Cesare Pavese életműve, P. Levi, Moravia és Calvino ekkori pályaszakasza
15.1. A neorealizmus korának legnevesebb szerzője, Cesare Pavese (1908-1950) mindössze egy-egy jellegzetes téma révén érintkezett a neorealizmussal - anti- fasizmus, ellenállási harcok, vidéki helyszínek -, poétikája távol állt a kor fő áram
latáétól. Már a neorealizmus mintaadó müvének tekintett, 1941-ben megjelent Fal- vaid sem volt valódi minta: a vidék és a paraszti élet ábrázolását már ebben a műben is áthatotta az a rendszeres szimbolika, amely hamarosan Pavese müveinek legsajátabb jellemzőjévé vált, s realizmusát líraian mitikussá lényegítette át.
Pavese 1940-től tudatos alapossággal kezdte tanulmányozni a néprajzot, az antro
pológiát és a mélylélektant, s Frazer, Freud, Jung és Kerényi tudományos művei, valamint Vico filozófiája, a XIX. század végi irracionalizmus tanai és Thomas Mann elmélkedései nyomán olyan mítoszelméletet dolgozott ki, amelyet azután
egész írói életművében rendező elvként és módszerként használt. Ez a poétikává átalakított mítoszelmélet abból indult ki, hogy az emberi megismerő tevékenység mindig egy rejtett alapismeretre támaszkodik, melyet az egész emberiség az őskor
ban, az egyes ember pedig az ennek megfelelő gyermekkorban szerzett meg "(„soha
sem először látjuk a dolgokat, mindig másodjára”). Mivel a primitív ember sok- jelentésű jelképekben ragadta meg a valóság mozzanatait, e jelképek azóta is mindannyiszor újra konkretizálható tudásként, mítoszként élnek tovább bennünk.
Vagyis a mítosz nem más, mint „egyszer és mindenkorra érvényes eset, amely újabb és újabb jelentésekkel telik meg”, elsődleges, ősi ismeret: „a vér emlékezete”.
Hasonlóan jelképformáló, mítoszteremtő gondolkodású a gyermek is, ezért a kol
lektív mítosz mellett valamennyiünknek létezik egy magánmítosza is. A hiteles megismerés tehát a kollektív és a magánmítosz párhuzamos fölfejtésével történhet, a kívánatos módszer pedig - az író számára is - az elemző emlékezés. „A valamit is érő modern művészet nem más - vonta le a végkövetkeztetést Pavese -, mint visszatérés a gyermekkorba. Állandó mozgatója a felfedezés, amely legtisztább formájában csak a gyermekkor fölidézésével valósulhat meg.”
Az egyetemes és a magánmitológia alapján azután a pavesei életműben világo
san kirajzolódik egy állandó jelképrendszer, amely a vidék és a város alapvető ellentétére épül. A vidék mítoszőrző, de önmagában is kettős természetű: a termő
föld síkvidéke az ősi vadságot, a szenvedélyeket, a nyers erotikát, a dionüszoszi féktelenséget hordozza magában, a dombvidék pedig a gyermekkori emlékeket és a szelídebb érzékiséget. A városban már elvesznek a mítoszok, az ifjú felnőtté érik, s eközben tartalmatlan kapcsolatokra, végső soron pedig magányra lel. A visszatérés ősi toposza ebben a kettősségben sajátos jelentést kap: a hősök egy szükségképpen elveszített gyermekkori világba (vidékre) vágyódnak vissza, amelyből szükségkép
pen a felnőtt világba (a városba) kell újból elvágyódniuk. Az elsődleges jelkép- rendszert egy másodlagos is kiegészíti: a vidéki történések többnyire nyáron zajla
nak, a szenvedélyekhez illő melegben és a termékeny vegetáció díszletei között;
a városi események fő évada viszont a tél, amikor az ifjú hősök kevesebb belső indíttatásból keresik érzéki kapcsolataikat, gyakran az utcákat róva, lehangoló eső
ben, a lámpák gyér fényénél.
Aszerint, hogy a jelképek mennyire válnak meghatározóvá az egyes művekben, maga Pavese is rendszerbe foglalta prózai életművét; a sor az alapvetően natura
lista ábrázolásmódtól (A társ) a szimbolikus valóságábrázoláson át (Ház a dombol
dalon, Az ördög kastélya, A hold és a máglyák) a kizárólagos jelképnyelvig terjed (Párbeszédek Leucóval).
