Azt a jelentős lépést, amelyet a Mattia Pascal két életével Pirandello tett az olasz regény formai, szemléleti és tematikai megújításában (1.7., III.7.1.), Italo Svevo (1861-1928) teljesítette ki a világirodalom fő áramához kapcsolódó regé
nyével, a Zeno tudatával (La coscienza di Zeno, 1923).
Svevo írói pályáját döntően meghatározta trieszti születése és etnikai háttere.
Családjának osztrák-zsidó apai ága ugyan legalább két nemzedék óta olasznak vallotta már magát, és a Schmitz család otthon nem a Monarchia német államnyel
vén, hanem a helyi olasz nyelvjárásban beszélt, Svevo mégis Aron Hector Schmitz néven került be az anyakönyvbe, a világirodalmat pedig - mivel apja németországi középiskolába küldte -, németül kezdte olvasni. Maga is identitást és nyelvet vá
lasztott tehát azzal, hogy olasz író kívánt lenni, s ezt a választását foglalta jelképbe később írói nevével: Italo Svevo szó szerint „sváb olasz”-t jelent. A személyiség
probléma paradox módon még javára is válhatott pályáján, hiszen mint Pirandelló- nál láthattuk, az identitásválság a századelő jellegzetes tünete volt, személyes sor
sán keresztül tehát a kor sarkalatos kérdésében szerzett tapasztalatot; a nyelvi probléma azonban mindvégig alapvető akadály maradt számára, íróként sohasem érezhette az anyanyelv biztonságát (hibázott is olykor), s ami talán ennél is érzéke
nyebben érinthette, a közlés hitelességéért is meg kellett küzdenie: „Az orvos - mondja Zeno szavaival - nem tudja, mit jelent nekünk olaszul írni, hisz tájnyelvün
kön is csak beszélni tudunk, írni nem. Vallomásunk, ha leírjuk, mindig hazug.
Minden egyes toszkán szavunkkal hazudunk!”
A német kereskedelmi iskolákba kényszerített kamaszfiú titokban inkább Schil
lert, Goethét, Heinét, Kömért olvasott, s mindenekelőtt Schopenhauert, aki mintegy szellemi nevelőjévé vált, s akinek tisztelete még írói nevének megválasztásában is közrejátszott. Később Shakespeare, Turgenyev és a francia szerzők is sorra követ
keztek, mi több, ők váltak igazi kedvenccé: Flaubert, Balzac, Zola, Daudet, a Goncourt testvérek. Hazatérése után, már bankhivatalnokként is legszívesebben francia könyvekről írt kritikát kedvenc lapjába, az Indipendente című, radikálisan olasz érzelmű lapba. A hazai szerzők közül leginkább Vergát kedvelte, korai művei
ben a Verga-hatás jól érzékelhető.
Svevo kezdetben drámaírással kísérletezett, azzal a műfajjal, amelyet „a formák formájának” tartott, olyan írásfajtának, amelybe „az élet közvetlenül és pontosan átültethető”. A drámaírással később sem hagyott fel, s darabjait írói újrafelfedezése után ki is nyomtatták és színpadra is vitték, közülük az Egy férj (Un marito)*vá\i ismertté. Szépíróként mégis elbeszélésekkel lépett a nyilvánosság elé (ekkor még Ettore Samigli álnéven), nem sokkal később pedig regényíráshoz kezdett.
Az életmű egésze felől tekintve az Egy élet (Una vita) a Svevo elbeszélői pályá
ját teljesen kitöltő témának, az ember életképtelenségének első regényváltozata.
A tervezett, ám kiadói tanácsra megváltoztatott cím ezt pontosabban tükrözte volna:
Egy élhetetlen (Un inetto). Gozzano (III.1.2.1.), Tozzi (1.4.3., III.4.1.) és Pirandello (1.7., III.7.1.) művei is jól példázzák, mennyire eleven témája ez a dekadentizmus utókorának, hányféleképpen él tovább a XX. századi olasz irodalomban. A kor általánosnak ítélt emberi tulajdonságát Svevo elsőre olyan hőssel testesítette meg, aki a bölcs lemondás schopenhaueri tételét a teljes lemondás formájában váltja valóra. Alfonso Nitti alakjában olyan álmodozó ifjút állított az olvasó elé, aki iro
dalmi és szerelmi álmokat szövöget, ám vágyait eleve elérhetetlennek tartja, ha pedig mégis megvalósulnának (szerelme érzéki értelemben célhoz ér), a megvaló
sulást kiábrándítónak érzi, és végül a halálba menekül. Nitti afféle fordított Julién Soréi, akaratgyengesége neurózis, amely a fajok és egyedek harcán alapuló XIX.
századi életelmélet szerint kirekeszti őt az életből: „Le kell rombolnia ezt a szer
vezetet, amely nem ismer békét; élőként újból belerángatná őt a harcba, amelyre rendeltetett”.
