A ráismerés és a metamorfózisok

(A felismerési problematika elmélyítése a mad scientist horrorjában)

Az európai kultúra olyan eredmények képével lép a kultúrtörténet színterére, amelyekkel az egyén tragikus kudarcok közepette tanul meg élni: megvan az emberség, identitás, rokonság, szellem és szabadság, de nem ismerjük fel. A dekadencia konfliktusa ennek ellenkezője, mindennel azonosulni tud, s ez azért jó neki, mert maga számára sem kell követelményeket támasztania. Az öregedő, kiüresedett világ rizikója, hogy az identitás elveszett, de felismerni vélem, ott látom, ahol nincs, kiüresedett formák világában. Mindkét élménynek, az alapító és a felszámoló idők szorongásainak is van realitása. A távoliban, messziről jöttben ott is nehéz meglátni az identitást, ahol megvan, a közeliben, meghittben ott is látni akarjuk és véljük, ahol elveszett. A történelem kezdetén illetve végén más-más vétség okoz katasztrófát;

kezdetén a vívmányok meg nem értése, végén a leépülés fel nem ismerése. A fiatal világ bűne a türelmetlenség, az öreg világé a türelem. A fiatalé a szadizmus, az öregé a korrupció.

A fiatalé a hűtlenség, az öregé a hűség. Azé a doktrinérizmus, ezé a kritikátlanság. Az iden-titás-episztemológia kettős próbatétele az identitás észre nem vétele és gyűlölete, illetve az identitás illúziója. Előbb azt nem akartuk észrevenni, hogy gazdagabb és befogadóképesebb, mint megszoktuk, utóbb annak felismerése elől menekülünk, hogy eltűnt az üres burokból.

Mi a különbség a „máskép” és a „képmás” között? Az, hogy a „máskép” nemcsak a másik

másságának képe lehet, hanem az énről nyert más, új, ismeretlen vagy tagadott aspektust fel-táró kép is. A „máskép” mindkét esetben zavarba hozó képmás, a másiknak illetve az énnek (vagy a mieinknek) is traumatikus hatású képmása. A primitívséget a „máskép” mint olyan ijeszti, nemcsak a más, az idegen képeként, hanem az ismerős új aspektusokat felmutató képeként is; nemcsak a másság képe, hanem a kép mássága is. Az érettség ezzel szemben egyre távolibb másképekben is képes felismerni önmaga mását, s ennek közvetítésével önmaga új aspektusait és távolibb lehetőségeit. De követelmény, hogy a felismerés igeneljen és ne az elvtelenség. Az őskonfliktus a másképben torzképet lát, a végkonfliktus abból fakad, hogy az őskép eltakarja a torzképet. Erre természetesen nem az eredeti ős-őskép lesz képes, hanem annak kiürített, absztrahált, korrumpált változata. A dekadencia „ópiuma” a beazono-sítás illúziója, a kontinuitás szuggesztiója, az emlékezet hipnózisa, a ragaszkodás mámora.

Az élőhalál horrorja a szerettek elidegenüléseként, a meghitt idegenné válásaként állítja középpontba a ráismerés problémáját. A rá nem ismerés tárgya a „te”, s az ő iszonyatos átvál-tozását támogatja a ráismerés illúziója. A Jekyll/Hydemetamorfózis az énre viszi át a rá nem ismerési komplexust. A viszony megroppanásának helye, a kenyértörés tárgya nem a „te”, hanem az „én”. Az előbb a mieinket szállta meg a legnagyobb idegenség (ők vámpírizálód-tak, úgyhogy a messziről jött Van Helsing segítségét kellett kérni), most a legnagyobb idegenség, a felismerhetetlenség csapása, eléri az ént.

A XIX-XX. századi fantáziában is lejátszódnak ugyanazok a játszmák, amelyekkel közben az elmélet is küzd. A horror metamorfózisai egyetlen komplexumban fogják össze mindazokat a problémákat, amelyeket az elidegenedés marxi és a tudattalan freudi elmélete külön tárgyalt (és kiváló, érzékeny elmék, mint Fromm vagy Marcuse próbáltak szintetizálni).