Elválaszthatatlanok a jelképrendszertől a meghatározó témák is: felnőtté érés, szellemi és érzelmi önépítés, boldogtalan vagy üres társkapcsolatok, magány, a visszatérés-elvágyódás kettőssége, a töprengő értelmiségi helykeresése a cselekvő világban.
Pavese költőként indult; Fáraszt a munka (Lavorare stanca) című, 1936-os kia
dású kötetében a 30-as évek elején írt verseit gyűjtötte egybe. Az ekkor uralkodó
hermetista irányzattól (1.11.) merőben eltérő költészettel jelentkezett, olyan epikus hangvételű versekkel, melyeknek az azóta is használatos „elbeszélés-vers” (poesia- racconto) műfajnevet adta. Az eseményeket leíró, párbeszédeket idéző, narratori közbevetéseket alkalmazó kis poémáknak sajátos versformát is talált: Walt Whitman nyomán (akiről egyetemi diplomamunkáját írta) szabad versre emlékeztető alakza
tot dolgozott ki, amely általában 13 szótagból állt, 4-5 hangsúlyt tartalmazott, ám teljességgel a prózanyelv képzetét keltette (vö. Déltengerek, III. 15.1.). A költészet
tel később sem hagyott föl teljesen, későbbi versei az Eljön a halál és szemeddel néz rám (Verrà la morte e avrà i tuoi occhi) című, posztumusz kötetében jelentek meg.
Az olasz irodalom klasszikusává azonban prózai életműve avatta. Első két regé
nyét (1.13.2.) néhány elbeszélés, majd pedig a jelentős művek sora követte. Az 1946- os Augusztusi vakáció (Feria d'agosto) elbeszélés- és tanulmánygyűjtemény, amely a mítoszról folytatott intenzív tanulmányok szépírói és elméleti példatára.
1947- ben az a két prózai kötete jelent meg, amely a közvetlenség-mitizálás skála két végpontját képezi: A társ (// compagno) és a Párbeszédek Leucóval (Dialoghi con Leticò).
A társnak nemcsak általános jelentésvilága közvetlenebb a többi regényénél, a politikai elkötelezettség is közvetlenül megjelenik benne. A fasizmus idején ját
szódó események ifjú hőse eleinte a Pavese-figurák jellegzetes, tartalmatlan városi életét éli, s felnőtté érésében megkísérti az immoralitás is (elszereti nyomorékká lett barátja kedvesét), a körülötte zajló események során azonban lassan öntudatra ébred, és a kommunista ellenállás részesévé válik. A neorealizmus ideológiai vo
nulatába illő pozitív hős lesz, avagy a pavesei jelképrendszer nyelvén szólva: az irracionális létből a racionális létbe lép át.
A Párbeszédek Leucóval a közvetlenséget egyetemességgel cseréli fel: az általá
nos emberi érzelmeket közvetítő és hajdan ugyancsak köznyelvként használt („népi ihletésű”) görög mitológia nyelvén szól. Ám ez a paradox módon kapcsolatkereső új formanyelv (a nyelvjárások „lefelé utat kereső” tendenciájával szemben a kultúra
„fölfelé egységesítő” útját kereste) szükségképpen leszűkítette olvasóközönségét:
az antik istenek és hősök párbeszédei sokkal inkább a hermetista költészet utalásos, sejtető, nehezen megfejthető nyelvére emlékeztetnek. A rövidke dialógusok való
jában lírai elmélkedések, gondolatok a sors által ránk rótt végzetről, vallomások a magányról, a fájdalomról, a halál érzéséről.
A Ház a domboldalon (La casa in collina) együtt jelent meg 1948-ban A bör
tönnel, s a közös köteteim - Mielőtt a kakas megszólal (Prima che il gallo canti) - bibliai utalással jelzi, hogy új regényében Pavese a maga „szellemi árulását” írta meg (Asor Rosa, 1982). A regény első személyű narrátora, aki minden másnál több azonosságot mutat a szerzővel, a dombvidékre menekül a háború elől, s tépelődő önvizsgálattal fogalmazza meg magának, hogy vágyott és egyszersmind fájónak érzett magánya az új helyzetben már vétkes elszigetelődés, elválasztja őt cselekvő
ellenálló környezetétől, és ellentmond saját eszményeinek is. De hamarosan már
a domb sem töltheti be jelképfunkcióját, nem lehet a városi világgal szembeni menedék, mert immár a történelem is irracionálissá vált, az ősi vadság a háború képében elárasztja az egész világot. A regényzáró halálvízió is jelképessé emeli a történelmet, jók és rosszak, ellenségek és szövetségesek helyett egyetemesen áldozattá váló emberek halnak meg, s az élőktől egyetemes önvádat követelnek:
„minden elesett hasonlít arra, aki életben marad, és magyarázatot kér tőle”.
