Freddie Francis: The Evil of Frankenstein,1964

jövőorientált de nem egyéni. Állandó kihívást jelent, folytonos korrekciót követel, nehezen elérhető és még nehezebben megőrizhető, mert nem személyre szabott. Játszik az emberrel, a divatokkal változik, a versenykritériumokat utólag vezetik le a kinevezett győztesek tulaj-donságaiból és ízléséből, így a kevés biztos befutóval szemben álló, relatíve kirekesztett többség az identitás sérelmeként éli meg félsikerét. De a győztesek sem szabadok, csak az lehet győztes, akinek primitivitása megfelel a lefelé homogenizálódó kultúra és az agresszív versenytársadalom fejlődéstendenciáinak.

A vázolt feltételek mellett már maga az identitáskeresés is olyan kaméleonléthez vezet, melyet azután megerősít az eme fárasztó identitás elleni lázadás. Egyik oldalon a piac -konform menedzservilág versenyszelleme és vasfegyelme, az akár sebészi úton is érvénye-sítendő eszmény rémuralma, a másik oldalon a vallások felületesen felfogott emlékeiből ömlesztett tömegkulturális misztika, az identitás elleni lázadás, a változások permanenciájába menekülő ember oldódásvágya, mely mindent elfogad, annál lelkesebben, minél ellen -tétesebb eredeti vonzalmaival és eszményeivel.

Tűzhalál

Végül a rémült Anna leszúrja a jóindulatú, ám csúnya rémet. Hiába nyugtatgatja a rém a nőt, az pánikba esik, újra igazolva Mary Shelley rémének vádjait, aki kezdetben tele volt jóindu-lattal, de nem kapott esélyt. Frankenstein hasba szúrja Annát, életműve tönkretevőjét, Karl pedig bosszúra szomjasan áll a nő hullája felett, akiért minden megaláztatást vállalt. Végül a Karlt és a rendőrséget megelőző monstrumé a bosszú, tőrbe csalja teremtőjét, akivel ezúttal szellemileg egyenrangú, mint hajdani munkatársa és szövetségese. A nagy sebész felfedezése, a titkos formula a csalétek, mely végül Frankenstein kezében van, de már nem jut ki a lángoló házból. A két tudós, akik egyike magában is kettőt egyesít, együtt ég el. A prométheuszi motívumot empedoklészi emlékek fedik át. A fény forrása, a tűz nyel el, az ősforrás maga.

Az égető tűz, az olthatatlan izgalom hőse volt Frankenstein, nem viselve el a közösségiség árát, a konszolidáció árát, a konszenzus árát, alkalmazkodást és megalkuvást. Még az utolsó Fisher-variánsban, melyben pedig a negatív vonások dominálnak, sem lehet azt mondani, hogy mélyre süllyedt, inkább túl magasra, ridegen életellenes szférákba emelkedett.

Álélet

A kislány rémületére a frankensteini cinizmus válaszol. A tudós az imént lopott testet dara-bolja: ugyanazt teszi, mint a perverz gyilkosok, csak kéj nélkül. Frankenstein (Peter Cushing) és a hullarabló párbeszédét halljuk. „A test még meleg.” – „Két órája halt meg.” –

„A fejjel nem sokat tud kezdeni.” – „Nincs szükségem a fejre, csak a szívét vágom ki.” –

„Kivágja? A szívét?” – „Miért ne? Neki már nincs szüksége rá.” Kivágja a használható részt, azaz felhasználja a kizsákmányolhatót, s a többit selejtezi, szemétre dobja a maradékot?

Nem ugyanezt teszi-e velünk a munkaadó vagy az állam? Miért éppen Frankensteinen kérjük számon azt, ami általános az egész emberek sokoldalú és felelősségteljes kötődését absztrakt eszközviszonyokra redukáló modern világban?

Testrészek a lombikokban. Az egyetemes szépség és nagyság, az imént látott hatalmas szürke ősz esztétikuma rút elemek csonka vajúdására bomlik a laboratóriumban. Gépek kattognak, fogaskerekek kényszerítik egymást, az ipar testisége, a technikába bebörtönzött anyag ámokfutása örökmozgó élőhalál. Kerekek illeszkednek egymásba, csövek csöpögnek, folyadékok áramlanak, és Frankenstein ütemesen nyomkod egy élni nem akaró szívet. A dol-gozni nem akaró szív impotenciája azonos a teljes üzemben működő ipari világ érzéketlen-ségével, melynek minden eleme csupán szomszédjától kényszerített, s nem azért él, mert áthatja, belülről is eleveníti valami, bárhogy nevezzük mi: életösztön, világlélek, rajongás, lelkesedés, elkötelezettség, szolidaritás.

