Jimmy Sangster: The Horror of Frankenstein, 1970

sőt rosszabb, mint a nyárspolgárok. A polgári forradalmat követi a csőcselék forradalma.

A marxista forradalmat kádernemzedékek rablóhadjáratai. Széles tér nyílik az analógiák játéka számára: Zoltán úgy viszonyul Frankensteinhez mint Robespierre Rousseau-hoz, Lenin Marxhoz vagy Sztálin Leninhez, esetleg Hitler Nietzschéhez vagy az olajháborús Bush a néhai Abraham Lincolnhoz. Zoltán rabolni majd ölni küldi le a városba a rémet.

Frankensteint a polgárok fosztották ki, őket pedig most Zoltán és gyilkológépe. Mindenki bűnös és mind bűnhődik is: a városban éjszakánként gyilkoló rém az ember groteszk karika-túráit teríti le, Frankenstein egykori ellenségeit, mert Zoltánnal is ők bántak el.

Gondozás

Mindenki a halálból tér vissza, rég leélt életek genetikai információit hordozza magában, melyek sorsa függ a környezet jó- vagy rosszindulatától. A rém a szeretet fehér mágiájára is érzékeny, nemcsak a manipuláció fekete mágiájára. Ez a lehetőség is megvan benne. A teremt-ményben előbb ébredt fel a gyűlölet, mint a szabadabb érzések, mivel Zoltán ébresztette és így a Zoltánnak megfelelő komponensek, a türelmetlenség, a keresztülgázoló düh ébredtek benne. Később, miután a Zoltán által Frankensteinre uszított rém végül Zoltánt öli meg, a rossz befolyástól szabadulva, a gondoskodó lányra hallgat, megtanul együttműködni, csendesen együtt lenni, s végül sírni látjuk. Amikor a rém végre emberiesülni kezd, a csőcselék megvadul, s a szokásos módon lódul, megsemmisíteni a rémet. De a rém is labilis:

hogy is ne lenne az ebben a megbízhatatlan világban.

A fércember kínokat él át, fejét fogja, kínozza a kezdet fájdalma, a lenni nem tudás szen-vedéseit éli át. A néma lány bort kínál fájdalomcsillapítóként. A szeretet tanácstalan, a szeretet naivitás, nem okos érzés. A néma lány is csak bolond lány. A szeretetből hiányzik az okos szigorúság, az okosságból pedig a szeretet. Frankenstein és a lány szelleme nem egye -sül hetnek e titánian kopár mitológiában. Éppúgy vadíthat is a bolond szeretet, mint ahogyan az előbb szelídített. A The Revenge of FrankensteinMargaretje is gondoskodásával szabadítja el a poklot. A részeg rém ismét garázdálkodni kezd, Frankenstein, ismét bezárva a láng -tengerbe, teremtményével együtt pusztul el. Azt is mondhatnánk, a tűz fala tartja fel a lincs-előket, késve érkeznek, ez lehet elégtételünk.

A megfáradt, csalódott, öregedő Frankenstein még mindig túl korán jött hős, éretlen a világ, a hülye gonoszsággal csak bolond szeretetet tud szembeállítani, nemcsak a közösség őrült gonosz, az egyén is szegény hülye. A két fiatal, Hans és a lány szabadul a lángoló kas-télyból. „Megint mindent szétromboltak.” – állapítja meg Hans.

