Moravia elemző prózája, a neorealizmus első korszaka, egyéni utak
13.1. Bontempelli 900 című folyóiratának (1.12.1.) egyik törekvése az volt, hogy a Voce fragmentizmusa (1.4.) és a Ronda kisprózakorszaka (1.9.) után az olasz irodalomban visszanyerje régi jelentőségét a regény műfaja. A 900-bán igen fiata
lon publikáló Alberto Moravia (1907-1990) az elsők között csatlakozott a prog
ramhoz; A közönyösök (Gli indifferenti - III. 13.1.) című regényével 1929-ben, huszonkét évesen lépett a nyilvánosság elé, s müve korszakos jelentőségűnek bizo
nyult.
A sikert a személyes sors és a társadalmi valóság kivételes találkozása segítette elő. A hosszú ideig csonttuberkulózisban szenvedő, ágyhoz kötött gyermek Moravia olyan mikrovilágot látott maga körül, amely korának egész társadalmára jellemző volt, és kívülrekedt szemlélőként megtanulta azt kegyetlen, elemző tárgyilagosság
gal vizsgálni. Azaz fölfedezte az irodalom számára a társadalom morális betegsé
gének témáját, és megtalálta e téma legmegfelelőbb ábrázolásmódját is: a kritikai szemlélettel elemző, realista prózát.
A közönyösök dekadentista motívumot alkalmazva lépett túl a dekadentizmuson.
Főhőse a jól ismert, életre alkalmatlan típushős (vö. III. 1.2.2., III.4.1., III.7.1., 1.8.), ám az ő akaratgyengesége már az új kor egyetemes, morális tehetetlenségében nyilvánul meg; sikertelen lázadási kísérlete után őt is, csakúgy, mint egész környe
zetét, a közöny tartja az immorális lét fogságában, a pénz és az erotika kettős von
zásában. Moravia ezzel elsőként ismerte fel Európában a közöny mint létállapot kortünetét, amely a 30-as években majd a francia egzisztencialisták központi témá
ja lesz; ennek egyik változatáról ír majd Sartre Az undorban, melyet az irodalmi egzisztencializmus nyitányaként tart számon az irodalomtörténet, s ennek egyik formáját fogalmazza meg később Camus is A közönyben, amely magyar címével még egyértelműbbé teszi a kapcsolatot (eredeti címe L ’étranger: ’Az idegen’).
A közönyösök formai és nyelvi megoldásaiban is újat hozott. Mivel az ifjú Moravia a tragédiát tartotta a legtökéletesebb irodalmi műfajnak, regényírói prog
ramjában „regény formában írt tragédiát” tervezett. Ennek megfelelően rövid idő alatt, kevés helyszínen, kevés szereplőt mozgat a regényben. Öt hősét konfliktusok rendszerébe helyezi, s jelentős részben dialógusaikkal viszi előre a cselekményt.
Narrátori szövege azonban lényegesen több, mint afféle kiegészítő „színi utasítás”, harmadik személyi! külső elbeszélőként elemzésekkel kommentálja, és a szereplők bensőjébe látó, szabad függő beszéddel árnyalja a párbeszédeket. Azt az eljárást követi tehát, amelyet későbbi, kevésbé drámai szerkesztésű műveiben is megőriz majd: kiválasztja hőseit, megismeri, elemzi sorsukat, jellemüket, cselekedeteiket, s általuk, mintegy őket tanulmányozva jut el regénye konklúziójáig. Módszere abban tér el a Zola-féle kísérleti regény módszerétől, hogy hőseiről nem összegyűjti, hanem „deduktív íróként” (Pampaioni) kikövetkezteti, kielemzi a helyzethez illő megnyilatkozásaikat. Közönyös hőseinek elemzéseiből pedig ezúttal arra a megál
lapításra jut, hogy az ő világukban lehetetlen a katarzis, s így a regény konklúziója is a megalkuvás, a közönybe süllyedés korántsem tragédiái megoldása lesz.
