James Whale: The Bride of Frankenstein (1935)

a lepergő idő. A kiszakadt magány, a magába visszavetett individualitás csak a végesség botrányát ismeri.

Don Quijote ellenfele is a malom, kalimpáló óriás, mely egyszerre holt tárggyá válik, amikor az ember odacsap. Frankenstein is felfogható mint új Don Quijote, de ha így tekintjük, kide-rül, hogy a malomban mégis ott az ellenfél, az óriás. Tehát mégis az volt a látszat, hogy a malom semmi több, csak egy malom. Ez azt is jelentheti, hogy Sancho Panza kora véget ért.

Az első toronyban, a laboratóriumban, a monstrum a tudós foglya, a második toronyban, a malomban, a tudós a monstrumé. Az erő elhurcolja feltámasztóját, de ész és erő ellentmon-dása esetén az erő nemcsak az észt emészti fel, hanem esztelen önmagát is. Újra, most már világosabban tematizálja a film, végére érve, a rém és az emésztő tűz kapcsolatát. Nagy fák-lyává lesz a malom, a rémet az nyeli el, amitől legjobban fél, az égés, amely kapcsolódni nem tudó lényének lényege. Az égés az igény, a követelés, amely nem tud mit nyújtani.

Az égés a mohó vágy, a viszont nem szeretett szerelem, egészen általánosítva, az élet szerel -mévé fokozva. Az égés a romboló, emésztő tűz, amely nem tud világító fénnyé válni. A szel-lem nélkül maradt ösztön, ész nélkül maradt szenvedély, érzékenység nélkül maradt élet, kultúra nélkül maradt természet, s minden néző még variálhatja a sort tovább.

Mint a rém tanácstalan kezei, melyek nem tudnak megkapaszkodni társ, segítő kéz híján, úgy gesztikulál, borús ég alatt, világvégi dombon, a vén malom is a film végén. Az üresen járó malom örök őrlődése a reménytelenség képe; jobb, ha leég. „Lőj, csak szívességet teszel vele!” – mondja Rick a fegyvert fogó Ilsának (Casablanca). A vérszomjas atyafiak, igazság-tevő vagy bosszúálló gyújtogatók, szívességet tesznek a rémnek, Frankenstein pedig megtér közéjük. Kétszer hagyta már el Elizabethet, egyszer a gótikus torony, egyszer pedig a szél-malom nyelte el. Újabb megtérése értékét az előzmények meglehetősen relativizálják.

-tizált kegyetlen teljességet akarja megragadni a férfiben is, ami azonban óhatatlanul egymást el nem viselő princípiumok örökös háborúját jelentené. Mary Shelley képzelete szüli – és ezzel egyenlősíti – mindkettőt, a mad scientist és a rém alakját. Egyenlősíti, mert együtt szüli újjá a nagyromantikus horror egymásra ítélt figuráit, amikor a második rész elején hozzálát a történet folytatásához.

Másrészt Mary Shelley maga a rém, hiszen a második részben menyasszonyt teremtenek a rém számára, s az új rém, a rémmenyasszony, a női rém maga Mary, mindkettőt Elsa Lanchester játssza. A kerettörténetben „angyalnak” nevezett Mary titkos arca, másik énje a rém.

Kasztráló nő

A kasztráló nő az, akit az ember szeret, akit ezért óvni akar a rúttól, az undorítótól, a botrány -tól, minden veszélyektől, első sorban önmagától. A The Bride of Frankensteinben a tudós menyasszonyát a lekötelező mosolyú, előkelő Valerie Hobson játssza. Mosolya, mint a mor-fium, csillapít, fájdalmat és vágyat.

