1. Alkonyati költészet Sergio Corazzini
1.2. Guido Gozzano
1.2.1. A Párbeszédek-bői
(/ colloqui - 1911)
I.
Huszonöt esztendő!... megöregedtem!
Elszállt felettem zsenge ifjúságom S hogy ne maradjon teljesen jeleden, hagyott egy könyvet, benne zokogásom 5 sűrűsül, s nyomaimat, halaványul,
majd rímről-rímre lépve újralátom.
Huszonöt esztendő!... a lelkem ámul e biblikus csodán, s a napra nézek, mely zord egemről lassacskán aláhull.
10 Huszonöt esztendő!... nyakadra lépnek holt vágyai a harmadik tizednek...
s íme, jeges borzalmával eléd megy a negyvenes, sötét legyőzetettek szaka - s a vénség áll már a határon, 15 fogad hamis, hajad fakóra festett.
Ó, elkótyavetyélt, szép ifjúságom, nevetős orcád most, csak most jelent meg, mint ahogy néha csak a búcsuzáson ismered meg igazán a szerelmet.
20 Huszonöt esztendő!... most, hogy a végek felé megyek, hadd, hogy könnyezzelek meg, mert szép valál, mint a legszebb regények!
II.
Ám oly regény, melyet nem magam éltem, csak néztem, hogyan éli, ki mögöttem 25 következett: jó, hallgatag fivérem.
Érette gyakran sírtam és nevettem, ha sírt vagy nevetett - eszményi árnyam, ki szépségben szoborként állt felettem.
Visszafordulva sokszor meg-megálltam, 30 kíváncsian rámeredve néztem,
hogy víg vagy bús érzését kitaláljam.
O tűnődött azon, amit beszéltem, magányos szenvedésem enyhítette, és élte azt az életet, mit én nem.
35 Ő élte könnyű életét s szerette;
én csak művész álmaimban koholtam beteljesült meséket, révedezve.
Nem éltem. Néma lap fölé hajoltan, némán rajzoltam őt, a jót, a szépet.
40 Nem élek. Árván, hűken, búcsuzóban, mosolygok s nézem magam, ahogy élek.
(Jékely Zoltán fordítása)
A vers az új költőszerep (vö. III.1.1.1.) Gozzano-féle változata. A kor cselekvésre alkalmat
lan, szemlélődő, intellektuális költője csupán b e s z é l (32 ), s versbeszédében egy testvérként elképzelt, néma másik énjéről szól, aki viszont helyette is é l (34), megidézve D’Annunzio vitaiizmusát. A két én azonossága a „Nem élek [...] s nézem magam, ahogy élek” versvégi paradoxonban válik egyértelművé. A költői attitűd - noha kamaszos túlzás ( 1) és borzongás ( 1 4 - 1 5 ) jellemzi - már nem a védtelen kisgyermeké (lásd 111.1.1.1.), hanem a bölcsen szem
lélődő, ironikus felnőtté (m o s o ly g o k s n é z e m m a g a m ). A széttöredező személyiség gondola
ta és a cselekvés-szemlélődés efféle ellentéte is modern gondolat már, Pirandello felé mu
tat, aki szerint „az életet vagy éli vagy írja az ember”, és Svevo felé, akinek hőse (Zeno Cosini) az életet az élet tudataként éli meg.
A verselés a legrégebbi hagyományokat követi: az új poétikát klasszikus tercinák közve
títik.
5
10
15
20
25
1.2.2. Totó Merùmeni (Totó Merùmeni - I colloqui, 1910)
I.
Háromszázéves erkély salátákkal övezve,
tág termek s kint a kertben gyom nő csak szanaszéjjel - e villát verseimből tették talán e helyre,
olvasókönyvbe illő szabvány-villát idéz fel.
Búsan a jobb napokra emlékszik, százados fák alá tarkán sereglő vidám kompániára,
bálokra a szalonban (kufárok kirabolták), s a roppant ebédlőben a híres lakomákra.
De ahol rég Ansaldók, s Rattazzik sora jött be, s Azegliók és Oddonék hintói kanyarogtak, most egy gépkocsi áll meg zökkenve és zötyögve;
a gorgó-főn borostás idegen nép kopogtat.
Ugatás hangja, léptek, s az ajtó zajt se csapva kinyílik... e kolostor- s kaszárnyacsöndbe zárva él Totó Merùmeni valamint beteg anyja, ősz dédnagynénikéje és őrült bácsikája.
II.
Totó huszonöt éves, gőgös, rátarti kezdő, nagyon kulturált ifjú, kit írott mű nem untat, kevés erkölcs, kevés ész, borzasztó és ijesztő éleslátás: valódi gyermeke ő korunknak.
