• Nem Talált Eredményt

Luigi Pirandello

In document SZÉNÁSI FERENC SZÉNÁSI FERENC (Pldal 166-174)

7.1. Mattia Pascal két élete (Il fu Mattia Pascal - 1904) 15. Én és az árnyékom (részletek)

Hogy mit tettem?... Semmit! Legyünk igazságosak... semmit! Szerelmes lettem.

A sötétben - az én hibám-e? - nem láttam meg az akadályokat, s elvesztettem köteles tartózkodásomat. Papiano el akarta venni tőlem Adrianát; Caporale kisasszony pedig visszaadta nekem, mellém ültette, nagy ökölcsapást kapott a szájára szegényke, én is 5 szenvedtem, s természetes, hogy mint minden szenvedő (tehát minden ember), ügy éreztem, hogy jogom van valamilyen jutalomra, s minthogy... ajutalom mellettem ült, tehát elvettem; a halál körül folytak kísérletek, Adriana pedig, az élő Adriana ott ült mellettem, s arra várt, hogy egy csókkal feloldja valaki, s kinyílhasson a napsütésben s az örömben; Bernaldez megcsókolta a sötétben az ő Pepitáját, s ekkor 10 én...

- Jaj !

Belevetettem magam a székbe, s kezemmel eltakartam arcomat. Éreztem, hogy a szám megremeg, ha visszagondolok arra a csókra. Adriana, Adriana! Micsoda reményeket gyújtottam fel szívében azzal a csókkal? Hogy feleségül veszem, igaz-e?

15 Nyissátok ki az ablakokat, vége mindennek!

20 összehűzódzkodva, mintha védekezni akarnék lelkemnek belső görcsei ellen. Kinyílt a szemem, most kinyílt a szemem: s teljes meztelenségükben megláttam ábrándjaim csődjét, azt, hogy mi is volt alapjában véve az a nagy szerencse, az a ré’szegítő szabadság, ami az ölembe hullott.

Nem először tapasztaltam, hogy ez az én szabadságom, amely az első pillanatokban határtalannak tűnt, nagyon is korlátolt volt. Első korlátja pénzem, amelyből csak takarékosan futotta; majd észrevettem, hogy szabadságomat nyugodtan átkeresztelhetem két másik névre: “magányára és “unalom”-ra, mert iszonyú büntetést szabott ki rám: rászorított az önmagámmal való társaságra. Lassan mégis közeledtem a többi emberekhez, de elhatározásom, hogy óvakodni fogok újra összekötni az egyszer levágott szálakat, mit ért végeredményben? Lám, összekötődtek maguktól a levágott szálak, az élet - bármennyire résen voltam is - magával rántott ellenállhatatlan iramával oda, ahová én már nem vagyok való. Most láttam csak, amikor már nem volt módomban üres kifogásokkal, gyerekes ürügyekkel, kicsinyes, jámbor mentségekkel kitérni Adriana iránti érzelmeim elől, most láttam csak helyzetemet, amikor már nem lehetett sem meghamisítani, sem enyhíteni szándékaim, kiejtett szavaim, cselekedetem jelentőségét. Túl sokat mondtam el már neki, ha hallgattam is; de beszélt helyette a kezem, az ujjaim, amelyek összefonódtak az övéivel, tegnap este pedig csókot váltottunk, amely megpecsételte szerelmünket. Most pedig hadd lássuk, milyen tettekkel válthatom be a tett ígéretet? Elvehetem Adrianát? De hiszen az a két jóasszony, Romilda és özvegy Pescatorené beleöltek engem a malomárokba, nem magukat ölték bele, hanem engem! Kettőnk közül tehát ő a szabad, a feleségem, s nem én; nem én, aki beleegyeztem abba, hogy a halottat játsszam abban a reményben, hogy új életet kezdhetek. Hogyne, új életet, de csak azzal a kikötéssel, ha nem csinálok semmit!

Micsoda élet az akkor? Micsoda ember vagyok én? Árnyéka egy embernek! [...]

Megértettem, hogy az élet örökre kizárt köreiből, s nincs több lehetőség a ijedős, gyanakvó, száműzött, akiben megújulnak Tantalosz kínjai.