Az ember egyszerre nem ismer rá többé magára, s azt sem tudja, hogy konform vagy non-konform része az igaz, s melyik torzabb. A Frankenstein-mítosz a munkás elidegenülése felől közelít a tudattalan felfedezéséhez, a Jekyll-mítosz a tudattalan felfedezése felől a tevé-kenység katasztrófikus idegensége és a cselekvő ellen fordulása újraértelmezéséhez.

A Frankenstein-filmek döntő élménye, hogy nem tud egyetlen emberben találkozni mindaz, ami egy teljes emberbe kell, ami szükséges a teljes élethez; a Jekyll-filmek konfliktusa, hogy az is szétesik, egymás ellen fordul és elvész, ami korábban már megvolt. Frankenstein a találkozni nem tudó minőségek, Jekyll az együttélni és együtt maradni képtelen minőségek konfliktusát szenvedi meg. A Frankenstein-filmekben az árnyék, a titok, a bűn, a pária, az obszcén és destruktív lelki alvilág még specializálódni tud, sikerül őt eltávolítani és izolálni, mint a tradicionális társadalmak bűnbakjaiban, bűnöseiben és lázadóiban. Még sikerül levá -lasztani, de már üldöz, már nem abszolút más, közelivé vált, de még külsőnek tekinthető.

A menyasszonynak még csak esetleges elrablója, de nem titkos, második vőlegénye. A Jekyll-filmekben ezzel szemben a rém, váratlan módon, egyszerre közelebbi, mint az én, mely hozzá képest jelmez, homlokzat és takaró. A frankensteini rém függvény és mű. Esetleg feszélyező családtagnak is tekinthető, akiről nem akarunk tudni. A Jekyllt belülről fenyegető Hyde nem rettenetes és sikerületlen függvény és toldalék, hanem rettenetes alap és eredet.

Az ember azért önmaga teremtője, mert alapvetően sikerületlen, Isten vagy a természet kudarcát kell magában percenként korrigálnia, jóvátennie.

A kumulatív fejlődés csupa metamorfózis, mégsem fenyegeti az identitást. A horror-morfózisok az identitást fenyegető, meghasonlást eredményező metahorror-morfózisok. A meta-morfózis diakronikus folyamata a keveréklényben struktúrává kristályosul. A metameta-morfózis

eredménye azért keveréklény, mert az átalakulásba változatlanul, kezelhetetlenül és megvált-hatatlanul magával viszi régi lényét, énjét, lényegét. Ha az emberből föld lesz, az nem az ember metamorfózisa, csak testi anyagáé, csak akkor az ember metamorfózisa, ha a föld, amivé válik, emlékezik az emberre. Az etikai metamorfózis jó és rossz között közvetítő újjászületés. A horror metamorfózisaiban az elhagyott, felülírt, kontroll alá helyezett erők lázadnak a túllépő ellen, pl. az etika ellen a biológia. A költészet a metamorfózisban fizikait lát, azaz csodát, a közvetíthetetlent közvetítő átalakulást valami teljesen mássá. A metamor-fózis kettős szorongással fenyeget: a régi is fél, hogy az újban elveszti önmagát, s az új is, hogy fenyegeti identitását a régi visszatérése. A metamorfózis mint kivételes metamorfózis, mint a létezés kockázatos kísérlete, veszedelmes próbája eredménye valami olyasmi, mint a tabutárgy. A szent metamorfózis iszonyatát csak a jó-rossz metamorfózis őrzi, a rossz-jó metamorfózis elvesztette (talán azért, mert az utóbbit hiszik mindennapinak: a rossz gyerek megjavul, a műveletlen kultúrát szed fel stb.).

A klasszikus nevelődési koncepció szerint az ember tévelygések és tévedések után talál rá az „igazi” énjére; ennek azonban az a feltétele hogy már ezek a tévedések és tévelygések is a saját tévútjai és bűnei legyenek. Az identitás mint probléma nem a hozzá tartozó meg szokott tévelygések vagy korrekciók és kumulációk, hanem a beteljesületlenség és meg -hasonlás állapotában tudatosul. Az identitásproblémát elsődlegesen a negatív metamorfózisok szimbolikája artikulálja.