A felnőtté érés fejlődésregénnyé tágított motívumát szintén egy összefoglaló kötet, A szép nyár (La bella estate) gyűjti egybe. A három történet külső és belső ideje is rövid, mindhárom a fejlődés beavatásmozzanatát ragadja meg. A címadó kisregény naivul tiszta, ártatlan lányhőse az érzelmek nélküli erotika vérbajjal is terhelt városi világába érik bele: „vezess te”, mondja a történet zárszavaként züllött barátnőjének. Az ördög kastélya {Il diavolo sulle colline) egyetemista narrátorának tapasztalatgyűjtése a szelídebb jelképet hordozó dombvidéken történik, ám a lélek
tani útvesztőkből felfakadó bűnök és szenvedélyek éppoly kísértőek: tüdőbeteg, kábítószeres ismerősének önfeláldozó, ám szabadosán viselkedő feleségébe barátai
hoz hasonlóan ő is beleszeret. A Barátnőkben (Tra donne sole) Pavese gazdagon ábrázolt, eleven nőalakjai közül a legtitokzatosabbal találkozhatunk, az ugyancsak ifjú Rosettával, aki látszólag minden ok nélkül öngyilkos lesz. A rejtély megoldását alighanem a jól ismert Pavese-motívum jelenti: a felnőtté érés traumáját élő lány úgy marad társnői között magányos, hogy nem kapja meg sem a szükséges ma
gányt, sem a magány szükséges feloldását.
Az utolsó regény, A hold és a máglyák {La luna e i falò - III. 15.2.) az életmű legtöbb alapmotívumát magában foglalja. Az amerikai emigráns főhős olaszországi szülőföldjére, gyermekkorának síkvidékére látogat vissza, s emlékein át sorsának teljesebb megismerését keresi. Földjének babonáin, történetein, mítoszán keresztül azonban a világról is teljesebb képet kap. A valóság és a mítosz két síkja a regény
ben egyszerre van jelen, a közvetlen jelentések jelképpé transzponálása folyamatos, s ezáltal a prózanyelv is folyamatosan lírával itatódik át. „Az eddigi legnagyobb tett” írta róla naplójába Pavese. S nem is múlhatta már felül, mert kevéssel meg
jelenése után az önkezü halált választotta.
Élet és életmű Pavese esetében eggyé vált, a kettő egymást felerősítve adta hírül a háború utáni ember tépelődő, tragikus magányát. A téma világhírű filmes feldol
gozója, Antonioni hamarosan A barátnőkből készült forgatókönyv alapján kezdte hírül adni ugyanezt.
15.2. Primo Levi (1919-1987) abban az időben adta ki először lágerregényét, amikor a neorealizmus dokumentáló típusú művei különös becsben álltak. Okkal feltételezhetjük tehát, hogy éppen azért maradt sikertelen, mert más volt, lényege
sen több, mint dokumentum. Az olasz irodalomkritika csak akkor fedezte föl érté
keit, amikor a neorealizmus korszaka már lehanyatlott.
Az Ember ez? {Se questo è un uomo - III. 16.1.) ma már a holokauszt-irodalom klasszikus művének számít, és éppen azon többlete miatt, amely a krónikajelleg fölé emeli. Levi, aki zsidó partizánként került egy Auschwitz melletti koncentrációs
táborba, az első személyű és valósághű történetmondás ellenére élményeiből nem emlékiratot, hanem regényt írt. Elbeszélői jelenből visszatekintő és kívülről elemző narrátor-énjétől sikeresen elkülönítette múlt időben létező, az eseményeket belülről megszenvedő szereplő-énjét, s ezáltal mintegy realista típusalakot teremtett, és realista összképet adó szerzői magatartást vett fel. A történetsor gondolati rendbe foglalására, azaz a szerkesztésre is regénytechnikát talált: a lineárisan kezelt cse
lekményidőben a vízszintes időtengelyt függőlegesen át- meg átmetszve, tanul
mányírói rendszerességgel követik egymást a lágerélet tematikus fejezetei. Az írói magatartás alapvetően intellektuális: Levi nem érzelmeket kelteni, nem elborzasz- tani akar, az események részleteiben és egészében is a folyamatok természetét, okát és magyarázatát keresi. Nyelvezete ehhez illően pontos, szikár, már-már tárgyila
gosan szűkszavú. Mondatai a tények erejétől súlyosak.
