4.1. Három kereszt (Tre croci - [1919], 1920)
Részletek a IX. és a XIII. fejezetből
Niccolo nem bírta már elviselni ezt az egyhangú, meddő, vigasztalan lehangoltságot. Mozgolódott, aztán hintázni kezdte magát a székén, éppoly izgatottan, mint nyáron, amikor fejébe vette, hogy elcsíp egy-egy szemtelen legyet, s mint az őrült száguldozott a szobában, csapkodva és lihegve. Giulio észrevette bátyja 5 ideges lelkiállapotát.
- Menj sétálni egyet - ajánlotta. - Azért, mert én itt vagyok, nem szükséges neked is itt penészedned!
De arra a gondolatra, hogy egyedül kell szenvednie, fájdalma még jobban rácsapott, alattomosan, mint a lesben álló macska.
IO Niccolo ránézett.
- A jó étvágyamat - mondta - sohasem fogom elveszíteni, erről biztosítlak. Ma este fél tucat sült szalonka lesz vacsorára, meglátod, még a csontokat is meg fogom enni. Engem senki sem fog látni összetörve. A boltot pedig fel fogom gyújtani!
Miért veszed úgy a lelkedre, Giulio?
15 - Azt hiszed, szükségem van rá, hogy lelket önts belém? Soha életemben nem éreztem magam ennyire úriembernek, ennyire becsületesnek, mint ma. Mintha senkinek sem kellene számot adnom semmiről. Sem az embereknek, sem Istennek.
Az én erőm épp onnan van, hogy világosan látom, hogy tönkrementünk. Fordított büszkeség ez, de mégiscsak büszkeség. Elkövettem mindent, nem azért, hogy 20 gazdagok legyünk, hisz ez úgyis lehetetlenség volt, de legalább meg akartam tartani mindent, amit apánktól örököltünk, s ha nem sikerült, nem az én hibám. Mégis hajlandó vagyok magamra vállalni a hibát. Tisztább lelkiismerettel akarok meghalni, mint amilyen tiszta lelkiismeretem volt három-négy évvel ezelőtt. Régtől meg volt írva, hogy nekem csúfosan kell végeznem, de nem panaszkodom. Az emberek majd 25 azt fogják mondani, hogy nem érdemeltem meg a tiszteletet, amellyel viseltettek irányomban, én azt felelem, hogy nekem nincs szükségem semmiféle tiszteletre. Én magam leszek, aki megszabadítom őket mindenféle illúziótól. Nem akarom, hogy másnak higgyenek, mint aki valójában vagyok. És senki nem tehet nekem szemrehányást, hogy nem vagyok már olyan, amilyennek az Isten teremtett. Soha
30 hamisítottam, mert az én aláírásomra nem adtak volna semmit.
Niccolo érthetetlen morgással fejezte ki, hogy igazat ad neki. Aztán valami mocskos káromkodást eresztett meg. Giulio halálosan kimerült, de mindenáron föl akarta áldozni magát.
- Senki sem fogna velem kezet, ha tudná, hogy váltóhamisítást követtem el. De nekem már mindegy.
Lélegzete elakadt, ki kellett pihenni magát.
- Csak én tudlak becsülni - mondta Niccolo -, én, aki hallottam ezt a vallomásodat, s aki testvéred vagyok. De nem szabad velem sem törődnöd! Én veled maradok, nem foglak cserben hagyni! De most hallgass, mert jön az a gazember!
Enrico lépett be, nehezen lógatva fejét vastag, zsíros nyakán, s a szokottnál is boltjában, csomóba kötve. Úgy láttam, jó kövérek.
Niccolo dühösen rámordult:
- Holnap nem eszem otthon!
- Miért nem? Hova mész?
Niccolo hányavetin, hetykén válaszolt:
- Firenzébe! Már Isten tudja, mióta nem ettem rakott babot; csak a firenzeiek tudják jól elkészíteni. Itt senki sem ért hozzá.
Giulio szelíd hangon szólt oda mind a kettőnek, hogy szinte megható volt:
- Te holnap Firenzébe mész babot enni, te pedig megveszed a rigókat Ciciánál.
Mit akartok még?
[...]
Első pillanatra csak a katedrális körül összetorlódó, roppant kőhullámot lehet látni. A Fontebranda házai távolabb állanak egymástól, s közöttük üres térség tátong.
Mintha odatapadnának a székesegyházhoz és összelapulnának alatta: szinte tótágast állnak a kertek és a síkság fölött. Aztán egyre jobban lelapulnak, és végül eltűnnek egy sziklafal mögött, ekkor már csak a tetejük látszik. A nagyobbak támogatják a többit, és az utcákat lehetetlen felfedezni: a házakat mintha furcsa, kusza repedések és bevágások választanák el egymástól, kereszteződnek egymással, érintik egymást, hosszabbak-rövidebbek, van mindenféle fajta. A köveknek ebben a vad zűrzavarában, a formáknak ebben a dermedt kavargásában mind kevesebb és kevesebb tető látszik, minél inkább szétszóródnak a házak a lejtőkön. A síkság a város körül a végtelenbe nyúlik. Siena ebben a néma, de édes csöndességben mintha hozzáférhetetlenül begubódzott volna. A távoli hegycsúcsok, egészen a Gerfalco csúcsáig kibontakoztak és betöltötték a végtelenbe mosodó látóhatárt.