Miután az első rész végén Frankenstein a fallikus rémmel harcolt, s mivel a női harmoni-zációval szemben csak az auto- és homoszexuális szimbolika keretében fokozták fel a sze-xua litást, megint egy használhatatlan Frankensteint látunk az ezúttal különösen pikáns Elizabeth karjaiban. Miután a menyasszonyok nem tudják a Destrudó, az Ananke, az Agresszió erőit az Erósz szolgálatába állítani, a kopár hegyek és égre törő tornyok Sturm und Drang-világában a Destrudó fogja be a maga szekere elé az Erósz erőit. Minduntalan nő nélkül, a nő távollétében vagy még perverzebb esetekben a nő puszta szemlélő pozíciókba való kiszo-rulása közepette megy végbe a cselekmény drámai kulminációja. Így a szép Elizabethnek megint az ápolónői szerep marad, a gyengéd szerelem pedig a bukott hős lábadozása csupán, lábadozás a lázadozás betegségéből.

Ha nem mozdul a szörny, a kasztráló kultúra győz, s az ember a társadalmi szerepeire redukálódik; ha mozdul a szörny, nem lehet többé befolyásolni mozgását. Kezdetben, az első részben a szörny mozdulatlan és tehetetlen, s Frankenstein a szörny mozdításáért küzd. A rém mozdulása után ezzel szemben Frankenstein válik tehetetlenné és beteggé. A második rész elején újra ebben az állapotban van hősünk: Elizabeth fogságában. Tudat nélküli, tehetetlen vőlegényt kap a menyasszony. Elizabeth túl aktív, túlméretezett, elkószált, lázongó húsrémmel találkozott még a nászéjszaka előtt, ezért vált lehetetlenné a nászéj. A menyasszony ájult, ernyedt Frankensteint kap vissza az első rész csúcspontjától, ahol a kétarcú ember két lénye esett egymásnak gyilkos birkózásban, ahelyett, hogy férfi és nő fonódtak volna össze boldog ölelésben. „Azt jósolták nekem, hogy veszély fenyeget a nászéjen.” – borul Henryre a lány.

A nászéj és a veszélyérzet összekapcsolása erősíti a fantasztikus kaland erotikus olvasatát.

„Nagy víziómat kellett követnem.” – mondja a férfi. A bűnbánat idején is a kinti-fenti kaland elismert sajátossága marad a nagyság. Az örök nőiség ezúttal sem emel szárnyként:

„Talán a végső dolgokat nem szabad érintenünk.” – mondja a lány. Az Elizabeth által meg-fogalmazott érintési tilalom csak a megvert Frankensteint elégítheti ki. Ugyanakkor mégis csak ez az Elizabeth a pikáns szépség, míg Mary képzelgése a kerettörténetben ugyanolyan autoerotikus tevékenység, mint Frankenstein „kutatása” a laboratóriumban. Frankenstein is, Mary is prométheuszi istentelenek és ikarusi önpusztítók. Mary olyan férfiről ábrándozik, akinek nem kell, Frankenstein pedig olyan nőről, aki frigid és impotenssé tesz.

Kísértő

Elizabeth visszakapta Frankensteint, de a hős ápolásra szorul, félig agg, félig gyerek és félig nő, azaz minden más, csak nem férfi. Nőférfinak is nevezhető, mert a következőkben olyan ellenvetéseket hangoztat az új kalandra csábítóval szemben, amelyeket eddig vele szemben képviselt Elizabeth és a család.

Dr. Pretorius (Ernest Thesiger) a csábító, egy másik őrült tudós, aki éjszaka jön, s a magányos Frankensteint kísérti meg. Amikor az őrült kijózanodik, fellép a másik őrült.

A kísértő nem a férfit kísértő nő vagy a nőt elcsábító férfi. A férfit kísérti a másik férfi, aki titkos, tilos, nagy kalandra hív, ki akar szakítani a kedves börtönből, a szeretet bilincseiből, a nő fogságából. „Nem folytatom ezt a pokoli kísérletet!” – tiltakozik Frankenstein, aki ismét nősülni akar, s nászútra készül. Frankenstein csak halogatta a nászt, Pretorius azonban örök agglegény. Elizabeth Frankenstein fékje volt, most Frankenstein vállalja a fék szerepét Pretoriussal szemben. Frankenstein és Elizabeth viszonyában a nő nem tudta eljátszani a magakérető imádott hagyományos női szerepét, ezért most Frankenstein játssza a maga -kéretőt Pretoriussal szemben.

