Hagyományos formanyelven megszólaló modern érzékenység

In document SZÉNÁSI FERENC SZÉNÁSI FERENC (Page 25-29)

Umberto Saba

Az 1910-es évek elején, az újító törekvések általános légkörében Umberto Saba (1883-1957) hagyományos verselésü és mondatszerkesztésü, logikai nyelvi rendet tartó, egyszerű szavakból építkező költészettel jelentkezett. „Amit mások nem mer­

tek: nyűtt-viseltes / szavakkal éltem. Elbűvölt a fio r e - 1 amore rím, / s ami a legré­

gibb nehéz a földön”, írja híres, visszatekintő verssoraiban, ám ez a poétikai tuda­

tosság már pályája kezdetén is megvolt benne.

Költői eszménye kezdettől fogva az a fajta „becsületes költészet” volt, amelyet 1912-ben egy Vocénak szánt, de ott nem közölt cikkében írt körül (Mit tehetnek még a költők ? / Quello che resta da fare ai poeti). A fogalom kívül esik az esztéti­

kai kategóriákon, azonfölül önmagában is túlságosan tág, csak Saba leszűkítő, ér­

telmező magyarázataiból derül ki, hogy voltaképpen őszinte, hiteles versbeszédet jelent, az alkotó én megélt élményeinek egyenes közlését, áttételek és a szereplíra beszüremlése nélkül. A lírikus e szerint „az igazságkeresők aggályos becsületessé­

gével” keresi a maga őszinte szavait, és ott, ahol a XX. század elején a legfőbb események zajlanak: az emberi benső mélyén. A lírai hang hitelessége a belső megismerés hitelességével egyenlő. A költészet sabai módszertana ezzel a pszicho­

analízis módszertanához közelít.

Költői gyakorlatában Saba úgy valósította meg eszményét, hogy verseivel a tí­

zes évek közepétől negyven esztendőn át egyetlen, nagy önéletrajzi művet írt.

A kompozíció először 1921-ben állt össze kötetté, ám utána is folyamatosan válto­

zott, bővült, szűkült, átrendeződött; az önálló versepizódokból lankadatlanul épült az egybefüggő versregény. A Daloskönyv (Il canzoniere) ekképpen a belső törté­

nések regénye lett, benne a valóságos és a költői én azonosul; Saba a maga változá­

sait figyeli. Szüntelen identitáskeresését olyannyira mélylélektani metaforákkal kíséri (a vers mérőón, a keresett igazság a mélyben nyugszik), hogy a rendszerező irodalomtörténész Gianfranco Contini „pszichoanalízis előtti pszichoanalitikusnak”

nevezi őt.

Az identitáskeresés, mint Pirandello és Svevo kapcsán látni fogjuk, jellegzetes század eleji probléma és irodalmi toposz, Saba azonban a szokásosnál is személye­

sebben élte át. Gyermekkora traumák sorozata volt: keresztény apa és zsidó anya

szerelméből született, apját, aki még az ő születése előtt megszökött a ráerőltetett házasságból, csak felnőttként ismerte meg, hároméves koráig dajkánál nevelkedett, anyja (és két nagynénje) ezután vette magához. Kamaszkorát is meghatározta a családi feszültség: kalandvágyó terveivel ösztönösen az apai mintát követte volna, apját azonban odahaza gonosztevőként emlegették neki. Egyre súlyosbodó neuró­

zis lett mindezek következménye, s 1929-ben valóságosan is pszichoanalitikus kezelésre kényszerült. Névváltoztatása is minden bizonnyal az identitáskeresés egyik állomása volt. Költői álnevet keresve alighanem azért állapodott meg a Saba névnél, s azért vette föl ezt hivatalosan is, mert kettős választást jelképezhetett vele: egy etnikait - saba héber szó, kenyeret jelent - és egy érzelmit - Sabaznak hívták dajkáját, akit versében később „örömet adó anyának” nevezett. Gyermekkori traumáit tovább növelték a harmincas évekbeli faji törvények, amelyek odáig ve­

zettek, hogy menekülnie, majd bujkálnia kellett. Mindamellett életének kiegyensú­

lyozott, derűs oldala is volt: házasságával meleg családi otthonra lelt, antikváriuma nemcsak az anyagiakat teremtette meg számára, hanem baráti, irodalmi találkozó- hellyé is vált, s lassanként a költői siker is utolérte, a háború után már ünneplésben volt része.

Saba a középiskola elvégzése után munkába állt, irodalmi műveltségét és költői formakultúráját önálló és szorgos olvasással szerezte meg. Jelentékeny hatást gya­

korolt rá Petrarca, Foscolo, Manzoni, Carducci, Pascoli, D’Annunzio, az opera- libretto-költészet, két legfőbb mestere azonban Leopardi és Heine volt. Trieszti születése miatt kissé távol került ugyan a forrongó olasz szellemi élettől (a város ekkor az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott), cserébe viszont közvetlenebbül megismerhette a németes kultúrát, elsősorban Nietzschét és Freudot.

