Narratív próza, kései felfedezések, antinovecento-líra
A ‘restauráció’ terminust az olasz irodalmi közélet a 70-es évek elején kezdte használni, s a hagyományos formák visszatérését, valamint az irodalom némely kísérőjelenségét, például az olvasmányosságnak behódoló könyvkiadást és az iro
dalmi díjak ismételt felértékelődését jelölte vele. Az ekképp definiált hagyomány
keresés nem kötődött irányzathoz vagy alkotói csoportosuláshoz, művészi értelem
ben spontán folyamatként zajlott. Programszerűséget inkább a könyvipar fortélyai kölcsönöztek neki.
21.1. A folyamat felerősödésében jelentős része volt Elsa Moranténak (1.17.2.), aki 1974-ben a neoavantgárd alapelvekkel (1.18.) éles ellentétben álló regényt pub
likált. Könyvének nagybetűvel is hangsúlyozott, kihívó címet adott: A Történelem (La Storia), nyitó oldalára pedig egy ugyancsak kihívó Vallejo-idézetet illesztett:
„Az analfabétának, akinek írom”. A regény nemcsak műfajával, témájával és választott olvasóközönségével mondott ellent a korszellemnek (keletkezése a 68-as diákmozgalmakhoz köthető), hanem mélységesen pesszimista és leegyszerűsített világképével is. Morante ismert versszereplői tűnnek föl benne újra, a „B.K.-k”
(Boldog Kevesek) és a „B.T.-k” (Boldogtalan Többiek), immár regénybeli, néven nevezett alteregóikkal - a tanítónő Ida, az erőszak útján fogant kis Useppe, a szen
vedő hozzátartozók és barátok -, s fájón el is panaszolják, hogy a történelem örö
kös botrány, amelyben a kisemberek örökké vesztesek maradnak. Szavaikat sorsuk - a regény cselekménye - maradéktalanul igazolja: az elszenvedett csapásoktól sorra elpusztulnak, aki pedig mégis életben marad, elmegyógyintézetben köt ki.
A szelet vető Morante annak rendje és módja szerint vihart is aratott: könyve A párducénál is (1.17.1.) élesebb kritikusi vitát kavart.
A történetmondás visszatérő hite, azaz a narráció erősödő jelenléte azonban Morante látványos példájánál szélesebb körű, általános korjelenség volt. Természe
tes módon járultak ehhez hozzá a régebben indult, neves elbeszélők, akik legföl
jebb módosításokkal folytatták korábbi gyakorlatukat. Moravia (1.13.1., 1.15.3.) az elemző történetmondás mellett ekkoriban történelmi regényt írt (1934), Primo Levi (1.15.2.) a cselekményes tényregény műfajához nyúlt (Mikor, ha nem most / Se non
ora quando), Cassola és Bassani (mindkettő 1.17.1.) a maguk jellegzetesen finom elbeszélő hangján mondták tovább történeteiket, a társadalmi és történelmi oknyo
mozó Sciascia pedig (1.19.3) pályája zenitjén volt. De hozzájárult a jelenséghez az is, hogy a kísérletező vénájú szerzők meglepő hajlandóságot mutattak az elbeszélő formák részleges alkalmazására (1.20.). S mindennél inkább hozzájárult újabb, ígé
retes elbeszélők színre lépése. Utóbbiak többsége (Ferdinando Camon, Giuseppe Pontiggia, Francesca Sanvitale és így tovább) ma is él még és alkot, a kortárs kriti
ka több-kevesebb elismerésétől övezve. A későbbi korok visszatekintő kritikája talán jelentősnek is ítél majd közülük néhányat.
Az új elbeszélők olykor új tematikával is gazdagították az olasz irodalmat. Az isztriai Fulvio Tomizza (1935-1999) a kisebbségi lét traumáiról írt tanúságtevő műveket, memoár személyességű történelmi regényeket és elbeszéléseket {Miriam városa / La città di Miriam, A jobbik élet / La miglior vita). Camon (1935) a Pó- alföldi parasztság évezredes szokásokon nyugvó, archaikus világáról adott revela- tív képet, ugyancsak a személyes élmény hitelességével, ám gyermek-énjének tá
volibb narratori nézőpontjából (Az ötödik r e n d /Il quinto stato, Az örök élet/ La vita eterna). Az újságíró Oriana Fallaci (1929) társadalmi-etikai kérdésről írt a szépiro
dalom emfatikumával (Levél egy meg nem született gyermekhez / Lettera a un bambino mai nato). Sanvitale (1928) fölelevenítette a női lét problémáját (Anya és lánya / Madre e figlia), amellyel a század eleje óta több nőíró is foglalkozott már (főként Sibilla Aleramo, Anna Banti és Dacia Maraini).