gazem-bereket és jámbor ostobákat, hogy gyilkosságai inkább gesztusok, mint tettek, a fiatalember elsöprő lázadásának kifejezői. A fekete komédia gyilkosságai végül úgy hatnak, mint a dramaturg kivégzése a Nyolc és félvetítőbeli képsorában; mivel a fantasztikus közeg egészé-ben feltételes, nincs szükség a szimbolikus értékű tettek visszavonására, mint a Nyolc és félben, ahol a legyilkolt a snitt után vígan él tovább. A The Curse… óta a szórakozott tudósból agresszív liliomtipró lett. Az új Frankenstein (Ralph Bates) által kegyetlenül megalázott Elisabeth alakítója, a dús keblű, arany loknis Veronica Carlson, a Frankenstein Must be Destroyed öröksége. A feljelentővé avanzsált jóbarát morális háborgása a The Curse of Frankensteinszármazéka. A halál és feltámadás kalandja következtében „harapóssá” lett kis teknőc a The Revenge… kannibál majmának karikatúrája. Frankenstein ezúttal Elizabeth apjának agyát „kívánja meg”. Ezáltal Elizabeth mintha a The Curse… Bernstein professzo-rának vagy a Frankenstein Must be DestroyedBrand professzorának lánya volna. Sangster műve nemcsak a The Curse… nevelődési regényéhez tér meg, melyet az atyai figurák sorozatgyilkolása által fokoz lázadásregénnyé, a nagy őst, a Whale-filmet is felidézi, az új rém (Dave Prowse) megjelenése Karloff monstrumát idézi.

A múlthoz az irónia által kapcsolódó Horror of Frankensteint az ifjúságkultusz kapcsolja a jövőhöz. Az új film, melyben viháncoló középiskolásokként ismerjük meg későbbi hősei n -ket, megindul a tinédzserhorror felé, mely a következő évtizedekben elnyeli és korrumpálja a műfajt. A cselekmény nyomon követi az egykori osztálytársak életét, mely az ifjúság utolsó nyarán túl várja őket. Egyikből deviáns zseni lesz, a társadalom ellensége, másikból a társa-dalom támasza, rendőrfőnök. A zseni egykori szeretőjéből lesz, természetesen, a rendőr felesége. A naiv figurák, a szűz nő és a szűzies fiú, a zseni áldozataivá válnak, de a zseni sem találja meg számítását, mert a világ nem a naiv szüzeké, de nem is a zseniké. A világ azoké, akikről nincs mit mesélni, az életről nincs mit mesélni, a fekete komédia az életen nevet.

Impertinencia

Jimmy Sangster Frankensteinje az impertinencia hőse. A sztoicizmus, a szkepticizmus és a cinizmus, minden, ami valaha, külön-külön, eszme volt, egyesül modern impertinenciává.

A polgárokban is megvan mindez, de – még vegyesebben – epikureizmusban oldva.

Frankenstein hozzáférhetetlen fölénnyel és rezzenéstelen pimaszsággal kezeli le és használja fel embertársait. A barbár apa és az ostoba tanár fizikai erőszakra alapított pedagógiájára előbb csínnyel válaszol, utóbb perfekt gyilkosságokká fejleszti tovább azok fenyítő kegyetlen-ségét. A tanár megszégyenítését apagyilkosság követi. Az impertinens ifjút cinikus felnőtt-ként látjuk viszont. „Ha a felelősség túl nagy, felelőtlennek kell lenni.” A temetőőrrel üzletelő tudós kutató hibátlan hullákat követel. „De némileg mind szükségképpen hibásak, más -különben nem volnának holtak.” – érvel a mosolygó szállító. Frankenstein világában a cinizmus az érintkezés alapformája, mellyel Wilhelm (Graham James) botránkozása és Elisabeth naiv hite áll szemben.

Erotikus hatalom

A fiatal Frankenstein megkéri tanulótársát, segítsen anatómiai tanulmányaiban. „Most mind-járt levetkőzzem?” – kérdi Maggie. A Frankenstein-mítoszban a teremtés vágya a végső hatalom, a totális kontroll akaratának kifejezése. Frankenstein célja a másik ember élete fölötti átfogó ellenőrzés, míg Dr.Jekyll saját élete alapjait akarja hasonló módon uralni.

