Tabucchi, Del Giudice, De Carlo, Vassalli, Magrelli
A 70-es évtized végén kiforrott sajátos, posztmodern közlésmód (1.22.) nem uralta el a 80-as évtized olasz irodalmát, nem alakult ki belőle művészeti mozgal
makra jellemző koralitás. Sokkal inkább posztmodern korról beszélhetünk ekkor, amelyben a bevett szóhasználat szerint „százféle kultúra, százféle írói nyelv” élt együtt. Irodalomtörténeti súlyt leginkább egy új generáció ekkor jelentkező tehet
séges képviselői adtak a korszaknak.
23.1. A gyors hazai és nemzetközi sikert arató Antonio Tabucchi (1943) pályája kezdetén a történelem felé fordult, hogy a jelen eredetmítoszát kutassa föl benne.
Két „családtörténeti sagá”-jában (Luti, 1997) Gárcia Márquez hatását mutató, má
gikus realista elbeszélésmóddal (vö. 1.12.), valamint jelzésszerű, mitikus hősökkel ábrázolta kilencven esztendő történéseit, s jutott el végül az írás jelen idejéig, azaz önmagáig. Második pályaszakaszában, a 80-as években talált rá legsajátabb témá
jára, a lét mögöttes tartományait kutató titokkeresésre. Fernando Pessoa volt ebben írói modellje, a sok portugál helyszín is ennek köszönhető. Ekkori müveire leg
inkább az onirikus technika és az utazás motívum jellemző. Az álomszerűség Tabucchinál a titokkeresés szürrealisztikus, tudatot és tudatalattit összekapcsoló módja, megjelenési formái a felidézéstől (az emlékképektől) a spiritiszta színezetű találkozásig terjednek (a Requiem narrátor-énje találkozót remél a halott Pessoával).
Az utazás a valóságos dimenzióból rendszeresen metaforikussá tágul. A pálya- szakasz legsikeresebb regényében, az Indiai noktiirnben (.Notturno indiano) a főhős kereső útra indul, ám utazásából megismerés-út lesz: elveszett barátja helyett ön
magára talál. A Visszája játék (Il gioco del rovescio) című elbeszéléskötetben az utazás átváltozás-utakká válik: valóságos hősökről ellenkező megvilágításból ka
punk képeket (Dolores Ibarruri keserű könnyeit hullatja), fiktív hősökre történetük végén vetül ellenfény (címadó elbeszélés). A titokkeresés ekképpen a valóság több
értelművé válásához, látszattá oldódásához vezet. E korjellemző eljáráson kívül
más formajegyek is a posztmodernizmus poétikájához kötik az új pályaszakasz müveit; ide utalja őket a valós események átiratszerü, képzeletbeli kiegészítése; a valóság és a látszat elbizonytalanító, virtuóz keverése; a véletlen mint szervező erő írói eszköze; az írást imitáló írás motívuma.
A 90-es évek azután újabb változást hoztak a pályaképben; megjelent az erkölcsi
politikai elkötelezettség motívuma, s ez műfaji változást is eredményezett, a regény
műfajt nemcsak a realizmus felé irányította, hanem terjedelmében is kitágította valamelyest (Állítja Pereira/Sostiene Pereira).
23.2. Az ismertség lassúbb, de egyértelmű útjait járó Daniele Del Giudice (1949) sajátosan posztmodern témával indult: A wimbledoni stadion (Lo stadio di Wimbledon) című regényében egy alig publikáló olasz író emlékét kutatva a nem
írás magatartásmintáját kereste. Műve azonban csak bölcseleti értelemben önrefle
xiós, nincs benne föltárt és illusztrált módszertan (vö. 1.22.), az írás itt még nem önmaga mikéntjét, hanem önmaga lehetőségeit és értelmét vizsgálja (hat-e az írott szó, erősebb-e nála az irodalomszervező hallgatás). Hasonló intellektualizmus jel
lemzi Del Giudice későbbi műveit is, a pályakezdő témához illően kevés regényt és elbeszélést. Legjelentősebb közülük a Nyugati atlasz (Atlante occidentale), amely
ben az önreflexió motívuma egyetemes emberi problémává tágul. Egy finom ár
nyalatokkal leírt barátság felszíne alatt a végső törvény keresése folyik a regény
ben: a fiatal atomfizikus hős a kísérleti jelek helyes értelmezésével a világegyetem legtávolabbi múltjába pillanthat vissza, az idős író pedig az emberi világ hasonlóan sűrű jeleiből létünk összképét láthatja meg. A jelolvasás tematikai motívumát az írástechnika is követi; a regényuniverzum szerteágazó, tudományosan is aprólékos leírások sokaságából épül fel, a művet enciklopédikusság jellemzi. Az elbeszélés
mód hagyományosan realista, az eseményeket (olykor a szereplők hangján is szóló) külső narrátor meséli el, ám a regény végére egy apró posztmodern játék is belopa
kodik: a történet, amelyet olvasunk, a fikció szerint megíratlan marad.
