Az az irány, amelyet a neorealizmus kimerülése után egy avantgárd indíttatású csoport szabott a felerősödő kísérleti irodalomnak, a teljes fordulat felé vezetett.
A Gruppo 63 néven hamarosan akcióközösségre is lépő írók kezdettől fogva a neo- realizmussal szemben határozták meg mozgalmukat. Társadalmi elkötelezettség helyett nyelvre koncentráló irodalmat hirdettek, egyszerűség helyett bonyolult kife
jezésformákat tartottak kívánatosnak, s a szélesebb körű kapcsolatkeresés helyett a legműveltebb intellektuelek rétegére szűkítették le olvasótáborukat.
Az eleinte neo-experimentalista áramlatnak (neosperimentalismo), majd később neoavantgárdnak (neoavanguardia) nevezett mozgalom Adorno és Marcuse új társadalomfilozófiájára és az ugyancsak új nyelvfilozófiai tanokra alapozta elméle
tét, a francia Új Regény (.Nouveau Roman) esztétikai nézeteit érezte legközelebbi rokonának, s a német Gruppé 47 társulás mintájára alakult meg. Tágabb értelemben előzményének tekinthető azonban valamennyi megelőző avantgárd mozgalom, az olasz irodalom kísérleti vonulata - Palazzeschi, Gadda, Pasolini - , az amerikai beat nemzedék, az angol dühös fiatalok eszmetársulása és az európai underground szín
ház is.
Noha a neoavantgárd képviselői nem foglalták kiáltványba művészi elveiket és technikai eljárásaikat, elméleti írásaikból és vitacikkeikből világosan kibontakozik egy egységes, legföljebb árnyalatokban eltérő poétika. Ennek elméleti alapvetése az a felfogás, hogy a világ nem foglalható semmiféle gondolati rendbe, a történe
lem jelentés nélküli tények halmaza, tehát bármiféle ideológia szükségképpen ha
mis jelentést olvas ki belőle. A neoavantgárdisták számára ebből az következett, hogy a valóságot „a maga érintetlenségében” kell megragadni, ez pedig csakis nyelvi eljárással, nyelvi eszközökkel lehetséges. Ámde a nyelv - folytatták a gon
dolatmenetet - maga is ideológiával van fertőzve, hisz nem semleges közvetítő eszköz, hanem különféle felvett, rárakódott és hozzátapadt jelentések hordozója,
„ideológiailag jellemzett organizmus” (Sanguineti, 1965). Szűrőként működő mé
dium, amelyet átitat a közvetített ideológia. így hát „egyetlen szót, egyetlen nyelvi formát, egyetlen szintagmát sem lehet ténynek tekinteni” (Giuliani, 1961). Nyelvi eszközök híján pedig a valóság közölhetetlen, „a legjobb ábrázolásmód a hallgatás volna” (Guglielmi, 1964). Az egyetlen lehetséges út a közlés nem-közlés formájá
nak kialakítása, egy olyan nyelvezet kikísérletezése, amely a csönd hitelességével ér fel. Végső soron erre a paradoxonra egyszerűsödött le a neoavantgárd poétika elméleti része.
A technikai-gyakorlati rész egyenesen következett az elméletiekből: ha a világ kusza szövevény, akkor az ábrázolás módjának is ilyennek kell lennie, azaz Adorno tanácsát követve „káoszt kell belevinni a rendbe”; ha pedig a nyelv hamis jelentéseket hordoz, akkor Barthes útmutatása nyomán a közlés zéró fokáig kell azt lebontani, hogy új jelentéstannal lehessen felruházni. A két elv a gyakorlatban is közös irányba hat: a kaotikus formanyelv a közléselemeket új viszonyokba rendezi, s ezáltal új jelentéseket hoz létre. Mindezek alapján a lebontó, elidegenítő és egy
ben új jelentéseket teremtő eljárásokat a neoavantgárd a kővetkezőkben jelölte meg: stílusutánzattal vagy stílusütköztetéssel létrehozott keveréknyelv (pastiche), a közlésképtelen nyelv paródiája, játékos többértelműség, szófacsarás (distorsione), a mondattani szabályok szándékos semmibe vétele (asintattismo), szójáték, vélet
lenszerű szókapcsolatok teremtése, banális szlogenek idézése, nonszensz alkal
mazása, holt nyelvek fölelevenítése, idegen szavak használata, többnyelvűség (plurilinguismo). Arról pedig, hogy ezek az eljárások mennyire radikálisan érvénye
süljenek, kétféle nézet alakult ki az elméletalkotók között; volt, aki a fokozatosság
elvét vallotta (linea riformistica), volt, aki az azonnali teljes nyelvi káosz mellett tört lándzsát (linea anarchica).