Menekülés

Felháborodott pap tör rá Frankensteinre. Giccses haraggal pózol, s szétveri a tudós laborató-riumát. A szív, mely élni kezdett, a földre hull. Az ég túlbuzgó szolgája tönkreteszi a teremtést.

Frankenstein kegyetlensége szörnyűbb vagy ellenfele álszent rombolásvágya? A realizmus bestiálisabb vagy az idealizmus? A nagyság vagy a kicsinység? A gonosz okosság vagy a hülye jámborság?

Menekülni kell, fázós, borongós tájakon rohanni. Rögtön menekülni, már a film elején, s mindent mindig újrakezdeni. Frankenstein és a hűséges Hans (Sandor Eles) belépnek a rég elhagyott ősi kastélyba, melyet átok, rossz hír őrzött meg számukra a száműzetés évei során.

A ráboruló árnyék volt az őr. „Miért teszik tönkre mindig a munkámat?” – panaszkodik Frankenstein. „Nem hagytak időt, hogy tökéletesítsem munkámat, mindent szétromboltak.”

Az öregedő zseni története, aki, a felnőttkor és öregkor határán tér haza, megismételni a szenzációs vállalkozást, mely ifjú- és felnőttkora határát jelölte. „Dolgoztam és spóroltam, mindent félretettem, hogy egyszer újrakezdhessek.”

Vád

Züllött hazába, bukott világba, részeg városba érkezik haza Frankenstein. Nem ismerik fel az elűzött urat, a gyűlölt nagyságot, mert senki sincs magánál, nem ismerik fel az azonosságot, mert bennük is felőrlik azt a köznapok. Frankenstein és társa elmúlt világ képviselői az újban, bukott világé a győztesben. Romantikus hősök, de Don Quijote emléke is kísért szomorú históriájukban. „Mindent szétrombolnak, amit nem értenek, ami meghaladja nyomorúságos kis agyuk felfogó képességét.”

Frankenstein első pillanattól üldözött, mint a régi filmekben a rém. A nagyra hivatott, örök feladatával küzdő zseni pillanatok alatt összeütközésbe kerül az új világ bután aljas tolvaj

-hatalmaival. A bűnöző rendőrfőnök és a korrupt polgármester kezén a város és Frankenstein vagyona. A polgármester gengszteri és szolgai vonásokból habart keveréklény, kibuggyanó mellű, sóvár és hervatag felesége pedig közönséges prostituált típus mint first lady.

A nép elhülyülten dőzsöl, a szegényeket megvetően kigúnyolják, a vezetők pedig zsíros mosolyú, sunyi tolvajok. „A gyűrű, melyet a polgármester visel, az enyém!” – csattan fel Frankenstein. Hősünk hiába követeli ékszereit, ruháit, bútorait, végül a tolvajok fenyegetik börtönnel a meglopottat. Ebben a társadalomban a lopás, rablás, üldözés és zsarolás a „norma-litás”, és az igazságtétel követelése a rendzavarás. Frankenstein elhagyja a várost, s beveszi magát ősei kastélyéba, melyet védelmez a babonás rettegés.

Leni Riefenstahl (emléke)

Az elvadult, lezüllött város fiatal csibészei kigúnyolják a néma lányt (Katy Wild). A megalá-zottak és kitaszítottak, szegények szegényei és majdnem monstrumok: ők az új Frankenstein szövetségesei. A romantikus fellegvár arisztokraták és csavargók, zsenik és nyomorékok menedékhelye. A társadalmat lefelé vagy felfelé elhagyók, a kirablottak és az örök nincs -telenek egymásra találnak. Terence Fisher utolsó Frankensteinje előrejelzi a birodalmi szadobarokkot, a neokapitalizmus világméretű győzelmének korstílusát. A The Evil of Frankenstein még tovább megy, talán a szadobarokkon túli lehetőségdimenziókba enged bepillantást. Talán prófétikus film.

A hegyekbe vonuló Frankensteint a néma lány vendégül látja barlangjában, melyben úgy él, a társadalom által nem ismert titkokat tudó kitaszítottként, mint a Kék fényben Leni Riefenstahl. Ne feledjük, a Kék fényidején Leni Riefenstahl még Balázs Béla forradalmisá-gával kacérkodott. A nincstelen ad és kínál, csak a módosak a tolvajok. A lány adja vissza, ami elveszett, nem a vagyont, ami veszendőbe ment a csőcselék uralma idején, nem a javak gazdagságát, hanem a szellemét. A lány adja vissza a művet, de a mű a testi jelenlét feletti hatalom, az örök élet titka. A lány visszaadja a testet, a kalandot, a nagy időket, az újrakez-dést, a lázadást. A lány és a föld adják vissza a földembert, a sárembert, a barlang a tellurikus hazatalálás színhelye. A csőcselék tagjai parazita szövetséget alkotnak, a páriák azonban áldozatok. A párianő befogadja a tudóst és famulusát egy éjszakára, s mintegy az éjszaka ter-méke a rém, az elveszett életmű vagy elveszett gyermek megtalálása. Az öregedő, kiszáradt tudós, aki már rég elvesztette a lényt, a testet, a húst, a nyomorék lány éjszakáját követő reggelen rátalál elveszett életére. Az obszcén polgármesternével szembeállított megalázott lány a nőiesség igaz alakja, s ő vezeti vissza a cselekményt az újrakezdés lehetőségéhez.

