• Nem Talált Eredményt

A sokféleség kánonjának kora (I)

In document SZÉNÁSI FERENC SZÉNÁSI FERENC (Pldal 81-84)

Lírai-elégikus, lélekábrázoló és allegorikus próza, népi komédia

Amikor a neorealizmus egységesítő-tipizáló szemlélete és egyszerűségre törek­

vő kifejezésformái mindinkább alkalmatlannak bizonyultak az individualizálódó kor ábrázolására, az ellentétes áramlatként jelentkező neoavantgárd (1.18.) csak a radikális megújulásnak szabott irányt, a hagyományosabb útkeresés nem vezetett hasonlóan markáns, uralkodó formához, s így az irodalmi kánon nemcsak a szoká­

sos hagyomány-modernség kettősségre szakadt, hanem többfelé ágazott.

17.1. Az egyik új tendencia az a lírai hangvételű, lélektani mozgatóerőket kutató írásmód volt, amely önállóan vagy árnyalatként már a neorealizmus korszakában is megjelent. A neorealista elkötelezettséggel és tematikával dolgozó szerzők közül elsősorban Carlo Cassola (1917-1987) volt az, aki politikummal átszőtt és ellenál­

lás kori történeteiben is a szereplők jellemrajzán át láttatta az eseményeket. Cassola addigra már kidolgozta és rendszeresen alkalmazta a szublimináris poétikát {teoria del subliminare), vagyis azt a módszert, amellyel a valóság hiteles ábrázolását apró mozzanatokban, „a gyakorlati tudat küszöbe alatt” {sub limine) kereste. Ennek jegyében Fausto és Anna {Fausto e Anna) című, 1952-ben megjelent regénye is

elsősorban szerelmi történet, a partizánharcok mintegy valóságközegként, az ifjú férfihős erkölcsi és érzelmi fejlődésének fontos állomásaiként vannak benne jelen, s ennek megfelelően történelmi egyértelműség helyett belső konfliktusokkal terhe­

sek (a ’ne ölj’ tilalmával, a parancsnoki felelősségérzettel és így tovább). Az ugyancsak történelmi-politikai események közt zajló Bűbe szerelmese pedig {La ragazza di Bűbe) a női és egyben emberi hűséget állítja középpontba (egy szerel­

met már nem érző lány ifjúságát föláldozva is megvárja börtönbe zárt kedvesét), s ekként hajlik a jellegzetes cassolai elégia felé. Később, a neorealizmus korszakán túl Cassola már a történelmet is elhagyta regényeiből, s keserű világképét kizárólag hétköznapi dimenzióban fogalmazta meg. Moralizmusáért és érzelemvilágot feltáró írásmódjáért a neovantgárd követői ekkortájt meg is bélyegezték: a 60-as évek Lialájának, azaz érzelgős regényírójának nevezték.

E megítélésben osztoznia kellett vele a történelmet hasonlóan emberi sorsokon át bemutató Giorgio Bassaninak is (1916-2000), aki a ferrami zsidóság életének lírai hangú krónikásaként vált ismertté. Bassani a faji törvények időszakától a há­

ború utáni plebejus szemléletig kíséri végig a történelemben hőseit, a kisváros jó­

módú zsidó polgárait, akik előbb származásuk miatt létükben vannak fenyegetve, később szociális helyzetük miatt éreznek maguk körül társadalmi feszültségeket.

A történelem azonban Bassaninál is csak valóságközeg, az elbeszélő művek hősei személyes, emberi fájdalmaikat élik - beteljesületlen szerelmet, magányt, sivár családi életet és így tovább -, s a kudarcok okai között a történelmi helyzet csupán a legfőbb ok, mellette ott a többi is. Az életmű legsikeresebb darabja a Finzi- Continiék kertje (// giardino dei Finzi-Contini), amely az első személyi! narrátor szerelmi érzelmei által hozza szeretetteljes közelségbe a címben jelzett, sorstársai­

tól is távolságot tartó család tagjait, s fizikai elpusztításukkal szemben maradandó irodalmi emléket állít nekik.