Az új irányzat érlelődését irodalmi viták segítették elő - főképp Pasolini Officina című lapja és Vittorini Menabò)a adott ezeknek teret -, a mozgalom indulása mégis a Verri című folyóirat 1956-os alapításához köthető. Ez a lap volt az alakuló neoavantgárd elméleti és alkotói fóruma, itt fogalmazódott meg egyértelműen az analógián alapuló költészettel szembeni tárgyias költészet új kívánalma is. Ugyan
csak 1956-ban jelent meg a neoavantgárd első alapvető műve, Edoardo Sanguineo Laborintus című poémája (III.20.1.1.). A következő jelentős állomás Az újdonat
újak (I novissimi) című antológia megjelenése volt, ebben öt jeles neoavantgárd költő adta közre verseit, Alfredo Giuliani pedig (ötük közül az egyik) tanulmány- és dokumentumértékű bevezetőt is írt a gyűjteményhez. E bevezető nyomán vált általános terminussá az irányzat két alapfogalma, a tárgyias költészet kívánalmából eredő énvisszavonás (riduzione dell’io) és a ’nem-közléssel közölni’ paradoxonét feloldó skizomorf szemlélet (schizomorfismo). Az énvisszavonás Giuliani szerint
„az elidegenedés dialektikája”, az írói-költői személyiség azon törekvése, hogy önmaga szóljon ugyan, mégis önmaga lehető legteljesebb kiiktatásával. („Ez az utolsó történelmi esélyem arra, hogy személyesen szólhassak”.) E cél nem érhető el pusztán tárgyiassággal, mert a tárgyak mögé búvó én a hangzással (tono) is elárulja magát, ezért a metrikának is újszerűnek kell lennie: szótagszám-viszonyok, hang
súlyok és akusztikai összhangzat helyett a hangzásban is rendezetlenségre kell törekedni, „az énvisszavonás sokkal inkább a nyelvi fantáziától, mintsem az eszmei döntéstől függ”. A skizomorf szemléletet Giuliani mint a valóságábrázolás egyetlen hiteles módját írja le; érvelése szerint a szükségképpen téves, álrealista ábrázolás helyett „az egyetemes skizofrénia kritikai mimézisére” van szükség, „tükrözésre és egyben kétségbe vonásra”, ez pedig „elkülönülő” (skizomorf) formákkal, azaz a fönt felsorolt eszközökkel érhető el.
A mozgalom intézményesülése a Gruppo 63 létrejöttével történt meg, Palermó- ban, 1963 őszén. A Csoport tagja volt a már említett Sanguineo és Giuliani, s a nevesebb alkotók közül még Umberto Eco, Giorgio Manganelli, Alberto Arbasino, Luigi Malerba, Nanni Balestrini és Antonio Porta is. Megalakulásától fogva 1967-ig a társulás évente egyszer felolvasó- és vitaülést tartott, az irodalmi párbeszéd állan
dósítására pedig Quindici, Malebolge és Grammatica címmel új folyóiratokat is indított. 1969-ben tevékenységét beszüntette, ám 18 évvel később rövid időre újjá
éledt: képviselői Leccei tézisek címmel új kiáltványt fogalmaztak meg, A nyolcvanas évek irodalma (Letteratura degli anni ottanta) címmel költészeti antológiát bocsá
tottak ki, sőt, újabb feloszlásuk megjövendölt dátumával, Gruppo 93 néven cso
portjukat is újjászervezték. Működésük azonban ekkor már jóval kisebb befolyást gyakorolt az irodalmi folyamatokra.
A neoavantgárd másfél évtizedes szépirodalmi terméséből a kritika Edoardo Sanguineti (1930) műveit sorolta be egyértelműen az irodalmi értéktárba. Sanguineti valójában a fenti évszámoknál is korábban, még a neorealizmus teljében kialakította
űj formanyelvét, minthogy az 1956-os kiadású Laborintus 27 verskompozícióját 1951 és 1954 között készítette el. Az elméletalkotásból is tevékenyen kivette részét, s bár a nyelv ideológiai fertőzöttségét a leghatásosabban ő fogalmazta meg, és zéró fokra fertőtlenítését híven gyakorolta is, írói-kritikusi világnézetében meg
őrzött bizonyos (baloldali) elkötelezettséget, s az ideológiát kiiktatni igyekvő áram
latban ideológiai irányvonalat képviselt. Műveinek két legfőbb komponense a tör
ténelem és a lélektan, s noha pastiche-nyelvét ő is sokféle elemből állítja elő, legsajátabb eljárása az, hogy történelmi és lélektani szövegrészeket - idézeteket, szakkifejezéseket, analízisszerű beszédfolyamokat - vegyít egymásba, s ezáltal parodisztikus, groteszkül racionális társadalom- és személyiségelemzést nyújt.
Verskötetei közül mindmáig a korszaknyitó Laborintus látszik legfontosabbnak;
ebben a nonfiguratív festészet és a dodekafon zene mintájára komponál töredékek
ből álló, szaggatott, szándéka szerint minden realisztikus vonástól mentes szöveget;
az álom rendezetlenségével idéz meg olyan gondolatfoszlányokat, amelyek egye
temes válságot sugallnak, kivezető út nélküli, labirintusszerü létet sejtetnek, mely
ben jelentős szerepet kap az erotika. Hasonlóan onirikus-analitikus eljárást alkal
maz Olasz, capriccio (Capriccio italiano) című regényében is, amely prózai művei közül bizonyult eddig legmaradandóbbnak; itt az álomképekhez valóságos epizó
dokat elegyít, s ezáltal kaotikus történés-mozaikokat formál, melyek egy válságba jutott házasság és a megoldódó válság összképét alakítják ki. Irodalomkritikusként nemcsak a neoavantgárd elméletével és alkotásaival foglalkozott, az irodalomtörté
net hagyományosabb területeire is szívesen átlépett: fontos tanulmányokat publikált Dantéról, monográfiát írt Moraviáról, a szecesszió koráról és Guido Gozzanóról, kritikai ismertetőkkel kísért antológiát szerkesztett a Novecento olasz költészetéből.