La Ronda, tájnyelvi irodalom, pályamódosítások
A világháború után Európa szellemi életében - a társadalmi-politikai vágyakkal egyezően - a „vissza a rendhez” jelszó vált fő szervező erővé. A felhívás éppen az eredendően „rendbontó” kubizmus köreiből indult útnak, jelezvén, hogy a század
elő hangos avantgárd mozgalmai (expresszionizmus, futurizmus, dadaizmus) a 20-as évekre elcsitultak, forrongás és szellemi háborúság helyett a művészetben is a meg
nyugvás vágya erősödött fel. Ezt az általános hangulatot érezték meg és követték érzékenyen a római La Ronda folyóirat alapítói is, 1919-ben.
A főszerkesztő Cardarelli és nevesebb munkatársai - Cecchi, Bacchelli - egy
kor a Voce köréhez (1.4.) tartoztak, ám a Voce-féle sorsformáló becsvágy helyett immár a hagyomány tisztelete erősödött föl bennük, a jövőt sokkal inkább a múlt
hoz kötve kívánták alakítani. Eszményük immár a társadalmi-politikai folyamatok
tól elkülönülő, autonóm irodalom lett, amelyben a stílus megóvja az írót a nem kívánt kompromisszumoktól. Az ifjúkori cselekvésvágyat az érett kor fontolva haladásával cserélték fel. Programadó írásaikban már-már kiáltványszerű, aforiszti- kus tömörséggel fogalmazták meg elveiket: „Óvatosan kell eljárni” (Cardarelli),
„A mi újdonságunk az, hogy régiek vagyunk” (Cecchi), „Nem akarjuk megváltani a világot, [...] nem szólítunk föl senkit semmire” (Bacchelli). A türelmes program
hoz türelmes szerkesztői gyakorlat társult (munkatársuk volt például az újító szel
lemű Cárrá, De Chirico és Savinio is), a lap címe azonban kissé katonásan hang
zott: az ’őrjárat’ {ronda) azt a rendet volt hivatva védelmezni, amelynek már jelszóba öntése is korhűen katonai metafora volt.
Az 1923-ig élő folyóirat közleményeit főképpen megújuló klasszicista vonások jellemezték: formai kidolgozottság, arányos és logikus szerkesztés, árnyalatgazdag
ság, gondosan megválasztott szókészlet, intellektualizmus. Mintául ehhez azok a nagy elődök szolgáltak, akik a nyelvi hagyomány megőrzésével közöltek modern gondolatokat, mindenekelőtt Leopardi és Manzoni. Az expresszionista versprózá
val a Ronda szerzői szakítottak ugyan, ám helyette újabb fragmentista műfajt tettek közkedveltté, az esszé, az irodalmi tárca és a publicisztika határán álló „elzevír”-t (elzeviro). Ez a napilapok kulturális rovatához méretezett kispróza szólhatott törté
nésekről, eseményekről, személyes töprengésekről, lehetett könyvismertetés, kiállí
tás-beszámoló, útijegyzet; témájánál lényegesen fontosabbak voltak műfaji kívá
nalmai: az esszészerű személyesség és gondolatgazdagság, valamint a szöveg művészi megformálása. A széppróza terén ebben a műfajban teljesedtek ki legin
kább a fönt említett klasszicista vonások, ez a műfaj lett a kor új eszményének, a művészi prózának (prosa d ’arte) elsődleges megjelenési formája is.
Az elsősorban költőként jelentős Vincenzo Cardarelli (1887-1959) a költészet
ben is hidat teremtett a hagyomány és a korszerűség között. Az alapvető Leopardi- hatás mellett Baudelaire, Rimbaud és Péguy iskolája is érződik versein.
Indulása-kor volt kísérletezőbb, a 10-es években még a szabad vers volt kedveltebb formája, később tért „vissza a rendhez”, az endecasillabo és a rövidebb szabályos sorok gyakori alkalmazásához. Bizonyos epikus jelleget („prózaiságot”) azonban mind
végig megőrzött: verseiben is gondolatsorokkal építkezik, s a századforduló és a századelő különféle kihagyásos, utalásos, asszociatív technikái helyett gondolatait logikus rendben végig is viszi. Nyelvi eszközeiben is sok a logikai elem: kedveli az elvont főneveket („képtelen jelenvalóságok”, Természet: „Ritmus, szűziesség, tö
kély”), az értelmezői utánvetéseket („idő, fáradhatatlan cinkosom”, „szalmalángok, múlandó-röpke szépség”), a gazdagon árnyalt jelzői körülírást („sűrű, terméketlen, mihaszna hímpor”). A gondolatsorok közé viszont szívesen ékel emotív felkiáltá
sokat („O velencei éjek!”, „O Liguria!”). Költői nyelvének erejére vall, hogy stílu
sát egyedi meghatározással, „Cardarelli-féle klasszicizmusként” szokták emlegetni.