Pertorius fellépésével helyreáll és dolgozni kezd a Faust-Mefisztó kapcsolat öröksége, minden esetre megfordítva, mert ezúttal Mefisztónak van szüksége Faustra, s még egyszer fordítva, mert ez a Mefisztó elválaszt a nőtől, és nem összehoz vele. Ezúttal nem a nő a túl-lépendő, mint a Faustban, hanem a férfiak megszállottsága, őrjöngése, titkos szenvedélye, a nárcizmus és a destruktivitás, melynek összefoglaló figurája a rém. Az Erószon uralkodó Destrudót azonban nem sikerül az erőt megőrző és rajta uralkodó, általa táplált erős Erósz szellemében túllépni, ezért a történet mindig újra kezdődik.

Biopolitika

Frankenstein megint egérutat nyer, megússza az előtte álló nászt, melyre pedig ezúttal bűn-bánattal és mazochizmussal készül. Minden bűnbánata hasztalan és minden ellenállása összeomlik, amikor megtudja, hogy Pretorius lombikemberkéket állított elő. Pretorius nem hullákat éleszt, ősanyagokból tenyészt biológiai kultúrákat. Kiküszöböli a véletlent és ellenőrzi a világot, de csak egy kicsiny világot: törpéket állít elő. Pretorius lombikjai várnak a labo -ratóriumban, Elizabeth foganásra kész teste a hálószobában. Frankenstein újra lángol. „Ezt látnom kell!” Rohannak megtekinteni a lombikemberkéket. Pretorius poharat emel: „Egy új világra, amelyet a mi teremtményeink uralnak.”

Szexkontroll

Pretorius ötlete a szexkontroll: a szex által kontrollálni a rémet, menyasszonyt teremteni neki, a férfi-nő viszony tervszerű ellenőrzése által ellenőrizni, hajtani uralom alá az életet.

Frankenstein terve még az önuralom utópiájaként is felfogható, hiszen a férfi két arcának viszonyát akarja szabályozni. Pretorius ezzel szemben a lombiktársadalom tervezője, a le -fokozott lények fölötti világuralom álmát dédelgeti. Frankenstein kicsúszik a menyasszony ellenőrzése alól, fellázad az „édes rabság” ellen. Az „édes rabság” szenvedő hőse (a boldog ember, aki nem tudja, mennyire boldog) az egyetemes rabság cselekvő, szervező, teremtő hőse szerepébe menekül. Az aggastyán elcsábítja a férfit a nőtől. A fenséges rútság legyőzi a kecsest, bájost kellemest, a zord végtelen vonzása az otthonos meghittséget. Minden kezdődik

elölről, megindul a rettenetes örök visszatérés folyamata, minden elátkozott múlt ismétlési kényszere.

Vándorévek

Az elcserélt gyermek története a szánalomra apellál, amennyiben rosszabb helyre kerül, mint amibe beleszületett. Az elcserélt agy története a félelemre apellál: a lénybe rossz agy kerül, melyet a szolga elcserélt. Az elcserélt gyerek rémvilágba kerül a csere által, az elcserélt agy az embert teszi rémmé. A második részben azonban a szánalmat igyekeznek erősíteni a film alkotói, nem a félelem rovására, hanem dramatizálása érdekében. Az ember sorsa az, aminek látszik. A rém rútsága kifejezi lenni nem tudását, melyet a társadalom szorongása és gyűlölete sújt. A lenni nem tudót a lenni nem hagyó szankciók hajszolják bele sorsába. Az eltérőt az archaikus világ csodálatosnak nevezte és szentként tisztelte, a modern világ gonosznak nevezi és igyekszik kiirtani. Az archaikus világ végül többet hozott ki belőle, mint a normából, míg a modern kevesebbet. A rém története a lenni nem hagyó gyűlölet és rettegés szálán folyik tovább a második rész elején.

Fuldokló pásztorlány életét menti a szörny, jóvá téve első részbeli bűnét, a viselkedés vál-tozását azonban nem követi a társadalom: a hála elmarad. Újra indul a hajsza, a rém a hegyekbe menekül. Elfogják, hogy krisztusi pózban láthassuk, a társadalom túszaként.