Tornasi di Lampedusa (1896-1957) már halála után, A párduc {Il gattopardo) című regényének posztumusz megjelenésével keltett hasonlóan éles vitát, s immár nem is annyira lírai hangvételével, mint inkább történelem-szemléletével. Az Itália egységesülése idején játszódó regény egy ősidőktől mozdulatlan, változásra kép­

telen Szicíliát mutat be (hasonlót ahhoz, amelyet Brancati írt le a Szicíliai don Giovannib'dn - 1.13.3.), s a neorealista normáktól jócskán eltérően egy arisztokrata főhős sorsán át, az ő felvilágosultan szkeptikus és bölcsen ironikus látásmódjával.

A hétköznapi életet egészséges derűvel, sőt érzékiséggel élő Fabrizio herceg nem­

csak tisztán látja osztálya végromlását, hanem megadóan segédkezik is benne, mert Garibaldihoz csatlakozó, kedvenc unokaöccsével együtt vallja: „ahhoz, hogy min­

den a régiben maradhasson, változtatnunk kell”. Sokat mondó adalék, hogy Vittorini lektori elutasítása után éppen Bassani volt az, aki a könyvet 1958-ban kiadáshoz segítette.

17.2. Elsa Morante (1912-1985) a lírai hangot olykor egyenesen poézissé telje­

sítette ki regényeiben. Ugyanakkor a realista ábrázolásmódot erős pszichologiz- mussal és erős mesei átlényegítéssel vegyítette. Hőseit sorskiigazító fantáziával

ruházta fel, képzeletük által a valóságot az ábrándok, a mesék, a mítoszok világába helyezte át. Már a neorealizmus legintenzívebb időszakában is ekképp járt el. Az 1948-as kiadású Hazugság és varázslat (Menzogna e sortilegio) című család- regényben, amelyet Cervantes és Ariosto mintájára egy műfaj utolsó darabjának?„a földkerekség legutolsó regényének” szánt, felnőtt hősök építenek föl maguknak hazug ábránd világot, s a képzelgést mint családi vonást nemzedékeken át őrzik és gyakorolják. Az 1957-es Arturo szigeté ben (L ’isola di Arturo) a vágyálmok szövö­

getése már természetes életkori sajátosság: a félárva kamaszhős világjáró felfede­

zővé mitizálja titkos útjait járó, bűnöző homoszexuálisok közt élő apját. A belső narrátor (Arturo) hangjában igen erős az írói személyesség, a meséivé és poètikussá finomuló prózaszöveg lírai önvallomás: Arturo alakjába Morante a maga gyermek­

kori traumáit vetítette bele, miután ezek családtörténetét előző művében már - ugyancsak áttételesen - alaposan körüljárta. Más szóval az újabb regénnyel legsa- játabb módszerére lelt rá: a képzelgés fájdalmas családi vonását fájón lírai fantázia­

irodalommá nemesítette.

A 60-as évek társadalmi-politikai ütközeteit követve Morante még egyszer visz- szatért a családregény becsvágyó tervéhez, mi több, hőseinek sorsán át az egész XX. századi történelmet kívánta regénybe foglalni. A nemcsak eszmei, hanem irodalmi értelemben is kihívó vállalkozás A Történelem (La Storia) című, sokszáz oldalas regényben öltött testet, s ez az 1974-ben kiadott mű jelentősen hozzájárult a hagyományos elbeszélésmód új itáliai térhódításához, a narráció visszatéréséhez is, ami azonban a század olasz irodalmának már újabb fejezete (1.21.).

A visszafogottabban lírai, kortárs nőíró Natalia Ginzburgot (1916-1991) a csa­

lád témája, a történelem hétköznapi léptékű megközelítése és a lélektani ábrázolás központi szerepe Morantéval rokonítja, az ő hangját azonban inkább „gyöngéd, lehangolt, kicsinyítő béketűrés” jellemzi (Pampaioni). Ginzburg korán kezdett pub­

likálni, s Valamennyi tegnapunk (Tutti i nostri ieri) című regényével a neorealiz­

mus történelmi elkötelezettségéhez is közel került, legjellegzetesebb művei azon­

ban személyes hangvételű emlék-történetek; bennük egy első személyű női narrátor mesél környezete mikrovilágáról. A visszatérő téma legsikeresebb feldolgozása az 1963-as Családi szótár (Lessico familiare), amely már a fikciót is nélkülözi: távol- ságtartóan ironikus személyes memoár.

