Terence Fisher: The Revenge of Frankenstein (1958)

Ha a filmkritikusok többek akarnának lenni, mint egy betegre zabált szakácsverseny kós-toló zsűrije, ha nem elégednének meg a kérészéletű divatok PR-menedzserének szerepével, ha az elfelejtett remekműveken egyszer is egy kicsit elgondolkodnának, s frankensteini módon kihantolnák, különösképpen a B-filmek tömegsírjait, hallatlan meglepetésekkel szembesülhetnének. Ha a jelszavak után tóduló nyáj egyszer újra felfedezi az értelmezés hatalmát, frankensteini élményben lehetne része, újra életet adva, visszahozva egy kifáradt világba, a nagyüzem világába a felfedező és alkotó nemzedékek által képviselt gondolati erőt és nagyságot, melyet annak idején a populáris kultúra iránti fanatikus gyűlölet takart el, az értelmesebb írástudók szeme elől is. Frankenstein kegyetlensége előzetesen igazolja a nyárs-polgári morál szellemirtó keresztes hadjáratát, ez viszont utólag igazolja Frankenstein költ-séges, de eredményes tetteit. A „gonosz” ellen harcoló Paul sem kevésbé gonosz, ha hitvé-dőként, inkvizítorként, besúgóként lép fel végül, s nem az igazságot állítja helyre, hanem fortéllyal semmisíti meg a nagyságot, hogy elfoglalja Frankenstein helyét (a tudományban, a kastélyban, a nászágyban).

Bukás

A The Curse of Frankensteinvégén a teremtő maga is átéli a teremtmény bukását, sőt, kény-telen felvállalni annak bűneit. Ezzel a Hammer-horror megteszi az első lépést afelé, hogy egyszer a teremtmény is élvezhesse a teremtő sikerét és dicsőségét. Csak eme kettős átala-kítás eredménye lehet annak felvállalása, amit a történet külsőségei elrejtettek, hogy a tudós és a szörny a férfi két arca. (Ez pedig jogosulttá teszi, bármilyen kártékony és dicstelen is az, Paul „árulását”: amennyiben Frankenstein és a rém egyek, s a rém csak a „férfi másik arca”, Paul mégsem hazudott.) Az önteremtő, azaz az abszolút szellem is az én, és a materiális test, az abszolút tárgy is az én. Frankensteinnek meg kell buknia, el kell pusztulnia, végig kell járnia a rém szenvedéstörténetének stációit. Eggyé kell válniuk, de megőrizve a közvetíthetetlen diffe -renciát. Az úr és a szolga, az eszköz és a cél egybe kell hogy essenek, egy személy kell hogy megélje mindeme sorsmozzanatokat, de mindkettőt külön-külön kell végigélnie, s nem keresni semlegesítő kompromisszumot. A heroikus sors a tehermentesítés ellentéte: nem lehet áthárí-tani a harcot és szenvedést, konfliktust és munkát, mert ezzel a dráma is a rém drámája lesz, hiába viseli a történet a tudós nevét, nem Frankensteiné. Nem véletlen, hogy a köztudat év -tizedeken át a Karloff-rémet azonosította a Frankenstein névvel, s a rém képe a Frankenstein nevet idézte fel. Frankenstein maga kell, hogy végigjárja az utat, melyre előbb mást küldött.

alapmeggyőző-dések ellen lázadni, amelyeket már első kérdéseinkkel magunkkal hozunk? Lehet-e kétel-kedni ama evidenciákban, amelyeken már kételyeink is alapulnak?

Guillotine tornyosul a szürke-fehér fényben. A The Revenge of Frankensteina The Curse of Frankensteinmeséjét folytatja, ama kerettörténet végéhez csatlakozik. Hátrakötött kézzel látjuk Frankensteint a börtönben, feltépett ingmellel, fehér ingesen. A forradalmár képe, nem a bűnözőé, ami nem jelenti, hogy a lázadás története nem fonódik össze bűn és bűnhődés tör-ténetével. A bűn tagadhatatlan, mert a zsenialitás diszkontinuitást jelent, ez pedig kockázatot.

Az viszont, hogy a teremtés nagy hazárdjáték, nemcsak Frankensteint, hanem azt is, kivel verseng, Istent is vádolja.

