David Cronenberg: A légy, 1985

Menyasszony mint hírlapíró

A Neumann-film hősnője több mint a hagyományos mad scientist-menyasszony: feleség.

A Cronenberg-film hősnője kevesebb, mint feleség: szerető. Újságírónő, akinek viszonya van (volt) szerkesztőjével, amely kapcsolat majd magasabb (mélyebb) síkon folytathatóvá válik a film végére. Így a film hőse a film hősnője számára epizód. A régi Jekyll/Hyde-filmek-ben a nő szerepe volt periférikus, s meg is kellett kettőzni a nőket, két epizodikus nő együtt sem tudott olyan fontossá válni a hős számára, mint a saját árnyéka.

Az új filmben a nő (Geena Davis) csavargó, újságíró, és a férfi (Jeff Goldblum) az otthon-ülő tudós. A hír lánya és a titok embere. Itt a nőnek van két kapcsolata, nem a tudósnak, s állandó mozgásban van a két férfi között, mint korábban a nők között Jekyll és Hyde. Itt kezdetben a nőtől féltjük a férfit: a gátlástalan riporternő hírre vadászik, a hírhiéna koncot akar kitépni a nemes nagyvad, a tudós zsákmányából, amivel veszélyezteti kutatását. A férfi azért beszélget a nővel, mert tetszik neki, a nő azért, mert ki akar préselni valamit a férfiból.

Előbb csak csipkelődik, később orvul bekapcsolja a magnetofont. „Ne merészelje megírni!”

– csattan fel a férfi. „Túl sokáig dolgoztam egyedül, erős kényszert éreztem, hogy elmondjam valakinek, de ha kiszivárog, akkor végem.” A nő könyörtelen, végül a szerkesztő korlátolt-sága menti meg a tudós magányát, a tudós élet termékeny csendjét: „Ez egy vicc, a régi bűvésztrükk a két ládával. Átver téged.” A szerkesztő és az újságírónő a prózai cinikusok, akik pontosan tudják, milyen alantas és kíméletlen játszmákból áll az élet, a tudós az életidegen idealista, aki igazságról és szerelemről álmodik. Mind a kozmoszhoz, mind a nőhöz úgy viszonyul, mint a végső titkokat kinyilatkoztató, s a földi üdv lehetőségét bejelentő égi jelenéshez. A film végül a prózai cinikusokat rehabilitálja, akik fejlődőképesnek bizonyul-nak, cinizmusuk a film végére inkább óvatosságnak és szeméremnek tűnik, míg a hős tragé-diájának megalapozásához a horror továbbra is a klaszikus hübrisz-elmélethez folyamodik.

A nő erotikus fölénye

A férfi hívja meg a nőt, de a lány vezet: a férfi szédül, émelyeg, rosszul van a sebességtől.

„Utálom az autót!” A nő megkérdi: „Menjek lassabban?” Miért kínoz a sebesség? Mert túl gyors, vagy mert túl lassú? Gyorsnak nem elég gyors, lassúnak nem elég lassú, ez az erőszakos törekvés csapdája. A virtuóz megoldás ezzel szemben kiiktatja a nagy lihegést és nyomakodást, s észrevétlen teremti az embert a célnál. Ki kell küszöbölni a sebességet, a törekvést, a görcsöt, az akarnokok és bajnokok világát, s egy könnyeden lebegő létezést teremteni. A technikai

civilizáció relatív fejletlensége ugyanazt a problémastruktúrát produkálja, mint az orgazmusképtelenség: fokozza a feszültséget, de nem éri el azt a fokot, ahol az erőlködő feszültség -növelés átbillen a könnyedségbe és oldódásba.

A sebességgel kapcsolatos megoldatlan viszony motívumát kiegészíti a hús problematikája. A férfi számára a hús kérdés, míg a nő a húsban való élet magától értetődőségét kép -viseli. A kísérletek olyan aktusok, melyeknek a nő – mint Whale Frankensteinjében – nézője.

