Gyár-tematika, pszichoanalízis-regény, társadalmi krimi, poszthermetizmus
19.1. Az ötvenes-hatvanas évtizedforduló rohamos gazdasági fejlődése a két
kezi munka világában is lélektani változásokat hozott - az új munkakörülmények az ember eldologiasodásához vezettek, az új technikák történelmi eredetű alkalmat
lanságokat fedtek fel, és így tovább -, s az efféle változások ábrázolására is új, a neorealizmusénál elemzőbb módszerekre volt szükség. A módszerek ki is forrtak, de mivel egymástól sokban különböztek, a gyárak világáról szóló müveket nem formajegyeik, hanem tematikájuk alapján rokoníthatjuk inkább; ilyen megfontolás
ból beszél az olasz irodalomtörténet-írás is jellegzetes, korabeli gyár-irodalomról (letteratura industriale).
Ennek az irodalomnak korai képviselője és talán elindítója is volt Ottiero Ottieri (1924), aki 1957-ben fikciós regénnyel (Szorító idők / Tempi stretti), 1959-ben pe
dig naplóregénnyel (Donnarumma rohamra indul / Donnarumma alTassalto) adott hírt a gyárak világáról. Ottieri az Olivetti cég munkásfelvétellel megbízott tiszt- viselőjeként belülről ismerte e világot, s a neorealizmus hitén túllépve, illúziótlan tárgyilagossággal ábrázolta. Felmutatta benne az elidegenedés első tüneteit, a szűk
re szabott normaidők ellen ugyan protestáló, de már inkább beletörődő, eltompuló
„munkás-lehangoltságot”, valamint azt a sokévszázados elmaradottságot, amelyet a modern iparnak az elmaradott délvidéken egy csapásra kellett volna megszüntetnie:
Donnarumma és írástudatlan, képzetlen társai tömegesen kívül rekednek a szak
munkát igénylő gyáron, mert nyers erejük kevés a felvételhez, és kevés annak erő
szakos kikényszerítéséhez is.
Az iparosodás és az irodalom viszonya hamarosan országos vitatémává vált - a Vittorini szerkesztette Menabò 1961-ben különszámot is szentelt neki -, s részben ennek, részben pedig Pasolini nagyra értékelő kritikájának tulajdonítható, hogy az addig költőként ismert Paolo Volponi (1924-1993) lényegesen nagyobb figyelmet keltve adhatta közre a maga gyárregényét, az 1962-ben megjelent Emlékiratot (Memoriale). Volponi is Olivetti-tisztviselő volt, mi több, az elnök-igazgató barát
jaként dolgozott a cégnél, munkájával támogatva azt a kissé utópisztikus tervet, melyet Adriano Olivetti egy emberségesebb gyári világ, Egy valóságos közösség eszménye érdekében dolgozott ki. Az író Volponi azonban mást és másként látott a helyszínen. Hőse az eleinte vallásos áhítattal csodált gyárban valóságos közösség helyett elidegenítő világot talál. Igaz, a történetét első személyben elbeszélő Albino Saluggia árulkodóan paranoid alkat, egyetlen közösségben sem találja meg helyét, s tüdőbajának diagnózisát is orvosi összeesküvésnek véli, Volponi azonban éppen e paranoiában látta a meg nem alkuvás zálogát. ,,Ha egészséges embert választok, az már eleve engedett volna valamit a gyárnak”, indokolta egy interjúban hősének karakterét. A neurózis tehát az Emlékiratban metafora, a lázadás metaforája, a harc kelléke abban a világban, amelyben a betegség kívíilrekedést jelent. A regény vé
gén Saluggia ennek jegyében fel is lázad, sztrájkra buzdítja a gyár szakácsait.