A kegyetlen, színtelen világban kivégzésre készülnek. A pap, a hóhér és a hóhérlegény veszik körül Frankensteint. Nagy kasztrálógép őrködik a társadalmi rend fölött, börtönfalak vesznek körül. Nem az egyént kasztrálják, a társadalom kasztrált, a guillotine azt vágja ki a társadalom testéből, ami erővel és lehetőségekkel teljes, a zsenialitást, a vállalkozó szellemet, a kimagasló személyiséget. A társadalom teste a kasztrált, a nyomorék, melyről leválasztják a szellemet.

Minden művi kultúrvívmány, az önteremtő lázadó minden műve olyan pótlék, melyet az ember ad hozzá a természethez. S minden függelék, kiegészítés, protézis eredete a felismerés, a kiismerés, a tudás, mely megkettőzi a világot, s egy szemiotikai pótvilág által uralkodik rajta. A megismerés és a ráismerés ellenfelek, hiszen a megismerés által megváltoztatott világban nem ismerünk rá többé az eredetire. Megindul a metamorfózisok sora, a megtáma-dott természet démonizálódik. A természet, mely jó anya volt, rettenetes anyává alakul.

A hammeri Frankenstein-filmek elismerik a gyűlölt kasztráció relatív jogosultságát. A tudás többet ér el, mint amit akar, a többlet azonban nem a várt eredményt fokozza, nemcsak több, hanem más, s ez igazolja a tudás ellenfeleit. Ellenfelei azonban nem érik el, amit akarnak, s ez igazolja a tudást. A tudás, a zsenialitás, mint a pótlékok eredete, maga az abszolút pótlék.

Az abszolút pótlék pedig a fennálló, összebékült létformák újratermelése szempontjából az abszolút felesleges. Ezt támadja meg a kasztráció, az ellenőrizhetetlen, önállósulásra hajló pótlék likvidálása, ám nem tudja helyreállítani a természetes spontaneitást, a naivitás para-dicsomát, a naturális boldogságot, csak alacsonyabb rendű pótlékokat állíthat a magasabbak helyébe, ha a felcserek legyőzik a nagy doktort, a frázisok az igazságot stb.

A hóhér és legénye összekacsintanak, s később a kihantolók a lefejezett papot találják a koporsóban, nem Frankensteint. A The Revenge of Frankenstein intrikája módosítja a The Curse of Frankenstein ítéletét. A fejetlen vigasztaló rettenetes poénja lázadásra cseréli a vigaszt. A börtön és a guillotine képei adják meg azt az alaphangot, amely nemcsak az első két film kerettörténetét határozza meg, az egész hammeri Frankenstein-mitológia keretévé válik. Frankenstein lázadása válasz a börtönvilágra.

Szegénykórház

Frankenstein Dr. Victor Stein néven nyit praxist Carlsbruck ódon városában. Peter Cushing nemes és baljós hőst alakít. A nemességet nagyságként s nem jóságként, átfogó erejű és borotva -éles értelemként s nem együtt érző érzékenységként fogja fel. Komor, kemény, hideg, fegyel-mezett, határozott arcot látunk. Vonz, mert nem képmutató, és taszít, mert szívtelen.

Megértjük szívtelenségét, tudjuk, a halálból jött vissza. Racionálisan kegyetlen: önzetlenül szolgálja művét. Kegyetlenül racionális, nincs, amitől visszariadna, ha a tárgy követeli. A kegyet-lenség ily módon nem a fegyelmezett puritán kegyetkegyet-lensége, hanem magáé a tárgyé, a lété.

A szakma és a tudomány rideg világa alászállás a kietlenség mélységeibe. Iszonyat, igazság és mélység: eme nem vigaszra, hanem hatalomra törő tudomány számára szinonimák.

Az orvosi kamara rutinfelcserei, akik üldözték őt kezdőként, a sikeres orvost szeretnék soraikban üdvözölni. Frankenstein ugyanúgy elutasítja őket, mint a tolakodó férjvadászokat.

Kollégák és nők kosarat kapnak. Az összeférhetetlen Frankenstein durván elhárítja az előkelő sznobvilágot és a szakmai közvéleményt. A nők magakelletését éppúgy, mint a férfi maga-kelletését elváró szakmai hatalmakat. Kétféle közvélemény válik a nevetség tárgyává a film elején. A jó társaság és a tudós társaság nemcsak annak példája, hogyan csinálhatunk hülyét egymásból, rosszabb, annak példája, hogyan csinálhatunk hülyét együtt magunkból.

