James Whale: Frankenstein (1931)

Hatalom

Frankenstein nem fogadja el, hogy a sorsot a véletlenek írják. De az, aki önmaga teremtője akar lenni, kénytelen a világ teremtőjeként fellépni, mert ha lenni hagyja a véletleneket, melyek a sorsot írják, továbbra is azok teremtménye marad, s legfeljebb abban bízhat, hogy isteni jószándék rejlik mögöttük. Ha viszont kontrollálja a teremtett világ véletlenségeit, egy újjáteremtett világ uraként, a véletlenek hosszú távú szerves kölcsönös alkalmazkodását megerőszakoló zsarnokká válik. Ha van jó Isten, akkor az nyilván azért lenne egy gyenge isten, a véletleneket lenni hagyó messzi isten, hogy ne váljék zsarnokká. Ebből fakad azon-ban az a hatalmi űr, melyben fellép a maga világát terrorizáló ember hatalom-akarása.

A nyárspolgári világ groteszk figurái félúton vannak a monstrum felé, kisszerű, jámbor rémek. Ők képviselik a puszta elevenséget, mely a frankensteini kastélyban virágzik ki az élet szépségévé. A nyárspolgárok szolgai konformizmusa lincselő gyűlöletbe csap át, míg a kastély lakói nyugtalankodva figyelik, de nem korlátozzák fiuk törekvéseit. Az egyetemes harmónia kifejezése a szépség, melyben minden rész áldozatot hoz az egészért. A franken -steini beavatkozás következménye az örök defenzíva, a felforgatott viszonyok soha többé meg nem nyugvása, melyben egységnyi közvetlen haszon százszoros közvetett kárral jár.

Az ellenséges viszonyba került természetes illetve művi világ nem találja többé a nyugalmat.

Frankenstein ambiciózus beavatkozásai akkor garantálhatnák a sikert, ha a végtelent tekint-hetnék át és szabályozhatnák minden elemében. Ennek híján szükségszerű a kisiklás, csak bekövetkeztének perce és pontja véletlen. A tökély a végtelent tükröző véges. A tökély szín-helye és forrása az egész, tőle kapják vissza a részek. Frankenstein, aki a tökélyt keresve, a természetet tökéletesíteni akarva fordítja meg az időt és forgatja ki a világot, iszonyatot arat a tökély vetése helyén. Ha a rész ellopja a tökély tervét, s birtokolni akarja azt, amiben csak részesedhet, magában akarja azt, amiben neki kellene a helyére találnia, ha a tökélyt a maga teljes és mindenható mivoltaképpen képzeli el, akkor más részek eltiprása és kizsákmányo-lása révén akarja elérni. Az átfogó mint alapprincípium kibékítő munkáját felváltja a magát középpontba feltoló rész izgága terrorja.

Nekrofília

Nehéz munka tanúi vagyunk, lassan emelkedik fel a mélyből a súlyos, ellenálló koporsó.

Hatalmas szülési aktus ez: minden halva születik, mindennek a tekintet, a szándék, az oda -adás és rajongás kölcsönöz életet. Minden puszta álélet, mint az álmos atyafiaké, ami nem találkozik a nagy várakozások viharos elektromosságával.

A polgárok ernyedten próbálták eljátszani az emóciót, Frankenstein lángol és lobog. A meg-szállott arc szellemi eksztázisa ijesztő és tiszteletre méltó. Rajongva ölelgeti a koporsót.

A nyárspolgárok számára a koporsó már csak hulladékgyűjtő, Frankenstein számára kincses-láda. Fanatikus fiatal arcra szegeződik a kamera. Nincs lent és fent, nincs menny és pokol, csak a hatalmas, kimeríthetetlen odakint, mely csupa lehetőség és várakozás, kísértő végte-len. A fanatikus arc, melyhez közel hajol a feltekintő kamera, rajongva szól: „Ő csak alszik!

Alszik csak, és egy új életre vár!”