Ő leli fel, amit Frankenstein és tanítványa keres, a hiányzó láncszemet, az embert a testi je -lenléttel, a lelket az anyaggal összekötő átmeneti lényt, aki a hegy, a föld, a természet ölén új életre vár. A néma lány őrzi a monstrumot a havasok barlangjában. A monstrumot a jég és a szűz, a barlang és a nő őrzik. A kőbarlangon túli jégbarlangban, a sötéten túli fényes bar-langban pillantjuk meg a gleccserbe fagyott rémet. Frankenstein újra rajong: „A visszatéré-semre várt. Visszaadom életét.”

Születés

Frankenstein mesél a teremtés nagy éjjeléről. Kapcsolókon dolgozó kéz, csatlakozások helyre -állítása, gőzök gomolygása, nedvek csorgása, szikraeső. Várakozás a mozdulásra, az élet jelére. Az új élet szegénysége, igénytelensége. Rabszolgaszellem és börtönvilág. A csalogató

fény, mely a tűz égető fájdalmának álcája. A sikertelen lázadás, mint romboló elbitangolás.

A Francis-film, visszatérve a durván metszett arcú Karloff-múmia típusához, múltidőben foglalja össze a szokásos frankensteini teremtéstörténetet.

Az, ami a rém oldaláról nézve a születés pillanata, Frankenstein szempontjából a teremtés műve. Frankenstein ebben a pillanatban teljesen egyedül van az égbe fúródó toronyban.

Segéd és segítség, partner nélkül éri el élete legnagyobb sikerét, melynek eredményétől meg-fosztja a társadalom beavatkozása. Az emberek nem hoznak, csak visznek, két ember keve-sebb, mint egy ember. „Minél nagyobb a tömeg – mondja Frankenstein a film elején – annál kevésbé figyelnek ránk.” Jó, hogy egyesültek, társadalmat alkottak, mert együtt nem érnek fel Frankensteinnel. Pontosan úgy, ahogy egy lövöldöző gyilkos banda nem ér fel Djangóval, végül azok maradnak kiterítve.

Hősünk ezúttal egymaga kezeli az összes gépeket, s a teljes magány azonos a totális kont -rollal. Minden lehetséges, amíg be nem avatkozik a lehúzó szellem, a kishitűség. Ha a teljes szabadság csak magányosan elérhető, s a legminimálisabb társadalmi viszonyban, a páros viszonyban is megjelenik a kényszeredettség, az alkalmazkodás és a lemondás eleme, akkor az embernek meg kell kettőződnie, hogy lehetővé váljék a szabad viszony. A maga ellentétévé kell válnia, hogy egymaga testesítsen meg minden viszonyt és lehetőséget. A teljes magány a

„Másik”, a „Duplum”, az „Árny” születésének pillanata, a megkettőződésé: viharos magány.

A film első nagyjelenete a visszapillantás keretében felidézett feltámadás, a második az újra megtalált rém feltámasztása, a feltámadás feltámadása, a regeneráció regenerációja. Ez már a kései Hammer-film nagyszerű anarchizmusának forradalmi pesszimizmusa, egy sötéten cifra manierizmus regéje a nagy mű és a nagy magány összefüggéseiről. A feltámadás Frankenstein ellenállása a természetnek, a feltámadás visszavonása a társadalom ellenállása Frankensteinnel szemben, s az új nagyjelenet Frankenstein ellenállása most már a természetnek és a társadalomnak. A természet és a társadalom cinkosok a személyiség lázadásával szemben, s e lázadás, ha örökké félsiker is, mégis az egész egyetemes és kollektív világ ellenképévé nyilvánítja a személyiséget.

Rossz tanácsadó

Két férfi, Frankenstein és Hans küzdenek az életért, a nő, bár ezúttal szövetségesük, csak a teremtés munkájából kimaradt szemlélő. Ketten adják az életet, s a harmadik a tudatot.