23.3. Andrea De Carlo (1952) a beilleszkedés-probléma új, személytelen ábrá
zolásmódját és a hiperrealizmus műfaji újdonságát hozta az olasz irodalomba. Tej
szín vonat (Treno di panna) című pályakezdő regénye a szemléltetés olyan iskolái
val rokon, mint a francia nouveau román, a képzőművészeti minimál art és a kora
beli show don’t teli (láttasd, ne mondd) írástechnika. A regény narrátor-hőse a maga fotós látásmódjával vezeti végig az olvasót a történések amerikai helyszínein, minden apró részletet megfigyel, sikerkereső útjának mindennapos kis kalandjait a géplencse tárgyilagosságával írja le, és a dialógusok tényszerű közlésével doku
mentálja. Ezt a sikeresnek bizonyuló ábrázolásmódot De Carlo a későbbiekben is sokszor alkalmazta még, noha műveit mindinkább igyekezett mozgalmasabb, fe- szültségkeltőbb cselekménnyel kitölteni (Kalitkába és röptetőbe zárható madarak / Uccelli da gabbia e da voliera, Yucatan). Az önéletrajzi ihletésű és fotós-filmes szerkesztésű regények mellett azonban hamarosan megjelentek életművében más témák és más írói eljárások is; megszületett egy science-fiction színezetű politikai parabola a romlott demokráciát jóságos diktatúrára váltó, de kísérletébe belebukó
ifjú idealistáról (.Macno); megszületett egy realista formanyelvű számvetés arról, hogy a társadalmi változtatás radikális útjainál megvalósíthatóbb a kivonulás (Ket
tőből kettő / Due di due); a 90-es évek elején pedig megszületett egy újabb sikert hozó, posztmodern árnyalatú, ám hagyományos cselekményszálakon futó művész- és szerelmi regény (A csábítás technikái / Tecniche di seduzione).
23.4. Sebastiano Vassalli (1941) a kísérleti irodalom képviselőjeként kezdte pá
lyáját, alaptémája azonban már ekkor is egy racionális-morális ítélet, „a történelem esztelensége” volt. Nyelvi paródiával - archaizálással, szószaporító dagályosság
gal, stílusrétegek keverésével, holt nyelvi elemekkel, szójátékokkal -, valamint beszélő nevekkel ábrázolta a XX. századi két nagy diktatúra és a későbbi olasz terrorizmus szellemiségét, aktív szereplőit vagy hódoló figuráit (A bolhairtó érke
zése / L'arrivo della lozione, Kéktenger / Mareblù, A széllakók / Abitare il vento).
Igazi műfaját azonban a hagyományos nyelvezetű tényregényben találta meg, a 80-as évek közepén. Előbb Dino Campanáról (1.4.2.) írt oknyomozó életrajzot, s mutatta ki benne a kor és a környezet felelősségét a költő tragikus sorsáért (Az üstökös éjszakája / La notte della cometa), majd egy ideig meg is maradt e műfajnál, mely
hez bőséggel szolgáltattak neki témát a különféle korok történelmi képtelenségei vagy bűnei: az olasz etnikai többség alárendelt helyzete Alto Adigében (Vér és f ö ld / Sangue e suolo), a futurizmus bálványozott alakjainak szerepe Firenzében (Az elek
tromos hálófülke / L'alcova elettrica), a diktatúra-demokráca átmenet ellentmon
dásai a második világháború utáni Olaszországban (A világ aranya / L'oro del mondo), boszorkányper a XVII. század elején (A látomás / La chimera), gyenge - elméjűek üldözése a XVIII. században (Marco és Mattio / Marco e Mattio). A mű
vek hiteles történelmi tényekre, levéltári dokumentumokra támaszkodnak, a re
gényfikció hozzáadására narrátori jelzések figyelmeztetnek. Az elbeszélő irodalom legősibb eleme, a fabula tér vissza bennük, azaz csaknem mindig gazdagon cse
lekményesek. Nyelvezetüket pontosság, kidolgozottság, elegancia, könnyedség és sodró mondatritmus jellemzi. író és olvasó posztmodern kori egymásra találása (1.22.) ezúttal a narrativitással valósul meg.