Ottieri esszé-megoldása, Volponi közvetett realizmusa és néhány más szerző más műfajú, rokon tematikájú írása után Goffredo Parise (1929-1986) szatírával jelentkezett a témakörben. A főnök (// padrone) című, 1965-ben megjelent regénye a teljes eldologiasodás karikaturaszerű ábrázolása. A regény gyártulajdonosának fennen hangoztatott erkölcsisége erősen emlékeztet Adriano Olivetti eszmények vezette világképére, ám e kis formátumú főnök szeszélyei és szelíd erőszakossága fonákjára fordít mindenfajta eszményt: „jósága” eredményeképpen az ifjú főhős lassacskán maradéktalan kiszolgálója, sőt teljes tulajdona lesz. A tulajdonná váló főhős viszont a normalitást fordítja visszájára: narrátorként szabatos, rövid monda
taival és folyamatos, logikus helyzetelemzésével természetesnek és szükségszerű
nek láttatja a groteszk önfeladást - minden vezetői kívánalomnak enged, még
annak is, hogy egy idióta lányt vegyen feleségül -, s tárgyiasult gyári emberként a regény végén már születendő gyermekének is dologlétet kíván, olyat, amilyen a polcán sorakozó dobozkáké.
19.2. Nem kis részben a gyors változás okozta lélektani következményeknek, a lelki bajok iránt fogékony befogadói légkörnek tulajdonítható, hogy éppen az elidegenedés kora teremtette meg a valódi olasz pszichoanalízis-irodalmat, azt, amelyben már nemcsak a téma és a módszerek szüremlettek be a művekbe (mint Svevo, Savinio vagy Gadda esetében), hanem személyes kóreseteket feltáró, való
ságos analízist elbeszélő szépírói feldolgozások születtek.
Az analízisregények sorát Giuseppe Berto (1914-1978) indította el, A sötét kór (// male oscuro) című, 1964-ben megjelent művével; könyvének címe azóta is a neurózis antonomáziaszerű olasz megnevezése. A mű első személyi! író-narrátora régmúlt igeidőben, távolságtartó hangon beszéli el betegsége történetét, tartózkod
va az önvallomás emfatikumától, ám kíméletlenül őszintén. Történetet mond el, hosszú, bőségesen áradó mondatokban, melyeket alig tagol központozás. Az ese
mények időrendjében, de az asszociációk szabadságát is felhasználva ontja emlékeit, s így egyszerre kelti a valóságos analízishelyzet képzetét, illetve ír tudatfolyam- regényt. Történetében a bajt előidéző sok-sok személyes, családi trauma mellett egy társadalmi konfliktus is megbúvik: az egykori, léleknyomorító apai dominan
ciában a háború előtti olasz valóság értékvilága is jelen volt, s a felnőtt fiúnak - a háború utáni új nemzedéknek - attól is szabadulnia kellett. Berto az új műfaj mel
lett fikciós regényekben is foglalkozott a neurózis témájával, s egy idő után eljutott annak humoros feldolgozásáig is (Ó, Serafina! / Oh Serqfina!).
A gyárak világát ábrázoló Ottieri is a 60-as évek derekán fordult a neurózistéma felé, s bár a lelki betegséget nem tekintette az ipari civilizáció szükségszerű vele
járójának, e témakörben is az iparvilágból választotta hőseit. Két regény és egy nagy sikerű szociológiai tanulmány után azonban sokkal személyesebb formában kellett szembenéznie a kórral: maga is súlyosan megbetegedett, és pszichoanalízi- ses gyógykezelésre kényszerült. Koncentráló tábor (Campo di concentrazione) című, 1972-ben megjelent könyve ennek az időszaknak a dokumentum-emléke.
Bertóval ellentétben Ottieri egyidejűén, a neurózis legsúlyosabb állapotában beszél bajáról, terápiás naplót ír („Úgy kapaszkodom az írásba, mint a mentőövbe”,
„Azért írok, hogy megmeneküljek”), könyve e napló megszerkesztett irodalmi változatának tekinthető. Ennek megfelelően a szerzővel teljesen azonos, első sze
mélyi! narrátor jelen időben és a fájdalom hangján beszéli el az eseményeket: szen
vedéseit és elemző töprengéseit.