Mindkét történetben az ellenőrizendő „tárgy” lázadása az eredmény. A hatalom, mint az élet fölötti teljes ellenőrzés igénye az erotikában rejlő önproblematizáció (mint hermeneutikai nyugtalanság) defenzív kiszolgáltatottságát módosítja az új típusú önproblematizáció (mint exhibicionista show) nárcisztikus erotikájának offenzívájává. A fiatal Frankenstein ceruzája női akt fölött mereng, s itt-ott korrigálja. A lányok rajongnak az impertinens Viktorért, aki úgy fogyasztja őket, mint később a hullákat. Teherbe ejti a dékán lányát, de nem fogadja el az ezzel járó egyetemi állást, nem akar tudni a kihívó, cifra és buta lányról, a kötelezettség elől szökve hazatér. A haza- de nem megtérő tékozló fiú története az ősi fészekben folyik tovább. A színhely a csúcs, otthon, fellegvár és laboratórium, s a cselekmény az élet csúcsa, a bolondos ifjúság és a rezignáció között.

Barna

A barna Alys (Kate O’Mara) az apa ágyasa, akit Viktor a megölt délceg öregúr egyéb ingó és ingatlan javai között örökölt. „Parancsol még valamit?” – kérdezte az öreg báró ágyából kiszálló nő a gazdát. „Nem, egyelőre elég.” A cseléd később kibuggyanó melleket kínáló, mély meghajlással üdvözli a tanulóévek után hazatérő ifjú Viktort. A szerelem is, akárcsak az iskola, nem több, terror és hunyászkodás, alantas kapcsolatok képe. A felajzó kínálkozás és az obszcén engedelmesség számító cinkosa a nő testét kizsákmányoló férfiúi visszaélés-nek, és a maga részéről is visszaél a férfi általa felpiszkált és izgalomban tartott ösztöneivel.

Attraktív nő várja fenn hősünket esténként az ágyban. A szeretkezés során a nő élveteg arcát látjuk, s ő az, aki csókol, míg Frankenstein passzív, késve érkezik és sietve távozik.

A szereleménél nagyobb izgalom szólítja el Viktort, amikor sietve leszáll a szeretkező Alys testéről: a hullaszállító szekérnyi hullát hozott ezen az éjszakán. Miért hagyja ott szeretőjét, mi ez az új, nagyobb izgalom? A még készségesebb testeknek szól? Vagy az ellenállóbb, merevebb, frigidebb, hidegebb testeknek? Étkezés közben is felpattan, s szórakozottan elrohan, ezt is megszakítja, akárcsak a szeretkezést. Frankenstein a környezetét uralja, őt pedig a feladat. Csonka tagokat rakosgat boldogan, míg a kihűlt vacsora felett várja őt Alys.

Fölösleges ember

Wilhelm Kastner, Viktor Frankenstein barátja, a fölösleges ember. Azt, amit Elisabeth jelent-hetne, Alys, a testi lény, és Wilhelm, a szellemi társ, együtt sem teszik ki. Akárcsak a The Curse… idején, a szerelemben sikertelen rivális, a munkában segítőből hátráltatóvá válik.

„Viktor, már hajnali három óra van, és én fáradt vagyok.” – mondogatja Wilhelm. Az, aki társ volt a rajongásban, elbizonytalanodik a kivitelezés során. Az egykori szövetséges egyre döbbentebb és tartózkodóbb. Viktor megveti a formalitásokat, nem látja a konvenciókban rejlő bölcsességet, védelmet és kollektív tapasztalatot, a mindennek biztonságában meg -békélt lelkek pedig nem tudják kritikával szemlélni a világot, s elképzelni a teremtés nagy-szerűségét. „Viktor vannak határok, és te elérted őket.” – figyelmeztet Wilhelm. Az új történet Frankensteinje előbb semmisíti meg a barátot, mint a szeretőt. Wilhelm ellentmondásos figura, szolidáris hűsünkkel, mint Elisabeth, de ellenségesen szimatol, mint a rendőr, aki szintén Victor barátja volt, és feljelentéssel fenyeget, mint Alys, akitől ez kevésbé vehető rossz néven, mert „csak” testi társ, sőt, már az sem, cserben hagyott szerető. Elisabeth vakszerelme szimpatikusabb, mint Victor barátsága. A barát rendőrnek nem elég idegen, Elisabeth szeretetéhez képest mégis inkább rendőr. „Kímélj meg álszent frázisaidtól!” – támad rá