Kirohantam a házból, mint az őrült. Egyszerre csak azon vettem észre magam, hogy a Via Flaminián vagyok, a Ponte Molle közelében. Mit kerestem itt?

Szétnéztem, majd szemem hirtelen megakadt saját árnyékomon, s egy darabig elgondolkodva nézdegéltem; aztán felemeltem lábamat, és dühösen rágázoltam.

Ostobaság... én, én nem gázolhatom el az árnyékomat.

Ki árnyékabb kettőnk közül, én vagy ő?

Két árnyék!

Ott fekszik a földön, s mindenki átgázolhat rajta: rátiporhat a fejemre, rátiporhat

60

65

70

75

80

a szívemre, nekem pedig kuss, az árnyéknak kuss!

Egy halott árnyéka: ez volt az életem.

Egy kocsi haladt el mellettem, és én szándékosan állva maradtam: előbb a ló gázolt át rajta négy lábával, aztán a kocsi kerekei.

így ni, csak a nyakára! Jó erősen. Jól van, te is, kis kutyus! így van rendjén, emeld fel a lábadat!

Hangos, gúnyos nevetésben törtem ki, a kutyus ijedten elmenekült, a kocsis pedig hátrafordult és megnézett. Elindultam, s velem együtt elindult az árnyékom is.

Meggyorsítottam lépteimet, hogy újabb kocsi alá kergessem, a járókelők lábai alá!

Alattomos düh vett rajtam erőt, amely jeges karmait hasamba mélyesztette; végül is nem bírtam már el saját árnyékom látványát, legszívesebben leráztam, lerúgtam volna magamról. Megfordultam... tessék, most meg a hátam mögé került.

- Ha pedig elkezdek szaladni - gondoltam -, utánam szalad!

Erősen megdörzsöltem homlokomat, attól féltem, hogy valamilyen rögeszme alakul ki bennem, s elvesztem az eszemet. Holott igazam volt, ez volt az igazság:

életem tükre, szimbóluma volt ez az árnyék... én voltam az ott a földön, kiszolgáltatva minden láb kényének-kedvének. Ennyi maradt meg a Stiában elhalálozott Mattia Pascalból: az árnyéka Róma utcáin.

De szíve is volt ennek az árnyéknak, s nem volt szabad szeretnie; pénze is volt, s bárki ellophatta tőle; feje volt, hogy megértse, hogy egy árnyék feje, s nem egy fej árnyéka! Pontosan ez volt az igazság!

S hirtelen úgy éreztem, mintha élő valami volna, s szinte éreztem a fájdalmat, amelyet a rajta keresztültipró lópaták, kocsikerekek és csizmák okoztak anyagtalan testének. S nem akartam, hogy továbbra is ott heverjen a földön. Villamosra szálltam.

(Déry Tibor fordítása )

A regény a műfaj olaszországi megújítója (I.7.). A szemelvény azt a jelenetét idézi, amelyben Mattia Pascal ráeszmél, hogy á tv á lto z á s k ís é rle te kudarcot vallott. A kísérlet lehe­

tőségét a v é le tle n kínálta, amely az agnosztikus, irracionalista világképű Pirandellónak gya­

kori eszköze. Eszerint Mattia - miután öngyilkosnak hitték - kivételes helyzetbe került: életét, melyet a lk a lm a tla n típ u s a la k k é n i (vö. I.4.3., I.8., III. 1.2.2.) elrontott, másikkal cserélhette föl.

A regény-laboratóriumban azután vegytisztán előáll az eredmény: identitásváltás nem lehet­

séges, Mattia új énjével e g y á lta lá n nem , régi énjével m á r n e m létezhet (Meisként iratok híján nem házasodhat, Pascalként halott lévén nem térhet vissza újraházasodott feleségéhez).

A humorizmus poétikáját (I.7.) követő mű immár nem á b rá z o lja , hanem e lg o n d o lja és e lő á llítja a valóságot, az alkotásban jelentős szerepet kap a fantázia. A valószerűtlenség sokat hangoztatott vádjára pedig Pirandello a későbbi kiadásokhoz F ü g g e lé k e i illeszt vála­

szul, melyben egy újsághír alapján Mattia Pascal sorsához megdöbbentően hasonló valós esetet ismertet. Nincs olyan képtelen gondolat - üzeni a függelékkel - , amely meghaladhat­

ná a valóság képtelenségeit.