Vámpír, zombi vagy kísértet azért változik át egyirányúan és véglegesen, mert itt a mítosz regrediál egy korai fejlődésstádiumhoz, hogy tanulmányozza az őt megtestesítő szereplőben.

A Jekyll-mítosz tárgya ellenben a labilitás, a filmhős regressziója az elavult nívóra. Vámpír, zombi, kísértet, Hyde, mind a személyiség metamorfózisait fejezik ki, a fenyegető önelvesztés nyereségeinek és veszteségeinek különböző mérlegeit tárják elénk. Ezt Hyde fejezi ki a leg-konkrétabban. Frankenstein és a rém viszonya ködösít, ezzel is fontos dologra utalva, arra, hogy a mű, mint a személyiség metamorfózisának terméke, a személyiség metamorfoszának tekinthető. A személyiséget a jövő mitológiája feltehetően a metamorfoszok mind népesebb családjaként fogja felfogni. A kettősség, mely a XX. századot frusztrálta, nemsokára idillnek fog tűnni. A posztmodern ember egy trójai faló, tele sikerült és sikerületlen hasonmásaival.

Az ember boldog, ha a másikat képes egy tulajdonsággal megnevezni, egy szereppel azono -sítani, s ennek alapján elítélheti, elvetheti, elintézett problémának tudhatja őt. Az egzisztencia azonban nem azonos egyetlen ilyen meghatározással, ellenkezőleg, ilyenek kimeríthetetlen forrása. Az identitás inkább várakozás és vállalkozás, mint befejezett tény. Ne abban akarj rám ismerni, amin már túljutottam! A tendenciát lásd, a lendületet, ne a megbicsaklást, az utat lásd, és ne egyetlen lépését! Lépd túl a halott tényt, a passzív adottságot, ha identitásomat akarod meglátni! A művészi késztetések egyik forrása az emberi identitás megnevez hetőségének, kimondhatóságának nehézsége. A velünk interakcióba lépő ember szavaiból, tetteiből inkább saját identitásunkra következtethetünk, mert mi váltjuk ki a velünk szemben megnyilatkozó arcát. Az ember nagy mértékben a másik kódjait karikírozza viselkedésében: mindenkire úgy reagál, ahogy az megérdemli. A partner bátorít szabad és eredeti tettekre, vagy késztet kon-vencionális viselkedésre. Az emberi lényeg nem befejezett empirikus adottság, más szinten határozza meg magát, mint a valószínűtlenségek állandó termelésének valószínű sége, eme valószínűségek sejthető vagy ha nem is sejthető és előrelátható, utólag mégis határozott értelmet megnyilvánító következetes haladási iránya. Az identitás megfoghatatlan és rajtakaphatatlan,

a szentesített elvárásokkal, szokásokkal és szerepekkel szemben új információkat ígérő készség a törvénykező egyszeriségre, az értelemadó létmegvilágításra. Minden eredeti individualitás ismeretlen létlehetőségeket ígér minden eredeti individualitásnak. Az, amit a banális élet az identitással azonosít (ezt továbbra is testi vagy szellemi totemekkel azonosítva), a kezdetet jelöli be végpontként. Az emberi identitás nem kizárja, hanem feltételezi a dinamikát; az ember még az önismétlést is identitásvesztésnek érzi. Ez nem én voltam: plagizáltam, ismé -teltem magam! Aki idáig jut, az aztán nyugodtan másokat is plagizálhat. Az elveszett identi-tás plagizálhat, mert már úgy sem tud mást, az erős és aktív identiidenti-tás pedig plagizálhat, mert csak átalakítani, megújítani tud, hasonlítja magához, a maga szolgálatába állítja, amit átvett. Az emberi identitás láthatólag nem a differencia ellentéte, annál erősebb, minél nagyobb differenciatömeg felhasználásán és feldolgozásán alapul. Az emberi identitás az aktív és produktív differenciák rendszere, az érzékenység differenciálódásának iránya. Az önma-gával statikusan és naivan önazonos lény – a passzív önazonosság – passzív viszonyban van mind a szociokulturális kódokkal, mind saját szükségleteivel: csak képvisel. A természetet és a társadalmat képviseli, nem önmagát. Nem tesz hozzá ahhoz, amit képvisel.