A posztmodernizmus azonban közvetlenebbül, egy sajátos átértelmezéssel is jelentkezik az életműben. Az 1999-es Végtelen szám (Un numero infinito) a tör
ténelmi oknyomozást vízióval egyesíti, s ezáltal példázattá válik: hőse - Vergilius, az áruló értelmiségi - megrendelésre történelmet hamisít.
23.5. Valerio Magrelli (1957) fiatalon vált a kortárs olasz líra elismert képviselő
jévé. Abban az időben, amikor nemcsak az írói, hanem a költői nyelv is „százféle”
volt, az ő versnyelve gondolatiságával, filozofikus mélységeivel, logikai építkezé
sével és fogalmi szabatosságával tűnt ki a többi közül, „higgadt logikai egyenletek rendjét” mutatta (Giovanardi, 1996 - III.23.1.1.). Latin című pályakezdő kötete - Ora serrata retinae (’Az ideghártya szegélye’) - oldottan szabályos és szabad vers
sorokból építkezik, s ezeket különféle lexikai és szintaktikai eszközök teszik prózai jellegűvé: következtető kötőszók (tehát, nos, ellenben), tudományos szakszavak (fokozat, dioptria, elemi, syzigium), logikai láncot képező egyszerű mondatok.
A hasonló eszközöket alkalmazó második kötet után, 1992-ben Magrelli még radi
kálisabb prózaisággal jelentkezett. A Kopogástani gyakorlatok / Esercizi di tiptologia szövegei (III.23.1.2.) immár formájukban és műfajukban is próza természetűek (le
írások, történések, elemzések, jegyzetek), ám rendre megbúvik bennük valamilyen versszerű vagy éppenséggel versszervező elem (az ismétlés funkciójú, egyszerű felsorolástól egészen a bonyolult költői képet teremtő metaforasorig).
Magrelli fö témája a XX. század végi ember léthelyzete; helye, eligazodása, énazonossága a világban. Hangja a pályakezdő kötetekben racionális hitet és biz
tonságot sugall, később azonban mindinkább föltűnik benne a kétely és az aggoda
lom, s az új kifejező eszközök is a hangváltással együtt jelentkeznek.
23.6. Ennek a generációnak képviselőjeként indult el pályáján Aldo Busi is (1948), aki erősen önéletrajzi indíttatású műveiben a társadalmi közmegegyezés, a bevett viselkedési normák értékrendjét igyekszik radikálisan kitágítani. Nyelvi esz
közei azonban a nyerseségtől a pastiche kifinomultságáig terjednek, gazdagon sok
féle nyelvi regiszterrel kíséri szándékát. Irodalmon kívüli eszközöket is közlésmód
ként használ, közszereplései a műveket folytató happeningként is értelmezhetők.
Rövid élete ellenére is meghatározó jelentőségűnek látszik a nemzedéktárs Pier Vittorio Tondelli (1955-1991), aki 1980-as Új libertinusok {Altri libertini) című elbeszélésfüzérével (saját meghatározása szerint „epizódregényével”) elsőként al
kalmazta azt a megszüretlen ifjúsági argó nyelvet, amely másfél évtizeddel később a fiatal olasz irodalom elterjedt kifejező eszköze lesz (1.24.). A harmincas éveiben járó Tondelli már a huszonévesek elismert elődjének számított, indulásukat gyakor
lati eszközökkel is támogatta, írásaikból antológiákat szerkesztett.
Egészen más kultúrkörből merít a jóval idősebb, szépírói művekkel azonban szintén ekkor jelentkező Claudio Magris (1939). A germanista tudós Magrisnak az olasz irodalom a hazai hagyományokban igen ritka esszé műfaj meghonosítását köszönheti, az életmű számos példája közül is kiemelkedik a Duna {Danubio) című esszéregény.