Zoltán (Peter Woodthorpe), a csavargó hipnotizőr ébreszti a szörnyet, aki csak rá hallgat, mint Pinokkio a rossz tanácsadókra. A felébresztett erő nem a teremtőre hallgat, hanem a hozzá közelebb álló gazemberre. Az ébredés a választás lehetőségét és jogát jelenti, az éppen ébredő erő azonban primitív, s nem a minőséget, a nagyságot, az igazságot és a nemességet választja, az együgyű nem képviseli jól ügyét, a primitívnek a nagyszájú és aljas bohócok hazardírozása imponál. Itt nem Frankensteinnek, az új Faustnak van Mefisztója, hanem a rémnek. A szerencsétlen szörny, aki a nagy szellemtől idegenkedik, csak a kicsiben, aljasban ismeri fel a szellemet, és ez tetőzi be szerencsétlenségét. Ezért van szüksége a tudás hatal-mának, a nagy szellemnek, a hatalom tudására, a politikára. A szörny azért válik több mint rúttá, rémessé, mert nem kommunikál, de hipnotizálható. A tökéletesen irányítható erő visszaélésre csábítja az irányítót. Frankenstein a lázadó, s Zoltán az, aki ki akarja használni Frankenstein lázadását, s üzletet csinálni belőle. A polgárok törvényesítették a rablást, Zoltán nem bajlódik formaságokkal. Ő is lázadó, mint Frankenstein, de ő az a lázadó, aki nem jobb,

sőt rosszabb, mint a nyárspolgárok. A polgári forradalmat követi a csőcselék forradalma.

A marxista forradalmat kádernemzedékek rablóhadjáratai. Széles tér nyílik az analógiák játéka számára: Zoltán úgy viszonyul Frankensteinhez mint Robespierre Rousseau-hoz, Lenin Marxhoz vagy Sztálin Leninhez, esetleg Hitler Nietzschéhez vagy az olajháborús Bush a néhai Abraham Lincolnhoz. Zoltán rabolni majd ölni küldi le a városba a rémet.

Frankensteint a polgárok fosztották ki, őket pedig most Zoltán és gyilkológépe. Mindenki bűnös és mind bűnhődik is: a városban éjszakánként gyilkoló rém az ember groteszk karika-túráit teríti le, Frankenstein egykori ellenségeit, mert Zoltánnal is ők bántak el.

Gondozás

Mindenki a halálból tér vissza, rég leélt életek genetikai információit hordozza magában, melyek sorsa függ a környezet jó- vagy rosszindulatától. A rém a szeretet fehér mágiájára is érzékeny, nemcsak a manipuláció fekete mágiájára. Ez a lehetőség is megvan benne. A teremt-ményben előbb ébredt fel a gyűlölet, mint a szabadabb érzések, mivel Zoltán ébresztette és így a Zoltánnak megfelelő komponensek, a türelmetlenség, a keresztülgázoló düh ébredtek benne. Később, miután a Zoltán által Frankensteinre uszított rém végül Zoltánt öli meg, a rossz befolyástól szabadulva, a gondoskodó lányra hallgat, megtanul együttműködni, csendesen együtt lenni, s végül sírni látjuk. Amikor a rém végre emberiesülni kezd, a csőcselék megvadul, s a szokásos módon lódul, megsemmisíteni a rémet. De a rém is labilis:

hogy is ne lenne az ebben a megbízhatatlan világban.

A fércember kínokat él át, fejét fogja, kínozza a kezdet fájdalma, a lenni nem tudás szen-vedéseit éli át. A néma lány bort kínál fájdalomcsillapítóként. A szeretet tanácstalan, a szeretet naivitás, nem okos érzés. A néma lány is csak bolond lány. A szeretetből hiányzik az okos szigorúság, az okosságból pedig a szeretet. Frankenstein és a lány szelleme nem egye -sül hetnek e titánian kopár mitológiában. Éppúgy vadíthat is a bolond szeretet, mint ahogyan az előbb szelídített. A The Revenge of FrankensteinMargaretje is gondoskodásával szabadítja el a poklot. A részeg rém ismét garázdálkodni kezd, Frankenstein, ismét bezárva a láng -tengerbe, teremtményével együtt pusztul el. Azt is mondhatnánk, a tűz fala tartja fel a lincs-előket, késve érkeznek, ez lehet elégtételünk.

A megfáradt, csalódott, öregedő Frankenstein még mindig túl korán jött hős, éretlen a világ, a hülye gonoszsággal csak bolond szeretetet tud szembeállítani, nemcsak a közösség őrült gonosz, az egyén is szegény hülye. A két fiatal, Hans és a lány szabadul a lángoló kas-télyból. „Megint mindent szétromboltak.” – állapítja meg Hans.