A műfaj később is felbukkant még az olasz irodalomban, annak a Ferdinando Camonnak köszönhetően, akinek neurózisa ugyancsak egy hirtelen jött, nagy vál
tozásból eredt: a parasztiét és a nagyvárosi intellektuel-életmód időszakadéka idéz
te elő. Camon a 80-as években saját kóresete után egy asszony kortörténetét is megírta, s a két műnek együtt a neurózis régi-új helyszínére utaló Család ciklus címet adta.
19.3. A költőként induló és prózakötettel 1956-ban debütáló Leonardo Sciascia (1921-1989) A regalpetrai plébániák (Le parrocchie di Regalpetra) történeteiben látszólag még a neorealizmus tájdokumentum-kívánalmát teljesítette, ám a való
sághoz kevert fikcióval már láthatóan túl is lépett azon, folytatódó életművével pedig hamarosan egyértelművé tette, hogy rendre visszatérő helyszíne a realizmus tipizáló eszközeivel kitágul: Szicíliája dokumentatívan hiteles ugyan, mégis „a világ metaforájává” lényegül át (Ferroni, 1991).
Néhány történelemelemző esszé-elbeszélés után, a 60-as évek elején Sciascia rátalált legsikeresebb műfajára, a bűnügyi nyomozás szálain futó esszé-elbeszélésre avagy -kisregényre. Sajátos, komplex, többrétegű műfajt hozott létre, amelyben a krimifelszín alatt a tényfeltáró publicisztika, a társadalomelemzés, a történelem és a bölcselet képezi a mind mélyebb rétegeket. A művek szerkezete igen tömör;
a történetekből az egymásra épülő mozzanatokon kívül minden egyéb kihull, ennek megfelelően a cselekményvezetés általában elliptikus; az elbeszélés ritmusa dráma- szerűen gyors, az elbeszélt idő pillanatokká sűrűsödik össze. Mindehhez apróléko
san kidolgozott nyelvezet járul, melynek legfőbb sajátossága a latinosán szabatos, sok logikai ágra bomló, ám kivételes nyelvtani (alaktani) ökológiával szerkesztett körmondat.
A sajátos műfaj első és egyben legsikeresebb darabja az 1961-ben megjelent Mint a bagoly nappal (Il giorno della civetta). A bűnügyi nyomozásból kiinduló társadalmi oknyomozás ebben a könyvben hatol legmélyebbre: a krimifelszín bűn
ügyi szála a szicíliai maffián át egészen a római államirányításig vezet. A tipizálás itt a legtárgyszerűbb: a Szicíliára aggatott „képtelen” jelző az országossá ágazó bűntényben egész Itáliára érvényes lesz. A bűnnel átitatott közegben pedig magá
nyosan harcol az északról jött, partizán múltú nyomozótiszt, aki a műben a jelleg
zetes sciasciai „tiszta embert” is megtestesíti.
A regénytípus további változataiban megjelenik a bölcs, éleslátó, tiszta erkölcsű helyi értelmiségi sciasciai figurája, aki a maffia feltáratlanul maradó bűntényeinek történelmi-társadalmi okait is képes átlátni (Mindenkinek a magáét / A ciascuno il suo, Egyszerű történet / Una storia semplice); megjelenik az idegen környezetbe áthelyezett, áthallásossá transzponált (az alcím szerint parodisztikus) parabolatör
ténet, amely a feszültségkeltés szélsőbaloldali véres taktikáját leplezi le (Kiváló holttestek / Il contesto); s megjelenik a sokféle lehetséges megoldást kínáló krimi is (Célok és eszközök / Todo modo), amelyet lehet barokkos szerkesztésűnek is tekin
teni, de lehet már az új kísérleti irodalom kombinatorikus eljárásaival is rokonítani
(1.20.).