Frankenstein a belső ellenséggé lett segítőtársra. Miután megölte Viktort, rögtön darabolni kezdi. A The Curse… idején a barát adta őt hóhérkézre, most ama megoldást megelőzendő, Frankenstein pillanat alatt átsorolja a nyersanyagok közé munkatársát. A kései Hammer-filmek azt emelik ki, amiben a sztálinihitleri technokrata rabszolgatársadalom a polgári racio -nalitás kíméletlenségének egyenes ági örököse. E filmekben csak a naiv butaság elterjedtsége fékezi a szívtelen kalkuláció tárgyszerű kegyetlenségét.

Közöny

A klasszikus Frankenstein-filmekben a nő ostromolja a közönyös férfit. A hazatérő Viktor ezúttal országúti rablóktól menti meg a film hősnőjét, az akció azonban, a lovagias látszat ellenére, nem a nőnek, hanem a rablóknak szól, kiknek holttestére szüksége van a tudósnak.

A racionális tudós, egyúttal önmaga élelmes menedzsere, társalgás közben Elisabeth apjában is a szétdarabolt hullát, a felhasználható alkatrészeket látja, s már csöppenti is a mérget a vendég italába. A búcsúzó Elizabeth pironkodó ajánlatot tesz ezen az estén: „Nem vagy magányos ebben a nagy házban?” – kérdi a lány, s hozzáteszi: „A mi köreinkben engem jó partie-nak tartanak.” Bár Frankenstein elutasítja az úrilányt, a féltékeny cseléd mégis zsarolni kezdi őt. Így Elisabeth apja után Alys lesz a következő áldozat. Frankenstein ágyasát a rém, a tudat uralma alól felszabadított hús öli meg. Elisabeth, a kényes, előkelő, kifinomult szépség, apja halála után nincstelenül maradva, ismét felajánlkozik Frankensteinnek. A világ ugyan-olyan kegyetlen, mint Frankenstein, előbb az ügyvédek és bankárok teszik meg a lánnyal, amit később a tudós. Jog, közgazdaság, gyógyászat, tudomány – a Hammer-filmek mindre sort kerítenek. Elsiabeth gyászban, árván, kifosztottan, mindenéből kiforgatva, kiszolgáltatva, várakozón áll Frankenstein küszöbén. Hősünk befogadja, de nem feleségként, csak házvezető -nőként, Alys helyére. „Kívánsz még valamit, szükséged van még valamire?” – kérdi a házvezetőnővé lefokozott Elisabeth vacsora után, az egykori ágyas szavait ismételve. E hely-zet nem teljesen nélkülözi az Elisabeth javára szóló kétértelműséget. A házvehely-zetőnői státusz azt is jelezheti, hogy Frankenstein nem akarja ráuszítani, mint ágyasára, a testet, a monstru-mot. A monstrum váratlan támadásakor valóban védelmezi tőle a lányt. Alys elől a csonkok, szervek, a nem elég eleven anyag rabjaként tűnik el Frankenstein, Elisabeth elől a monstrum, a túl eleven anyag rabjaként. Alys elől az emeletre távozott, Elisabeth elől a pincébe veszi be magát. Alys ily módon a részösztönök érájának assszonya, míg Elisabeth iránt azért köte-lező a távolság, mert ő az egész embert szólítja meg, nem valamely ösztön vagy szerv specializált tárgya. Frankenstein még nincs készen eme viszonyra, de megőrzi e viszonyulási lehetőséget, s a lehetséges majdani viszony számára Elisabeth tiszteletben tartott, dez e -rotizált személyét. A rémmel szembesülő Elisabeth elájul; mi más lehetne, mint házvezetőnő, ha nincs kész a testben való felfokozott lét megpróbáltatásaira? Frankenstein sem veheti őt el, míg őrajta uralkodik a rém, és nem ő a testen, melyet az képvisel.