Leggyakoribb tematikus motívumai a vándorlét, a találkozás, az idő mint napszak, évszak vagy pillanat. Költői magatartására is az átmenetiség, a köztesség érzése jellemző: „Úgy élek, mint Mercutio / Capuletek és Montague-k között: / nevetséges jelenség, / bűntelen áldozat, / játékszere a sorsnak”; úgy érzi, hogy létében a hit és a szkepticizmus feszítő végpontjai kapcsolódnak össze: „A munka a reményem. / Én olyan fajta cinikus vagyok, ki / ezt a másvilágot kapta hitének. / Olyan cinikus, ki hiszi, amit tesz”. (Lásd még: III.9.1.)
A „művészi próza” legkiválóbb képviselője Emilio Cecchi volt (1884-1966).
írásait választékos stílus, gondos megmunkáltság, finom elegancia jellemzi. Asze
rint járt el íróként, ahogyan teoretikusként fogalmazott: „bizalommal nyúlni egy holt stílushoz számunkra nem jelent mást, mint új szépséget megvalósítani”.
Esszéisztikus kisprózájában (elzevírjeiben) rendszerint egy-egy apró valóságrész
letből indul ki, s e mögött a titkokat rejtő hátteret, a kulturális összefüggéseket, a tanulságos felismeréseket keresi. Szépírói munkássága mellett jelentékeny iroda
lomtörténészi tevékenységet is folytatott.
Riccardo Bacchelli (1891-1985) túllépett a Ronda fragmentizmusán; versek és tanulmányok mellett drámákat és regényeket publikált, s hatalmas életművének legismertebb darabja egy kötetenként is vaskos regénytrilógia, a Malom a Pó vizén (Il mulino del Po). Bacchelli ebben a történelmi regény romantikus, Manzoni-féle hagyományát eleveníti fel, egy molnárcsalád három nemzedékén át mutatja be a kisemberek és a tágabb világ történelmét a napóleoni háborúktól az első világhábo
rú végéig. Az anakronisztikus műfajjal alaposan meghökkentette kortársait, s a kritikai megítélés még ma is a teljes elhallgatás és a felmagasztalás között ingado
zik. Történelmi érdeklődését jelzi másik ismertebb műve is, az egyöntetűbb elisme
réssel fogadott dokumentumregény, Pontelungo ördöge (Il diavolo al Pontelungo), amely Bakunyinról és az 1873-74-es svájci és itáliai anarchista szervezkedésről szól.
A Ronda hagyománytiszteletét részben az 1926-tól 1936-ig megjelenő Soiaria is továbbvitte. A firenzei lap szellemiségéhez is hozzátartozott a fokozott stílus
igény és a hagyományos prózatechnikák gyakorlata. Leginkább a Rondátói érkezett
munkatársak képviselték ezt az irányt, de az első években csaknem valamennyi szerzőjük ehhez a formanyelvhez állt közel. A „költői légkör” (aura poetica) 1929- ben megfogalmazott új, hagyományközpontú eszménye is biztos fórumot talált a folyóiratban. A Soiaria azonban a modernségre is nyitott volt. Ha teret adott is az aura poeticának, az ennek nevében kárhoztatott „elemzőket” - csakúgy, mint a más módszerrel dolgozó modernistákat - éppoly szívesen befogadta: Svevónak két kíilönszámot szentelt, s élénk figyelemmel kísérte Proustot, Joyce-ot és Kafkát is. A hagyomány és az avantgárd között állónak vallotta magát, mi több, címével Campanellára utalva még utópista várakozásokat is sugallt: Soiaria azt jelenti, hogy ’a nap országa’, avagy ’a nap városa’. Szellemi nyitottságával végül is az ország központi irodalmi fórumává vált, a kor hazai és külföldi Íróinak legjavát szólaltatta meg hasábjain.