Teljességgel a férfi aktusai, ő küzd bennük a hol túlságosan ellenálló, hol pedig szétfoszló, nem eléggé ellenálló anyaggal. A nőtől kéri a transzportálandó tárgyat az első kísérlet folya-mán: „Valami személyes dolgot, ami csak a magáé…” A Cronenberg-film kezdettől fogva sokkal radikálisabban áterotizálja az összefüggéseket, nyíltabban „szemérmetlen”, mint a régi változatok, ezzel erősítve a horror- és gyengítve a sci-fi-kötődéseket. A nő a szoknyája alá nyúl és lassan, szembenézve húzza le harisnyáját. A Cronenberg-film intellektuelnője a vetkőzőjelenet által a Mamoulian-film prostituáltjának rokonává válik. Később igazi prosti-tuáltat is látunk, már majd a légyember alkalmi partnereként. A nőkép kevésbé differenciált és polarizált, mint a régi filmekben. Itt is kétféle nőt látunk, emberpartnert és légypartnert, ember menyasszonyjelöltjét és légy zsákmányát, de a különbség nem szűziség és frivolitás ellentétében áll. Az emberpartner fiús, állandóan viaskodik a hőssel, míg a légypartner a nemi funkcióra redukálódik. A szűziség örökébe lép a fiús agresszivitás, a csibészes modor.

A nő ily módon egyfajta amazon, s ez nehezíti a férfi-nő kapcsolatot, nem a szülői tilalmak vagy a szüzesség tabuja. Az eredmény azonban azonos. Most a nő másik szeretője választ el úgy, mint régen a szüzesség tabuja. A nő továbbra sincs itt egészen.

A nő az élő anyag, a férfi a technika képviselőjeként jelenik meg. A szépség összerak, az igazság szétszed, ezért minden igazság, amely nem szépség, féligazság. A nő fegyvere a lába, a vonalak szépsége, a testfelület csalogató szuggesztiója, a férfié a gép, mely a végtelen labi -rintus, a molekuláris, atomáris, szubatomáris dimenziók kerülőútján át közvetíti a jelenlétet, a közvetítések és kerülőutak kapuja. A nő bőrt kínál, mint közvetlen jelenlétet, a férfi azon-ban, ahelyett hogy egyszerűen odanyúlna a másik testhez, rátenné a kezét, atomonként akarja uralni, elsajátítani, közel hozni, transzportálni. A társadalom társadalmasulása az új Légy-filmben azt jelenti, hogy a közvetítések újabb közvetítéseket nemzenek, s mindezek már csak egymást közvetítik. Eltorzul a nyelv eme kiürült világról szólva. Csak eszközök vannak, a cél elveszett. Nem a civilizáció a természet kiegészítése, hanem a természet a civilizációé.

A természet protézis, nyúlvány, sőt, daganat.

A harisnya az első kísérleti tárgy, a női altest metonimikus képviselőjét fogadja be a gép.

A nő leveszi a harisnyát és feltárja az altestet, a test anyagibb szellemű részét, mely az arccal szemben az élet és nem a lélek minőségeinek kommunikátora. A férfi a továbbiakban nem a harisnyától megfosztott altesttel, hanem az altesttől elvonatkoztatott harisnyával foglalkozik, fennakad a közvetítések birodalmában. A nő a „jelenlét metafizikáját” képviseli, míg a férfi a közvetítések antimetafizikájának kulturális hérosza. A mítosz a nő mellé áll. A kor antimeta -fizikus beállítottsága a mítosz kultúrájában megfordul, a kor mítosza ugyanolyan kritikáját adja az antimetafizikus kultúrának, mint az a metafizikának.

Amilyen szemtelen könnyedséggel viszonyul a nő a szerelemhez, kacéran belepiszkálva a világidegen férfi érzelmeibe, akit kezdetben csak kihasználni akar, ugyanolyan szemtelen könnyedséggel viszonyul a férfi a halálhoz. A férfi ugyanolyan lelkiismeretlenül piszkálja fel az atomáris dimenziót a világban, mint a nő az ösztönös dimenziót a férfi testében. Kétféle

visszaélés a kétféle testtel, két kockázatos játszma, melyek összefonódnak, s egymás rizikó-faktoraivá válnak.