Később trónszerű emelvényen jelenik meg, bilincsbe vert rémkirályként, de rabsága csak arra jó, hogy maga is megismerje erejét, letépi bilincseit, szétfut a város. A rém vándorútra indul, keresi helyét a világban.

Hegedűs

Az ókor a zsenialitást képzelte vaknak. A vak a jövőbe lát, s áttekinti a múltakat. Nem azt látja, amit a többiek, a banális próza apró céljait. Csak a vak lát. Az igazat egy életen túli és kívüli pozícióból láthatjuk. A Frankensteinfilm második része eme ősi motívumhoz hozzá -teszi a vakszeretet motívumát. Csak a vakszeretet lát. A vak öregember kedvezően reagál a rémre, miáltal a vándorévek motívuma a tanulóévek motívumaként nyeri el klasszikus humanista értelmét.

A vak hegedűs motívuma Mary Shelley regényében is megvan, a filmben azonban nő a súlya, ikonográfiai megerősítést kap, a Chagalle-i hegedűs világon kívülisége indítja be a kommunikációt, a fejlődést. Frankenstein, a tudós, csak testet tudott adni a lénynek, a hege-dűs, a művész, lelket ad neki.

A jóság elfogulatlanság, a bölcsesség vakság a korlátozó konvenciókkal szemben. A min-denektől eltaszított rémet egy hasonlóan világon kívüli, de szükségletek nélküli, mindent megértő társ szelídíti. A rém ifjonti mohóságával pacifikáló, humanizáló hatásként áll szem-ben az életen túli vénség bölcs viszonya a szükségletek hisztériájához, mely az igazi vakság, a valódi megrövidítettség. Az öregember látó vaksága ezzel szemben a gonoszságot is megérti, mert reakcióként látja. A második részben ily módon megrendül az abszolút vagy primér -gonosz koncepciója; nem létezik eredendő -gonoszság, csak elrontott viszonyok.

„Segítelek, ha üldözött vagy, és meghallgatlak, ha szíveden könnyítenél.” A rém csak szánalmasan nyögdel, az öregember azonban két nyelven beszél, a szavak és a hegedű nyelvén.

A rém, a társadalmon kívül, az erdei kunyhó esztétikai ellentársadalmában, tanítóra talál, az üldözők, idomítók és rabtartók, megítélők és likvidálók eddig felvonultatott kellemetlen

tár-sa sága helyett végre társra lel. Ismét a tártár-sadalomból kivonult férfiakat látunk, nők nélküli világot, el nem kötelezett nonkonformistákat, a konvencióktól szabadon. Az elnyomó tudósok nőt kínálnak a rémnek, a felszabadító művész barátságot kínál. A barátság jelenik meg magasabb rendű, mert teljesen öncélú, önzetlen és átszellemült viszonyként, míg a szerelem -ben sokkal több a veszélyes és reménytelen alkotóelem, a kontrollálhatatlan robbanó erő.

A kunyhóban pozitív értelmet nyernek a korábban negatív motívumok. A patak helyett, melybe a rém egykor belefojtotta a kislányt, most a könnyek patakját látjuk, mely meg -szépíti a rém átszellemült arcát. Az öregember dohányozni tanítja a rémet: a szörny előbb megrémül a gyufától, hiszen mindvégig a tűz volt a főellensége, ám most megismeri az élve-zetté lett, megzabolázott égés titkát.

A rém beszélni kezd, de a rehabilitációs folyamat megszakad, mert eléri a kunyhót a

„mentő csapat”. Megérkeznek, akik mindent látnak, azaz semmit, mert egymás és nem a maguk szemével látnak. Nem az uszuló csapat, hanem a magányos egyén néz az emberiség szemével. A lélek és kultúra genezisét derékba töri a társadalmi szocializáció, a sztereotípiák zsarnokisága. A művészet jelenik meg az emberiség nevelőjeként, melynek lényege abban áll, hogy kilát a valóság társadalmi képét formáló sztereotípiák szemellenzője mögül. A művé-szet az érzékenységet képviseli, a tömeghisztéria az érzéketlenséget, s a cselekmény negatív kimenetelét az utóbbi győzelme határozza meg.

