• Nem Talált Eredményt

A realizmus új térhódítása

In document SZÉNÁSI FERENC SZÉNÁSI FERENC (Pldal 61-66)

Moravia elemző prózája, a neorealizmus első korszaka, egyéni utak

13.1. Bontempelli 900 című folyóiratának (1.12.1.) egyik törekvése az volt, hogy a Voce fragmentizmusa (1.4.) és a Ronda kisprózakorszaka (1.9.) után az olasz irodalomban visszanyerje régi jelentőségét a regény műfaja. A 900-bán igen fiata­

lon publikáló Alberto Moravia (1907-1990) az elsők között csatlakozott a prog­

ramhoz; A közönyösök (Gli indifferenti - III. 13.1.) című regényével 1929-ben, huszonkét évesen lépett a nyilvánosság elé, s müve korszakos jelentőségűnek bizo­

nyult.

A sikert a személyes sors és a társadalmi valóság kivételes találkozása segítette elő. A hosszú ideig csonttuberkulózisban szenvedő, ágyhoz kötött gyermek Moravia olyan mikrovilágot látott maga körül, amely korának egész társadalmára jellemző volt, és kívülrekedt szemlélőként megtanulta azt kegyetlen, elemző tárgyilagosság­

gal vizsgálni. Azaz fölfedezte az irodalom számára a társadalom morális betegsé­

gének témáját, és megtalálta e téma legmegfelelőbb ábrázolásmódját is: a kritikai szemlélettel elemző, realista prózát.

A közönyösök dekadentista motívumot alkalmazva lépett túl a dekadentizmuson.

Főhőse a jól ismert, életre alkalmatlan típushős (vö. III. 1.2.2., III.4.1., III.7.1., 1.8.), ám az ő akaratgyengesége már az új kor egyetemes, morális tehetetlenségében nyilvánul meg; sikertelen lázadási kísérlete után őt is, csakúgy, mint egész környe­

zetét, a közöny tartja az immorális lét fogságában, a pénz és az erotika kettős von­

zásában. Moravia ezzel elsőként ismerte fel Európában a közöny mint létállapot kortünetét, amely a 30-as években majd a francia egzisztencialisták központi témá­

ja lesz; ennek egyik változatáról ír majd Sartre Az undorban, melyet az irodalmi egzisztencializmus nyitányaként tart számon az irodalomtörténet, s ennek egyik formáját fogalmazza meg később Camus is A közönyben, amely magyar címével még egyértelműbbé teszi a kapcsolatot (eredeti címe L ’étranger: ’Az idegen’).

A közönyösök formai és nyelvi megoldásaiban is újat hozott. Mivel az ifjú Moravia a tragédiát tartotta a legtökéletesebb irodalmi műfajnak, regényírói prog­

ramjában „regény formában írt tragédiát” tervezett. Ennek megfelelően rövid idő alatt, kevés helyszínen, kevés szereplőt mozgat a regényben. Öt hősét konfliktusok rendszerébe helyezi, s jelentős részben dialógusaikkal viszi előre a cselekményt.

Narrátori szövege azonban lényegesen több, mint afféle kiegészítő „színi utasítás”, harmadik személyi! külső elbeszélőként elemzésekkel kommentálja, és a szereplők bensőjébe látó, szabad függő beszéddel árnyalja a párbeszédeket. Azt az eljárást követi tehát, amelyet későbbi, kevésbé drámai szerkesztésű műveiben is megőriz majd: kiválasztja hőseit, megismeri, elemzi sorsukat, jellemüket, cselekedeteiket, s általuk, mintegy őket tanulmányozva jut el regénye konklúziójáig. Módszere abban tér el a Zola-féle kísérleti regény módszerétől, hogy hőseiről nem összegyűjti, hanem „deduktív íróként” (Pampaioni) kikövetkezteti, kielemzi a helyzethez illő megnyilatkozásaikat. Közönyös hőseinek elemzéseiből pedig ezúttal arra a megál­

lapításra jut, hogy az ő világukban lehetetlen a katarzis, s így a regény konklúziója is a megalkuvás, a közönybe süllyedés korántsem tragédiái megoldása lesz.