A harisnyakísérletet majomkísérlet követi. A gép azonban nem tudja a felbontott majmot összerakni: vonagló, visító, véres hús kerül át a másik tartályba. „Az a probléma, hogy kifor-dítva jött át.” A gép tanácstalansága a tudósét tükrözi: „Nem tud mit kezdeni a hússal. Csak a tárgyakkal boldogul, élőlényekkel nem…Úgy látszik, nem tudok eleget a húsról, tanulnom kell.” A nő később kétértelmű szavakkal lép be: „Vettem egy kis húst, megsüssem?” – s a férfi mellé ül az ágyra, szeretkezést kezdeményezve. Csókolja a férfit, fölé borulva: „A hús meg-őrjíti az embert.” A szerelem aktusa verseng a gépi átvitel aktusával. A szerelem aktusa is húst transzportál, de itt a hús maga viszi el magát a másik húshoz. Később transzportálják a nő által vásárolt húst, melynek az átvitel megváltoztatta ízét. „A computer átértelmezi a húst, újragon-dolja, ahelyett, hogy reprodukálná. A hús megbolondítja a computert, ez a hús poézise.”

Az életszerű szerető

A férfi másikja a mad scientist-mitológiában a másik arca, s csak ennek esetleges függvénye a másik szerető; a nő másikja a másik szerető. Régen az apa volt az a veszélyforrás, mint ma a másik szerető. Régen az apától kapta a férfi a nőt, most az előző szeretőtől. A Jekyll/ -Hyde-filmekbeli Muriel és Beatrix baja az, hogy nem ismerik a szerelmet, az új menyas szonyé az, hogy ismeri.

A harmadik mint narratív funkció az a személy, aki a szeretők közé áll. A nő részéről ez a szerkesztő, a férfi részéről a légy: a társszerelmi intrikus illetve a nárcisztikus biodémon.

A nő az „elszállt” tudós és a földhöz ragadt szerkesztő között vívódik. Előbb a tudós tilta-kozik, amikor a nő meg akarja írni az anyagot, később hasonlóan tiltakozik a nő, mert a szer-kesztő akarja megírni. Egy nap a szerszer-kesztőt találja zuhanya alatt. Nem tudta, hogy kulcsa van lakásához. A szerkesztő a hősnő volt tanára és főnöke, a nő bizonyos értelemben éppúgy az ő műve, mint a film hőséé a légy. A szerkesztő a kiábrándult felnőtt, a rendszer alkalmazkodott haszonélvezője, ám ő is rosszul érzi magát, s nem szolidáris a rendszerrel. Ő is keveréklény:

a nyárspolgár, mint egészen át nem vedlett, kiábrándult bohém. A nő is keveréklény, férfi és nő keveréke: a hőshöz képest a szerkesztő leképezése. A nőhöz képest a tudós a világidegen álmodozó, aki otthon ül, mint egykor a szüzek. A nő még keresi helyét, a tudósnak nincs helye, mondhatni elhagyta helyét, melyet a társadalomban betölthetett volna. A szerkesztő beszél róla: a fizikai Nobel-díj közelében volt, de kivonult, elrejtőzött a világ elől.

A két férfi közt jövő-menő nő kettős féltékenységet ébreszt. „Valami nagy dologra buk-kantam, értsd meg.” – magyarázza a szerkesztőnek. „Ó igen? És mi az? A farka?” A feldü-hített nő elrohan: „Ott töltöm az éjszakát, ahol akarom.” A nő az erotikus kaland jogát nyil-vánítja ki, a férfi a szerelmi megváltást keresi. A nő macsó-stratégiája áll szemben a férfi szűz-stratégiájával.

A nő nemcsak a hús, ő az érzék is, a tekintet. A vetkőző jelenetben feltárulkozóként lát-tuk, de a világ is neki tárulkozik fel, mutatja meg magát. A nő vetkőző és vetkőztető, a férfi viszont boncoló.