A tág levegőjű regényben a valóság sokféle arca megjelenik: a kishivatalnokok világa, a városi szegénység, a vidéki konvencionalizmus, a művészet, az ébredező női emancipáció és mindenekelőtt a felnőtté érés lélektana, amely a művet elsősor
ban fejlődésregénnyé teszi. A társadalmi problémák és a lélektani motívumok gaz
dagsága miatt a Svevőt bemutató Montale „bátor könyvnek” nevezte az Egy életei, s a visszafogott meghatározásban az esztétikai ítélet visszafogottsága is érződik; a regényt ma is csupán a nagy műhöz vezető út egyik állomásának tekinti a kritika.
A könyv végül magánkiadásban jelent meg (1893-as dátummal 1892 végén, immár Italo Svevo néven), s lényegében visszhangtalan maradt. Svevo tehát a si
kertelenség tudatával foghatott neki második regényének, még az első megjelenési évében.
A vénülés évei (Senilità) az alkalmatlan típusalak újabb változatát. Alfonso Nitti felnőttkori alteregóját állítja középpontba. Emilio Brentani is Triesztben él, hivatal
ban dolgozik, írói képességeket érez magában, érzéki nő szerelmét keresi, de ő már harmincöt éves, egy regényt már a háta mögött tudhat, és szerelem helyett - az életrevalók példáját követve - inkább szerelmi kalandra vágyik. S ami elődjétől leginkább megkülönbözteti: sokkal inkább megfigyelő, mintsem álmodozó. Min
den helyzetet alaposan végiggondol, megvizsgál, elemez. Vizsgálódásának legfőbb tárgya önmaga: „tanulmányozza alkalmatlanságát, hogy legyőzze”. Fejlődésregény helyett immár lélektani regényt olvasunk. A főszereplők külső és belső tulajdonsá
gaikban egyaránt a betegség-egészség tengely két oldalán, szimmetrikusan helyez
kednek el, Brentani és húga a betegséget, Brentani művész barátja és néplány kedvese az egészséget képviseli. Ebben az ellentétrendszerben érvényesíti hatását a művészet és az aktív élet is: hősünk a művészettől gyógyírt kap, az aktív élettől (a szerelmi kalandtól) gyógyulást remél. Próbálkozása azonban kudarcot vall, mert nem szabadulhat valódi énjétől: a könnyű kalandban is azonnal tiszta szerelmet keres. Az ekképpen meg nem talált szerelmet azután elérhetetlen, jelképes távolba helyezi, s lemondását a korán öregedők lemondásának ítéli. Figurája - csakúgy, mint Alfonso Nittié - kétségkívül őriz valamit „a Habsburg-olasz elbeszélő iroda
lom szadomazochista hagyományaiból” (Pullini, 1986).
A regény narrátora még hagyományosan harmadik személyi!, külső elbeszélő, ám a szabad függő beszéd technikájával már mindent a főhős szemével láttat, a főhős tudatán szűr át. Ez a figyelő szem és elemző tudat pedig főképp a belső tör
ténésekre összpontosít, a környezet háttérbe szorul. Néhány sor erejéig már a „re
gény a regényben” modern, XX. századi motívuma is felvillan: a főhős írni kezdi saját történetét, vagyis azt, amit mi, olvasók egyidejűleg olvasunk. Ezek az elemek már az érlelődő, új írói látásmódra és technikára vallanak; A vénülés éveivel Svevo újabb jelentős lépést tett a nagy mű felé.
A regény ötévi munka után jelent meg, előbb folytatásokban, folyóirat-közle
ményként, majd pedig ugyancsak magánkiadású kötetben. A fogadtatás az előzőnél is tartózkodóbb csend volt. Csak két évtizeddel később, már a Zeno tudatának sike
re után figyelt fel rá a kritika, azóta többen a lélekelemző próza kiemelkedő alkotá
sának ítélték, főhősében pedig a vívódó modern ember korai megtestesítőjét látták.
Voltak, akik egyenesen az életmű csúcsára helyezték a regényt.