21.2. A Történelem piaci fogásokkal is elősegített sikere (olcsó könyvtári ki
adás, óriási példányszám, reklám) a kiadókat irányítói, tendenciateremtői szerepre is ösztönözte. A következő években több olyan jelenség is kialakult, amely kiadói kezdeményezéshez köthető. Elfeledett vagy soha ki nem adott szerzők művei kerültek a könyvesboltokba, időskorú első könyvesek léptek publikum elé, iroda
lomtól távol álló, nem egyszer tanulatlan emberek dokumentálták életük történetét.
A háttérben legtöbbször az „irodalmi esemény” keresése, a „felfedezés” sikerhozó szándéka állt.
A programszerű felfedezések azonban figyelemre méltó értékeket is felszínre hoztak. így bukkant föl a feledésből - ha csak rövid időre is - a fiatalon meghalt Silvio D’Arzo (1920-1952), aki a nyomorúságos létről és a kilépésvágyról írt maradandóan becses kisregényt (Idegen égbolt alatt / Casa d'altri). így kapott posztumusz elismerést Guido Morselli (4912-1973), aki önkezű haláláig ered
ménytelenül próbálta kiadatni regényeit, melyekben hol a realista elemzés egyide
jűségével, hol a fantázia időnkívüléségével járta körül az emberi történelmet. S így ismerte meg a publikum az idős Gesualdo Bufalinót is (1920-1996), akinek fiókjá
ban - szavai szerint a „neorealizmus jégkorszaka” óta - kiadatlanul hevert A kenő fecsegése (La diceria dell’untore), az a különös regény, amely századelői motívu
mokat felújítva szanatóriumról, betegségről, szerelemről és halálról beszélt, éppoly filozofikus töltéssel és éppoly sűrű műveltséganyaggal, mint az óhatatlanul minta
adó Varázshegy, ám saját és teremtően eredeti nyelven, metaforikus átvitelek és jelzők burjánzásával, lexikai ritkaságokkal, kifinomult választékossággal.
Még Morante regényének megjelenése előtt, s a felfedezésnek nem is annyira piacnövelő, mint inkább ideológiai szándékával indult el a Feltrinelli kiadó „Őszinte elbeszélők” (Franchi narratori) sorozata. A kiadó a 68-as gondolatok hatására azt a „második történelmet” kívánta megszólaltatni általa, amely a szereplők iskolá
zatlansága miatt „megíratlan maradt” (vö. 20.2., Consolo). Ez a sorozat is felszín
re hozott egy irodalmi értéket, a szárd Gavino Ledda (1938) Apámuram (Padre padrone) című művét, olyannyira, hogy a szerző, aki írástudatlan pásztorfiúból felnőttkorában lett iskolavégzett ember, sőt egyetemi oktató, e könyvével írói pá
lyára is lépett.
21.3. A század olasz költészetében nemcsak az analógián alapuló modernitás áll szemben a kísérleti módszerekkel, hanem a tárgyi valóság első síkjához kötődő, leíró-elbeszélő költői hagyomány is. Ezt leginkább antinovecento vonulatnak (linea antinovecentesca), avagy sabai iránynak (1.5.) szokás nevezni. Saba utáni neves képviselői - Sandro Penna (1906-1977), Giorgio Caproni (1912-1990) és Attilio Bertolucci (1911) - már a második világháború előtt elindultak pályájukon, érett művekkel a neorealizmus korában jelentkeztek, s költészetük kiteljesedtével, a
„restauráció” idején váltak mindinkább elismertté.
Penna monotematikus költő volt, verseinek egyetlen témája a (homoszexuális) szerelem. Életműve is szerelmi daloskönyvet formálva bővült kötetről kötetre, 1957-től kezdve a gyűjtemények rendre magukba olvasztották a korábbiak egy-egy részét vagy egészét, ilyenkor az általános Költemények, Összes költemények (Poesie, Tutte le poesie) címmel. Am ebből a daloskönyvből hiányzik a szokásos címzett, s ezért nincs benne szerelmi történet sem, a versek rövid helyzetképek, bennük a lírai én és a valóság pillanatnyi találkozásai összegződnek érzelmi folya
mattá. A találkozások harmonikusak, a költői hangot az életöröm jellemzi („A ten
ger tiszta kék lenn. / A tenger csupa béke. / Felüvölt örömében / a szív. És béke.
Béke.” - Rónay Gy. ford.). A tematikai, műfaji és hangulati folyamatossággal tel
jes összhangban van a költői eszköztár és a nyelvezet. A motívumok, a hangulatok, a helyzetek ismétlődését ismétlő jellegű formák sokasága kíséri: paralellizmusok, refrénszerű visszatérések, szóismétlések, névszói és ragrímek. A leíró, megjelenítő, elbeszélő nyelv rafináltan egyszerű, az irodalmit és a nemesen köznépit ötvözi.