A regény nyelvezete éles ellentétben áll a kor prosa d'arte eszményével (I.9.), de még a köznyelvi stílus addig meghonosodott változatainál is merészebben köz
napi, a beszélt nyelv alkalmazásában a többszöri ismétlésekig és a közhelyszerű kifejezésekig tolja ki a határt. Azt az elterjedt tézist azonban, amely szerint ez a nyelvezet hanyag és megmunkálatlan, az újabb stílusvizsgálatok már cáfolják (Strappini, 1995); kimutatják, hogy a szövegismétlések a szituációk ismétlődésének tudatos kísérői; hogy a keresetlennek ható közlésformát jól kiszámított stílusalak
zatok szövik át (a szereplők magányát például rendre metaforikus megszemélyesí
tések ellenpontozzák: a semmi bömböl, nyög, csikorog, könnyezik, az ablaknak fehér tekintete van és így tovább); s hogy észrevétlen szinonimasorok olyan gondos nyelvi rendszert képeznek, mint például a fény és az árnyék ekképp megsokszoro
zott kettőssége, mely a színpadszerű jeleneteknek végig szimbolikus mellékjélen- tést ad.
Realista szemléletmódja és nyelvi eszközei miatt A közönyösökéi többen is a neorealizmus nyitányának tartják, tematikája és elemző módszere azonban ennek határozottan ellentmond; az állítás a neorealizmus tágabb értelmezéséből követke
zik (1.14.).
A sikeres (bár némi vihart kavaró) bemutatkozás után Moravia elbeszéléseket és egy dosztojevkiji ihletésű, sikertelen nagyregényt publikált (Elhibázott becsvágyak/
Le ambizioni sbagliate), s csak az 1943-ban megjelent Agostino című kisregénnyel jutott vissza nagy témájához, a fiatalok megalkuvó beilleszkedéséhez. Az integrá
lódás itt a freudi lélektan motívumai szerint megy végbe: egy kamaszfiú anyja flörtjének tanújaként, féltékeny lázadással érik bele az erotika zavaros, felnőtt vilá
gába, s szellemi érése a közöny kamaszkori formáját, az illúzióvesztő hasonulást követeli meg tőle.
Az életmű ettől fogva következetesen, a maga belső törvényei szerint épült to
vább, mindvégig közös alapelvek mentén (egyes szakaszairól lásd még: 1.15.3., 1.21.1.). XIX. századi realista-naturalista mintákból formált poétikáját Moravia folyamatosan XX. századi, modern elméletekkel újította meg: a pszichoanalízis, a marxista szociológia, a tömegkommunikáció tanaival. Első regényének elemző módszerét azonban mindvégig követte, s folytonos diagnózist állított fel a világról, az olasz társadalomról, a kor emberéről. Látlelet-regényeiben azután közönyt, kon
formizmust, életúntságot, elidegendést, hiteltelenséget, alkalmi lázadást, pusztító ösztönöket és szerelem helyébe lépő erotikát mutatott föl. Az egyes embert - a tehetős polgárt és a kisembert egyaránt - mohónak, fösvénynek, hiúnak, csalónak, önpusztítónak ábrázolta. Rokonszenvet csak kevés hőse iránt ébresztett, pozitív vonásokkal kevés hősét ruházta fel. Az elemzést az idők során mind szigorúbb és racionálisabb módszerrel folytatta, s ennek során a kezdeti dráma-regénytől egé
szen a tanulmány-regény műfajáig jutott.
13.2. Moravia pályakezdő regényével egy időben, majd pedig a 30-as évtized
ben több olyan írásmü is született, amelyet az irodalomtörténet sokkal inkább a neorealizmus áramlatába sorolhat. Olyannyira, hogy ha a II. világháború utáni neorealizmus (1.14.) fő ismérveiből indulunk ki - szegények iránti szociológiai elkötelezettség, dokumentatív jelleg, mindennapivá egyszerűsített nyelvezet -, akkor e művek alapján joggal beszélhetünk a neorealizmus első korszakáról, aho
gyan az irányzat több kutatója is teszi (Ferretti, 1974; Manacorda, 1980). A korabeli kritikai nyelvből is kiérezhető már bizonyos megkülönböztetés: a ,,neorealizmus”
(.neorealismo) kifejezés mellett, amely akkoriban az avantgárd mozgalmak után újból visszatérő realista ábrázolásmódot jelentette, a szűkebb meghatározás felé közeledve használatos volt a „neoverizmus” (neoverismo) megnevezés is.
