto
zott, bővült, szűkült, átrendeződött; az önálló versepizódokból lankadatlanul épült az egybefüggő versregény. A Daloskönyv (Il canzoniere) ekképpen a belső törté
nések regénye lett, benne a valóságos és a költői én azonosul; Saba a maga változá
sait figyeli. Szüntelen identitáskeresését olyannyira mélylélektani metaforákkal kíséri (a vers mérőón, a keresett igazság a mélyben nyugszik), hogy a rendszerező irodalomtörténész Gianfranco Contini „pszichoanalízis előtti pszichoanalitikusnak”
nevezi őt.
Az identitáskeresés, mint Pirandello és Svevo kapcsán látni fogjuk, jellegzetes század eleji probléma és irodalmi toposz, Saba azonban a szokásosnál is személye
sebben élte át. Gyermekkora traumák sorozata volt: keresztény apa és zsidó anya
szerelméből született, apját, aki még az ő születése előtt megszökött a ráerőltetett házasságból, csak felnőttként ismerte meg, hároméves koráig dajkánál nevelkedett, anyja (és két nagynénje) ezután vette magához. Kamaszkorát is meghatározta a családi feszültség: kalandvágyó terveivel ösztönösen az apai mintát követte volna, apját azonban odahaza gonosztevőként emlegették neki. Egyre súlyosbodó neuró
zis lett mindezek következménye, s 1929-ben valóságosan is pszichoanalitikus kezelésre kényszerült. Névváltoztatása is minden bizonnyal az identitáskeresés egyik állomása volt. Költői álnevet keresve alighanem azért állapodott meg a Saba névnél, s azért vette föl ezt hivatalosan is, mert kettős választást jelképezhetett vele: egy etnikait - saba héber szó, kenyeret jelent - és egy érzelmit - Sabaznak hívták dajkáját, akit versében később „örömet adó anyának” nevezett. Gyermekkori traumáit tovább növelték a harmincas évekbeli faji törvények, amelyek odáig ve
zettek, hogy menekülnie, majd bujkálnia kellett. Mindamellett életének kiegyensú
lyozott, derűs oldala is volt: házasságával meleg családi otthonra lelt, antikváriuma nemcsak az anyagiakat teremtette meg számára, hanem baráti, irodalmi találkozó- hellyé is vált, s lassanként a költői siker is utolérte, a háború után már ünneplésben volt része.
Saba a középiskola elvégzése után munkába állt, irodalmi műveltségét és költői formakultúráját önálló és szorgos olvasással szerezte meg. Jelentékeny hatást gya
korolt rá Petrarca, Foscolo, Manzoni, Carducci, Pascoli, D’Annunzio, az opera- libretto-költészet, két legfőbb mestere azonban Leopardi és Heine volt. Trieszti születése miatt kissé távol került ugyan a forrongó olasz szellemi élettől (a város ekkor az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott), cserébe viszont közvetlenebbül megismerhette a németes kultúrát, elsősorban Nietzschét és Freudot.
Pályakezdését az 1911-es Költemények (Poesie) című kötettől szokás számítani, megjegyzendő azonban, hogy saját költségén már 1903-ban kiadott egy versfüze
tet. 1912-ben a Szememmel (Coi miei occhi) című kötet következett, 1913-tól pedig már a Daloskönyv gondolata kezdett érlelődni benne.
A Daloskönyv mindenekelőtt Petrarcát juttatja az olvasók eszébe (az olasz olva
sókéba különösen), az elsődleges névadó mégis Heine volt, az ő Bucii dér Liedérjél is ezzel a petrarcai címmel fordították le olaszra. Saba 1921-re csaknem teljesen kiérlelte költészetének alaptémáit és eszköztárát. Már a Daloskönyv első kiadását is három legjellegzetesebb témája tölti ki: a mindennapok ünneppé avatott világa, a szerelem és a létfájdalom. A mindennapok világához Saba sajátos realizmussal közelít; költészete konkrét, tárgyak, helyszínek, történések sorakoznak benne, a lírai én pedig együttérzéssel, meleg emberi rokonszenvvel bele is olvad mikrovilá
gába (III.5.2., III.5.3.), éles ellentétben azzal az általánosabb költői magatartással, amely a kor válságjelenségeire - mint néhány esetben már láttuk is - félrevonulás- sal, meneküléssel vagy a lehetetlen kapcsolatteremtés ábrázolásával válaszol.