Az árnyék - a testetlen alakmás - Mattia csökevényes létének jelképe. A regény egyéb jelképei között (a víz mint halál és újjászületés, a marionett mint hamis életutánzat, a sötét­

ség mint a megismerés korlátja) ez a legmodernebb jelentéstartalmú: a tükörképhez hason­

lóan a lét bizonysága, az identitás mutatója. Két párhuzamos irodalmi példa a sok közül:

Chamisso kisregényhőse elveszíti (eladja) árnyékát, Bontempelli novellahőse elveszíti (má­

sutt felejti) tükörképét. Maga az alakmás motívum is a századforduló jellegzetes identitás­

példázata, az irodalmi feldolgozások mellett (III.1.2.1., III.1.2.2.) Alfred Binet révén tudomá­

nyos elmélete is megfogalmazódott (A s z e m é ly is é g v á lto zá sa i).

Az idézett szövegrészlet logikai következtetések (szillogizmusok) sorával indul { 2 -7 ) , az eseményeket újragondoló, újraértékelő narrátor hangján. Ugyanakkor ez a narrátor érzelmei­

ben is újraéli az eseményeket, gondolatmenetét felkiáltások, három pontok, megválaszolatlan kérdések tördelik szét. Az erős gondolatiság később is visszatér a részletben [2 1 - 4 4 ) , a kér­

dések, felkiáltások, rövid, zaklatott mondatok az utcai jelenetnek is jellemzői lesznek (5 5 -6 3 ).

Ezek az eljárások az egész regényben sokszor ismétlődnek, a narrátor előadásmódja álta­

lában véve is szaggatott, töredezett. A történetmondó én sokszor „kiszól” az olvasóhoz, „kilép”

a történetből, magyarázatokat ékel elbeszélésébe, s ezzel olykor tanulmányszínezetet is ad szövegének.

7.2. Hat szereplő szerzőt keres (Sei personaggi in cerca d'autore - 1921) Rövidített részlet a nyitó jelenetből

A nézőtérre érkezők majdnem teljesen sötét és üres színpadot találnak, felhúzott függönnyel, tehát amilyen nappal szokott lenni, amikor nincs rajta se színfal, se berendezés; [...] a színpadi bejáraton beszállingóznak a társulat színészei, férfiak és nők, előbb egyenként, aztán párosával, tetszés szerint, kilencen vagy tízen, akik 5 feltehetően szerephez jutnak majd Pirandello színjátékában, “A szerepek játéká”-bán.

Bejönnek, üdvözlik az ügyelőt és egymást. [...] Nemsokára a színpad jobbról megvilágosodik, azon a részen, ahol a színészek állnak: élénk fehér fény. Ezalatt a súgó elfoglalja helyét a súgólyukban, felgyújtja a kislámpáját, és kiteszi maga elé a súgópéldányt.

10 IGAZGATÓ (tapsol) Gyerünk, gyerünk, kezdjük! [...]

SÚGÓ [...] (Az igazgatóhoz) Olvassam a rendezői utasítást is?

IGAZGATÓ Olvassa, persze, hogy olvassa! Hányszor mondjam már?!

SÚGÓ (Olvas [...]) “Mikor a függöny felgördül, Leone szakácssüvegben, kötényben, fakanállal tojást ver egy csuporban. Filippo, ugyancsak szakácsi 15 felszerelésben, egy másik tojást igyekszik felverni. Guido Venanzi ül és hallgat.”

ELSŐ SZÍNÉSZ (Az igazgatóhoz) Bocsánat, direktor úr, muszáj nekem szakács­

süveget a fejemre húzni?

IGAZGATÓ (meglepődik a kérdésen) Gondolom, ha egyszer oda bele van írva!

(Mutatja a súgópéldányt)

20 csináljak, ha Franciaországból nem küldenek valami rendes vígjátékot, és kénytelenek vagyunk folyton ezt a Pirandellót nyaggatni, akit ha valaki megért,

A színészek újra nevetnek, és gúnyos megjegyzéseket tesznek egymás között Csöndet kérek! Tessék rám figyelni, ha beszélek! (Ismét az első színészhez.) Igen, uram, a tojás héját! Vagyis a józan ész üres formáját, amelyből hiányzik az ösztönös tartalom, mely, mint tudjuk: vak! Ön itt a józan ész, a felesége viszont az ösztön. A szereposztás következtében uraságod tudatosan önmagának a fantomja.