Az a kérdés, hogy az ember mennyire automatizált és idomított. A banalitásnak egy adott kódban foglaltatik az azonossága, és nem a kódok elmozdulásában az ismeretlenbe behatoló je -len lét frontján. Az alkalmazott ember a közös kultúra alkalmazása valamely egyszeri helyzetre, melyből nem újítja meg a közös kultúrát. A kultúrának van igénye az alkalmazott ember típu-sára, az egyszeri helyzetek sokaságának ellensúlyaként. Az alkalmazott ember védelmet nyújt az egyszeriség kihívása ellen, melytől azért védi magát a társadalom, hogy a kultúrának ne kell -jen magát minden emberben újra kitalálnia. A banalitás hasznos fék, amíg nem kezdi terrori zálni az autenticitást. Az autenticitás gyakran nosztalgiával csodálta a banalitást, míg a banalitás gyakran pusztítóvá vált – túlteljesítve fékfunkcióját –, mert elfogultan gyűlölte az autenticitást.

Végül is az utánzás áll szemben a kreációval. A tragikus: a nem kész, kísérleti ember a kész ember világában, a befejezetlen a befejezett, a nyílt a zárt világában. A modern művé-szet egyik legnagyobb témája a kallódó, meg nem értett, korán jött típusok problematikája.

Frankensteinnél a munkamegosztás az egységképződés akadálya. Mi a szétesés oka Jekyllnél? Az ember önmagával ellentmondásba kerülése titokzatosabb konfliktusvilágot tár elénk a frankensteininél. A kizárásos, elfojtásos alapon keletkező személyiség önellentmondása, hogy nem tud túllépni azon, amit tagad, pl. a testiségen, s nem tudja a múltat sem meg nem történtté tenni. A szellem neofita buzgalma ahelyett, hogy megoldaná, elmérgesíti viszonyát a testtel és a múlttal. A ráismerés szűkkeblűsége és a rá nem ismerés szorongási és pánikmaga-tartásai megakadályozzák a produktív élet startját, kioltják az egyéni élet hőskorszakát. A lény, amelyet a természet nem definiál és rögzít kielégítően, olyan dinamikussá válhat a faj minden egyedében, ami a természetben a mutánsok perifériális problematikájára korlátozódik. A szel-lemben a mutáció a létforma, és nem a létforma határa. Aki nem szellemi mutáns, az szellemte-len, banális lény. A Jekyll/Hyde-történet mindezt az emberlény rizikósságaként mutatja be.

Az ember hirtelen átalakul valami benne elő nem írttá, el nem várttá, az előzményeket nem folytatóvá, sőt megtagadóvá, valamivé, ami nem saját múltjának a jövője. Utólag integrálhatja a múltat, s ez a feloldás, de esetleg nem sikerül integrálni, s ez a borzalom.

Az identitásprobléma alapkérdése: az ember milyen tulajdonságokban, élményekben és aktivitásokban érzi jelen levőnek és reményekre jogosítónak magát? Hogyan tudja múltat és jelent, testet és szellemet stb. egyszerre igenelni? Hogyan érheti el, hogy egyik

szükségleté-nek jóérzése ne legyen rosszérzés a másik szükséglete számára? Elérheti-e, hogy törekvései kooperáljanak, egymásra épüljenek, léte alkotóelemei egymásra találjanak és együtt dolgozzanak? Az identitás hordozóit hosszú időn át eredet és beteljesedés között közvetítő sors -kategóriáknak tekintették. Eredetkapcsolatuk révén otthonosságot, növekedési aspektusuk révén intenzitást adnának a létezésnek. Az e tekintetben bekövetkezett elbizonytalanodást fejezik ki a Jekyll/Hyde-filmek.

Az identitásproblémát a labilitás és a heterogenitás érzései teszik dramatikus problémává.