Megegyeznek, hogy nem ír cikket, hanem riportkönyvben követi a nagy felfedezést. Ezért van jelen, s videofelvételeket készít. A férfi funkcionálisan megrövidített lény, absztrakt szel-lemi funkciót képvisel, míg a nő halmozza a funkciókat. E funkcióhalmozás során „csak” az anyaság képességét veszti el. A férfi birtokában van a mechanikus anyaöl, melybe meztelenül

megtér, bekuporodik, amikor csalódik a menyasszonyban. A menyasszony terhessége pedig ugyanolyan szörnyű kisiklás képét mutatja, mint a férfi teremtő munkája. A nő a szüléstől és anyaságtól visszatartó rossz álmokig és szorongásokig jut el, a férfi viszont a kisiklott szü-lésig. Frankenstein Istennel verseng, A légyhőse az anyákkal.

Kisiklás

A második majom átvitele sikerül. „Megcsináltad!” Pezsgőznek, ünnepelnek. Vége a közle-kedés korának. Hipp, hopp, ott legyek, ahol akarok. Érdemes volt alászállni a közvetítések labirintusába, mert íme ez tette átugorhatóvá, egy lépéssel megjárhatóvá birodalmukat, melyet most már tökéletesen ural az ész. Így képzeli el az üdvöt az új világ: nincs út, csak cél, nincs többé folyamat, csak végeredmény. A lány már nászútban gondolkodik, vissza a szerelemhez, a természethez. Ekkor következik be a katasztrófa.

A kisiklás oka az eltávozás. A Jekyll/Hyde-filmekben a férfi az, aki rendszeresen eltűnik, eltávozik vagy nem érkezik meg, de a nő eltávozása eredményezi a katasztrófát. Ez ezúttal is így van. A siker ünnepének estéjén a két férfi között ingázó nő dönt, az újat választja, s elszalad a régihez, szakítani, hogy tiszta helyzetet teremtsen. A döntés kettős problémát vet fel, az egyik férfi nem akar szakítani, a másik pedig elbizonytalanodik. Sem elkezdeni, sem befejezni nem könnyű az emberi kapcsolatokat. A „két férfi és egy nő” kombináció okozza a katasztrófát. Az egyensúlyhiányra, a helyzet labilitására a férfi, életidegen mivoltában, sajá -tosan válaszol. A két férfit tartó nő partnereként neki is meg kellene kettőznie nőpartnerei-nek számát. Erre azonban nem képes, ezt az egyet is nehezen fogadta el és túl sok funkciót ruházott rá. Ahhoz, hogy új partnernőt szerezzen, előbb magát kell megkettőznie.

A nagy estéjén magára hagyott féltékeny tudós leissza magát. „A szeretőjének dolgozik.

Elrohant hozzá, hogy lássa őt. Csak szórakozik velem.” Légy döngicsél. Hősünk nekiáll, hogy részegen és féltékenyen kísérelje meg az önátvitelt. Meztelenül, magányosan ül be a maga teremtette fém-anyaméhbe, melyet maga programozta computer vezényel. A magányos ujjászületés során kimarad az emberből a társas érzékenység, s marad az éhség és düh, ösz-tön és hatalom. Marad a szemtelen ravaszság, s eltűnik az együttélés érzékeny művészete.

Érzékiség érzékenység nélkül. A frankensteini tragikus hübrisz lecsúszott légy-pimaszsággá.

Eufória

Sikerült! Az új ember patetikus, felmagasztaló beállításban, görög szoborként lép ki az újjászülő gépből, ami azért baljós, mert nem a patetikus film korát éljük. Hősünk nem jutott a széttépett majom sorsára, visszaadta, újjászülte őt a gép, s a nő is visszatér. Magát a gép-től, a nőt a másik férfitől kapja vissza. „Hiányoztál az éjjel.” – „Még éjjel van, visszajöttem.”

– „Átmentem az éjjel. Kicsit részeg voltam, és dühös.” A nő szemrehányást tesz, ő is kima-radt a titokzatos aktusból, mint ahogyan a férfi a nő és a másik férfi aktusaiból. „Pedig meg-egyeztünk, mégis átmentél nélkülem.” Szeretkezést látunk, mely ezúttal már a szorongás és nem a vágy szimbolikáját aktivizálja. Jelet látunk a férfitesten, látjuk, hogy már nem egészen azonos. A férfi korán ébred, vizsgálgatja testét. A megfigyelés alá helyezett test: ellenség.