Búcsú (a rémtől)

Frankenstein előbb azért öl, hogy nyersanyaghoz jusson, utóbb azért, hogy megsemmisítse a tanúkat, illetve védje a rémet. A The Horror of Frankensteinben a gyilkosságok sorozata dominál, a monstrum csak a film vége felé jelenik meg. Előbb mindenkit elnyel, meg -semmisít Frankenstein szenvedélye, vállalkozása, szülőt, barátot, apóst, szeretőt, cinkos beszállítót és balek alkalmazottat.

Frankenstein már nagy pusztítást hajtott végre a rém megjelenésekor. A szörny ugyanazt teszi, amit a tudós, folytatja művét (vagy mondhatjuk azt is, hogy a mű alkotója folytatása).

Nem a tettben van a különbség mad scientist és monstrum között, csak az indokban, a rém esetében hiányzik a racionális motiváció. A genezistől és indoktól megfosztott frankensteini tett elkülönített megtestesítése a teremtmény. A lény csak saját genezisének gonoszságát tükrözi és ismétli, semmi mást.

Ismeretlen idegent, foltozott, nehézkes csupasz óriást rejt a ház. Az Elisabeth dús, termé-keny, szép testét befogadó ház szörnyű titka a másik test. A rút lény egyszerre gátlástalan és reménytelen; a vad ösztön és a kíméletlen számítás szövetségesek; Frankenstein a koncepció, a lény a végrehajtó – egyazon kíméletlenség két oldala. A tudós gyilkoló mindenessé, rette-netes szolgává képezi ki a lázadozó szörnyeteget.

Pasztell Elisabeth lépked óvakodva az éji folyosókon, tudjuk, veszélyben. A monstrum Sangster filmjében ismét nem több, mint fékezhetetlen test, türelmetlen és korlátozhatatlan indulat, olyan erő, mely sürgetőbb, mint a normális élet útjai és módjai, s lassan érő viszonyai.

A rém a nemiség mint önállósult, a többi erővel értelmes, hasznos és kellemes integrációra lépni képtelen katasztrofális erő képe. A feminista azt mondaná, a „szexuálfasizmus” képe, de lehet egyszerűen az éretlen férfiasság kifejezése is. A nemi ébredés (a készséges és kíváncsi iskolás lány, a kis Maggie műve) és az érzelmi szocializáció (Elisabeth ígérete) közti vándor-éveket uralja a lény garázdálkodása. Eleven lény, egyúttal szégyenletes dolog, akit Victor rejtegetni kényszerül, mert a nők sikoltoznak, ha meglátják, az érzékeny Elisabeth még el is ájul, s nyilvános fellépését a hatóság is bünteti. A monstrum a férfi mint dúvad, rabló és ősember, aki hevesen megkívánja a nőt, de nincs tisztában a vele kapcsolatos teendőkkel.

A nyers nemiség számára meghal a nő, ha betöltötte rajta vágyát. A rém rongyként hajítja el a megfojtott nőket. Ebben a vágy gyűlölete is benne van az őt függővé tevő tárgy iránt, és a lázadás a függés ellen. Gyakran az erotikus filmek is hasonló, önkénytelen rémtettekkel vég-ződnek (Testek kémiája).

