A tárgy története

Teliholdas éjszakán Carla a tekintet szép tárgyából rút alanyává válik. A fiatalember, a pótatyai segédlettel, kivárja, szembenéz vele, s megfejti végül az asszony önmaga által sem ismert titkát. Teliholdas éjszakán kell ismét elindulni, szembenézni az iszonyattal, mely azonos a szépséggel, a szerelem tárgyával, mely azonos a szorongás és undor tárgyával.

A fiatalember és szerelmi riválisa, az érett férfi, az orvos, Dr. Karl Meister (Christopher Lee) küzdenek Carláért, s a nő tekintete az orvost öli meg, aki hol az ura, hol a szolgája, de nem felszabadítója. Az első férfival végezve indul a ráncos arcú, zöld rém a fiatalember felé, de a professzor lefejezi, mire, holtában, visszaváltozik szelíd szépséggé. A szerelmes Carla nem tudta Pault azzal a könyörtelen tekintettel nézni, mint a többieket, ezért nem az ő tudata érte el a férfi, hanem a férfiaké az ő titkát, s a megfejtett, kielemzett csoda elveszti hatalmát, halott. A veszélyes nő monopolisztikus szubjektumként lépett fel, aki nemcsak a női konku-renseket (a film elején látott könnyelmű nőt) semmisítette meg, hanem a partnereket is.

A szerelmes nő nem monopolisztikus szubjektum, hanem vérző hús, áldozati bárány. A szerel-mes férfi nem semmisítheti meg a szerelszerel-mes nőt, ezért kell mellékelni egy tudóst, egy öreg, életen túli figurát, aki egy személyben Van Helsing és Frankenstein, hogy végrehajtsa, a fiatal -ember helyett, az objektiváló tekintet művét, veszélyes műtétet, hóhérmunkát.

utal, ami azt jelenti, hogy a teremtmény az erők találkozása vagy együttese, mégpedig olyan erőké, amelyek feszültségben vannak egymással, s csak ideiglenesen viselik el az együttmű-ködést. A Golem tehát kétarcú: hős és szörny. De nem arról van szó, hogy a maga népe számá-ra hős, mások számászámá-ra pedig szörnyfunkció lenne, a hős a maga népe számászámá-ra is fenyegetés, a szörnnyé válás a nagy tettek fölött lebeg kezdettől fogva. Nem a várkastély fölött lebeg a végzet kardja, mint az Otrantói várkastélyban, hanem a személy, a kiemelkedő alak fölött.

A Golem nem individuum, hanem egy nép képviselője, a csoportlélekre redukált egyén, a kollektív lény. A rendkívüli helyzetben, válságban, extrémszituációban a kollektív identi-tás kerül előtérbe, az identiidenti-tás a csoportok, és nem az egyének differenciáiban kristályoso-dik, az üldözöttség erősíti a kollektív tudatot, míg a béke és biztonság individualizál.

A Metropolisban gépet épít a mad scientist, a Golemben szobrot a pap. Mérnöki tervrajzo -kat látunk a pincében, tehát a Golem, akárcsak Frankenstein teremtménye, gépemberként is felfogható. A frankensteini lény annyiban gépember, amennyiben nem egy holt személy feltámadása, hanem holtak testrészeiből eszkábált barkácsember, új lét (sőt létforma) kép -viselője, mely korábban nem létezett. A frankensteini teremtmény darabokból, a löwi teremt-mény elemekből teremtetett. A szobor megmozdul, mint Pygmalion történetében, de nem a szépség, nem a leendő – mint kívánatos, harmonikus, boldogságra képes és boldogító – ember szobra, hanem hősszobor. A veszélyben nem az ember rendeltetéséről, hanem meg-maradásáról van szó, a megváltó lelki, míg a megmentő titáni kategória, s most titáni erők ébresztésére van szükség.

Miután a Golem sikert arat a császári udvarban, az uralkodó további szenzációt kíván.

