A dekadentizmustól az analitikus regényig Italo Svevo

In document SZÉNÁSI FERENC SZÉNÁSI FERENC (Page 40-45)

Azt a jelentős lépést, amelyet a Mattia Pascal két életével Pirandello tett az olasz regény formai, szemléleti és tematikai megújításában (1.7., III.7.1.), Italo Svevo (1861-1928) teljesítette ki a világirodalom fő áramához kapcsolódó regé­

nyével, a Zeno tudatával (La coscienza di Zeno, 1923).

Svevo írói pályáját döntően meghatározta trieszti születése és etnikai háttere.

Családjának osztrák-zsidó apai ága ugyan legalább két nemzedék óta olasznak vallotta már magát, és a Schmitz család otthon nem a Monarchia német államnyel­

vén, hanem a helyi olasz nyelvjárásban beszélt, Svevo mégis Aron Hector Schmitz néven került be az anyakönyvbe, a világirodalmat pedig - mivel apja németországi középiskolába küldte -, németül kezdte olvasni. Maga is identitást és nyelvet vá­

lasztott tehát azzal, hogy olasz író kívánt lenni, s ezt a választását foglalta jelképbe később írói nevével: Italo Svevo szó szerint „sváb olasz”-t jelent. A személyiség­

probléma paradox módon még javára is válhatott pályáján, hiszen mint Pirandelló- nál láthattuk, az identitásválság a századelő jellegzetes tünete volt, személyes sor­

sán keresztül tehát a kor sarkalatos kérdésében szerzett tapasztalatot; a nyelvi probléma azonban mindvégig alapvető akadály maradt számára, íróként sohasem érezhette az anyanyelv biztonságát (hibázott is olykor), s ami talán ennél is érzéke­

nyebben érinthette, a közlés hitelességéért is meg kellett küzdenie: „Az orvos - mondja Zeno szavaival - nem tudja, mit jelent nekünk olaszul írni, hisz tájnyelvün­

kön is csak beszélni tudunk, írni nem. Vallomásunk, ha leírjuk, mindig hazug.

Minden egyes toszkán szavunkkal hazudunk!”

A német kereskedelmi iskolákba kényszerített kamaszfiú titokban inkább Schil­

lert, Goethét, Heinét, Kömért olvasott, s mindenekelőtt Schopenhauert, aki mintegy szellemi nevelőjévé vált, s akinek tisztelete még írói nevének megválasztásában is közrejátszott. Később Shakespeare, Turgenyev és a francia szerzők is sorra követ­

keztek, mi több, ők váltak igazi kedvenccé: Flaubert, Balzac, Zola, Daudet, a Goncourt testvérek. Hazatérése után, már bankhivatalnokként is legszívesebben francia könyvekről írt kritikát kedvenc lapjába, az Indipendente című, radikálisan olasz érzelmű lapba. A hazai szerzők közül leginkább Vergát kedvelte, korai művei­

ben a Verga-hatás jól érzékelhető.

Svevo kezdetben drámaírással kísérletezett, azzal a műfajjal, amelyet „a formák formájának” tartott, olyan írásfajtának, amelybe „az élet közvetlenül és pontosan átültethető”. A drámaírással később sem hagyott fel, s darabjait írói újrafelfedezése után ki is nyomtatták és színpadra is vitték, közülük az Egy férj (Un marito)*vá\i ismertté. Szépíróként mégis elbeszélésekkel lépett a nyilvánosság elé (ekkor még Ettore Samigli álnéven), nem sokkal később pedig regényíráshoz kezdett.

Az életmű egésze felől tekintve az Egy élet (Una vita) a Svevo elbeszélői pályá­

ját teljesen kitöltő témának, az ember életképtelenségének első regényváltozata.

A tervezett, ám kiadói tanácsra megváltoztatott cím ezt pontosabban tükrözte volna:

Egy élhetetlen (Un inetto). Gozzano (III.1.2.1.), Tozzi (1.4.3., III.4.1.) és Pirandello (1.7., III.7.1.) művei is jól példázzák, mennyire eleven témája ez a dekadentizmus utókorának, hányféleképpen él tovább a XX. századi olasz irodalomban. A kor általánosnak ítélt emberi tulajdonságát Svevo elsőre olyan hőssel testesítette meg, aki a bölcs lemondás schopenhaueri tételét a teljes lemondás formájában váltja valóra. Alfonso Nitti alakjában olyan álmodozó ifjút állított az olvasó elé, aki iro­

dalmi és szerelmi álmokat szövöget, ám vágyait eleve elérhetetlennek tartja, ha pedig mégis megvalósulnának (szerelme érzéki értelemben célhoz ér), a megvaló­

sulást kiábrándítónak érzi, és végül a halálba menekül. Nitti afféle fordított Julién Soréi, akaratgyengesége neurózis, amely a fajok és egyedek harcán alapuló XIX.

századi életelmélet szerint kirekeszti őt az életből: „Le kell rombolnia ezt a szer­

vezetet, amely nem ismer békét; élőként újból belerángatná őt a harcba, amelyre rendeltetett”.