Corrado Alvaro (1895-1956) Gente in Aspromonte (Aspromontei emberek) cí
mű kisregénye 1930-ban jelent meg, egy délolasz falu pásztornépének sorsát ábrá
zolja, a helynek és lakóinak olyan „antropológiai egyedítésével” (Falcetto, 1992), azaz olyan tájegységre koncentrált jellemzésével, amely később a neorealizmus meghirdetett módszere lesz. Alvaro azonban az egyetemes jelentés felé is kitágítja művét: főhősének és a főhős családjának sorsával nemcsak azt mutatja meg, hogy a szegénység ezen a tájon végzet, kitörni belőle lehetetlen, hanem azt is, hogy a léha gazdagság pusztító és önpusztító ösztönöket táplál, így hát a gyújtogatásra gyújto
gatással válaszoló, kétségbeesetten bosszúálló főhős mintegy a végítélet beteljesí- tője lesz. A kisregény realista alaphagja misztikummal telítődik; az ábrándokat me
séi hasonlatok jelenítik meg, az erkölcsi ítéletet biblikus jelképek nyomatékosítják.
Ugyancsak a 20-as évek legvégén íródott, de csak 1934-ben jelent meg Carlo Bernari (1909-1992) Húrom munkás (Tre operai) című regénye. Az olasz iroda
lomban nagyon új témát, a munkások megélhetésért folytatott, 1910-es évekbeli küzdelmeit Bernari szerencsétlen sorsú fiatal hősökkel, kissé „alkonyati” hangvé
tellel (Asor Rosa, 1982) és avantgárd elemeket is tartalmazó prózával járja körül.
Az ő „neorealista tájegysége” Nápoly, amely ezúttal a gyárak világának szürkesé
gében tárul elénk.
Ignazio Silone (1900-1978) csaknem Bernarival egy időben, svájci emigráció
ban írta Fontamara című regényét, s egy német nyelvű kiadás után 1934-ben, még mindig csak külföldön közölhette először olaszul. A cím ugyan nem létező hely
ségnév, a regény helyszíne, a „bugrisok” földje mégis földrajzi pontossággal meg
jelölt délolasz vidék. Silone a szocialista realizmus korai képviselőjeként olyan paraszthős sorsán át mutatja be a fasiszta diktatúra természetét, aki öntudatra éb
redve életét áldozza az ellenállás szerveződéséért. A regény nyelvezete is a neorea
lizmus később kanonizált egyszerű, röviden leíró és cselekményközlő nyelve.
A neorealizmus jellegzetes memoár tematikáját előlegezi meg, noha még re
gényfikcióvá stilizálva, Cesare Pavese II carcere (A börtön) című, 1938/39-ben írt első regénye, amely azonban csak a háború után jelenhetett meg. Pavese, akinek klasszikus életművével egy későbbi fejezet részletesen is foglalkozik (1.15.), politi
kai számüzöttként töltött egy évet Calabriában, s ekkori emlékeit dolgozta fel ön
életrajzi indíttatású művében. Látásmódjában már fölbukkannak későbbi, állandóvá váló motívumai: a szenvedélyeket hordozó „vad” vidék mint az intellektust meg
mozgató város ellentéte, az „én” és a „mások” végzetes különbözősége, a feloldha
tatlan magány. A regény értelmiségi hőse részt vesz ugyan a helyi életben, de mindvégig idegenül érzi magát benne, és szabadulása után is börtönként hordozza magában emlékeit. A neorealizmushoz legközelebb álló Pavese-mű is az áramlat első korszakában született; a Falvaid (Paesi tuoi), amely a neorealizmus háború utáni fő korszakának egyik igazodási pontja lesz, a fenti látásmód szerint vérfertő
ző testvérszerelemmel, bosszúálló gyújtogatással és féltékeny gyilkossággal ábrá
zolja a vidék ősi, vad szenvedélyeit.
Hasonlóképpen a háború előtt íródott, de csak 1941-ben jelent meg a neorealista korszak másik jelentős alakjának, Elio Vittorininek Szicíliai beszélgetés (Conversa
zione in Sicilia - III. 14.1.1.) című regénye, amely az áramlat két törekvését modell
értékűén követi, a harmadikon azonban jelentősen túllép. Intellektuális narrátora hangján együttérző és szociográfiai hitelességű képet ad egy tájegységről, ám köz
lésmódja - noha nyelvezete egyszerű - lírai-oratórikus magasságokba emelkedik.