Erre az Ősrobot után Löw az Ősmozit is felfedezi, melynek segítségével bemutatja az ős -atyákat. Mozira és filmre bomlik a látvány, nézzük az udvar népét, amint bámulják a Mozgó Képet. A hős egyben ős, hisz a „vetítés” az ősöket eleveníti fel, az Erő az Idők Teljességének szimbólumok közvetítette velünk léte, a kapcsolat ébren tartása. A Golem korábbi, heroikus és titáni generációk képviselője, azoké a nemzedékeké, kikről Vico is beszél.

Löw komolyságot kér az előadás idejére, az udvari nép azonban előbb kuncog, majd harsányan kacag. A szellemes viszony néma, elmélyedt, magányos, az időt teljességével való szembesülés komoly éberséget kíván. A léha szórakozás éppúgy katasztrófához vezet, mint az „aranyborjú imádása”. A Golem nem bosszúszörny, hanem megmentő: megfékezi a könnyelműség és felületesség előidézte katasztrófát, megnyerve a zsidók számára a csá-szár jóindulatát.

A Golem munkásként jelent meg a gettóban, piacra ment, fát vágott, Löw utasításainak engedelmes teljesítőjeként. „A szolgám, a teremtményem.” – így mutatta be őt Löw a császár-nak. A műember: dologember, tárgyember, eszközember. Óriás, mert nem önálló és nem egyszerűen önmaga, hanem mindenki egyben, hogy ez az egy álljon helyt az extrémszituá-cióban mindenkiért. Az ész azonban az egyetlenben lakik, így ez a „mindenki egyben” osto-ba, azaz nem ismer mértéket. Mértékkel kell használni a természetet, mert ha nem jogosan és nem mértékkel használják, visszaüt. A teremtmény dolgozik, de rombolni kezd a percben, melyben lejárt az ember joga és helyreállt Astarót joga.

A hős segítőnek feladata teljesítése után újra agyaggá kell válnia, máskülönben szörnnyé válik. A 2001 Űrodüsszeiában a mesterséges intelligencia szintén megvadul, nem áll le, miután teljesítette feladatát, akárcsak a Golem, ő sem hagyja kikapcsolni magát. A Kubrick-film művi intelligenciája is értelmezhető kőemberként, a vasember is a kőember paradigmájához

tartozik, a mechanikus intelligencia egy az űrhajóval, a szállító eszközzel, annak szervei cselek-szenek a nevében. Az agyagember azért nem tud a végén leállni, amiért az elején mozdulni nem tud, mert nem maga felelős mozdulásáért vagy leállásáért, mert nemcsak Löw vagy Salamon a mozgatói, hanem Astarót is. Egyszer meg is jelenik a démon arca, behajol a képbe, ő a levegőember természetfeletti mása, aki a kiszámíthatatlanság felszabadulásáért felelős. A Golem sem engedi kikapcsolni magát, eltakarja a mellére tűzött jelet, a csillagot, melyben el van rejtve a szó. Ez azonban nem az eszközember szubjektummá emancipáló-dását kifejező lázadás, ellenkezőleg, a szubjektum meri eszközzé tenni magát, maga teszi magát eszközzé, bocsátja a közös ügy vagy a partner rendelkezésére. Nem engedni, hogy az embert eszközül használják, az éretlenség és értetlenség tanúsága is lehet, önző démónia, Astarót műve. Eszköznek lenni, ha a jó önkéntes, áldozatos eszköze, dicsőség és nem szégyen, inkább legitimálja a létet, mint az élvezet vagy az „életminőség”. A katasztrófa kettős alapja, hogy Löw famulusa a maga eszközévé teszi a Golemet, az utóbbi pedig nem fogja fel iménti tettei pátoszát, s egyszerűen mozogni, mozgásban lenni akar, nem valamely létértelmet szolgálni. A famulus önző cselekvésértelme találkozik a Golem értelmetlen aktivitásával.

A Golemben a nő a teremtő lánya, nem menyasszonya, mint a Frankenstein-filmekben.

Mirjam (Lyda Salmonova) nem a bűnös férfit menteni akaró nő, mint a Frankensteinben, hanem bűnös nő, mint Éva a paradicsomban. A szerelmi jelenet merész: Mirjam és Junker Florian (Lothar Müthel), a császári küldött, egymás mellett ülnek. A lovag egyszerre meg-fogja a felfeslő ajkú, sűrűn pihegő nő melleit, aki maga is a kényszeresség vonagló révület-ével reagál. A lovag fogja meg a nő mellét, mégis mintha a mell volna az alany és a lovag a tárgy, maga is a szerelem Golemje.