Ha az ember nem érezné, hogy elveszítheti, elárulhatja magát, hogy kimondottan erre csábítják őt, és a feltételek ennek kedveznek, nem jutna eszébe, hogy van vagy nincs identitása. Ha ez az identitás nem volna máris megtámadott, nem érzékelné, hogy elveszítheti. Sokan azt panaszolják, hogy nem találják magukat. Ám ha nem éltek volna soha valamilyen elveszett identitásban, az identitás hiánya sem kínozhatná őket. Akár elvesztésként, akár nem-találás-ként éljük át, az identitászavar valamilyen fertőzésnem-találás-ként jelenik meg: az ember úgy érzi, hogy – ha enged és elvegyül – percről-percre elveszti, elárulja magát, a világ meghamisítja és kiüríti őt, megtámadja lényegében, olyan cselekedetekre készteti, melyeket nem integrálhat, melyekben nincs magánál. Elvesztésében, sérültségében, vagy ellenkezőleg, a beteljesületlen identitásvágyban válik problémává és céllá az identitás, egy olyan világban, amelyben az identitás létmódját kiszorítja az idegenség létmódja. E fejlődés első szakaszában úgy érzik, az identitás a szabadság székhelye, melyet fenyeget az embert külső erők függvényévé tevő idegenség, második szakaszában úgy érzik, hogy az idegenségben megfürödve és megtisz-tulva az ember felszabadul és megkönnyebbül, megszabadulva az önmagával szembeni kötelességektől, melyek vonzatai másokkal szembeni kötelességek voltak, s mindezek korlátozták. Az egyik érzést fejezi ki Jekyll, a másikat Hyde, s mindezt már akkor, amikor az elmélet még korántsem artikulálja eme problémákat. Az tehát a kérdés, hogy kinek van igaza? A filmekben Hyde legyőzi Jekyllt, ám Hyde ellen fordul a környezete, s így Hyde győzelme öngyilkosság.

Az egyik identitástragédia a „bűnös múlt” tragédiája, a másik a „bűnbeesésé”: az utóbbi esetben az ember a múltban megtalálja identitását, a jelenben azonban nem. Az ember vagy a múltját szégyelli, s úgy érzi, a múltja üldözi őt, vagy pedig a jövőtől szorong, attól félve, hogy az kiforgatja őt magából. A múlttal való identitás zavara a természeti rész, az ösztön és a test integrációs zavarára utal, a jövőtől való félelem arra, hogy a társadalom konvenciói-ban nem ismer magára. De a természet fenyegetése segíti, hogy a konvenciók „áldásait” fel-ismerje, a konvenciók fenyegetése pedig segít őt összebékíteni a természettel. Eme ellen-mondások ily módon a kibontakozás mozgatóerőit is magukban rejtik.

Az önmagán való állandó túllendülés a természetes emberi identitás mozgásformája. Amit megtettem, az nem én vagyok, hanem a múltam. Amit megfogalmaztam, beazonosítottam, azt túlléptem. Előbb a tett marad mögöttem, s utóbb, a megértés által, a kódot is túllépem.

Ez azonban csak annyit jelent, hogy az ember maga mögött hagyja múltját és tetteit, jelen lényege túlnövi elmúlt lényegét. Mindez nem jelenti, hogy mindazzal, amit maga mögött hagy, szembe is kell kerülnie. Mindez már nem „tartalmazza” őt, de ő még mindig „tartal-mazhatja” mindezt. Elkerülhetetlennek látszik, hogy az ember bizonyos tettei, vágyai és érzései szellemi immunreakciókat indítsanak be. Ez azután elkerülhetetlenné teszi a lelki -ismeretvizsgálatot, mert nem mindegy, hogy egyik lelki szerve támadja meg a másikat (ebben az esetben nem eleve evidens, hogy a támadó képviseli-e a fejlődés vagy a harmónia

érdekét, illetve netán a megtámadott) vagy az egész akarja kivetni magából az őt megtámadó részt. Az énidegennek érzett mozzanatok feszélyező hatása az én beszűküléseit is jelezheti.