Frankenstein szegénykórháza a gyengeség és burjánzás, aljasság és piszok gyűjtőhelye, a rútság és iszonyat szigete a carlsbrucki polgárvilágban. Gazdag kliensek tolonganak a zseni előszobájában, neki azonban az élet szeméttelepe a szívügye. A rút testek izgatják, nem a széplelkek. Ingyen gyógyítja a szegényeket, akik gyűlölik. Azért is, mert a hála titka a fölénynek kijáró gyűlölet, de nemcsak ezért, részben joggal. Ingyen gyógyítja a szegényeket, de alkalomadtán megrövidíti őket egy-egy taggal, melyre szükség van művéhez. Egészséget ad vagy szerveket rabol? A Hammerfilm kidolgozni, s nem elmosni akarja az örök franken -steini kétértelműséget. A klasszikus krimi szokásos áldozata olyan perverz vagy haszontalan, groteszk gazdag ember, akit az olvasó nem sajnál. Frankenstein sebészi kalózkodásának tárgya az emberroncsok söpredéke. A krimiben a gyilkos örökös ül be a kastélyba az áldozat helyére, Frankenstein azonban, újrakombinálva a lényeket, saját jobb mását akarja helyezni minden ember helyére. A sebészi beavatkozás értelme ily módon a társadalom kegyetlen racionális átszabása. A szervrablás célja nem a bűnöző orvos gazdagodása, hanem a biológiai roncstelep által megcsúfolt emberkép helyreállítása. Frankenstein a félresikerült teremtés szeméttelepén turkál, használható részeket keres. Nem megöli a zsebtolvajt, hanem levágja kezét, alkalmatlanná teszi bűnöző tevékenysége gyakorlására. Ez az ügyes tolvajkéz nem lenne-e hasznosabb, ha egy sebész agyához kapcsolhatnánk? A steril szellemi lényből, Bernstein doktorból Frankenstein élőbb test segítségével akart teljes embert csinálni, a szegénykórház bűzlő testeiből átszellemülésre alkalmasabb lényt szeretne gyártani. Minél értékesebb struktúrák, annál labilisabbak: az ember alapvető labilitását könnyen megfertőzi a gonoszság. A jó csak úgy lehetséges, ha sikerül izolálni a használható részt a pazarló természet által bőven ontott selejttől. S voltaképpen minden tag használható, csak nem talál -ják egymást a széttépett, elcsúszott, rossz helyre került tagok. Mi húz le bennünket, és mi az, ami felemel? Ez Frankenstein kérdése. A frankensteini szigor, vagy ha tetszik terror, melyet a Hammer-filmek az idők során egyre inkább hangsúlyoznak, a fegyelmező szétválasztás műve, ezt a társadalom egészére kiterjesztett sebész-szellemet szolgálja a drákói rendelkezés és az egyirányú kommunikáció. Nem világosít fel, csak utasít, ítélkezik: levágatja a tiltakozó beteg karját. A szegénykórház leépült és szétrothadt népe valóban nem ismeri saját érdekeit.

De ha más érvényesíti érdekeinket, nem keveri-e össze őket a magáéval? Frankenstein a tökélyt, a mértéket keresi, de le kell mondania minden mértékről, ha le akarja bírni a káoszt, a szemetet, az önzést, a butaságot és a gyűlöletet. Uralni akarja a poklot, azaz ördöggé válni, hogy hatalma legyen kivezetni az embert a pokolból. Hova visz útja, kifelé vagy egy még mélyebb pokolkörbe? A korai Hammer-filmekben inkább az előbbiről, a későbbiekben inkább az utóbbiról van szó.

Asszisztens

Hans (Francis Matthews), a kamara legifjabb orvosa, felismeri hősünket: Dr. Steinben meglátja Dr. Frankensteint. „Többet szeretnék tudni, mint amit az egyetemen tanulhatok.” A tanít -vány ajánlkozásában van valami a zsarolásból, Frankenstein azonban nem az az ember, akit ez zavarna. „A világ legnagyobb és leghíresebb orvosának tanítványa akarok lenni, a magáé, doktor Frankenstein!” A két felvilágosult cinikus egymásra találása a film szép pillanata, amilyet férfi és nő viszonyában nem látunk.