Mirjamot elcsábította az udvaronc (és Mirjam az udvaroncot), mire Löw famulusa (Ernst Deutsch), a lány megcsalt imádója újraébreszti a nehezen kikapcsolt műembert: „Öld meg!”

Láttuk, hogy a rémet nehéz kikapcsolni, ezért ismerjük az alapszabályt: csak végső esetben szabad aktiválni, ha a bevetés veszélyénél nagyobb az elhárítandó veszély. De a fiatalember nemcsak ezt a törvényt sérti meg. Löw segítőként ébresztette, a famulus ártóként. Löw köz-célra használta az erőt, a famulus privát köz-célra. Imént az ész használta a lényt, most a szenve-dély. Löw az eget nézte, a famulus Mirjamot, s nem a megfejtés, hanem a megfejthetetlen varázs élvezete céljából. A famulus és a rém közel állnak egymáshoz, a famulus a rém születésének tanúja, s a rém úgy is felfogható, mint a famulus dühöngő és nélkülöző részé-nek képviselője,. Ama részé, aki elvesztette a leányt.

A rém nemcsak a famulus egy részét reprezentálja, a lovag szerelme által mozgósított erőkre is utal. A rabbi előbb a pincében gyúrta az agyagot, s Mirjam és az udvaronc szex -jelenete után viszi fel a világba a megkeményedett óriást. A ház lángokban áll, a Golem haj-ánál fogva hurcolja a nőt. Az udvaronc és a Golem a szenvedély két oldala: az udvaronc kéjt ad, a Golem kínt, az simulékony, ez nehézkes, az modern, ez ősi, az társadalmasult, ez a férfi társadalmasíthatatlan részének kifejezése. A famulus visszakapja a nőt a Golemtől, a köznapi férfi a szenvedélyes erőtől. Végül a nő a famulus vállára hajtja fejét, és elfogadja azt az udva-ronc helyett, használt nő a bűnös férfit, olyan nő, aki élt, olyan férfit, aki ölt. Mirjam három férfi, az udvaronc, a rém és a famulus karjában is megfordul. A rém előbb az udvaronc izgal-mának, utóbb a famulus szerencsétlenségének, bánatának és dühének is kifejezője.

Mindannak a szenvedélynek és erőnek a tükre, amit a nő a két férfiban együtt ébresztett fel.

A csillag van a mellen, s a csillagban, az ikonban a szimbólum, a képben a fogalom, ez mozgat, ha a Golem mellére tűzik él, ha leveszik, akkor összeomlik. A rém tombolásáért az érzéki nő felelős, s egy ártatlan kislány veszi le végül melléről a csillagot, az egyetlen, akit közel enged, hogy játsszon vele, az óriás. Az ártatlan kicsi nő kedvessége az egyetlen, ami hatalmasabb Astarót hatalmánál. A megoldás már másodpercbe sűrített apamelodráma: a kis-lány felébreszti a rém apai ösztönét.

És mi van akkor, ha a nő a kőember? A Szindbád-filmekben fogunk találkozni ilyen asszo-nyi szörnyekkel, de az asszony akkor sem feltétlenül tuskó, ha kő. Férfi eleveníti meg a kőasszonyt, ha beleszeret a szép szoborba, a Pygmalion-filmekben (Touch of Venus). Shaw az őrült tudós komikusan szelídített változatával kombinálja a Pygmaliont, nem a rajongó művésszel, ezért a tudós sokáig hárít, s nem veszi észre, hogy szeret. A My Fair Lady teremt-ménye újjáteremti teremtőjét, a teremtő a tuskó, a férfi a „kő”, a kvázi-monstrum, nem a női teremtmény. Már a Touch of Venusesetében is ez a helyzet, a konformista kispolgár a szobortól, a szabados görög nőtől vagy szerelem istennőtől tanul szeretni, ahogyan a Jupiter’s DarlingHannibálja is a görög nőtől.