Érti?

ELSŐ SZÍNÉSZ (széttárva karját) Én aztán nem!...

IGAZGATÓ (visszamegy a helyére) É n sem... No de mejünk tovább, a fö, hogy a végére jussunk! (Bizalmaskodó hangon) Tessék mindent beleadni, úgyis olyan zavaros ez a párbeszéd, és ha aztán nem is hallja magát a közönség, megette a fene az egészet! (Tapsol) Figyelem, figyelem! Kezdjük!

SÚGÓ Bocsánat, direktor úr! Megengedi, hogy fejemre húzzam a kupolát?

Valahonnan huzat jön...

IGAZGATÓ Persze, húzza csak...

A színház portása ezalatt bejön a nézőtérre; zsinóros sapka van a fején; végigmegy a zsöllyesoron, s megáll a színpad előtt, hogy bejelentse az igazgatónak a hat szereplő érkezését, akik szintén belépnek a nézőtérre, némi távolságot tartva, tétován és zavartan követik a portást, és jobbra-balra nézegetnek. [...]

PORTÁS (levett sapkával a kezében) Bocsánatot k érek , igazgató úr!

IGAZGATÓ (hirtelen, durván) Mi az már megint?

PORTÁS (félénken) Keresik az igazgató urat.

Igazgató és a színészek meglepetten néznek le a színpadról a nézőtérre

IGAZGATÓ (újra dühöngve) Nem látja, hogy próbálunk?! S magának tudni kell, hogy próba alatt ide senki be nem teheti a lábát! (A nézőtér felé fordulva) Önök kicsodák? És mit akarnak?

APA (előremegy, a többiek utána, az egyik lépcsőig) Azért vagyunk itt, mert szerzőt keresünk.

IGAZGATÓ (meglepetten és dühösen) Szerzőt ? Miféle szerzőt?

APA Akármilyent, uram.

IGAZGATÓ Itt nincs semmiféle szerző. Nincs műsoron semmiféle új darab.

MOSTOHALÁNY (jókedvű élénkséggel, miközben félviharzik a lépcsőn) Akkor jó!

65

NÉHÁNY SZÍNÉSZ (harsány megjegyzések, nevetés közepette) Hallod, hallod?

APA (a mostohalányt követve felmegy a színpadra) Ha egyszer nincs itt a szerző...

(Az igazgatóhoz) Hacsak nem szíveskedik ön...

Az anya a kislánnyal és a kisfiúval fellép az első lépcsőfokra, ott várakozva megáll.

A fiú egyedül marad a lépcső alján, ingerült IGAZGATÓ Mi az, kérem, tréfálnak velem?

APA Nem, ez nem tréfa, uram!... Ellenkezőleg. Egy fájdalmas tragédiát hozunk

tenném: az önök mesterségének itt van a lényege, akkor is, ha ez őrület!

A színészek meghökkenten néznek össze

IGAZGATÓ (feláll, végigméri) Eszerint maga őrültségnek tartja a mesterségünket?

APA Igaznak hitetni el, ami nem az, holott erre semmi szükség sincs, csak úgy, játékból?... Vagy nem az az önök hivatása, hogy életet leheljenek képzelet szülte alakokba itt a színpadon?

IGAZGATÓ (gyorsan, hangot adva a színészek egyre növekvő méltatlankodásának) Pedig, kérem, higgye el, kedves uram: a színész mestersége a legnemesebb hivatás!

Ha manapság ezek a modern színműíró urak olyan ostoba darabokat írnak, amelyekben emberek helyett bábok szerepelnek, arról én nem tehetek; de tessék tudomásul venni, mi büszkék vagyunk rá, hogy itt, ezeken a deszkákon már sok halhatatlan műnek adtunk életet.

A színészek helyeslik és megtapsolják igazgatójukat

APA (félbeszakítja s nagy lendülettel) Úgy van! Nagyon helyes! Eletet adtak olyan élőlényeknek, amelyek élőbbek azoknál, akik lélegzenek és ruhában járnak! Talán kevésbé valódiak, de igazabbak. Tökéletesen egy véleményen vagyunk, igazgató úr!