A könyv 1956-os újabb kiadásának hazai és külföldi sikere után Levi Fegyver
nyugvás (La tregua) címmel megírta a történések folytatását is: a tábor túlélőinek haza vezető útját. A borzalmak leírásához hasonlóan az öröm leírásában is mértéket tart, a súlyos tárgyilagosság után fokozatosan tér át az érzelmi színezetű hangnem
re, s ebben már a derű, sőt a felszabadult humor is helyet kap. A fegyelmezett szűkszavúságot is mindinkább gazdag mesemondás váltja fel, a váratlan és képte
len fordulatokkal teli hazautazás már-már pikareszk jelleget ölt a regényben.
A lágertéma később is vissza-visszatér Levi írói pályáján, novellákban, versek
ben, s végül egy esszéregényben is, amely az Ember ez? egyik fejezetének válto
zatlan című kibővítése (Akik odavesztek és akik megmenekültek / I sommersi e i salvati). A kémikusból végleg íróvá lett Levi azonban más történelmi és társadalmi témákkal is kiegészítette jelentős életművét (lásd 1.21.1.).
15.3. A neorealizmus éveiben Alberto Moravia egy kötetnyi novella erejéig a szegények világa felé fordult (Római történetek / Racconti romani), ám változatlan írói magatartással és elemző módszerrel. Történeteinek helyszíneivel és szereplői
vel a neorealizmus közegét idézte fel, együttérző elkötelezettség helyett azonban továbbra is a kíméletlen tárgyilagosság hangján szólt. Róma boltosai, pincérei, munkásai, alacsony sorú szélhámosai a maguk módján éppoly erkölcstelennek bizonyulnak e novellákban, amilyenek A közönyösök polgár hősei voltak. Egy ár
nyalatnyival több írói együttérzés jut A római lány (La romana) első személyben beszélő, szegény és szerencsétlen sorsú hősnőjének, akinek prostitúcióhoz vezető és kivezető utat nem találó története még a háború előtt játszódik.
Moravia igazi közege azonban a polgárvilág maradt. A háború után már állan
dósult írói módszerrel folytatta e létforma elemzését: egy-egy megvizsgálandó problémát választott témául, s ezeket mintegy tanulmányírói logikával formálta művekké. Probléma-témáit fogalmi címekkel nevezte meg: Az engedetlenség (La disubbidienza), A hitvesi szerelem (L'amore coniugale), A megvetés (Il disprezzo), A megalkuvó (Il conformista). Az 50-es évtized végén, amikor a neorealizmus he
lyébe széles körben is a személyes, lélektani problémák irodalmi vizsgálata lépett, újrafogalmazta pályakezdő témáját, és Az unalom (La noia) című regényében a kö
zönyt immár elidegenedésként mutatta be.
15.4. „Megváltozott a dolgok zenéje”: így jellemezte képletesen Calvino azt a társadalmi-lélektani változást, amelyben nem tudott már a neorealizmus társada
lomformáló hitével írni. Az ábrázolás hitelesebb és tágabb lehetőségeit keresve két irányba indult tovább: a parabola nyelvén egyetemes számvetést készített (1.17.3.), am ár novelláiban és első regényében is (1.14.) megmutatkozó hagyományos rea
lizmussal pedig a háború előtti és utáni hazai valóságról adott kritikai szemléletű képet. Utóbbi műveinek uralkodó műfaja a „hosszú elbeszélés” (racconto lungo);
ebben a formában írta le egy kamaszfiú nézőpontján át Olaszország háborúba lépé
sének éveit (A háborúba lépés / L'entrata in guerra), valamint felnőtt narrátorok
kal a háború utáni társadalmi visszásságok belső természetét (A rablóhangya / La formica argentina, A szmogfelhő / La nuvola di smog). A realista ábrázolásmódú müvek kései, utolsó darabjával viszont (A szavazatszedő egy napja / La giornata d'uno scrutatore) már folyton megújuló pályájának experimentalista korszakát készítette elő (1.20.1.).
15.5. A neorealizmus korában jelentkeztek érett kötetekkel azok a lírikusok is - Giorgio Caproni, Sandro Penna, Attilio Bertolucci -, akik azóta a klasszikusokéhoz közeli rangot szereztek maguknak, s akiket ugyancsak egy régebbi gyökerű, egye
temesebb formanyelv különböztet meg koruktól. Róluk, mivel jelentős műveiket pályájuk későbbi szakaszában alkották, az antinovecento-líra összefoglaló tárgyalá
sánál lesz szó (1.21.).