Közlő, társalgási jellegét csak alkalmanként szakítják meg képek, metaforák („gond
terhes karok”, „ifjú kis szigetek - az érzékietek”). Pascoli és az alkonyati költők (1.2.) leíró nyelve sejlik föl mögötte, fölélénkítve a Palazzeschi-féle derű és az egyedi szenzualizmus tónusaival.
Caproni az antinovecento modellektől (Pascoli, Saba és a tájleíró Carducci) a 30-as évek végén a hermetisták (1.11.) vonzásköréig is eljutott, de aztán végleg a korábbi nyelvi mintákhoz tért vissza. Az ő költői hangja összetettebb, a tárgyi valósághoz fűződő harmónia és a derű mellett jelen van benne a keserűség, a fájda
lom és a szkeptikus irónia is.
Költészetének három alaptémája a város, az anya és a mélylélektani jelentések
kel teli utazás. A város az Aeneas átutazása (Il passaggio di Enea) című kötetben válik fő motívummá, valóságos megfelelője a költő fiatal éveinek otthont adó
Genova. A háború alatt és után született városversek költői hangjában megjelenik a csöndes fájdalom is, a versnyelv széles skálán mozog, a hétköznapi narrativitástól („Egy vörös házban történt:” stb.), a címmel is jelzett Litánia (Litania) áhítatáig terjed („Nagyvárosom, Genovám. / Geránium. Lőportár. // Szél, vas Genovája. / Gyopár. Iskolatábla.” stb.). Az anyáról A sírás magva (Il seme di piangere) című kötet fő ciklusa emlékezik meg. Páratlan költői vállalkozás ez: olyan daloskönyv, amelyben a költő fiú halott anyjának fiatalkori emlékalakját keresi, az amore mindkét jelentését hordozó verseivel („Lelkem, indulj sietve. / [...] Mondd el, ki küldött érte: / a fia, a vőlegénye”). Az utazás Caproninál nemcsak Aeneas-féle bolyongást, azaz életutat jelent, hanem helykeresést, még pontosabban identitás- keresést is. A föld fala (Il muro della terra) című kötettől kezdve a lírai én üres tér
ben mozog, bolyongása a semmiből indul ki és a semmibe érkezik („Utazgatásom csupa / maradás volt, itt, / hol sohase jártam” - Telegdi P. I. ford.). S a semmiben, amelyből a metafizikus bizonyosság is kihalt („Isten nincs itt, és nem létezik”), a személyiség végképp elveszíti önmagát: a pap hitetlenül imádkozik, az idegen- vezető egyhelyben maradásra bír, a vadász egyszersmind űzött vad, az áldozat pedig tettes („Gyilkosaim / szemébe néztem. / Valamennyiök / arca az enyém” - Telegdi P. I. ford.). A hagyomány paradoxona e ponton a kísérleti irodalom kom
binatorikájával találkozott (1.20.1.).
Caproni formanyelvére legfőképpen a zeneiség és a klasszikus versalakzatok alkalmazása jellemző. A narrativitást sokszor ellenpontozza nála dallamosság, de a melódiát is sokszor megszakítja mondattani törés (enjambement, inverzió, felkiál
tás, kérdés) vagy vizuális sortördelés. A szabályos metrumú és szabályosan rímelő sorok sokasága mellett megjelennek a klasszikus strófaszerkezetek is (Az évforduló szonettjei /Sonetti dell’anniversario).
Bertolucci kései impresszionistának vallotta nemzedékét, s a leíró-elbeszélő költészetet a kor parancsának érezte („Nekünk, az impresszionista korszak / utolsó fiainak más talán nem / is jut, mint a valóság másolása”). Alaptémái ezért a táj, a mindennapi élet apró dolgai, a család, és legfőképpen a személyes léptékű történe
lem: az egyéni életút és a családi legendárium. Korai köteteinek árulkodó című, rövid versei után (Szeptember / Settembre, Őszi hajnal / Mattino d ’autunno, Házi idillek / Idilli domestici és így tovább) az 1951-es Indián kunyhóval (La capanna indiana) áttért a nagyobb lélegzetű, történetmondó költemény műfajára, amelyet aztán pályája második felében családtörténeti poémává tágított tovább. A hálószoba (La camera da letto) epizódokból, töredékekből álló elbeszélő költemény, melyben az egyes részek afféle regényfejezetek.
A leíró és az elbeszélő tónusokat Bertolucci lírizáló és pszichologizáló hang
nemmel elegyíti, líraisága alapvetően elégikus. Stílusának elemzői azonban bizo
nyos dinamizmusra is fölfigyeltek nála, melyet a rövid leíró részek „sorba rendezé
sével” ér el (Mengaldo, 1978). Verselése Pennáénál és Caproniénál kevésbé kötött, megnyújtott álendecasillabókat használ, vagy inkább szabadvers-sorokban ír, a rí
melést túlnyomó részt elhagyja.