Abban a pillanatban, amikor gyanakodva figyelni kezdjük, már a másik, máris a barikád túlsó oldalán van, ellenség, támadó. A jel azonban rejtőzködik, hősünk megnyugszik.

Az első reggel további jelei csak a nézőt nyugtalanítják, a film hősét fellelkesítik: jó jelnek álcázott gonosz-szimbólumok, a „rosszhír mint jóhír” szimbolikája. A nő néma elragadtatással

nézi a férfi különös reggeli tornáját. A szuperhőssé átvedlett tudós új dimenziókat hódít meg, de ezúttal testileg, nem gondolatilag. Szinte röpköd, bár még tornaszereket vesz igénybe.

Később, elhagyva laboratóriumát, a városban kószálva, ezáltal is tereket véve birtokba, a férfi eufórikusan magyaráz: „Tökéletesebb lettem. Rájöttem, hogy csak az időmet veszteget-tem, amíg a sikert hajszoltam.” Falja a cukrot, a nő nem is hagyja megjegyzés nélkül: „Te kávéval iszod a cukrot?”

Újabb szeretkezés következik. „Meddig bírod még, már órák óta csináljuk…” – omlik le a nő. Ezúttal fedezi fel a különös szőrszálakat. A férfi alig figyel. „Az ember folyton öreg-szik. Valami vad szőrzet lehet.” Gondolatai a gép körül forognak. „Szeretném, ha te is átmennél…A legtökéletesebb kábítószer.” Keresi a szót az új érzés érzékeltetésére. Ez több mint a szex, magyarázza lázasan. A nő azonban ellenáll. A nő kérdése az, hogy a férfi azo -nos-e azzal, akit szeret, a férfi kérdése az, hogy a nő hajlandó-e vele tartani, együtt változni.

Két szerelem-mérték, eltérő szerelem-koncepciók. Ez ad okot az összetűzésre.

Szakítás

– Valami történt veled, valami nagyon rossz.

– Majd találok mást, aki képes velem tartani.

Hősünket befogadta, majd kivetette magából egy nő és egy gép. Újra a magány követ kezik, amelyből jött, de az már nem ugyanaz a magány. A szűzi magányból érkezett, mely a mate -matika közegére is utal, de a gyermekkoréra is. A befogadó „dolgokkal”, a géppel és a nővel való megismerkedése után egy „romlott” magányba tér vissza. A szűzi magányt az „elszállt”

ember érintetlensége jellemezte, a „romlott” magányt a jelentéktelen érintkezések gátlásta-lansága. Az első nem hoz érintkezést, a második olyan érintkezéseket hoz, amelyek nem hoz-nak semmit.

Nekimegy a városnak, az éjszakának, mint Dorian Gray. Mulatókat jár, csavargók, prosti -tuáltak közé vegyül, mint Mr. Hyde. Az exhibicionista perverzió aktusaként éljük át azt a jelenetet, melyben egy tárulkozó pózban terpeszkedő prostituáltnak bemutatja, hogyan

„megy át”. Ezt követően szeretkeznek, s most ő van felül. Végül ettől a nőtől is azt köve teli, hogy ő is „menjen át”. Az „átmegy” az „elmegy” szóhoz hasonló új kifejezése itt az erotikus nyelv szótárának.

A korábbi frivol csábítónő, immár kidobott szerető, az újságírónő egyszerre ismét meg-jelenik. Öltözötten, szigorúan áll. „Megváltoztál.” – mondja szemrehányóan. A felszabadu-lás képviselőjéből, a túlságosan is elfajult felszabadufelszabadu-lás világában, a tilalom, a felügyelet funkciójának képviselője lett. Az egykori csalogató csábító most őrfunkciót tölt be.

Megjelenése a viszonyok megfordulására utal, akárcsak a koitusz-pozíciók és háromszög-viszonyok megfordulása. Most két nőt látunk egy férfival.