Pályakezdését az 1911-es Költemények (Poesie) című kötettől szokás számítani, megjegyzendő azonban, hogy saját költségén már 1903-ban kiadott egy versfüze­

tet. 1912-ben a Szememmel (Coi miei occhi) című kötet következett, 1913-tól pedig már a Daloskönyv gondolata kezdett érlelődni benne.

A Daloskönyv mindenekelőtt Petrarcát juttatja az olvasók eszébe (az olasz olva­

sókéba különösen), az elsődleges névadó mégis Heine volt, az ő Bucii dér Liedérjél is ezzel a petrarcai címmel fordították le olaszra. Saba 1921-re csaknem teljesen kiérlelte költészetének alaptémáit és eszköztárát. Már a Daloskönyv első kiadását is három legjellegzetesebb témája tölti ki: a mindennapok ünneppé avatott világa, a szerelem és a létfájdalom. A mindennapok világához Saba sajátos realizmussal közelít; költészete konkrét, tárgyak, helyszínek, történések sorakoznak benne, a lírai én pedig együttérzéssel, meleg emberi rokonszenvvel bele is olvad mikrovilá­

gába (III.5.2., III.5.3.), éles ellentétben azzal az általánosabb költői magatartással, amely a kor válságjelenségeire - mint néhány esetben már láttuk is - félrevonulás- sal, meneküléssel vagy a lehetetlen kapcsolatteremtés ábrázolásával válaszol.

A szerelem tárgykörébe alapvetően a házastársi kapcsolat felemelő vagy nehéz pillanatai tartoznak, a feleség Lina (Carolina Wölfler) versregény-alakja (III.5. L).

de föl-föltűnnek másokhoz kötődő érzelmi vagy érzéki pillanatok is. Megjelennek

például a sabai üde és tiszta gyermekalakok - lányok is, fiúk is -, akikről a lírai én maga is tiszta, természetes erotikával beszél (III.5.5.). Ez az erotika azután a tárgyi valóságra is átsugárzik: a rituálisan kopaszra nyírt lánynak éppúgy „húsos arca”

van, miképpen „zamatos húsa” a boltban magát kínáló gyümölcsnek. A létfá^dalom is éterien tiszta, könnyed-szomorú hangon szól: állandóan fölsejlik mögötte a derű, ellentétpárjával együtt jelenik meg, s lesz belőle így „az élet fájdalommal telt sze­

relme” (III.5.6.).

A kort tekintve Saba formanyelvének az a legfőbb jellegzetessége, hogy a lírai én áttételek nélkül, közvetlenül szól, „nem sugall, hanem megnevez” (Debenedetti).

Képzettársítások és távoli analógiák helyett Saba XIX. századi, sőt bibliai hangzású hasonlatokkal él, nem hagy képzettársítás-serkentő gondolatközöket, mindent ki­

mond. Tervezett kötetcíme, a Világosság a fogalmak nyelvén is kifejezte volna a költői szándékot. Ez a közlésre épülő poétika egyenesen az epikus hangvételig fokozódik („Hazamenet gyakorta ejtem útba”, „Egy kecskéhez beszéltem” stb.). Az érzelmek is rendre a kijelentés komunikatív hangján szólalnak meg („Számomra nincs a földön ennél kedvesebb / s bizalmasabb hely”, „Tehozzád tér meg elkesere­

désem”). A köznapi beszédvers formához alapvetően köznapi, beszélt nyelv társul.

Saba túlnyomórészt az alapszókincsből merít. Pontosságra törekszik, szóválasztá­

sában a funkcionalitás a döntő szempont. A lehetséges szinonimák közül követke­

zetesen az egyszerűbbet, a gyakoribbat keresi. Annál inkább meglepő tehát, hogy soraiban - és most már az egész életműből idézünk - időről időre régies szóalakok bukkannak fel (pinge, disio, lice, torreí). Alapvetően köznyelvi mondatszerkesz­

tésében ugyancsak gyakoriak a régies, XIX. századi, klasszicista megoldások:

a mondatrészeket, szavakat felcserélő inverziók és hiperbatonok. A kettősségek a verselés technikájában a legszembeötlőbbek: a beszédvers nyelvi közvetlenségé­

vel klasszikus versformák állnak szemben, a klasszikus sorokat és strófákat viszont nemcsak prózaszerűen laza metrumok ellenpontozzák, hanem szabálytalan sorvé­

gek is: szóismétléses vagy disszonáns rímek (lumi-lumi, tutte-tutti), vagy asszo- náncok (tante—stanche—grande).