A regény nyelvezete éles ellentétben áll a kor prosa d'arte eszményével (I.9.), de még a köznyelvi stílus addig meghonosodott változatainál is merészebben köz­

napi, a beszélt nyelv alkalmazásában a többszöri ismétlésekig és a közhelyszerű kifejezésekig tolja ki a határt. Azt az elterjedt tézist azonban, amely szerint ez a nyelvezet hanyag és megmunkálatlan, az újabb stílusvizsgálatok már cáfolják (Strappini, 1995); kimutatják, hogy a szövegismétlések a szituációk ismétlődésének tudatos kísérői; hogy a keresetlennek ható közlésformát jól kiszámított stílusalak­

zatok szövik át (a szereplők magányát például rendre metaforikus megszemélyesí­

tések ellenpontozzák: a semmi bömböl, nyög, csikorog, könnyezik, az ablaknak fehér tekintete van és így tovább); s hogy észrevétlen szinonimasorok olyan gondos nyelvi rendszert képeznek, mint például a fény és az árnyék ekképp megsokszoro­

zott kettőssége, mely a színpadszerű jeleneteknek végig szimbolikus mellékjélen- tést ad.

Realista szemléletmódja és nyelvi eszközei miatt A közönyösökéi többen is a neorealizmus nyitányának tartják, tematikája és elemző módszere azonban ennek határozottan ellentmond; az állítás a neorealizmus tágabb értelmezéséből követke­

zik (1.14.).

A sikeres (bár némi vihart kavaró) bemutatkozás után Moravia elbeszéléseket és egy dosztojevkiji ihletésű, sikertelen nagyregényt publikált (Elhibázott becsvágyak/

Le ambizioni sbagliate), s csak az 1943-ban megjelent Agostino című kisregénnyel jutott vissza nagy témájához, a fiatalok megalkuvó beilleszkedéséhez. Az integrá­

lódás itt a freudi lélektan motívumai szerint megy végbe: egy kamaszfiú anyja flörtjének tanújaként, féltékeny lázadással érik bele az erotika zavaros, felnőtt vilá­

gába, s szellemi érése a közöny kamaszkori formáját, az illúzióvesztő hasonulást követeli meg tőle.

Az életmű ettől fogva következetesen, a maga belső törvényei szerint épült to­

vább, mindvégig közös alapelvek mentén (egyes szakaszairól lásd még: 1.15.3., 1.21.1.). XIX. századi realista-naturalista mintákból formált poétikáját Moravia folyamatosan XX. századi, modern elméletekkel újította meg: a pszichoanalízis, a marxista szociológia, a tömegkommunikáció tanaival. Első regényének elemző módszerét azonban mindvégig követte, s folytonos diagnózist állított fel a világról, az olasz társadalomról, a kor emberéről. Látlelet-regényeiben azután közönyt, kon­

formizmust, életúntságot, elidegendést, hiteltelenséget, alkalmi lázadást, pusztító ösztönöket és szerelem helyébe lépő erotikát mutatott föl. Az egyes embert - a tehetős polgárt és a kisembert egyaránt - mohónak, fösvénynek, hiúnak, csalónak, önpusztítónak ábrázolta. Rokonszenvet csak kevés hőse iránt ébresztett, pozitív vonásokkal kevés hősét ruházta fel. Az elemzést az idők során mind szigorúbb és racionálisabb módszerrel folytatta, s ennek során a kezdeti dráma-regénytől egé­

szen a tanulmány-regény műfajáig jutott.

13.2. Moravia pályakezdő regényével egy időben, majd pedig a 30-as évtized­

ben több olyan írásmü is született, amelyet az irodalomtörténet sokkal inkább a neorealizmus áramlatába sorolhat. Olyannyira, hogy ha a II. világháború utáni neorealizmus (1.14.) fő ismérveiből indulunk ki - szegények iránti szociológiai elkötelezettség, dokumentatív jelleg, mindennapivá egyszerűsített nyelvezet -, akkor e művek alapján joggal beszélhetünk a neorealizmus első korszakáról, aho­

gyan az irányzat több kutatója is teszi (Ferretti, 1974; Manacorda, 1980). A korabeli kritikai nyelvből is kiérezhető már bizonyos megkülönböztetés: a ,,neorealizmus”

(.neorealismo) kifejezés mellett, amely akkoriban az avantgárd mozgalmak után újból visszatérő realista ábrázolásmódot jelentette, a szűkebb meghatározás felé közeledve használatos volt a „neoverizmus” (neoverismo) megnevezés is.