Miután az ember riasztó és kínzó idegenségeket talál önmagában, az első kérdés nem az, hogy hogyan szabaduljon tőlük, hanem hogy mit jeleznek, mi a rendeltetésük? Még ha idegen-ségük felszámolhatatlannak bizonyul is, továbbra is fennáll a kérdés, hogy a kisiklások mennyire tartoznak az én fejlődéséhez? Minek ellentéte az identitás? A szétszakítottságé, hasadásé, szakadásé? Nem, mert ezek beavatási élmények, olyan válságok struktúrái, melyek megoldása új létszintre vezet. Én vagyok az, aki nem-én voltam! Az elfogadhatatlan sem kell, hogy megszüntesse az identitást, a vele való együttélés identitásmegerősítő módja a vezeklés. A jóvátehetetlen bűnök is csak akkor tépnek szét, ha bevallatlanok. A belső idegenséget, a felismerhetetlen részt, az elfogadhatatlan árnyékot az én történetem részeként kell legyőznöm. Dr. Jekyll és Mr. Hyde vagy Frankenstein és a monstrum terméketlen viszonyban vannak egymással, Faust és Mefisztó ellenben termékenyben. A régiek úgy látták, az idegen rész megismerése és a vele való vita megtisztító hatású; az újak nem találják a katarzist és nem hisznek benne.

Ki vagyok? Mindaz, amit találok magamban, vagy amit ebből felvállalok? Mindaz, ami előfordul az életemben, vagy csak amit helyeslek és kifejleszteni próbálok? Ha megtagadok valamit, akkor bizonyos-e, hogy az vagyok én, aki megtagad, vagy ellenkezőleg, önmagam tagadom meg valamilyen szerep vagy konformitás kedvéért? Az ember önmegtagadásnak érezheti az önmegvalósítást és önmegvalósításnak az önmegtagadást. Az identitás egy kibontakozó eseménysor, az élettörténet értelme, egy átfogó értelemképződés terméke és tanúsága. Az identitás mint erő a többi erő közös történetté, sorssá, erővé szervezésének ereje. Az identitásválság a nyugvó identitás és a fejlődő identitás között közvetít, vagy az identitás és a szétesés között.

Az identitás fejlettsége, merev vagy dinamikus mivolta kifejeződik a metamorfózisokat elviselő befogadó képességben, amely azonos az újrakezdési képességgel. A Jekyll/Hyde-filmekben nem sikerül felismerni a formát a transzban, ezért katasztrófa a transzformáció.

De a halál pillanatában az idegen tekintetnek, a mozinézőnek sikerül, ami a történet hősének nem sikerült. A klasszikus változatokban ezért az utolsó utáni pillanat megajándékozza a bűnös áldozatot a békével, a mozinézőt pedig a szépséggel.

Az átváltozást az teszi narratív szenzációvá, ha 1./ olyan átváltozás, amelynél jobb lenne a semmi (és valóban az vált meg végül tőle), 2./ vagy olyan átváltozás, amely részeltet, a természet végtelen lehetőségeivel való összeolvadás által, a mindenhatóságból. A meta -morfózis az önelvesztéstől való félelem és a felszabadulási vágy ambivalens tárgya. Az én mint görcsös önféltés, feszes szerepjátszás, igazodási kényszer és beoltott ambíció alanya, a megkönnyebbült és produktív, befogadóképesebb és kockázatvállalóbb igazi ént látja nem-énnek. Az egy-lenni-tudás magasiskolája a kettősség drámája, melynek kimenetele a meghasonlás elviselésétől, feldolgozásától függ. Enélkül legjobb esetben is csak a korlátolt harmónia és naturális idill lehetséges, amit pl. Faust csodál Margitban. A filmek a megha-sonlás rettenetes szomorújátékaiként ábrázolják a frankensteini és jekylli sorsot, de maga-sabbra értékelik a disszonáns hőst, mint közhelyeket hangoztató barátját. E közhelyekre még csak azt sem lehet mondani, hogy nem igazak, ám semmire sem jók. Hiába valódi egy érték, ha védelme nem hajlandó szembenézni a vele kapcsolatos konfliktusokkal. A meghasonlás fejlődési vívmány, mert az éretlen a pillanatból és helyzetből él, nem figyel az

ellentmon-dások ra, és nem számol el önmagának a stagnálásra és szétesésre ítélő ellenmonellentmon-dásokkal.

Nincs elve, princípiuma, szellemi identitása, azaz történetének nincs értelme, szubjektuma.

A primitív harmónia már terhelt egy sor ellentmondással, melyeket nem vesz észre, s a meg-hasonlás és megszenvedés teszi lehetővé a fejlettebb, dinamikus egységet.