A Soiaria integrálban értékőrző szemléletének különösen nagy jelentősége volt abban a korban, amelyben még az uralkodó ideológiát valló fórumok között is ádáz vita zajlott arról, hogy milyen irányt vegyen az olasz kultúra. Éppen 1926-ban indí
totta meg harcát a Selvaggio című folyóirat azért, hogy győzelemre segítse a nem
régiben megfogalmazódott eszme, a strapaese (’a vidék mindenek fölött’) bezárkó
zó programját. A strapaese az olasz kultúra „helyi és vidéki” jellegét kívánta óvni a
„nemzetközi divatoktól”, s a modern törekvéseket legföljebb „a saját föld szűrőjén át” engedte volna érvényesülni. Az ellenkező irányzat is 1926-ban bontott zászlót:
a 900 (1.12.) éppenséggel a nemzetközi nyitottságot kereste azzal, hogy eleinte franciául jelent meg, s ezáltal nemcsak a külföldi szerzőknek adott tágabb teret, hanem a hazaiakat is megismertette a külfölddel. A két mozgalom közül végül a 900-as győzedelmeskedett, viselve immár az ellenféltől kapott, programszerű stracittà nevet is (’a város mindenek fölött’).
A Cardarellié mellett néhány más, ugyancsak hagyományokhoz kötődő költői pálya is elindult ebben a korszakban. Diego Valeri (1887-1976) a melodikus, lassú és folyamatos lüktetésű költészet képviselőjeként a legtávolabb maradt a XX. szá
zad modernizmusától. Arturo Onofri (1885-1928) a neoklasszicizmustól elindulva járt be kísérletező utat, alkonyati (I.2.), orfikus (1.4.2.), versprózai stílusjegyeket is költészetébe vegyített, a filozófiai költészet nyelvének kialakításával is kísérlete
zett, míg végül a költészetet „az Ige merő esztétikai érzelemkitörésének” tartva ismét a szigorú, zárt formáknál kötött ki.
A hagyománykövetés sajátos megnyilvánulási formája volt ekkoriban a tájnyel
vi költészet. Mintha csak a nyelvi hagyomány legősibb, atavisztikus „rendjéhez”
kívántak volna visszatérni legjobb művelői. Virgilio Gioiti (1885-1957) trieszti nyelvjárásban verselt, noha a világgal és legszűkebb környezetével is csak köz
nyelven beszélt, minthogy „a költészet nyelvén üzletelni nem lehet”. Giacomo Noventa (1898-1960), „az eszmények lovagja”, egyenesen írásbeliség előttinek érezhette a maga venetói dialektusát, mert komoly irodalmi értékű, tájnyelvi verseit sohasem írta le, s csak felesége vette rá, hogy végül tollba mondja őket. Biagio Marin (1891-1985), aki kifejezetten művészettagadó volt („A művészet nekem
fenét se számít”), egyfajta érintetlen, barbár eredetiséget keresett a trieszti tájnyelv
ben, s a költészetet mintegy vallásnak tekintette: „A múzsa Isten ajándéka, / az ember Isten dalnoka”.
A „vissza a rendhez” mint belső követelmény pályamódosításokhoz is vezetett.
Ungaretti, mint tudjuk (I.6.), ekkoriban formálta újjá az endecasillabót, és tért vissza - újító módon bár - a hagyományos verseléshez. A futurizmustól elszakadó Palazzeschi (1.3.) szintén a hagyomány felé fordult, realista, lélektani prózát kez
dett írni, s 1934-ben adta ki legsikeresebb regényét, A Materassi nővérekei (Sorelle Materassi). De ilyen pályamódosításnak tekinthetjük Papini Krisztus története (,Storia di Cristo) című, 1921-ben megjelent művét is, melyben az egykori futurista szerző, hite szerint a felsőbbrendű ember megtestesítője, alázatosan hívő polgárrá szelídül. S végül ilyen váltásról van szó Borgesénél is: az éles szemű irodalomkri
tikus, aki emberként nyughatatlan, militáns eszménykereső volt, ifjúkorában pedig egyenesen D’Annunzio-hívő, most megírja a tehetetlen ember regényét (Rabé - magyarul Útvesztőben címmel jelent meg). A sorsirányító nagy akarat mítosza a műfaj váltó és a vallomásos önkritika nyelvén is kezdett semmivé foszlani.