Nem gazdag - itt a perc, hogy „szavacskáit eladja”
(jaj, Petrarcája...!), s csaljon vagy firkász-módra éljen - száműzetésbe megy hát, s szabadon veti latra
botlásait, melyekről bölcsebb lesz nem beszélnem.
De nem rossz ő. Örül, ha pénzt adhat a szegénynek, s egy jókora kosárral primőrt küld barátjának.
Nem rossz ő. A diákok témákat tőle kémek, s az emigráns-hadaknak szívélyes ajánlást ad.
Hideg, tudja hibáit, s azt is, hogy mit akarna, 30 és benne az a jó, mit Nietzsche kedveltetett meg:
bizony a tehetetlent, amit jónak neveznek, kicsűfolom, mivel nem elég erős a karma.”
Ha már a tanulásban elfáradt, lent a kertben a társaival játszik - a friss fű vonzza, hívja;
35 társasága egy szajkó, rekedt és telhetetlen,
egy kandúr s egy majom, kit így hívnak: Makakíta...
III.
Bármit ígért az Élet, visszaragadta tőle, esztendőkig hiába álmodta a Szerelmet, színész- és hercegnőkről álmodott meggyötörve, 40 s most egy tizennyolc éves kis szakácsnőt szeretget.
Midőn alszik a háznép, mezítláb jő a lányka
- friss, mint a szilva a reggel fagyában - s már siet be Totóhoz, megcsókolja, ráugrik, s birtokába
így veszi őt az ifjú boldogan s hanyatt fekve.
IV.
45 Érzés nincs már Totóban. Egy lassú kór hatalma az érzés ős-forrását kiszikkasztotta régen.
Az analízistől s a szofizmától olyan ma,
mint építmény, melyet vad lángok falnak a szélben.
De ahogy tűz után a romok is tündökölnek 50 elevenen és szépen, kardliliom alakban,
ez a kiégett lélek vigasztaló és könnyed versek virágfüzérét alakítgatja lassan.
V.
így Totó Merűmeni, bármilyen bánat éri,
csaknem boldog; hol versel, hol tudományba mélyed.
55 Zárkózottan gyarapszik, töpreng, kutat, s megérti a szellem életét is, amit hajdan nem értett.
Mert hangja oly kicsiny s oly határtalan a drága művészet s - míg beszélek! - a gyors idő se lebzsel, ő munkál a magányban, mosolyog jobbra várva, 60 és él. Született egykor. És meg fog halni egyszer.
(.Eörsi István fordítása)
Gozzano többször mintázott magáról antonomáziával versbeli hasonmást - túlélő, vis s z a térő, ü g y v é d - , itt egy anagrammaszerű névvel teszi. Ez a görög ’heautontimoroumenosz’
szóból ered, melyet Terentius vígjátékcímül, Baudelaire pedig visszautalva rá verseimül választott, s amely azt jelenti: 'önmagát büntető’. Gozzano-Merümeni életvitelével, és ennek kíméletlen ábrázolásával bünteti magát.
Lírai hősét a költő-én harmadik személyben, epikai módszerekkel jellemzi: bemutatja környezetét, személyét, sorsát. Totó körül minden a romlás felé tart {1 -1 6 ), ő maga közönybe süllyedt ( 4 5 -4 6 ), vágyai nem teljesültek (3 7 -4 0 ). A dekadentizmus korának a lk a lm a tla n ja ő, akinek jósága a kellő agresszivitás hiányából fakad (3 0 - 3 3; lásd még I.1.). Igazi dekadentis- taként visszavonultan él. Világa az irodalom. Bármiről beszél, szavai között az elődök is megszólalnak. Ennek megfelelően a verset átjárja az intertextualitás. A nyílt irodalmi utalá
sok mellett (2 1 -2 2 , 3 1 -3 2 ) számos burkolt reminiszcenciával is találkozhatunk (1 8 Ariosto, 2 4 Dante, 5 7 Hippokratész, 5 8 Petrarca, 6 0 Jammes). Sőt, a helyszínrajznál a költő-én még saját verseit is bevonja az irodalmi emlékek körébe (3).
A dekadentizmus-képlet szinte tökéletes, mégis, a harmadik személyű előadásmód rezig
nált távolságtartása és az 5 3 -5 4 . sor játékos derűje jellegzetes gozzanói iróniával oldja fel.
A formai megoldásokban, mint Gozzanónál szinte mindig, itt is éles az ellentét. A klasz- szikus lírai formát, a sorvégeken szabályosan rímelő, dupla hetes sorokat (s e tte n a ri d o p pi) erősen oldott epikai formák ellenpontozzák: köznapi nyelv, leírás, elbeszélés, jellemzés, függő beszéd.