Proletárdiktatúra

Pretorius perverz ötlete: a társ mint horog a halnak, csalétek a vadnak, kövér szalonna a tár-sadalom csapdájában. Mary Shelley regényében a magányos rém követeli a társat, itt Pretorius ígérgeti. A menyasszonyt ígérő Pretorius szükségleteinél fogva uralja a teremt-ményt. Ha nem a nő, akkor az alkohol segítségével kontrollálja, a kettő az öreg cselszövő számára azonos rangú kontrolleszköz. A csőcselék meglincselné a rémet, Pretorius eszközzé változtatja. A most már nem bilincsek, hanem ígéretek által rabul ejtett rém Pretorius terror-legényeként nyomja el egykori urát, Frankensteint. Kisiklott emancipáció: a rém nem egyen-lősödik, hanem a megfordított elnyomás világát szolgálja. Az ösztön nyomja el az észt, a fizikai erő a szellemit, azt is mondhatnánk, forradalmi diktatúrát látunk. A hamis lázadás, a lázadás becsapott joga úr szolgájából gazember szolgájává teszi a szerencsétlen rémet.

A második Whale-film a XX. század története dióhéjban, a proletárdiktatúra mellett ugyanis a monetáris diktatúra vonásaira is ráismerhetünk. A szükségletekre apelláló uralom becsapja, pótlékokkal táplálja a szükségleteket. A művész (a hegedűs) önmaga társaságát ajánlotta fel, a cselszövő Pretorius ezzel szemben társ-gép legyártását ígéri.

A rém által képviselt proletárdiktatúra és a Pretorius által képviselt manipulatív világ, a primitív szükségletek szegényessége és a szükségletek korrupt elcsábítása, a barbár terror és a lelkiismeretlen és gátlástalan ígérgetés együtt teljesítik céljukat, az érem két oldalaként.

Az első lerombolja a belülről irányított, autonóm embert, a második helyébe plántálja a kívülről irányított, heteronóm bábot; csak együtt teremtik meg a rút új világot. Két komple-menter szörnyvilág, egyik a másikba hajszolva bele az emberiséget, együtt teljesítik be az elaljasodás világtörténetét.

Nőrém

Mary Shelley szörnye társtalanságát s kielégületlenségét panaszolja fel az eredeti regényben rémtettei indoklásakor. Jellegzetes, kamaszos gondolatmenettel indokolja gyűlöletét Frankenstein iránt, akinek, vele szemben, van nője. A regényben Frankenstein megtagadja a szörny jogos kívánságának teljesítését, mert fél, hogy a szörny kielégülése konkurens faj születésével járna. Felér-e milliárd lény boldogsága, szenvedése vagy halála egyetlen lény boldogságával, szenvedésével vagy halálával? Csak azért, mert a milliárd is mind külön-külön egyetlen. Két jog áll szemben egymással, konfliktusuk megoldhatatlan, ezért egyrészt mindkét szörnynek pusztulnia kell, másrészt szánalom jár nekik.

A regényrém, miután nem kap nőt, elpusztítja Frankenstein menyasszonyát. A filmrém elrabolja Elizabethet, hogy így késztesse Frankensteint a rémnő megalkotására. Így a film végén, Henry báró és a szép Elizabeth készülődő násza helyett, ismét a teremtés nagyjelenetét látjuk. „Veled leszek a nászéjszakádon.” – ígérte a rém ismételten a regényben (Mary Shelley: Frankenstein. Bp. 1977. 225. p.). Az, ami ott gyilkos fenyegetés volt, a filmben ero-tikus jelentéssel telítődik. Ha a szörnyet fallikus rémnek tekintjük, mi más lehetne bizonyo-sabb, mint jelenléte a nászéjszakán? Az első filmben a nő még egyarcú volt, a másodikban már ő is differenciált, s iránta is ambivalensek vagyunk. Most már mind a férfi, mind a nő másik arca, szenvedélyes vagy rémarca kidolgozott, s ezek megmutatkozása a viharos éjsza-ka műve, mely kioltja a szenvedélyt, hogy visszatérhessünk a prózába. Mindkét nem megis-merte a másik nem titkos lényét, szenvedély dúlta, másik arcát. Ezáltal kerül át a szerelem a létteljesség mélységeibe a sztereotípiák délibábjából.