A kidobott nő rossz hírt hoz, analizáltatott egy szőrszálat: nem emberből való. Az eufória szakaszát élő férfi azonban ismét kidobja a nőt: „Szabad lettem és ez az, ami nem tetszik neked.

Egyszerű ez, le akarsz törni.” A film hősnője valóban két férfit tart sakkban és tesz boldogta-lanná. A szabad csavargónővel, a férfias és nőies funkciókat egyesítő funkcióhalmozóval az emancipációjáért küzdő férfi elfogultsága áll szemben. A sértett fél nem tud vitázni, tárgyalni, sőt gondolkodni sem. A sérelem igazsága, hogy csak neki lehet igaza. Ez is egyfajta eufória.

Egy gyorsan kibontakozott és letört szerelmet láttunk. A következőkben a film úgy működik, mint a régi szerelmi történetek, melyekben a szeretők tíz, húsz, harminc év után találkoznak,

kommentálni kudarcukat. Mindez itt egy felgyorsult időben történik, melyben napok felel-nek meg az évekfelel-nek.

Az eufóriával jár a viszonyok szétverése. Ezt követi a szorongás és a szétvert viszonyok nosztalgiája. A nő finomabb jeleket észlel, ezért ő már a férfi eufóriája idején megéli a szorongást. Egy nap azonban hullani kezdenek a férfi körmei, majd egyéb testrészei.

Döbbenten ül a fürdőszobában, a kád szélén. „Mi történik velem? Lehet, hogy meg kell hal-nom?” Átvizsgálja a dokumentumokat, végül összeáll a képernyőn egy légy képe.

Keresi a nőt, könyörög, rimánkodik. „Az elmúlt hónapban féltem találkozni veled…”

Előbb a nő nem tűnt elég jó partnernek a szuperember számára, utóbb a nyomorult szörny nem elég jó, nem érdemli meg a nőt. „Igazad volt, és azóta sokkal rosszabbul vagyok.” Újra elnyelte őt rejtekhelye, ismét remeteéletet él, két mankóval tántorog, megtört, oszló-foszló testet látunk. Nem tudja, mi zajlik benne, nemcsak a haláltól fél, szerelmét is félti magától.

Burjánzó, latyakos, tisztátalan teste megálljt parancsol. „Úgy zajlik majd, mint a rák egy bizarr formája, általános sejtforradalom, aztán meghalok.” Fehér levet választ ki a teste, lehull a füle. „Segíts! Félek!”

Az eredmény

A technikai miliő és az eltömegesedés embere nem az istenek, hanem a férgek, rovarok – mint undorító apró szörnyek – tanítványa. Hősünk telehasnak nevezte el találmányát. A történet lényege a kettős beavatás. Hősünk megjárja a telehast a kísérletben, és a női„hast” a szere -lemben, kétszer születik újjá, kettős beavatáson esik át, s a dupla beavatás eredménye a hagyományos beavatás ellentéte: nem magasabb, hanem alacsonyabb létnívóra kerül át.

Ennek, ha a tehnikai miliőben periférikussá és jelentéktelenné, felcserélhetővé, szürke tartalék -sereg tagjává lett ember szituációjára gondolunk, így is kell lennie: a szerény helyzetbe került, lecsúszott embernek, aki már nem tartja magát a „teremtés koronájának”, a szeré-nyebb létformák tanítására kell figyelnie.

A forrongó, alakuló lény előbb felsőbbrendű embernek hiszi magát, utóbb halálos beteg-nek. Végül látnia kell hogy egyik sem, egyszerűen valami más: állat. A cselekményt továbbra is a lány megjelenései tagolják, legközelebbi látogatásakor egykori szerelme a plafonon mászkál. Beköpi az ételt, fehér levet fecskendez rá, aztán felszívja. Obszcén exhibicioniz-mussal tárja egykori szerelme elé légydicsőségét és embernyomorát. „Én egy légy vagyok, aki álmában ember volt, és jó volt neki, de az álom véget ért, felébredtünk.” Olyan ez, mintha a történelemtől búcsúzna. A sci-fivel keresztezett horror úgy is értelmezhető, mint álom a történelemről, a történelem megfejtése, mely magát a történelmet is álomnak tekinti, egy állat álmának az emberségről, melyből a XX. század felébreszt. A légyben élő ember -maradék óvja magától a nőt: „Ha itt maradsz, én bántani foglak.” A továbbiakban már ama lényként látjuk viszont, akitől e ponton figyelmeztetőleg óvja egykori szerelmét.