A jelen idejű oknyomozás közben Sciascia nem hagyott fel a történelmi oknyo
mozással sem, a társadalmi krimik mellett és azok után történelmi dokumentum- regényeket és elemző-feltáró esettanulmányokat is írt; előbbiek közül elsősorban Az egyiptomi tanács (Il consiglio d'Egitto) említendő, amely a felvilágosodás kori Szicíliába vezet vissza, elmaradhatatlan bűnügyi szála pedig egy kódexhamisítás példáján a történelemhamisítás problémáját eleveníti fel; utóbbiak közül a Majorana
eltűnése {La scomparsa di Majorana) tűnik ki leginkább, azzal, hogy a század egyik nagy problémájához tér vissza: egy háború előtti olasz fizikus rejtélyes eltűnését - öngyilkosságot vagy elrejtőzést hipotetizálva benne - az atombomba megsejtésé
vel, azaz a tudomány történelmi felelősségével hozza kapcsolatba.
A sciasciai életmű kulcsfogalma a ráció. A művek együtteséből egy rejtélyek
kel, csalásokkal és bűnökkel teli, szövevényes világ képe bontakozik ki, amelyben egyedül az éles ész, a hibátlan logika képes elvezetni az embert a valóság igazához.
A kriminalisztika ekképp szervesen társul az irodalomhoz: a bűnök valóságában a detektívlogika nem más, mint írói megismerő eszköz. S ha a gondolkodó Sciascia ügy látta is, hogy a ráció Szicíliában örök vesztes marad („Szicília története nem más, mint a ráció folytonos kudarcának története”), íróként szembeállíthatta e ku
darccal a meg nem alkuvás erkölcsét: „Visszamegyek és betöröm a fejem”, mondja a Mint a bagoly nappal nyomozótisztje a regény végén.
19.4. A költészetben a neoavantgárd (1.18.) térhódítása idején a megelőző mo
dern formák olyan változatai jelentek meg, amelyek egyszersmind a hermetizmus (1.11.) áramlatától is elszakadtak. Ezek közül az úgynevezett „lombard vonal”
{linea lombarda) alkotásai bizonyultak számottevőnek. A gyűjtőnév nem takar egységes csoportot, inkább csak rokon hangú, Milánóhoz kötődő lírikusokat foglal magába (a nevesebbek Nelo Risi, Giovanni Raboni és a svájci olasz Giorgio Orelli). Irodalomtörténeti jelentőséget azonban inkább a hozzájuk közel álló, s munkája révén ugyancsak milánói kötődésűnek mondható Giovanni Giudici (1924) vívott ki magának.
Giudici egészen az alkonyati költészetig (1.2.) ment vissza a formakeresésben, sőt, a sabai antimodernitást is magáévá tette, ám eközben saját korának formanyel
véről sem mondott le. Munkatársa volt a kísérletező Officina folyóiratnak, és a hagyományos kifejező eszközöket is mindinkább korabeli újakkal ötvözte, ötvözi.
Két fő témája a vallásos értelemben vett bűntudat és a társadalmi felelősségérzet.
Én-líra helyett azonban szívesen fejezi ki magát a szereplíra távolságtartásával („Jó volna, mégsem szeretnék tragikus költő lenni”). Különféle alakmásokba bújva, színpadi vagy éppen narratív technikával szól. A versnyelvet mintegy elidegenítő eszköznek tekinti („az igazság kegyes fátyla”, „álarc”), sőt, egy helyütt „idegen nyelvnek” definiálja. Magát a nyelvet viszont megismerő eszközként kezeli, hite
lességében a korabeli neoavantgárd költőtársaktól eltérően továbbra is bízik. Éppen ezért emfatikum nélküli, közlő, és igen sokszor kollokviális jellegű, a próza felé tartó költői nyelvet használ. Költői hangjában pedig jelentős árnyalat az ugyancsak elidegenítő irónia, mely olykor az olasz költészetben ritka komikummá erősödik fel.