A tág levegőjű regényben a valóság sokféle arca megjelenik: a kishivatalnokok világa, a városi szegénység, a vidéki konvencionalizmus, a művészet, az ébredező női emancipáció és mindenekelőtt a felnőtté érés lélektana, amely a művet elsősor­

ban fejlődésregénnyé teszi. A társadalmi problémák és a lélektani motívumok gaz­

dagsága miatt a Svevőt bemutató Montale „bátor könyvnek” nevezte az Egy életei, s a visszafogott meghatározásban az esztétikai ítélet visszafogottsága is érződik; a regényt ma is csupán a nagy műhöz vezető út egyik állomásának tekinti a kritika.

A könyv végül magánkiadásban jelent meg (1893-as dátummal 1892 végén, immár Italo Svevo néven), s lényegében visszhangtalan maradt. Svevo tehát a si­

kertelenség tudatával foghatott neki második regényének, még az első megjelenési évében.

A vénülés évei (Senilità) az alkalmatlan típusalak újabb változatát. Alfonso Nitti felnőttkori alteregóját állítja középpontba. Emilio Brentani is Triesztben él, hivatal­

ban dolgozik, írói képességeket érez magában, érzéki nő szerelmét keresi, de ő már harmincöt éves, egy regényt már a háta mögött tudhat, és szerelem helyett - az életrevalók példáját követve - inkább szerelmi kalandra vágyik. S ami elődjétől leginkább megkülönbözteti: sokkal inkább megfigyelő, mintsem álmodozó. Min­

den helyzetet alaposan végiggondol, megvizsgál, elemez. Vizsgálódásának legfőbb tárgya önmaga: „tanulmányozza alkalmatlanságát, hogy legyőzze”. Fejlődésregény helyett immár lélektani regényt olvasunk. A főszereplők külső és belső tulajdonsá­

gaikban egyaránt a betegség-egészség tengely két oldalán, szimmetrikusan helyez­

kednek el, Brentani és húga a betegséget, Brentani művész barátja és néplány kedvese az egészséget képviseli. Ebben az ellentétrendszerben érvényesíti hatását a művészet és az aktív élet is: hősünk a művészettől gyógyírt kap, az aktív élettől (a szerelmi kalandtól) gyógyulást remél. Próbálkozása azonban kudarcot vall, mert nem szabadulhat valódi énjétől: a könnyű kalandban is azonnal tiszta szerelmet keres. Az ekképpen meg nem talált szerelmet azután elérhetetlen, jelképes távolba helyezi, s lemondását a korán öregedők lemondásának ítéli. Figurája - csakúgy, mint Alfonso Nittié - kétségkívül őriz valamit „a Habsburg-olasz elbeszélő iroda­

lom szadomazochista hagyományaiból” (Pullini, 1986).

A regény narrátora még hagyományosan harmadik személyi!, külső elbeszélő, ám a szabad függő beszéd technikájával már mindent a főhős szemével láttat, a főhős tudatán szűr át. Ez a figyelő szem és elemző tudat pedig főképp a belső tör­

ténésekre összpontosít, a környezet háttérbe szorul. Néhány sor erejéig már a „re­

gény a regényben” modern, XX. századi motívuma is felvillan: a főhős írni kezdi saját történetét, vagyis azt, amit mi, olvasók egyidejűleg olvasunk. Ezek az elemek már az érlelődő, új írói látásmódra és technikára vallanak; A vénülés éveivel Svevo újabb jelentős lépést tett a nagy mű felé.

A regény ötévi munka után jelent meg, előbb folytatásokban, folyóirat-közle­

ményként, majd pedig ugyancsak magánkiadású kötetben. A fogadtatás az előzőnél is tartózkodóbb csend volt. Csak két évtizeddel később, már a Zeno tudatának sike­

re után figyelt fel rá a kritika, azóta többen a lélekelemző próza kiemelkedő alkotá­

sának ítélték, főhősében pedig a vívódó modern ember korai megtestesítőjét látták.

Voltak, akik egyenesen az életmű csúcsára helyezték a regényt.