Az új faj koncepciójánál mélyebb a titkos arc koncepciója, s ez hozza a megoldást. A két rém megriad egymástól. A nőrém elborzad a férfirémtől, s Frankensteinhez húzódik. A rém látja, hogy a nőrém vibráló szenvedélye nem megváltást és oldódást ígér. A szenvedélyes arc, a teljes önkiélés sorsa a magány, melyet csak a másikra is tekintettel levő kultúrarc tapintata és beleérzése enyhíthet. „Ő is gyűlöl engem, mint a többiek.” – állapítja meg a Karloff-monstrum és a fogantyúhoz – újabb fallikus szimbólum! – nyúl mellyel felrobbantja magát és menyasszonyát. Az erotika csúcsra vitele a vele kapcsolatos ambivalenciákra épít, koránt-sem apologetikus, s ez adja erejét. A nemek arculatát megkettőzve dramatizáló fantasztikus nászéjszaka csúcsa a nagy robbanás. A szenvedély felemészti önmagát, leköszön és vissza -adja a reproduktív élet jogait. Befut Elizabeth, s végül a rém -adja össze a szerelmeseket:

„Menjetek és éljetek.” A szörnyeket elnyeli a tűz, s a rémnő sziszegve élvezi a pusztulást, mely elől a szerelmespár az életbe menekül.

Mary, a kerettörténet hősnője, rémnőként képzeli el vagy rémnővé alakítja magát – a szenvedély alanyává – hogy a rémférfi karjaiból térjen vissza, tőle kapja meg a kultúrférfit.

Az izgalom nem szép, vele kapcsolatban legfeljebb a „rút szépségéről” beszélhetünk. A nő két arcának kidolgozása megadja a „szépnem” számára az izgalom jogát. Az emancipációjá-ért küzdő, végül is kisiklott rém története a mesélő, a nő emancipációját szolgálta. Az eman-cipáció azonban kétértelmű, mert az önmegvalósítás képessége szörnyet eredményez, ha nem párosul az önfeladás képességével. Az üdvhöz az önelidegenítés és önfeladás képessége is hozzá tartozik, amelyet A szép és a szörnyetegvagy az O történeteváltozatai dolgoznak ki. A radikális önérvényesítő, az erőszakos érdekérvényesítő, aki nem tud túllépni a maga szolgálatán, a rémvilágon belül marad. A rémet mindvégig fallikus szörnyként jellemeztük;

a rémnővel megjelenik a fallikus nő, nyugtalan, követelő, ő sem ismeri az oldódás és

bol-dogság titkát, szerelme megkettőzi a nyomort, nem hoz új érzelmi képleteket, nem jelent alternatívát (mint a végül befutó Elizabeth, akinek látványa melankoliává enyhíti a szörny gyűlöletét). Az erotikának szánalom és félelem jár, s a fantasztikus nászéjszaka katarzisának dezerotizált reggel az eredménye, mely visszaadja a megtisztult embernek a jóság képessé-gét és a szépség jogát. A prométheuszi lázadásnak és a fausti alkotásnak ugyanaz az ambi-valencia jár, mint az erotikának, ezek is a kozmoszt magáévá tenni akaró Erósz megnyilvá-nulásai. A fenség olyan viszonyban van a szépséggel, mint a feszültség az oldódással.

Mary= nőmonstrum + Elizabeth. A nőrém Mary ama része, amely megfelel Dante Vergiliusának, Elisabeth pedig az, amely Beatrice megfelelője. Végül is a nőiség „szárnyként emelő” mozzanatát is visszahozza a cselekmény, kiegészítve ezt egy hasonló erejű és jelen-tőségű ellenprincípiummal.