A hősnő terhes. Nem szülheti meg gyermekét, mert nem tudni, ember lesz-e vagy légy.

A légyvonások ugyanis nem jelentkeznek azonnal. Az ember mintegy lárva, melyből idővel kikel a légy. (=Ahogy az emberi történelem is lárva, melyből végül iszonyatos dolgok kelnek ki, apokalipszis, ragnarök, holocaust.) Látjuk a terhes asszonyt, amint hatalmas légylárvát szül, ezúttal éppen olyan átváltoztató gépként jelenve meg, mint a „telehas”. Az utóbb álom-képpé átminősített képsor megmagyarázza az amazoni létformát: a teljes, tradicionális nőkép megvalósítását a tartását vesztett, labilis létforma veszélyeit jelző szorongások akadályozzák.

El akarja vétetni a magzatot, a légyember azonban elrabolja őt a kórházból. A rém, mint a horrorfilmek végén, elrabolja a menyasszonyt. A rém azonban, ironikus módon maga a vőle-gény, aki a menyasszonyt a küretet végző orvostól rabolja el.

„Segíts nekem, hogy ember legyek.” Az elrabolt nő szemtől-szemben áll a hús káoszával, a burjánzó, tornyosuló izgalommal, a követelő hústoronnyal, melyet eredetileg ő szabadított fel, s indított el útján, mely pontosan fordítottja a klasszikus polgári nevelődés útjának. A nő és a monstrum birkózása közben lefoszlik a monstrum emberteste, készen áll a légy. Nem lenne probléma, ha nem emlékezne az emberre, vígan röpködhetne, de embernosztalgiája van, s ez teszi veszélyessé. Csökkenteni kell az egyre kevésbé emberi lény létének légyszá-zalékát. A nőtől várja eredeti – nyugalmi – állapotának helyreállítását. „Egyesülünk te, én, és a gyerek. Három tagú család, egy testben. Emberibb lesz, mint így, egyedül.”

Ez az a pont, ahol a film átértékeli Mr.Smith funkcióját, a zsenivel szemben álló prózai típust. Megjelenik a szerkesztő, védelmezni szerelmét, s fél kezét és fél lábát adja a nőért, akit korábban kihasznált és semmibe vett. Az egyik „telehasban” a nő, a másikban a tudós.

A félkezű-féllábú szerkesztő újra éled, s kimenti a nőt, a gép pedig, melynek az lett volna a feladata, hogy egyesítse a tudós testét a nőével, a nőtől megfosztva felezi, fél szörnyként, felezett féllényként adja ki a tudóst. Vinnyogó húscafat araszol elő a „telehasból”, s a nő lábaihoz kúszik. Csonka kis végtagjával földönkívüli formájú fejéhez irányítja a nő kezében lógó fegyver csövét. A nő a lénytől undorodva, s feladatától iszonyodva hátrál, majd erőt vesz magán, s egy lövéssel szétloccsantja a zseniális agy maradványait. Előbb a nő vonaglott az iszonyatos óriás, most az undorító féreg a nő előtt. Az óriás és a féreg egyaránt a kiinduló -pont, a férfi ellentéte, s még együtt sem teszi ki a férfit. Valami elveszett. Az óriás és a féreg közös vonása, hogy egyformán undorítóak. Már amikor földi istennek hiszi magát, kezd az ember állattá válni. Az állattá vált ember azonban állatnak sem jó, csak az állat jó állat, csak az állatember rossz állat. A történelem akkor kezdődött, amikor a vereségekből győzelem lett és a kudarcokból siker. A történelem végén a fordítottja történik. Nem lehet visszatérni a természethez, csak a halott szemétdombhoz, mely a helyén maradt.

In document A film szimbolikája (Pldal 161-167)