A kudarc hatására Svevo felhagyott irodalmi ambícióival, 1899-től hosszú ideig csak naplójegyzeteket, feljegyzéseket írt, hogy „minél jobban megismerje magát”.

Ám a „napi irka-firkából” (scribacchiar quotidiano) csakhamar sajátos írástechnika lett, öntudatlan előkészület az önelemző Zeno megformálásához. Olyan munka- módszer, amelyet maga Svevo később ekképpen írt körül: „Saját lényünk mélyéből mindennap meg kell próbálnunk felszínre hozni egy olyasvalaminek a hangját, hangsúlyát, megkövült vagy élő maradványát, ami nem puszta gondolat, ami akár érzés, akár nem, mindenesetre furcsaság, bánkódás, fájdalom, valami őszinte, ízek­

re boncolt és mégis teljes dolog és semmi más”.

Az újrakezdéshez azonban két meghatározó találkozásra is szüksége volt még.

Egy valóságosra és egy szellemire. A valóságos ismeretséget James Joyce-szal kötötte, aki 1904-től a trieszti Berlitz School angoltanára volt, s aki Svevónak és feleségének 1906-tól magánórákat adott. Barátságot kötöttek, Svevo megmutatta Joyce-nak a maga regényeit, s a dublini írótól (az „igenevek kalmárjától”) elismerő véleményt és biztatást kapott. A szellemi ismeretséget Sigmund Freud olvasása jelentette; sőt, Svevo nemcsak olvasta Freud írásait, hanem egyiküket (Az álomfej­

tés rövidített változatát) orvos unokaöccse segítségével le is fordította. Mindamel­

lett a pszichoanalízishez ellentmondásos viszony fűzte. Mint gyógymódot

(kiilönö-sen az után, hogy sógorát maga Freud sikertelenül kezelte) nem sokra tartotta, vi­

szont kiváló írói segédeszközt látott benne. „Nagy ember ez a mi Freudunk - írta egy levelében -, de inkább a regényírók számára, mintsem a betegeknek.” A Zeno tudatában pedig nyilvánvalóan fel is használta, ám később ezt a tényt is csak vona­

kodva, a teljes tagadás kiigazításával ismerte el: „... nekem a pszichoanalízishez semmi közöm. [...] Ami a Zeno tudatai illeti, sokáig azt hittem, hogy Freudnak köszönhető, de ebben is tévedtem. Állj: van a regényben két-három ötlet, amelyet egyenesen Freudtól cibáltam elő.” Ez az ellentmondásos viszony kellő tárgyilagos­

sággal és kellő iróniával tükröződik a regényben (Zeno és az orvos ellenséges kap­

csolatában), ám a gyógyászati analízisnél sokkalta lényegesebb a műben az írói analízis szerepe.

A lelki és szellemi erőgyűjtés után Svevo 1919-ben kezdte írni harmadik regé­

nyét, és négyévi munka után, 1923-ban adta közre. A Zeno tudatával (III.8.1.) megalkotta a tudatfolyam-regény olasz változatát, s ebben a műfajban Proust, Joyce és Musil világirodalmi rangú társa lett, a műfajváltozat megteremtése során pedig alapvetően új formai megoldásokat kísérletezett ki az olasz regényírás történetében.

Egyik lényeges újítása a narrátor szubjektívvé tétele. A hagyományos külső, mindentudó narrátor helyett nem csupán első személyű elbeszélőt alkalmaz, aki a valóságos élethelyzetnek megfelelően nem lehet ott minden eseménynél, és nem láthat bele valamennyi szereplő fejébe-lelkébe, hanem egy olyan ént, aki gyarló és elfogult is: az Előszó „első narrátora” arra figyelmezteti az olvasót, hogy sok-sok hazugságot fog találni a tényleges narrátor elbeszélésében. Elegendő hitele azonban ennek az előzetes bejelentésnek sem lehet, minthogy olyan orvostól származik, aki bosszúból adja közre betege terápiás feljegyzéseit. Akárcsak Pirandellónál, Svevó- nál sincs tehát egyetlen igazság: az elbeszélő művészet nemcsak a teljességbe ve­

tett XIX. századi hitét veszítette el, az igazmondás lehetőségében sem bízik már.

A regény másik újítása az idő kezelése. Svevo az eseményeket nem időrendben beszéli el (és nem is a gondolatfolyam rendszertelenségével vagy az idősíkok játé­

kával, mint említett kortársai), hanem témák szerint csoportosítja, azaz fejezeten­

ként visszaugrik az időben, ekképpen törve meg a történetmondás hagyományos lineari tását.