A színészek elképedve néznek össze

IGAZGATÓ Micsoda? Az előbb még azt mondta...

APA Bocsánat, amit mondtam, csak azért mondtam, mert az imént ránk förmedt, hogy nincs ideje őrültekkel foglalkozni, holott senki önnél jobban nem tudhatja, hogy a természet az emberi képzeletet használja eszközül, hogy teremtő munkáját magasabb fokon folytathassa.

IGAZGATÓ Rendben van, rendben van... De mire akar ezzel kilyukadni?

APA Semmire, uram. Csak azt akarom bizonyítani, hogy nagyon sokféle alakban és

formában lehet életre születni, fának vagy kőnek, víznek vagy lepkének... vagy 105 például nőnek. Miért ne lehetne akkor szereplőnek születni?

IGAZGATÓ (tettetett gúnyos meglepetéssel) Ön tehát... és kísérete szereplőnek született?

APA Úgy van, uram. S amint látja, élünk. [...]

MOSTOHALÁNY (előrejön az igazgatóhoz, s mosolyogva, kacéran) Higgye el, 110 kedves uram, hat igazi szerep vagyunk mi, s ráadásul milyen érdekesek! És mégis

kallódunk!

APA (félretolja a lányt) Kallódunk, persze! (Az igazgatóhoz gyorsan) Abban az értelemben, tetszik tudni, hogy a szerző, aki életet adott nekünk, később nem akart vagy nem tudott ténylegesen is bevezetni bennünket a művészet világába. És ez 115 nagy bűn volt, uram, mert akit a sors és a véletlen élő szerepnek alkotott, nevethet még a halálon is! Halhatatlanná lett! Meghal az ember, az író, a teremtés eszköze;

de alkotásai halhatatlanok! És hogy örökéletűek legyenek, nincs szükségük rendkívüli képességekre vagy csodákra. Ki volt például Sancho Panza? És ki volt Don Abbondio? És mégis örökké élnek, mert mint élő csíráknak, abban a 120 szerencsében lehetett részük, hogy termékeny méhbe kerültek, az írói képzeletbe,

mely táplálta, felnevelte s örökéletűvé tette őket.

IGAZGATÓ Mindez nagyon rendben van, de akkor is - mit akarnak itt?

APA É ln i ak a ru n k , uram !

( F ii sí József fordítása)

A dráma első szövegkiadásának szerzői bevezetőjében ez olvasható: „Művészetemet már sok-sok éve (nekem úgy tetszik, tegnap óta) egy fürge és a mesterségben korántsem új szolgáló segíti. Úgy hívják, hogy Fantázia. [...] Nos, az én Fantázia szolgálóm évekkel ezelőtt egy szerencsétlen sugallatra vagy végzetes szeszélyből elvitt engem egy család otthonába. [...] Egy ötven év körüli férfi állt előttem, sötét kabátban és világos nadrágban, összevont szemöldökkel és dúlt, ellenséges tekintettel; egy özvegyi gyászt viselő szegény asszony, aki egyik oldalán egy négyéves lánykát, a másikon egy tízévesnél alig idősebb fiút tartott kézen fogva; egy kihívó és hetyke nagylány, aki szintén feketébe volt öltözve, ám kétes és frivol eleganciával, s ingerült, kéjes és maró gúnnyal nézett a dúlt öregre és arra a húszéves fiúra, aki félrevonultan, magába zárkózva ácsorgott, mintha megvetné vala- mennyiüket. Egyszóval az a hat szereplő, aki azóta a komédia elején megjelenik a szín­

padon. S egymás után, sőt olykor egymás szavába vágva mesélni kezdték szomorú történeteiket, kiáltozva sorolták érveiket, rám zúdították zavaros kitöréseiket, nagyjából úgy, ahogyan ma teszik a darabban a pórul járt Igazgatóval. [...] Élve születtek és élni akartak.”

E néhány sorban nemcsak a darab hat szereplőjének tömör bemutatását kapjuk, hanem bepillanthatunk az alkotás pirandellói folyamatába is. Ennek középpontjában az írói képzelet áll, az író immár nem á b rá z o lja , hanem képzeletével m e g e lő z i a valóságot (vö. III.7.1., jegy­

zet). Mindezt a művészet nagyobb szabadságának hitében teszi; úgy tartva, hogy a művé­

szet kiszabadíthatja a valóságot a látszat rabságából.