A kudarc hatására Svevo felhagyott irodalmi ambícióival, 1899-től hosszú ideig csak naplójegyzeteket, feljegyzéseket írt, hogy „minél jobban megismerje magát”.
Ám a „napi irka-firkából” (scribacchiar quotidiano) csakhamar sajátos írástechnika lett, öntudatlan előkészület az önelemző Zeno megformálásához. Olyan munka- módszer, amelyet maga Svevo később ekképpen írt körül: „Saját lényünk mélyéből mindennap meg kell próbálnunk felszínre hozni egy olyasvalaminek a hangját, hangsúlyát, megkövült vagy élő maradványát, ami nem puszta gondolat, ami akár érzés, akár nem, mindenesetre furcsaság, bánkódás, fájdalom, valami őszinte, ízek
re boncolt és mégis teljes dolog és semmi más”.
Az újrakezdéshez azonban két meghatározó találkozásra is szüksége volt még.
Egy valóságosra és egy szellemire. A valóságos ismeretséget James Joyce-szal kötötte, aki 1904-től a trieszti Berlitz School angoltanára volt, s aki Svevónak és feleségének 1906-tól magánórákat adott. Barátságot kötöttek, Svevo megmutatta Joyce-nak a maga regényeit, s a dublini írótól (az „igenevek kalmárjától”) elismerő véleményt és biztatást kapott. A szellemi ismeretséget Sigmund Freud olvasása jelentette; sőt, Svevo nemcsak olvasta Freud írásait, hanem egyiküket (Az álomfej
tés rövidített változatát) orvos unokaöccse segítségével le is fordította. Mindamel
lett a pszichoanalízishez ellentmondásos viszony fűzte. Mint gyógymódot
(kiilönö-sen az után, hogy sógorát maga Freud sikertelenül kezelte) nem sokra tartotta, vi
szont kiváló írói segédeszközt látott benne. „Nagy ember ez a mi Freudunk - írta egy levelében -, de inkább a regényírók számára, mintsem a betegeknek.” A Zeno tudatában pedig nyilvánvalóan fel is használta, ám később ezt a tényt is csak vona
kodva, a teljes tagadás kiigazításával ismerte el: „... nekem a pszichoanalízishez semmi közöm. [...] Ami a Zeno tudatai illeti, sokáig azt hittem, hogy Freudnak köszönhető, de ebben is tévedtem. Állj: van a regényben két-három ötlet, amelyet egyenesen Freudtól cibáltam elő.” Ez az ellentmondásos viszony kellő tárgyilagos
sággal és kellő iróniával tükröződik a regényben (Zeno és az orvos ellenséges kap
csolatában), ám a gyógyászati analízisnél sokkalta lényegesebb a műben az írói analízis szerepe.
A lelki és szellemi erőgyűjtés után Svevo 1919-ben kezdte írni harmadik regé
nyét, és négyévi munka után, 1923-ban adta közre. A Zeno tudatával (III.8.1.) megalkotta a tudatfolyam-regény olasz változatát, s ebben a műfajban Proust, Joyce és Musil világirodalmi rangú társa lett, a műfajváltozat megteremtése során pedig alapvetően új formai megoldásokat kísérletezett ki az olasz regényírás történetében.
Egyik lényeges újítása a narrátor szubjektívvé tétele. A hagyományos külső, mindentudó narrátor helyett nem csupán első személyű elbeszélőt alkalmaz, aki a valóságos élethelyzetnek megfelelően nem lehet ott minden eseménynél, és nem láthat bele valamennyi szereplő fejébe-lelkébe, hanem egy olyan ént, aki gyarló és elfogult is: az Előszó „első narrátora” arra figyelmezteti az olvasót, hogy sok-sok hazugságot fog találni a tényleges narrátor elbeszélésében. Elegendő hitele azonban ennek az előzetes bejelentésnek sem lehet, minthogy olyan orvostól származik, aki bosszúból adja közre betege terápiás feljegyzéseit. Akárcsak Pirandellónál, Svevó- nál sincs tehát egyetlen igazság: az elbeszélő művészet nemcsak a teljességbe ve
tett XIX. századi hitét veszítette el, az igazmondás lehetőségében sem bízik már.
A regény másik újítása az idő kezelése. Svevo az eseményeket nem időrendben beszéli el (és nem is a gondolatfolyam rendszertelenségével vagy az idősíkok játé
kával, mint említett kortársai), hanem témák szerint csoportosítja, azaz fejezeten
ként visszaugrik az időben, ekképpen törve meg a történetmondás hagyományos lineari tását.