A The Curse of Frankensteinházitanítója atyai viszonyban van Frankensteinnel, ezúttal Frankenstein van atyai viszonyban a fiatal orvossal. Atyák és fiak viszonya megfordult.

Az atyai mester tanítja lázadni a konformisták táborából elbitangolt tanítványt. Az új film tanítvány-figurája jobb társ, mint a tanító-figura az előző filmből; ott a múlttal szövetkezett Frankenstein, itt a jövővel.

Frankenstein, aki már túl mesze ment, a konvencionális élet varázsát is ismeri. „Nem ad-e a tudatlanság bizonyos bájt életünknek?” Hans mosolyog: „Erről le tudok mondani.” A fiatal -ember megbotlik a lépcsőn: a nagyság felé vezető út első lépése a botlás. „Borospince volt.”

– magyarázza Frankenstein a levezető úton. Az alkotás mámora az alkoholmámor örököse.

A zseni a másik mámoros kategória, a film elején látott sírrabló kocsmatöltelékek rokona.

A dicső mámor nem kevésbé veszélyes mint a dicstelen.

Hans személyében Frankenstein segítőtársra tesz szert, de a segítő ártó is. A későbbiek-ben Hansnak is szerepe lesz a teremtmény elvadulásában, akit felvilágosít a vártnál kevésbé rózsásnak ígérkező jövőjéről. Aki isten akar lenni, ne alkalmazzon segédet. A felszabadító hatalom, a prométheuszi vállalkozás egyik oldala, a hatalmi kontroll, nem tűri a társasságot, másik oldala, a felszabadítás megkívánja. Ezért Frankensteinnek nem is egy társa van. Az új film két famulust állít a tudós mellé: a lelkes Hansnak szellemet ad, a szentimentális nyomo-réknak, a boldogtalan Karlnak (Michael Gwynn) hibátlan testet.

Páciens

Az anyag vágyik az anyagra. A magányos anyag a teremtés alapanyaga, a teremtés tehát ereden -dően társulás, az Erósz munkája. Egyelőre külön-külön tartályokban látjuk a testrészeket, szemet, agyat, kezet, Frankenstein gyűjtögető munkájának eredményeit, az egymásra váró tagokat vagy az egészre váró részeket. Külön-külön mozgatja őket az áramfejlesztő, kéz ráng, szem mozog jobbra-balra. A természet szépsége és tökélye, titokzatos zártsága, felboncolva és kiterítve vonaglik előttünk. Az összekapcsolt dobozok, primitív áttételes mecha -nizmusokra redukálva, együttesen sem alkotnak egy embert. Az élet frankensteini képe.

Az eredendő magány egyben a groteszk, mint a szépség eredete. A groteszk vágyik a szépre.

Az anyag vágyik a tudatra. Egy nagyobb tartályban műembert látunk. „Ki ez?” – „Ez még senki, még nem él. De ezúttal tökéletes.” Az ember képe: az ember mint tok, héj és hüvely, metamorfózisok befogadója, formálható, engedelmes anyag, a teremtés plasztikus médiuma, a befogadó. A tökéletes nem-embert és a tökéletlen embert kellene tökéletes emberré egyesí-teni. Az anyagba száműzött, szenvedő léleknek kellene újjászületnie az anyagban boldog hazát, földi paradicsomot alapító, felszabadult lélekként.

Frankensteinnek két famulusa van, Hans érdek nélkül segédkezik, Karl személyesen érde-kelt. Karl, aki munkatársból művé, segédből alkotássá akar előlépni, emancipálódni akar, de kényelmes képe van az emancipációról, az emancipáció befogadójaként, élvezőjeként,

Frankensteinre hagyva a megváltó és teremtő szerepét. Karl megváltásra vár, de nem önmeg-váltó, ezért kiszolgáltatott. Itt nem a teremtmény a fércember, de a teremtő és teremtménye viszonya még fércviszony, a kettő különbsége, egyenlőtlensége a seb, a botrány: nem a test, hanem a viszonyok teste beteg, s ez fertőzi meg a testet is.