A szerelem tárgykörébe alapvetően a házastársi kapcsolat felemelő vagy nehéz pillanatai tartoznak, a feleség Lina (Carolina Wölfler) versregény-alakja (III.5. L).
de föl-föltűnnek másokhoz kötődő érzelmi vagy érzéki pillanatok is. Megjelennek
például a sabai üde és tiszta gyermekalakok - lányok is, fiúk is -, akikről a lírai én maga is tiszta, természetes erotikával beszél (III.5.5.). Ez az erotika azután a tárgyi valóságra is átsugárzik: a rituálisan kopaszra nyírt lánynak éppúgy „húsos arca”
van, miképpen „zamatos húsa” a boltban magát kínáló gyümölcsnek. A létfá^dalom is éterien tiszta, könnyed-szomorú hangon szól: állandóan fölsejlik mögötte a derű, ellentétpárjával együtt jelenik meg, s lesz belőle így „az élet fájdalommal telt sze
relme” (III.5.6.).
A kort tekintve Saba formanyelvének az a legfőbb jellegzetessége, hogy a lírai én áttételek nélkül, közvetlenül szól, „nem sugall, hanem megnevez” (Debenedetti).
Képzettársítások és távoli analógiák helyett Saba XIX. századi, sőt bibliai hangzású hasonlatokkal él, nem hagy képzettársítás-serkentő gondolatközöket, mindent ki
mond. Tervezett kötetcíme, a Világosság a fogalmak nyelvén is kifejezte volna a költői szándékot. Ez a közlésre épülő poétika egyenesen az epikus hangvételig fokozódik („Hazamenet gyakorta ejtem útba”, „Egy kecskéhez beszéltem” stb.). Az érzelmek is rendre a kijelentés komunikatív hangján szólalnak meg („Számomra nincs a földön ennél kedvesebb / s bizalmasabb hely”, „Tehozzád tér meg elkesere
désem”). A köznapi beszédvers formához alapvetően köznapi, beszélt nyelv társul.
Saba túlnyomórészt az alapszókincsből merít. Pontosságra törekszik, szóválasztá
sában a funkcionalitás a döntő szempont. A lehetséges szinonimák közül követke
zetesen az egyszerűbbet, a gyakoribbat keresi. Annál inkább meglepő tehát, hogy soraiban - és most már az egész életműből idézünk - időről időre régies szóalakok bukkannak fel (pinge, disio, lice, torreí). Alapvetően köznyelvi mondatszerkesz
tésében ugyancsak gyakoriak a régies, XIX. századi, klasszicista megoldások:
a mondatrészeket, szavakat felcserélő inverziók és hiperbatonok. A kettősségek a verselés technikájában a legszembeötlőbbek: a beszédvers nyelvi közvetlenségé
vel klasszikus versformák állnak szemben, a klasszikus sorokat és strófákat viszont nemcsak prózaszerűen laza metrumok ellenpontozzák, hanem szabálytalan sorvé
gek is: szóismétléses vagy disszonáns rímek (lumi-lumi, tutte-tutti), vagy asszo- náncok (tante—stanche—grande).