Ez a vissza-visszatérő időkezelés egyúttal - s ez akár egy harmadik nagy újítás
sal is felér - tökéletes, bár aligha tudatos szépirodalmi megjelenítése a személyiség széttöredezését valló korabeli elméleteknek: a fejezetekben más-más szempontból ábrázolt főhős voltaképpen különféle énjeit mutatja fel; ahány fejezetet olvasunk, annyi Zenóval ismerkedünk meg.
Zeno Cosini alakjával Svevo folytatja az alkalmatlan típusalak életen át tartó vizsgálatát; legújabb főhőse a típus időskori inkarnációja, a Nitti-Brentani életút beteljesítője. Az ugyancsak trieszti és ugyancsak művészhajlamú Zeno azonban derűs és bölcs iróniával mesél vélt vagy valóságos kudarcairól, s felismeri azt is, hogy nem minden baj szolgál ártalmára. Bár örök vesztesnek érzi és vallja magát, betegnek, aki az akarathiány (abulia) betegségében szenved, a valóság nem igazolja
megítéléseit: a mércéül állított siker-kudarc viszonyrendszerben ö inkább a siker oldalán áll (harmonikus házasságban él, eredményes üzletember, nyer a börzén).
Az általa odasorolt, ellenpélda figurák viszont éppenséggel balsorsra jutnak (Guido öngyilkos lesz, Ada pedig rossz házassága után megözvegyül). Az élet immár Svevo szerint is képtelenségeket produkál, ahogyan Pirandellónál, ám e képtelenségek között ő ironikus látásmóddal, mint a bajból örökösen kikecmergő Chaplin-figurát mozgatja hősét.
Az irónia ellenére sem hiányzik azonban a regényből a tragikus dimenzió. Ha humorral ellenpontozva is, a végső tanulság mégiscsak Leopardi pesszimizmusával rokon: az ember a világ disszonáns eleme, a természet törvényei a boldogságra nem adnak jogot. A boldogtalanság tünete pedig nem más, mint az egyetemes be
tegség, amelytől a regény végi jóslat szerint csak az emberiség egyetemes öngyil
kossága szabadíthatja meg a világot.
A regény nyelvezete főként szintaktikai megoldásaival teremti meg a könnyed
ség-komolyság dichotómia kifejező eszközeit: a tónusváltások legfőbb nyelvi köz
vetítői a váltakozó egyszerű és összetett, állító és kérdő vagy felkiáltó, kijelentő módú és feltételes módú mondatok. A stílusban és a mondatfűzésben olykor ide
genszerűségek is érződnek: a trieszti nyelvjárás toszkanizálásából egy sajátos „esz
perantó olasz”, afféle „lélekmélyi dialektus” lett (dialetto intimo: Debenedetti).
A vénülés éveinek közvetetten elemző formanyelve itt közvetlen elemzéssé válik.
Az analízis világértelmező funkciót kap, semmi sem történhet a főhőssel anélkül, hogy elemző tudatával ízekre ne szedné. A sokjelentésű, bonyolult világ metaforá
ját Svevo a betegségben, ábrázolásának módját az analízisben találta meg. Iróniája azonban a módszert sem kíméli: ha egy helyzeten nincs mit elemezni, hőse tanács
talanul sóhajt fel: „Olyan világos volt, hogy semmit sem értettem belőle”.
A Zeno tudatának fogadtatása kezdetben kísértetiesen hasonlított az előző két regényéhez. Csak Joyce külföldi közbenjárása és Montale 1925-ös hazai kritikája keltette fel iránta az érdeklődést, és hozta meg végül számára a sikert. Bizonyára ez a siker ösztönözte Svevót arra, hogy kései írásaival - miként az újabb kutatások kimutatták (Contini, 1980) - úgy dolgozzon tovább Zeno figuráján, hogy voltaképp egy negyedik regény előmunkálatait végezze. Halála után életműve mégis újból feledésbe merült, csak az 1960-as években fedezték fel újra, és kapta meg méltó irodalomtörténeti helyét.
Azt, amit Svevo a tudatfolyam-regény XX. századi műfajához többletként adott, Robbe-Grillet fogalmazta meg legpontosabban: „Svevo végül is azt akarja tudtunk
ra adni, hogy modern társadalmunkban már semmi sem természetes. [...] semmit sem tehetünk többé úgy, hogy el ne gondolkodnánk rajta, úgy, ahogyan lélegzetet veszünk. [...] a regényírás sem maradhat ártatlan.”