A hat szereplő történetét az írói tervek szerint regény beszélte volna el, s éppen az alkotói vívódás, a meg nem valósuló regény lett a dráma prózai előképe - valamennyi Pirandello-dráma prózai előzményből született - , valamint két novella, a T á rs a lg á s a s z e re p lő k k e l ( C o llo q u i c o i p e rs o n a g g i) és az E g y s z e re p lő tra g é d iá ja (L a tra g e d ia d ’un p e rs o n a g g io ).

A darab cselekménye két síkon játszódik; az első sík a színpadi próba, a második sík a szereplők által elbeszélt, színpadra állítandó valóság. A néző tehát a színműben a valóság színművé formálódását látja: a dráma m e ta d rá m a (I.7.).

Az epizódok színre vitele során újra meg újra bebizonyosodik, hogy az élő szereplők nem a maguk megélt eseményeit látják viszont a színpadon; mást mondanak ők, és mást értenek (mást játszanak) a színészek: a valóság k ö z ö lh e te tle n , a dráma a k ö z ö lh e te tle n s é g (in c o m u n ic a b ilità ) drámája. Pirandello a reproduktív művészet egészét ilyen természetűnek látja; Illu s z trá to ro k , s z ín é s z e k , fo rd ító k (Illu s tra to ri, a ttori, tra d u tto ri) című, 1908-as tanulmá­

nyában úgy vélekedik, hogy a színpadon elkerülhetetlen a torzítás: a színész vagy a saját művészetét adja az írott mű rovására, vagy lemond a maga művészetéről a szerző javára.

Az itt közölt részlet a színmű két meghatározó motívumához, a s z ín h á z a s z ín h á z b a n technikájához és a m e ta d rá m a műfajához nyújt illusztrációt. A színház két alakban is meg­

jelenik előttünk, egyrészt mint tárgyi valóság, másrészt mint esztétikumot teremtő közeg.

Tárgyi valóságában munkahelynek látjuk, karikírozott, parodisztikus ábrázolásban ( 1 2 - 4 4 ).

A karikatúra - önirónia formájában - a szerzőre is kiterjed ( 2 1 - 2 5 ). A 45. sor színi utasításá­

tól kezdve a színház tere tovább tágul: a nézőtér is bevonódik a játékba. Az Apa és az Igaz­

gató párbeszédével azután (7 5 -1 2 3 ) a színház esztétikumteremtö szerepe kerül középpont­

ba. Ez mintegy elméleti bevezetőül szolgál a szereplők sorsának színre viteléhez, a z é le t fo rm á v á a la k ítá s á h o z .

A családtörténet sok naturalista-verista elemet tartalmaz (szerelmi háromszög, gyerme­

keivel magára maradó és nyomorgó Anya, prostitúcióra kényszerülő Mostohalány), ám az igazi tragédiát az abszurd helyzetek hordozzák: az Apa kis híján Mostohalányával elégíti ki vágyait egy találkahelyen, a Kislány vízbe fúl, a Kisfiú ennek láttán főbe lövi magát. A cse­

lekményvezetés technikája is újszerű: az eseménysort epizódokra tördelve és az időrendet felbontva ismerjük meg. Az epizódok között vissza-visszatérnek az esztétikai, művészet­

filozófiai dialógusok, s ezekben megjelennek a legfőbb pirandellói motívumok: az álarc, az identitás, a szerepjátszás, az őrület.

A mű korszaknyitóan új, mégsem előzmények nélküli. A cselekmény groteszk lebontása felé indult el már a futurista színház is, a világháború éveiben pedig nemcsak „groteszk”

műfajmegjelöléssel, hanem a Pirandellóéhoz hasonló tematikával is születtek színművek (Luigi Chiarelli: A z á la rc é s a z a rc / L a m a s c h e ra e il volto, Luigi Antonelli: A k i ö n m a g á v a l ta lá lk o z o tt/ L ’u o m o c h e in c o n trò s e ste sso ).

5

10

15

20

25

30

In document SZÉNÁSI FERENC SZÉNÁSI FERENC (Pldal 166-174)