A hagyomány intenzív jelenlétének okát, a hagyományos és a modern ele
mek példátlan keveredésének indítékait a Saba-kutatók szövegelemző és lélek- elemző módszerekkel párhuzamosan vizsgálták. A szövegvizsgálatok kimutatták, hogy az ellentétek a fogalmak síkján is megjelennek - régi<-mj, öreg^fiatal, felnőtt<->gyermek, asszony^kislány -, a pszichoanalitikus kritika pedig életrajzi traumákkal hozta ezeket kapcsolatba: szülőanya<->dajkaanya, anya-mint-köteles- ség-és-felelősség<-»apa-mint-öröm-és-felelőtlenség. A két megközelítés egyesíté
sével az ellentétpárokat a versformákban is felfedezték: fájdalom —» szonett és endecasillabo, könnyedség —> canzonetta és rövid verssorok. E téziseket erősen hitelesíti, hogy a pszichoanalitikus kezelés nyomait viselő versciklusokban maga a lírai én is ellentétpárrá hasad: vagy felnőtt-, illetve gyermekkori hangján szól válta
kozva (A kis Berto), vagy a genetikus örökség egymásnak feszülő tónusaiban vitá
zik önmagával (Preludami és fúgák - III.5.4.). A verseit kommentáló Saba félig
lélektani, félig poétikai magyarázatot ad konzervativizmusára; azt fejtegeti, hogy mindig volt a természetében valami, aminek „szilárdabbra, biztosabbra kellett tá
maszkodnia, arra, ami a távoli, a lehető legtávolabbi múltban már kiállta a próbát”, s e biztos hátországból indulhatott csak „önmaga meghódítására”. Az ő vallomásá
hoz áll közel az eddigi legpontosabb kritikusi megfogalmazás is: „Saba költészeté
nek valóban alapvető alakzata a »régi« és az »új« rendszeres találkozása [...], más
képpen szólva az, hogy a személyes élmény annak ismétléseként jelenik meg, amit a költő egyénileg a saját múltjában, archetípusként pedig az egyetemes emberi tapasztalatok során megélt” (Mengaldo, 1978).
A Daloskönyv újabb versciklusokkal („fejezetcímekkel”) bővített, későbbi kia
dásaira 1945-ben, 1948-ban és 1957-ben került sor, Saba halála után pedig a végső, mai összeállítású kötetbe a költő szándékának megfelelően bekerült még három késői verscsokor is. A versregény kompozíciójába nem illő és más okból kihagyott költemények ma Saba Összes verseinek 1988-as kiadásában olvashatók.
Az 1921 utáni pályaszakaszban csak a Szavak {Parole) és az Utolsó szerze
mények {Ultime cose) versciklusai hoztak számottevő költészeti újdonságot. Saba ezekben közelebb kerül a modernitáshoz; tagoltabbak, szaggatottabbak lesznek a versszövegei, nagyobb szerepet kapnak a szünetek, merész analógiák bukkannak föl a szórendi cserék és a hasonlatok között (Megcsillan, mint jégcsap, a gyűlölet,;
Az átjáróban / tőrt vet a szorongás). S mivel az életrajzi elemek is közvetettebb módon jelennek meg, a két kötet, s különösen a Szavak kapcsán többen is Saba hermetizmusáról beszélnek.
A lírai életművet, különösen a pálya második felében, figyelemre méltó prózai munkásság egészíti ki. A kiegészítés egy esetben szó szerint értendő: Saba a háború végén Giuseppe Carimandrei álnéven tanulmányokat kezdett közölni a saját költé
szetéről. A tréfa végül komolyra fordult, és megszületett egy irodalomtörténeti rit
kaság, A Daloskönyv története és krónikája {Storia e cronistoria del Canzoniere), amelyben Saba nemcsak versei hátteréről, keletkezéséről ad hiteles leírásokat, ha
nem végig harmadik személyben beszélve elemzi és értékeli is azokat. Különös vállalkozását sokféleképpen ítélték meg eddig - nevezték gyermeki hivalkodásnak, öntömjénezésnek, hiteles kritikai munkának - , egyvalamiben azonban mindenki egyetért: páratlan filológiai segédeszköz a sabai életmű tanulmányozásához.
A szépíró Saba tollából befejezetlen vagy töredékes művek maradtak hátra. Az ifjúkori, trieszti élményekről az Emlékek, elbeszélések {Ricordi-racconti) szerves egységet nem alkotó, mégis eleven légkört teremtő kötete mesél; az egynemű és különnemű szerelmi beavatásnak az ugyancsak önéletrajzi ihletésű, trieszti táj
nyelven írt, ám a versek éterien könnyed hangján szóló kisregény, a torzóban ma
radt Ernesto állít emléket; a reflexiókat, a röpke gondolatokat pedig a Rövidutak {Scorciatoie) című kötet gyűjti egybe, melyet Saba - Leopardira utalva - a maga Kis erkölcsi írásainak nevezett.