17.3. Még a neorealizmus uralma idején, 1952-ben született meg annak az új fantázia-műfajnak első darabja, amely a közben klasszikusan realista módszerrel is dolgozó Italo Calvino nevéhez fűződik. 1957-ben és 58-ban azután a sajátos mű két hasonlóval egészült ki, és vált (1963-ban) Eleink (1 nostri antenati) címmel triló­

giává. A kritika jobb híján mesének, meseregénynek definiálta a műfajt, ponto­

sabbnak látszik azonban a parabolaregény elnevezés (Szénási, 1994), mivel a mesei elem mindhárom műben egy alaphelyzetre korlátozódik, a történet pedig egye­

temes érvényű példázat a valóságról. A kettészelt őr gróf (il visconte dimezzato) egy ágyúgolyótól széttépett, jó és rossz félemberre szakadt őrgróf alakjával a gon­

dolkodásmódban, erkölcsökben, politikai viszonyokban végzetesen kettészakadt,

tudathasadásos világot képszerűsíti. A famászó báró {Il barone rampante - III. 19.1.), amelynek alaphelyzete nem is annyira csodásán, mint inkább képtelenül mesei - a főhős egész életét a fákon tölti - a vállalását következetesen végigvivő ember apo- teózisa, s egyben a ’részt vállalni vagy kívül maradni’ értelmiségi dilemma calvinói megválaszolása is: a korral való együttélés vállalható formája a távolságtartó társulás, a „földközeli integráció” (Cases, 1970). A nemlétező lovag {Il cavaliere inesistente), melynek főhőse egy üres páncél, a puszta akarat és a puszta logika által létező, s ezért minden eszményt formasággá torzító létmódot önti parabolatörténetbe, kese­

rűen kritikus éllel. A három mű együtteséből már az új műfaj alapmodellje is vilá­

gosan kitetszik: egy indítókép a valóságos eseményeket a fantasztikumba helyezi át, s a fantasztikum így a valóság képi mása, allegóriája lesz.

17.4. Dario Fo (1926) színházának népi jellege nem idegen a neorealizmustól, amelynek korában született, eszközei azonban jócskán meghaladják a neorealiz- must. Fo egyedülálló jelenség; a commedia dell’arte, a farce, a kabaré és a groteszk színház hagyományaiból sajátos színjátszást teremtett. Ennek középpontjában a színész-író-rendező áll, azaz saját maga, aki a színpadon „a nép bohóca”-ként {giullare del popolo) kifigurázza a világot. Ez a bohóc alkalmi kontaktusban áll a közönséggel, sokat improvizál, sokat bíz a mimikára és a taglejtésre, sokat aktualizál. A 60-as évek közepétől ez az aktualizálás nyílt (baloldali) politizálássá vált, a darabok címeiben napi események, szlogenek, politikusnevek tűntek föl. Fo ekkor a nyelvjárások és a köznyelv funkcionális keverésével, valamint a nem létező és mégis érthető halandzsanyelv {grammélót) alkalmazásával némiképp a kísérleti irodalomhoz is közeledett. Ez idő tájt írta a fő művének számító Bohó misztériumoi is {Mistero buffo), amely a középkori műfaj profán vígjáték változata, s a hazugsá­

got, a képmutatást, a színlelt erkölcsöt leplezi le, a szokásos nagyon egyszerű nép­

nyelven. A népi komédia megújításáért Fo 1997-ben Nobel-díjat kapott.

18. A radikális újítás századközepi mozgalma

In document SZÉNÁSI FERENC SZÉNÁSI FERENC (Pldal 81-84)