Corrado Alvaro (1895-1956) Gente in Aspromonte (Aspromontei emberek) cí­

mű kisregénye 1930-ban jelent meg, egy délolasz falu pásztornépének sorsát ábrá­

zolja, a helynek és lakóinak olyan „antropológiai egyedítésével” (Falcetto, 1992), azaz olyan tájegységre koncentrált jellemzésével, amely később a neorealizmus meghirdetett módszere lesz. Alvaro azonban az egyetemes jelentés felé is kitágítja művét: főhősének és a főhős családjának sorsával nemcsak azt mutatja meg, hogy a szegénység ezen a tájon végzet, kitörni belőle lehetetlen, hanem azt is, hogy a léha gazdagság pusztító és önpusztító ösztönöket táplál, így hát a gyújtogatásra gyújto­

gatással válaszoló, kétségbeesetten bosszúálló főhős mintegy a végítélet beteljesí- tője lesz. A kisregény realista alaphagja misztikummal telítődik; az ábrándokat me­

séi hasonlatok jelenítik meg, az erkölcsi ítéletet biblikus jelképek nyomatékosítják.

Ugyancsak a 20-as évek legvégén íródott, de csak 1934-ben jelent meg Carlo Bernari (1909-1992) Húrom munkás (Tre operai) című regénye. Az olasz iroda­

lomban nagyon új témát, a munkások megélhetésért folytatott, 1910-es évekbeli küzdelmeit Bernari szerencsétlen sorsú fiatal hősökkel, kissé „alkonyati” hangvé­

tellel (Asor Rosa, 1982) és avantgárd elemeket is tartalmazó prózával járja körül.

Az ő „neorealista tájegysége” Nápoly, amely ezúttal a gyárak világának szürkesé­

gében tárul elénk.

Ignazio Silone (1900-1978) csaknem Bernarival egy időben, svájci emigráció­

ban írta Fontamara című regényét, s egy német nyelvű kiadás után 1934-ben, még mindig csak külföldön közölhette először olaszul. A cím ugyan nem létező hely­

ségnév, a regény helyszíne, a „bugrisok” földje mégis földrajzi pontossággal meg­

jelölt délolasz vidék. Silone a szocialista realizmus korai képviselőjeként olyan paraszthős sorsán át mutatja be a fasiszta diktatúra természetét, aki öntudatra éb­

redve életét áldozza az ellenállás szerveződéséért. A regény nyelvezete is a neorea­

lizmus később kanonizált egyszerű, röviden leíró és cselekményközlő nyelve.

A neorealizmus jellegzetes memoár tematikáját előlegezi meg, noha még re­

gényfikcióvá stilizálva, Cesare Pavese II carcere (A börtön) című, 1938/39-ben írt első regénye, amely azonban csak a háború után jelenhetett meg. Pavese, akinek klasszikus életművével egy későbbi fejezet részletesen is foglalkozik (1.15.), politi­

kai számüzöttként töltött egy évet Calabriában, s ekkori emlékeit dolgozta fel ön­

életrajzi indíttatású művében. Látásmódjában már fölbukkannak későbbi, állandóvá váló motívumai: a szenvedélyeket hordozó „vad” vidék mint az intellektust meg­

mozgató város ellentéte, az „én” és a „mások” végzetes különbözősége, a feloldha­

tatlan magány. A regény értelmiségi hőse részt vesz ugyan a helyi életben, de mindvégig idegenül érzi magát benne, és szabadulása után is börtönként hordozza magában emlékeit. A neorealizmushoz legközelebb álló Pavese-mű is az áramlat első korszakában született; a Falvaid (Paesi tuoi), amely a neorealizmus háború utáni fő korszakának egyik igazodási pontja lesz, a fenti látásmód szerint vérfertő­

ző testvérszerelemmel, bosszúálló gyújtogatással és féltékeny gyilkossággal ábrá­

zolja a vidék ősi, vad szenvedélyeit.

Hasonlóképpen a háború előtt íródott, de csak 1941-ben jelent meg a neorealista korszak másik jelentős alakjának, Elio Vittorininek Szicíliai beszélgetés (Conversa­

zione in Sicilia - III. 14.1.1.) című regénye, amely az áramlat két törekvését modell­

értékűén követi, a harmadikon azonban jelentősen túllép. Intellektuális narrátora hangján együttérző és szociográfiai hitelességű képet ad egy tájegységről, ám köz­

lésmódja - noha nyelvezete egyszerű - lírai-oratórikus magasságokba emelkedik.

Szorosan a neorealizmus előtörténetéhez tartozik az a tevékenység is, melyet a két jelentős szerző, Pavese és Vittorini irodalomszervezőként folytatott. Azzal, hogy a németországi új reál izmusra is termékenyítőén ható észak-amerikai irodal­

mat fordították és népszerűsítették, kettős célt követtek. Egyrészt a kulturális szemhatárt tágították, amely a 900 és a Soiaria megszűntével mindinkább beszű­

kült, és amelyet a nemzeti dicsőségre alapozó diktatúra a saját természetéből faka­

dóan eleve szűkíteni próbált. Másrészt az amerikai irodalom témáin keresztül a hazai problémákról, a hazai szegények világáról szóltak. Amerikát egy gigantikus színházként fogták föl, ahol „a másokénál nagyobb őszinteséggel játsszák el min­

denki drámáját” (Pavese). Munkájuk összefoglaló eredménye a Vittorini szerkesz­

tette, Americana című prózai antológia, amely világirodalmi jelentőségű szerzők regényeit és elbeszéléseit tartalmazza. A dupla kötet 1941-es publikálása a neorea­

lizmus történetének fontos állomása.