Karl arra vár, amit Bernstein professzor esetében Frankenstein halálos bűnéül róttak fel, új testet szeretne kapni Frankensteintől. Ezzel minden esetre elindul a frankensteini teremt-mény a fausti úton. Nemcsak egy halott vár feltámadásra az új film elején, egy élő ember is.

A bicegő, púpos, béna, suta Karl felnéz a délceg testre. „Nézd meg jól, hamarosan te leszel ő.”

– mondja Frankenstein. Karl, aki testet akar cserélni, felajánlotta agyát. Az új teremtmény nem egyszerű szolga, Karl életmentő és üzlettárs. Ő mentette meg Frankensteint a hóhértól, s cserében ő is új életet kér. Mindkét famulus halad az emancipáció felé: Karl megmenti a film elején Frankenstein testét, Hans megmenti a film végén Frankenstein agyát. Hans és Frankenstein barátságának, s az új ember születésének kezdete az orvosi kamara által aján-lott társadalmi pozíció és a kerítő mama által ajánaján-lott grófkisasszony elutasítása.

Frankenstein, akit csak az érdekel, ami eltévedt, azaz kötetlen és szabad, megvetéssel konstatálja a szép kebelben dobogó szív normalitását. Kánoni hölgy, eleven dogma, érdekes vagy legalábbis kellemes lehet egy szalonoroszlánnak, de a fausti szenvedélynek nem tárgya.

Hans Frankenstein rajongója, Frankenstein szenvedélye a műember, a Karl lelkét magában rejtő rém viszont a nőért rajong. Hans, Frankenstein és Karl, tudásvágy, hatalomvágy és élet-vágy hármasságában az utóbbi a gyenge pont. Ezúttal a szív a legfőbb veszély, a jóság az a receptor, amely érzékennyé, támadhatóvá, befogadóképessé tesz a gonoszságra. Nem az okos kegyetlenség a gonosz forrása, hanem a rajongó szív. Karl vágyik a kitaszító, kiközösítő világra, amelyet Frankenstein és Hans elutasítanak. Míg Frankenstein és Hans, nagyobb élvekre vágyva, megvetik a boldogságot, a kiközösítőket kiközösítő alternatív közösség -alapítás a boldogtalanon bukik meg.

Hátramozdító

Korrigálni a teremtés slendrián dilettantizmusát! Áttelepíteni a lelket, ént, tudatot egy más testbe, jobb létbe. Ez Frankenstein ígérete és Karl vágya. Az újjáértelmezett frankensteini műtét a személyiség transzplantációja. A lélek testet cserél. A véletlen test a lélek keresztje vagy felülmúlhatatlan privilégium, mint a „jó szagú hölgyé” (így jelentik be az érkező Margaretet a kórházban). A személyiség lázad a biológiai identitás ellen. A természet és a véletlen által képzett véletlen testből szükségszerűbe vágyik, melyben magára ismerhet, mert megfelel ambícióinak. De vajon azonos vagyok-e ambícióimmal, s az ő képük mutatja-e fel lényem lényegét? Az új Karl tükörbe néz. Szomorú, szorongó fiatalember, világfájdalmas és átszellemült.

Karl szabadulni akar a régi Karltól, a stigmától, a rút test rémétől, a múlt bűnétől vagy szé-gyen étől. Csak a jövőben akar magára ismerni, semmi esetre sem a múltban. De szakítani a múlttal nem annyi-e, mint kettétörni, meghasonlani? Az új lény születése a görcsös roham aktusa. A lelek vergődő otthontalansága a testben időt, türelmet igényel. A beteget le kell kötözni, hogy kárt ne tegyen önmagában, míg átvészeli az első idők fájdalmas feszengését.

Megjelenik Margaret (Eunice Gayson), a miniszter lánya, tevékeny életre vágyó, unatkozó szépség. Frankensteint a grófkisasszony kísértette meg, Karlt a polgárleány. A film két szép-sége Hitchcock krimikomédiáinak idegesítő nőire emlékeztet. Frankenstein fő ellenfele talán

nem az Isten, hanem a nő, Isten ugyanis csak az első lökést adja a világnak, míg a nő minden élet kezdete, így a frankensteini teremtés, mint a kezdettől való emancipáció, valójában őt teszi feleslegessé. „Egy pácienst meg kell mosdattatni vele, akkor majd eltűnik.” – mondja Frankenstein, amikor a magát hasznossá tenni vágyó lány megjelenik a kórházban. Az ese-mények elfajulása pedig arra utal majd, hogy egyetlen módja lett volna hasznossá tenni magát, ha haszontalan marad.