Szorosan a neorealizmus előtörténetéhez tartozik az a tevékenység is, melyet a két jelentős szerző, Pavese és Vittorini irodalomszervezőként folytatott. Azzal, hogy a németországi új reál izmusra is termékenyítőén ható észak-amerikai irodal
mat fordították és népszerűsítették, kettős célt követtek. Egyrészt a kulturális szemhatárt tágították, amely a 900 és a Soiaria megszűntével mindinkább beszű
kült, és amelyet a nemzeti dicsőségre alapozó diktatúra a saját természetéből faka
dóan eleve szűkíteni próbált. Másrészt az amerikai irodalom témáin keresztül a hazai problémákról, a hazai szegények világáról szóltak. Amerikát egy gigantikus színházként fogták föl, ahol „a másokénál nagyobb őszinteséggel játsszák el min
denki drámáját” (Pavese). Munkájuk összefoglaló eredménye a Vittorini szerkesz
tette, Americana című prózai antológia, amely világirodalmi jelentőségű szerzők regényeit és elbeszéléseit tartalmazza. A dupla kötet 1941-es publikálása a neorea
lizmus történetének fontos állomása.
13.3. A neorealizmushoz nem kapcsolódó, korabeli realista szerzők közül Vitaliano Brancati (1907-1954), Guido Piovene (1907-1974) és a drámaíró Ugo Betti ( 1892-1953) alkotott figyelemre méltó életművet.
Brancati egy sajátos, szicíliai nézőpontból még egyszer fölelevenítette a deka- dentista „alkalmatlan” hősöket. Az ő tehetetlen, gyenge akaratú regényalakjai for
dított donjuanok, a verbális erotika jellegzetes szicíliai képviselői, akik csak sza
vakban hódítanak, valójában esendőek, kiszolgáltatottak vagy éppen fizikailag is tehetetlenek. Legemlékezetesebb inkarnációjuk Giovanni Percolla, a Szicíliai don Giovanni (Don Giovanni in Sicilia) főhőse, akit Brancati szelíden szatirikus hu
morral ábrázol, útját a tunya szicíliai agglegény-léttől a gyámoltalan udvarláson át a tevékenyen önfeladó, északolasz házassági létformáig kísérve. Ez a szatíra ugyan
akkor áthallásos is: arra a dagályos, fellengzős, hivalkodó retorikára is áttevődik, amely a kor politikai hangvételében a szicíliai nőhódítók nagyhangúságához volt hasonló.
Piovene is egyfajta létmetaforával dolgozott. Az erkölcsi jót keresve arra a vég
következtetésre jutott, hogy „minden erény a bűnből ered”, „jó végre csak rossz eszközökkel juthatunk, mert a természet csak szenvedélyeinket nyújtja eszközül”.
Történetei ezért többnyire bűnügyi szálakon futnak, s ha a bűntény éppenséggel nem történik meg, az csupán a jó pillanatnyi győzelmének s a rossz eseti bukásának köszönhető. Erős lélektani érdeklődés és vallásos világkép áll e felfogás mögött, ez a két motívum határozza meg Piovene e korszakra eső legismertebb művét, az 1941-ben publikált Egy apácanövendék levelei (Lettere di una novizia) című levél
regényt is, amelyben az ifjú hősnő a rá váró zárdaléttől próbál menekülni, ám ön
magától nem tud: a benne megbúvó, rosszra való hajlam szökés közben újabb bűn
be, egy második és immár eltussolhatatlan gyilkosságba sodorja.
Ehhez a tematikához és világképhez állt közel Ugo Betti is (1892-1953), aki legjobb drámáiban a bún lélektani-metafizikai természetét ábrázolta, és az erkölcsi
társadalmi igazságot kereste. Az életet „csodás, háborítatlan gyalázat”-ként defini
álta (meravigliosa tranquilla iniquità), s írói célját abban látta, hogy szüntelenül e jelenség okait kutassa („mi végre az az óriási és képtelen különbség, amely létün
ket teremtett lelkünk vágyaitól elválasztja”). Alapvető módszere a tényfeltáró nyo
mozás volt, bírói hivatását az irodalomba is átültetve szívesen alkalmazta a bűn
ügyi vizsgálat motívumát. Omlás az északi rakparton (Frana allo scalo nord) című drámájában világkép és módszer különös módon egyesül: a cselekmény tárgyaló
teremben végződik, a bíró azonban erkölcsi-metafizikai ítéletet hoz, szánalmat kér a bűnösök iránt, a valódi döntést pedig Isten kezébe adja. Bíróságon játszódik a Betti fő művének tartott Vesztegetés a törvényszéken is (Corruzione a Palazzo Giustizia); itt az igazságkeresés éppen a törvényesség legfőbb fórumára terjed ki.
Az életmű legsikeresebb darabjának mégis egy háború utáni kamaradráma bizo
nyult (Bűntény a kecskeszigeten / Delitto a ll’isola delle capre), amelyben a bűn - három féltékeny nő férfigyilkossága - a kútba fojtás folklórszínezetű motívumával valósul meg.