A hagyomány intenzív jelenlétének okát, a hagyományos és a modern ele­

mek példátlan keveredésének indítékait a Saba-kutatók szövegelemző és lélek- elemző módszerekkel párhuzamosan vizsgálták. A szövegvizsgálatok kimutatták, hogy az ellentétek a fogalmak síkján is megjelennek - régi<-mj, öreg^fiatal, felnőtt<->gyermek, asszony^kislány -, a pszichoanalitikus kritika pedig életrajzi traumákkal hozta ezeket kapcsolatba: szülőanya<->dajkaanya, anya-mint-köteles- ség-és-felelősség<-»apa-mint-öröm-és-felelőtlenség. A két megközelítés egyesíté­

sével az ellentétpárokat a versformákban is felfedezték: fájdalom —» szonett és endecasillabo, könnyedség —> canzonetta és rövid verssorok. E téziseket erősen hitelesíti, hogy a pszichoanalitikus kezelés nyomait viselő versciklusokban maga a lírai én is ellentétpárrá hasad: vagy felnőtt-, illetve gyermekkori hangján szól válta­

kozva (A kis Berto), vagy a genetikus örökség egymásnak feszülő tónusaiban vitá­

zik önmagával (Preludami és fúgák - III.5.4.). A verseit kommentáló Saba félig

lélektani, félig poétikai magyarázatot ad konzervativizmusára; azt fejtegeti, hogy mindig volt a természetében valami, aminek „szilárdabbra, biztosabbra kellett tá­

maszkodnia, arra, ami a távoli, a lehető legtávolabbi múltban már kiállta a próbát”, s e biztos hátországból indulhatott csak „önmaga meghódítására”. Az ő vallomásá­

hoz áll közel az eddigi legpontosabb kritikusi megfogalmazás is: „Saba költészeté­

nek valóban alapvető alakzata a »régi« és az »új« rendszeres találkozása [...], más­

képpen szólva az, hogy a személyes élmény annak ismétléseként jelenik meg, amit a költő egyénileg a saját múltjában, archetípusként pedig az egyetemes emberi tapasztalatok során megélt” (Mengaldo, 1978).

A Daloskönyv újabb versciklusokkal („fejezetcímekkel”) bővített, későbbi kia­

dásaira 1945-ben, 1948-ban és 1957-ben került sor, Saba halála után pedig a végső, mai összeállítású kötetbe a költő szándékának megfelelően bekerült még három késői verscsokor is. A versregény kompozíciójába nem illő és más okból kihagyott költemények ma Saba Összes verseinek 1988-as kiadásában olvashatók.

Az 1921 utáni pályaszakaszban csak a Szavak {Parole) és az Utolsó szerze­

mények {Ultime cose) versciklusai hoztak számottevő költészeti újdonságot. Saba ezekben közelebb kerül a modernitáshoz; tagoltabbak, szaggatottabbak lesznek a versszövegei, nagyobb szerepet kapnak a szünetek, merész analógiák bukkannak föl a szórendi cserék és a hasonlatok között (Megcsillan, mint jégcsap, a gyűlölet,;

Az átjáróban / tőrt vet a szorongás). S mivel az életrajzi elemek is közvetettebb módon jelennek meg, a két kötet, s különösen a Szavak kapcsán többen is Saba hermetizmusáról beszélnek.

A lírai életművet, különösen a pálya második felében, figyelemre méltó prózai munkásság egészíti ki. A kiegészítés egy esetben szó szerint értendő: Saba a háború végén Giuseppe Carimandrei álnéven tanulmányokat kezdett közölni a saját költé­

szetéről. A tréfa végül komolyra fordult, és megszületett egy irodalomtörténeti rit­

kaság, A Daloskönyv története és krónikája {Storia e cronistoria del Canzoniere), amelyben Saba nemcsak versei hátteréről, keletkezéséről ad hiteles leírásokat, ha­

nem végig harmadik személyben beszélve elemzi és értékeli is azokat. Különös vállalkozását sokféleképpen ítélték meg eddig - nevezték gyermeki hivalkodásnak, öntömjénezésnek, hiteles kritikai munkának - , egyvalamiben azonban mindenki egyetért: páratlan filológiai segédeszköz a sabai életmű tanulmányozásához.

A szépíró Saba tollából befejezetlen vagy töredékes művek maradtak hátra. Az ifjúkori, trieszti élményekről az Emlékek, elbeszélések {Ricordi-racconti) szerves egységet nem alkotó, mégis eleven légkört teremtő kötete mesél; az egynemű és különnemű szerelmi beavatásnak az ugyancsak önéletrajzi ihletésű, trieszti táj­

nyelven írt, ám a versek éterien könnyed hangján szóló kisregény, a torzóban ma­

radt Ernesto állít emléket; a reflexiókat, a röpke gondolatokat pedig a Rövidutak {Scorciatoie) című kötet gyűjti egybe, melyet Saba - Leopardira utalva - a maga Kis erkölcsi írásainak nevezett.

6. Költészeti forradalom és szintézis

In document SZÉNÁSI FERENC SZÉNÁSI FERENC (Page 25-29)

Related documents