Szükség van-e egyáltalán egységképződésre, s van-e az embernek egyáltalán sorsa? Ennek megválaszolásától függ, hogy szükség van-e önkontrollra és önkritikára, önnevelésre és önle-győzésre. Lehet-e az önmegvalósítás módja az önlegyőzés? A globális világ anonim túlerők-nek kiszolgáltatott embere úgy érzi, nem köteles semmiféle hűségre. Így önmagához sem kell hűnek lennie, a mindenkori helyzettel kell összhangban lenni, arra válaszolni adekvátan, itt keresni a kontinuitást és nem az időben. A sors fogalmát leváltó vezérszó a szituáció. A fele -lősség és önelszámoltatás feltétele az önbeazonosítás. A lenni tudás magasiskolája az egy lenni tudás, önmaga erőinek teljesítőképessé összefogása. Az önlét életművészete értelmében vett eggyé válás minőséget jelent. Meghatározottsága az erők együtt lenni tudása a személyiség-ben. A szituációhoz tökéletesen alkalmazkodó adekvát reagálókészség lemondás az időbeli életegészhez való művelő, alkotó viszonyról, az élet alkotásáról, a lét költészetéről. A pillanat lehetőségeinek kifacsarására korlátozódni kétségtelenül lemondás, visszavonulás, ezt nem is vonja senki kétségbe, inkább a kis irodalom és kis élet pátoszát igyekeznek igazolni.

Nietzsche egyrészt azt hangsúlyozza, hogy az úr messzemenően szabadon engedheti ösztöneit, kultúrája, identitása ösztöntoleráns, másrészt azt is hangsúlyozza, hogy csak a szolga van kiszolgáltatva saját szükségleteinek, az úr nagy fájdalmak és megerőltetések elvi-selésére, sőt keresésére képes. Az úr tehát nagy toleranciát képes tanúsítani a saját belső mássága iránt, ugyanakkor mégsem válik ennek szolgájává. Mivel az ember részerőinek, ösztönerőnek és szellemerőnek, sőt, minden részösztönnek más az ember- , világ- és érték-koncepciója, az identitás sem lehet egyszerű összefoglaló és átfogó készség, állandó harcot feltételez, és döntések eredményeként áll elő. Ez a döntő egységképződés a gonosz szimbo-likája hatóterében nem sikerül. A megoldás terméke a kaland hőse, akit nyomaszt és üldöz a múlt, de ő legyőzi a múltat, oly módon, hogy a vezeklés eszközeként fedezi fel a hőstettet, ami a megtagadás és menekülés ellentéte.

Az identitáskeresést nehezíti, hogy a tömegtársadalomban nem az identitás a szép. A pol-gári társadalomból a polgár utáni kapitalizmusba való átmenetet jelzi, hogy előbb Jekyll, később Hyde a vonzóbb. „A bűn olyan dolog, amely ráírja magát az ember arcára.” – mondja a Dorian Gray arcképe festője, aki el is pusztul, mert egy régimódi szépségfogalmat képvisel, amelynek az új társadalomban nincs helye (Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe. Bp én.

/Lampel R.Kk./, 242. p.). Az új társadalom szépségiparát Dorian testesíti meg. „Voltak pillanatok, amikor a gonoszságra egyszerűen csak úgy gondolt, mint olyan módszerre, mellyel megvalósíthatja felfogását a szépről.” (237.) Az igazi ősírás az esztétikum világában az a mód, ahogyan a tettek beírják magukat az emberi jelenségbe. Az ősírás terméke a fenomén, a fenomén szociális átírásának terméke a látszat. A maszk és a látszat olyan másodlagos tettek terméke, melyek a személyiség megjelenését megtestesült frázissá teszik. A testüket lefedő, eltakaró és átszabató nők a címlapokról ismert frigid bálványképekké akarnak válni:

mellnek, szájnak, szemöldöknek stb. nem elfogadott, valójában meg nem engedett, az ízlés-irányítók sugallatai által tiltott az egyéni formája. A női öndestrukció akar hatni a maszk-szépséggel a férfi mazochizmusra. A mohamedán nők azt amerikanizált régiókban és réte-gekben azért folytatnak groteszk szabadságharcot, hogy eltakart testüket, mely rejtekében