Ez a vissza-visszatérő időkezelés egyúttal - s ez akár egy harmadik nagy újítás­

sal is felér - tökéletes, bár aligha tudatos szépirodalmi megjelenítése a személyiség széttöredezését valló korabeli elméleteknek: a fejezetekben más-más szempontból ábrázolt főhős voltaképpen különféle énjeit mutatja fel; ahány fejezetet olvasunk, annyi Zenóval ismerkedünk meg.

Zeno Cosini alakjával Svevo folytatja az alkalmatlan típusalak életen át tartó vizsgálatát; legújabb főhőse a típus időskori inkarnációja, a Nitti-Brentani életút beteljesítője. Az ugyancsak trieszti és ugyancsak művészhajlamú Zeno azonban derűs és bölcs iróniával mesél vélt vagy valóságos kudarcairól, s felismeri azt is, hogy nem minden baj szolgál ártalmára. Bár örök vesztesnek érzi és vallja magát, betegnek, aki az akarathiány (abulia) betegségében szenved, a valóság nem igazolja

megítéléseit: a mércéül állított siker-kudarc viszonyrendszerben ö inkább a siker oldalán áll (harmonikus házasságban él, eredményes üzletember, nyer a börzén).

Az általa odasorolt, ellenpélda figurák viszont éppenséggel balsorsra jutnak (Guido öngyilkos lesz, Ada pedig rossz házassága után megözvegyül). Az élet immár Svevo szerint is képtelenségeket produkál, ahogyan Pirandellónál, ám e képtelenségek között ő ironikus látásmóddal, mint a bajból örökösen kikecmergő Chaplin-figurát mozgatja hősét.

Az irónia ellenére sem hiányzik azonban a regényből a tragikus dimenzió. Ha humorral ellenpontozva is, a végső tanulság mégiscsak Leopardi pesszimizmusával rokon: az ember a világ disszonáns eleme, a természet törvényei a boldogságra nem adnak jogot. A boldogtalanság tünete pedig nem más, mint az egyetemes be­

tegség, amelytől a regény végi jóslat szerint csak az emberiség egyetemes öngyil­

kossága szabadíthatja meg a világot.

A regény nyelvezete főként szintaktikai megoldásaival teremti meg a könnyed­

ség-komolyság dichotómia kifejező eszközeit: a tónusváltások legfőbb nyelvi köz­

vetítői a váltakozó egyszerű és összetett, állító és kérdő vagy felkiáltó, kijelentő módú és feltételes módú mondatok. A stílusban és a mondatfűzésben olykor ide­

genszerűségek is érződnek: a trieszti nyelvjárás toszkanizálásából egy sajátos „esz­

perantó olasz”, afféle „lélekmélyi dialektus” lett (dialetto intimo: Debenedetti).

A vénülés éveinek közvetetten elemző formanyelve itt közvetlen elemzéssé válik.

Az analízis világértelmező funkciót kap, semmi sem történhet a főhőssel anélkül, hogy elemző tudatával ízekre ne szedné. A sokjelentésű, bonyolult világ metaforá­

ját Svevo a betegségben, ábrázolásának módját az analízisben találta meg. Iróniája azonban a módszert sem kíméli: ha egy helyzeten nincs mit elemezni, hőse tanács­

talanul sóhajt fel: „Olyan világos volt, hogy semmit sem értettem belőle”.

A Zeno tudatának fogadtatása kezdetben kísértetiesen hasonlított az előző két regényéhez. Csak Joyce külföldi közbenjárása és Montale 1925-ös hazai kritikája keltette fel iránta az érdeklődést, és hozta meg végül számára a sikert. Bizonyára ez a siker ösztönözte Svevót arra, hogy kései írásaival - miként az újabb kutatások kimutatták (Contini, 1980) - úgy dolgozzon tovább Zeno figuráján, hogy voltaképp egy negyedik regény előmunkálatait végezze. Halála után életműve mégis újból feledésbe merült, csak az 1960-as években fedezték fel újra, és kapta meg méltó irodalomtörténeti helyét.

Azt, amit Svevo a tudatfolyam-regény XX. századi műfajához többletként adott, Robbe-Grillet fogalmazta meg legpontosabban: „Svevo végül is azt akarja tudtunk­

ra adni, hogy modern társadalmunkban már semmi sem természetes. [...] semmit sem tehetünk többé úgy, hogy el ne gondolkodnánk rajta, úgy, ahogyan lélegzetet veszünk. [...] a regényírás sem maradhat ártatlan.”

In document SZÉNÁSI FERENC SZÉNÁSI FERENC (Page 40-45)

Related documents