A gótikus („Universal”) horror szó szerint veszi a „halálos szerelem” kifejezést, s szerelmi életként rendezi be a szerelmi halált. Nagy románc híján a horror veszíthet erejéből, a kegyetlen, puritán szellemi lénnyé formált Frankenstein oldalán azonban már nem lehet visszahozni a nagy románcot. Karl ezzel szemben első látásra beleszeret a lányba. A szörny alakjához kapcsolt nagy románc a fellengzős érzés testi paradoxizációját szolgálja. A nő, a goethei Mefisztó fordítottjaként, jót akar és rosszat művel. Nézzük Margaret bűneit.

A nő idejekorán kioldja a szíjat, mely önmagától védené a lényt, amíg az agy és a test összeszoknak. A női gondozásból hiányzik a józan okosság. Margaret feláldozza a létet a jóllétért, a jövőt a kényelemért. Nincs érzéke az életadó kegyetlenséghez, mert nincs elég esze, műveltsége és áttekintése; így válik az életet veszélyeztető kegyesség képviselőjévé.

A gátlásoldó Margaret bűne a felelőtlen vágykeltés. A szentimentális hódoló többszörösen hátrányos helyzetű, alacsonyabb társadalmi helyzete és testi kisebbrendűségi érzése kínozza.

Margaret belép a tiltott szobába, meg akarja oldani a zárt szoba rejtélyét, tiltott pillantást vet a férfiszenvedésre, a megváltásra szomjúhozó, mohó boldogtalanságra. A nő, kedvessége, nagylelkűsége által valójában magának hízeleg, miközben a férfiban reményeket kelt. Ha nem ad többet, jobb lenne, ha kevesebbet adna, s Karlt békén hagyná.

Az ujjá született Karl női arcot lát ágya felett. A női szépség mosolyog le rá. Az újjá -születés nem menekítette ki a szépség illúziós világából. A lenni akarást megzavarja a szeretve lenni akarás.

„Mindig megbámultak, rám meredtek.” – panaszolja Karl. Az, hogy Karl idegen testbe transzplantáltatja személyét, bizonyítja, hogy idegen tekintetet transzplantált magába, idegen tekintet foglya, idegen ízlés túsza, idegen ítélet rabja. Tetszeni szeretne Margaretnek, a női tekintet koldusa. Az anya szülte Karl szerencsétlen és csúnya, a Frankenstein ujjáalkotta Karl szép és erős lehetne, de tetszeni akar, visszavágyik a női világba, asszonynak szeretné meg-mutatni magát. Olyan fontos számára a nő elismerése, mint a gyermeknek az anya büszkén, boldogan ráragyogó tekintete. Ha nem az igazat mutatja fel, hanem azt, amit az asszony látni szeretne, akkor az asszony nem őt igenli, hanem a hazugságot, tehát nem segíthet rajta.

A konvencionális szerelem szerepcsere, abban az értelemben, hogy a szeretők azt igyekez-nek eljátszani, amit a partner látni szeretne. A szerepcsere tehát illúziócsere. A megváltó szerelem feltétele azonban az álcákból és álságokból kihámozott igazság lenne. A megváltás útja nem menekül a lényeg elől, hanem elébe megy az igazságnak. A lényeg, a felületes, olcsó látszatokkal szemben, hogy is ne volna rémületes? A végső megmutatkozás iszonyata sokkal nagyobb pillanat, mint a prostituálódás a kellemes látszatban. Ám Margaret nem hatalmazta fel Karlt az igazság pillanata, mint végső nagy találka játékokon túli játszmájára.

Ha Karl megmutatja magát, Margaret akkor sem segíthet rajta: a film végén az éjszakában kóborló rém betör Margaret szalonjába, hogy lába elé omolva kilehelje lelkét. Ez az a perc, amikor Karl megmutatja magát, meztelenül, végső valójában, megváltatlanságában, póz és konvenció, hazugság nélkül. Ha így fogadná el őt Margaret, teljes veszélyeztetettségében és

végső kérdésességében, az lehetne a pozitív megoldás. Így kell, hogy elfogadja az embert valaki, s Frankenstein, a kockázatok kiküszöbölése érdekében, azt szeretné, ha elég lenne, hogy az ember elfogadja önmagát.