A monstrum leírásakor talán nem haszontalan bevezetni a másodlagos átmeneti tárgy fo -gal mát. Újfajta átmeneti tárgy, mely nem az elveszett anyai világhoz vezető szimbolikus híd, nem az elveszett vagy pillanatnyilag nélkülözött anyai jelenlét pótléka. Az eredeti átmeneti tárgy olyasmi, amibe belekapaszkodunk, valamilyen élettörténeti ősanyag, a fészekmeleg, béke, rend, megbízhatóság képviselője. A monstrum mint másodlagos átmeneti tárgy egy nagyobb, vadabb erő, melynek az én ad védelmet, otthont és fészket. Egy függvény, az én kiterjesztése, kísérleti kiegészítése. Nem az anya pótléka, hanem az ember saját megkettőzése, mindannak önállósítása, amit már vagy még nem képviselhet teljes odaadással és megnyug-tató énérzéssel. A kordában tartó, garázda és lehasított személyiségelemek forrongó világa.

Ezért tűnik hol önállónak (Frankenstein), hol önállótlannak (Dr. Jekyll). Nem az anya hold -udvara, mely a bizonytalan ént az élethez köti, hanem az én bizonytalan, gomolygó erőinek holdudvara. Nem az anya, hanem az én emanációja.

A monstrum egyúttal élő bábú. Az akarat megszállottja számára minden ember átmeneti tárgy. A világot szolgaságba hajtó úr számára a világ átmeneti tárgy. A szolga világának az úr a közepe és nem maga, a szolga nem a maga világában él, ő is átmeneti tárgynak tartja magát. Az úr monstrumként teszi tárggyá a világot, tekintete nyersanyaggá, függelékké tesz, szolgáló erővé aláz, megfoszt a kölcsönösség jogától, melynek helyreállítási kísérlete csak vad lázadás lehet.

Elisabeth éji neszt hall, mely nyomán elindul a házban. Végül mégsem kerülhető el, szem-be kell néznie Frankenstein titkával, csúnya, rettenetes függvényével, nyers erejével. A dicső férfi dicstelen részével szembesül a megalázott lány, aki annyit epekedett a zseni után. A csúcs a szellemtelen férfi és a tudatvesztett nő passzív szintézise: ájult nő a rém karjában, rózsa-szín pongyolásan, szőkén, ernyedten.

A sikoltozó, panaszkodó Elisabeth azt állítja, hogy látta a rémet, melynek létét Frankenstein tagadja. Míg Frankenstein a rendőrrel tárgyal, a rémtől az imént megmentett idegen kislány a gépeken, fogantyúkon babrál. Elisabeth és a kis szörnyeteg, az érett és az éretlen nő, a szép hat-tyú és a rút kiskacsa ily módon együtt veszélyeztetik Frankenstein titkos kincsét. Végül – a Gólemből kölcsönzött megoldással – az ártatlan falusi lány, az erdész lánya semmisíti meg, véletlenül akaratlanul, a fogantyún babrálva, Frankenstein életművét. A rút kis nő, az ősnő, az elemi nő fejezi be az érett, ragyogó nő, a kész nő, a szépség művét. A mű eltűnik a sósavban, melyet Frankenstein az áldozatok maradványainak eltüntetésére használt. A tudós ironikus fintorral áll megsemmisült életműve felett. A helyzet első sorban nevetséges és bosszantó, nem félelmetes: a rémmel a nyomok is eltűntek, hősünknek nem kell bűnhődnie.

A lázongó fiatalember elveti a tekintélyeket, szokásokat és bevett viszonyokat, mindazt, amit kicsinyesnek, ostobának és unalmasnak tart, és megpróbálja legjobb belátása szerint újrateremteni a világot. Miután kiderül, hogy a régi generáció unalmas életének csendes romlását nagyralátó erőfeszítései csupán nagyobb katasztrófává fokozták, hősünk rezignál.

Ez a Frankenstein nemcsak az életen nevet, ez már önmagán is, valószínűleg elejti terveit, valószínűleg beletagolódik a világba, talán Elisabeth-et is feleségül veszi.