13.3. A neorealizmushoz nem kapcsolódó, korabeli realista szerzők közül Vitaliano Brancati (1907-1954), Guido Piovene (1907-1974) és a drámaíró Ugo Betti ( 1892-1953) alkotott figyelemre méltó életművet.

Brancati egy sajátos, szicíliai nézőpontból még egyszer fölelevenítette a deka- dentista „alkalmatlan” hősöket. Az ő tehetetlen, gyenge akaratú regényalakjai for­

dított donjuanok, a verbális erotika jellegzetes szicíliai képviselői, akik csak sza­

vakban hódítanak, valójában esendőek, kiszolgáltatottak vagy éppen fizikailag is tehetetlenek. Legemlékezetesebb inkarnációjuk Giovanni Percolla, a Szicíliai don Giovanni (Don Giovanni in Sicilia) főhőse, akit Brancati szelíden szatirikus hu­

morral ábrázol, útját a tunya szicíliai agglegény-léttől a gyámoltalan udvarláson át a tevékenyen önfeladó, északolasz házassági létformáig kísérve. Ez a szatíra ugyan­

akkor áthallásos is: arra a dagályos, fellengzős, hivalkodó retorikára is áttevődik, amely a kor politikai hangvételében a szicíliai nőhódítók nagyhangúságához volt hasonló.

Piovene is egyfajta létmetaforával dolgozott. Az erkölcsi jót keresve arra a vég­

következtetésre jutott, hogy „minden erény a bűnből ered”, „jó végre csak rossz eszközökkel juthatunk, mert a természet csak szenvedélyeinket nyújtja eszközül”.

Történetei ezért többnyire bűnügyi szálakon futnak, s ha a bűntény éppenséggel nem történik meg, az csupán a jó pillanatnyi győzelmének s a rossz eseti bukásának köszönhető. Erős lélektani érdeklődés és vallásos világkép áll e felfogás mögött, ez a két motívum határozza meg Piovene e korszakra eső legismertebb művét, az 1941-ben publikált Egy apácanövendék levelei (Lettere di una novizia) című levél­

regényt is, amelyben az ifjú hősnő a rá váró zárdaléttől próbál menekülni, ám ön­

magától nem tud: a benne megbúvó, rosszra való hajlam szökés közben újabb bűn­

be, egy második és immár eltussolhatatlan gyilkosságba sodorja.

Ehhez a tematikához és világképhez állt közel Ugo Betti is (1892-1953), aki legjobb drámáiban a bún lélektani-metafizikai természetét ábrázolta, és az erkölcsi­

társadalmi igazságot kereste. Az életet „csodás, háborítatlan gyalázat”-ként defini­

álta (meravigliosa tranquilla iniquità), s írói célját abban látta, hogy szüntelenül e jelenség okait kutassa („mi végre az az óriási és képtelen különbség, amely létün­

ket teremtett lelkünk vágyaitól elválasztja”). Alapvető módszere a tényfeltáró nyo­

mozás volt, bírói hivatását az irodalomba is átültetve szívesen alkalmazta a bűn­

ügyi vizsgálat motívumát. Omlás az északi rakparton (Frana allo scalo nord) című drámájában világkép és módszer különös módon egyesül: a cselekmény tárgyaló­

teremben végződik, a bíró azonban erkölcsi-metafizikai ítéletet hoz, szánalmat kér a bűnösök iránt, a valódi döntést pedig Isten kezébe adja. Bíróságon játszódik a Betti fő művének tartott Vesztegetés a törvényszéken is (Corruzione a Palazzo Giustizia); itt az igazságkeresés éppen a törvényesség legfőbb fórumára terjed ki.

Az életmű legsikeresebb darabjának mégis egy háború utáni kamaradráma bizo­

nyult (Bűntény a kecskeszigeten / Delitto a ll’isola delle capre), amelyben a bűn - három féltékeny nő férfigyilkossága - a kútba fojtás folklórszínezetű motívumával valósul meg.

14. Szociológiai elkötelezettség a mindennapok

In document SZÉNÁSI FERENC SZÉNÁSI FERENC (Pldal 61-66)