A saját önérzetével küzdő Karl retteg a kritikus pillantástól. Látva Karl szerencsétlensé-gét, kiszolgáltatottságát és labilitását, felértékeljük a frankensteini közönyt és megvetést.

Frankenstein a nőket teszi bizonytalanná, Karlt a nők. Frankenstein is alkalmatlan a partner-viszonyra, mint Karl, de neki ez ereje és nem gyengesége. Jó kapcsolatot, szép férfi-nő viszonyt majd a következő Fisher-filmben látunk (Frankenstein Created Woman).

A mítosz nem hisz a tekintetnek, a mítosz a pusztító tekintet mítosza. A mítoszban a mese fordulataiba van kódolva a döntő információ, a XIX. századi realizmusban a miliőbe, a jól megfigyelt és alaposan leírt környezeti feltételek részleteibe, a viszonyok sűrűjébe. A nagy narratívát leváltja a sűrű leírás. Az utóbbi sem sokáig tartja magát, a mese és a miliő után, a sors uralma és a viszonyok uralma után a sorshoz és a viszonyokhoz való viszony uralma következik, a tekintet most már nem a sorsra vagy a viszonyokra, hanem első sorban önma-gára van tekintettel. Frankenstein el akarja vágni az önmagába gabalyodott tekintet gordiuszi csomóját, s az utat keresi a képek hatalmán túl, sőt, a kor és a körülmények hatalmán túl, a cselekvés hatalma felé. Az emancipáció minden tekintettől: a cselekvés kezdete. Kezdetben volt a tett, mondja Faust is, elutasítva a kezdet más eszméit. Faustnak még megadatik, hogy megtegye a mitikus utazást, bejárja a nagy narratíva főbb állomásait, Frankenstein esetében már derékba törik a vállalkozás.

Éjjeliőr

Hans felfigyel a húsevő majomra. Az agytranszplantáción átesett majom kannibállá lett.

„E hiba ellenére a legjobb egészségnek örvend.” – véli Frankenstein. „Karllal nem történhet meg?” – kérdi Hans. Semleges hordozójae a test a személyiségnek? Megmarade a sze -mélyiség az új hordozóban? Megőrizheti-e identitását, vagy pedig nemcsak a személyes identitást, akár még emberi természetét is elveszítheti? Egy sor szerencsétlen véletlen követ-kezik, de nem szükségszerűséget közvetítenek-e? Nem a tűrőképesség védi-e a sikerült lényt, s nem szükséges-e a szelektív próbatétel, az általános létezés minőségének őreként?

Karl felkel a betegágyból, elszökik a kórházból, hogy elégesse régi testét. A laboratórium őre, aki az új testben nem ismeri fel Karlt, leüti a behatolót. Az anyagi világ durvasága ellenáll a tökély tervének. Az új embert első útján nyomorékká veri az első ember, aki keresztezi útját. Az őrző-védő verőember ugyanúgy megmámorosodik a rombolástól, mint Frankenstein a teremtéstől. Kéjjel ver, élvezve fölényét, erejét, s nem bír leállni. A pribék Frankenstein alkalmazottja, Frankenstein érdekeit védi az ismeretlen behatoló ellenében.

Frankenstein új világot alkotó vállalkozását magához hasonlítja a régi világ, amelyet meg akart haladni; végül a söpredék Frankensteint magát is el fogja taposni, az emberanyag, melyet át akart szabni, őt szabja át.

Karlt az ütések teszik rémmé, ezek adják a megtorló erőt, rémmé kell válnia, hogy meg-semmisíthesse kínzóját. A szép és jó Karl el akarta égetni a csúnya és szerencsétlen Karlt, ezért lett belőle rút és iszonyatos Karl. A boldogtalan szerelmest, a boldogságra vágyó szerencsétlent kínozza kettőssége. Pedig a szépség nagyformájából nem hiányozhat a rútság, az egészség nagyformájából a betegség. A teljességből jó és rossz teljessége. Karlnak mind-erről giccses, primitív, gyáva elképzelése volt. Karl tragikus bűne, hogy harmonikus és