Giulio mohón falta ezt az érdekes és nagyszerű képet. Soha így nem szerette
75 hozzátartozóit; ügy hitte, hogy kötelessége egyedül maradnia, tökéletesen egyedül.
Ebben a pillanatban semmilyen érzés nem élt benne családja iránt. S mikor az üzlet elé ért, olyan félve nyitotta ki az ajtót, mintha most indulna megtudni, hogy mi a valóság érzéseiben.
A leeresztett redőnyök mögött csupa sötétség terjengett az üzletben. Meggyújtotta a gázt, amely egyszerre hangos si vitással kezdett égni. Megremegett ettől a hangtól, ijedten lesett körös-körül a szobában, s esztelen vágy fogta el, hogy nekirohanjon a falnak. Azok kényszerítették rá, hogy hazudjék, miattuk kell elpusztulnia, azok voltak az erősebbek!
Egyszerre valaki megdöngette az ajtót: Niccolo volt, a nevén szólította. Feleljen?
Nem! Nem felel! Különbnek érezte magát Niccolónál, nem adhatott neki alkalmat, hogy még egyszer a nevén szólítsa. Megvárta, amíg a döngetést abbahagyta. Aztán az íróasztalhoz lépett, kihúzta a fiókot, s a spárgák közül kiválasztott egy jó vastagot, amellyel egy könyvcsomag volt összekötözve. Ebben a pillanatban meg sem fordult a fejében, hogy föl akarja akasztani magát! Fölállt a zsámolyra kezében egy kalapáccsal, a kalapács nyelét beakasztotta a gerenda egyik kampójába, így próbálta ki: megbírja-e. Még mindig teljes bizonyossággal tudta, hogy nem lesz öngyilkos! A spárgát rákötötte a gerendára, a végét hurokra csomózta. Aztán leszállt a zsámolyról, s minden oldalról megvizsgálta a hurkot: közben nevethetnékje támadt, nézte a
Fölkiáltott: “Ide nézzetek, nincs a kezemben!”
Eloltotta a lámpát s a sötétben, anélkül, hogy egyetlen pillanatra is eszébe jutott volna az öngyilkosság, fejét a hurokba dugta. Szorítást érzett a nyakán. Kiáltani akart, de már nem tudott.
(.Kolozsvári Grandpierre Emil fordítása)
A regény cselekménye sajátos bűn és bűnhődés történet. Három testvér többszöri váltó- hamisítással próbál kijutni üzletviteli csődjéből, egyikük pedig magára vállalja a bűnhődés mártíriumát, és öngyilkos lesz. A főhős áldozatában mindinkább fölsejlik a krisztusi pár
huzam: kevéssel halála előtt Jézus Olajfák hegyén elhangzott szavait idézi, tettével m e g v á ltja
családját, amikor pedig lator-forma testvérei is meghalnak, fejfáik a golgotái h á ro m k e re s z te t idézik fel.
Giulio, Niccolo (N ic c o lò ) és Enrico szerzőnk jellegzetes hőseinek, a dekadentizmusból örökölt „alkalmatlanoknak” (in e tto ) újabb alakváltozatai, noha Giulio a maga krisztusbjósá- gával és tudatos áldozatvállalásával, a másik kettő pedig élveteg, illetve mogorva tunyasá
gával már erősen eltér az alaptípustól. Jellemzésük az itt közölt első, rövidke részletben igen gazdag. Giulio visszatérő szavai a b e c s ü le t ( 16), a le lk iis m e re t (22, 2 3 ), a tis z te le t (25), a jó s z á n d é k (30), s a narrátor is meghatóan szelídnek láttatja őt (54 ). A többnyire szender
gő Niccolóban heves indulatok dúlnak (4, 13, 33), s csak egyvalami foglalkoztatja szenvedé
lyesen, az evés (52). Enrico mogorvaságát sötét hangulata (42 ), motyogása (45) és jelkép hatású, vastag, z s íro s n y a k a (41) érzékelteti, a jellemére utaló testvéri ítélet pedig ( g a z e m ber, 40) egyúttal a családi viszonyokat is jellemzi.
A második részlet Tozzi kivételes tájleíró művészetét és lélektani ábrázoló erejét igazol
ja. A nyelv jellegzetesen expresszionista. A leírásban két elem dominál: a dinamikus jelzős szerkezetek (ö s s z e to rló d ó , ro p p a n t kő h u llá m , v a d z ű rz a v a r, d e rm e d t k a v a rg á s ) és a meg
hökkentő igei metaforák (a házak m in th a o d a ta p a d n á n a k a s z é k e s e g y h á z h o z é s ö s s z e la p u ln á n a k a la tta; a kertek tó tá g a s t állnak-, és így tovább). A lélekábrázolásban Giulio előbb Niccolóhoz válik hasonlóvá (e s z te le n v á g y fo g ta el, h o g y n e k iro h a n jo n a fa ln a k ), majd pedig víziói támadnak (lá tta a h a m is a lá írá s t, o tt tá n c o lt e lő tte a p a d ló n ). Gépies halálkészülődése is expresszionista k iá ltá s b a n szeretne végződni.