Később, a laboratóriumban, Henry báró telhetetlen gyönyörrel fogdossa, simogatja a fel-támadásra váró hullát, majd saját kezeit nézi rajongva. „Én teremtettem!A saját kezeimmel!”

Menyasszony

Henry, a rajongó vőlegény, nem menyasszonyáért rajong, ezért Elisabeth (Mae Clarke) szo-rongó menyasszony. Neki szól a gyengéd szeretet, de nem a vad szenvedély. Máskor – pl. a film noir melodrámákban, gengszterfilmekben, mint a Magas Sierravagy az Őrült húszas évek, egzotikus kalandfilmekben, mint a Red Duststb. – a szűz és a kurva, a kultúrnő és a natúrnő, az erkölcsi lény és az ösztönlény, az égi és földi szerelem között oszlik meg a figye -lem. A Frankensteinfurcsa erotikus háromszögében a natúrnő helyére lépnek a hullák. A helye t -tesítés arra utal, hogy a natúrnő is a testiség felfokozásának eszköze; minél passzívabb az anyag, annál testiesebb a lény.

A kastélyban esküvőre készülnek, a szép nemzés ünnepére, míg a laboratóriumban rút nemzés folyik, melynek kísérlet a neve. Kétféle szenvedély, kétféle lázas készülődés. A szó-rakozott vőlegény türelmet kér. „A munkám az első.” Szülőt, szeretőt, tanítót és barátot elhagyva vonul félre a hegyek közé, laboratóriumába. Szégyen és botrány: az öreg báró azt hiszi, más nővel bújt el, menyasszonya elől, a vadonban. “Szép kis kísérleteket csinálhat ott a hegyekben!”

Kis csapat indul a szökött vőlegény ellenőrzésére. Elisabeth hirtelen dönt, csatlakozik a tanítóhoz és a baráthoz, velük indul, szembenézni azzal, ami elvette tőle Henryt. Éppen indul a nagy aktus, amelyben nincs szükség rá, amikor megérkezik a lány. Bezárt kapun döröm-bölnek a vendégek. Abban a pillanatban érkeznek Henry szerettei, amikor hívatlan vendégek lehetnek csupán. Az odakinn maradt társadalom, a társadalom, mint a kizártak magára maradt közössége dörömböl a hegyi esőben, a nagy magány kapuján. Az, hogy maga a tár-sadalom és kultúra van kizárva, örökség és hűség, törvény és érzékenység, szerelem és barátság, jelzi, hogy valami ördögi folyik odabenn. De ezúttal a modernizált Faust-szárma-zék az igazi démon és teremtménye a szegény ördög.

Aktus

Forrnak a csövek, bugyognak a folyadékok, szikráznak az érintkezések, s a magasba emel-kedik, a torony belsejében, az élet áramait befogadó szerkezet, Frankenstein életgépe. A tiltott aktus, melynek szemtanúi riadt botránkozással állnak, kozmikus méreteket ölt. A torony magáévá teszi az eget. Frankenstein elrejtőzött előlük, de fenn már nem az ő értékeik érvé-nyesek, a társadalmi viszonyok egérfogójából megszabadult lázadó szellem már nem törő-dik az obszén aktus, menny és pokol egyesülése, a nő és az Isten közreműködése nélkül végbemenő foganás és születés, teremtés tanúival. A kozmikus erekciót ernyedés követi, a magasba fúródó, viharos ég örvényeivel koitáló liftszerkezet újra alászáll. A testi izgalom metaforikus modellje, a keményen dolgozó, fortyogó és szikrázó torony nyitotta a jelenetet, s az erotika metonimikus modellje, a felébredt érzékenység képe, a mozduló kéz, a meg -ránduló hús képe prezentálja az eredményt.

A toronyban megháromszorozódik a férfiasság: a báró, a szolgája és a teremtmény sze-mélyében. Mindenki más hívatlan vendég, alkalmatlan teher, fék és akadály. A torony az önző izgalom képe, mely nem összeköt vele, hanem elválaszt mindattól, amit megerőszakol.

A magába zárkózó férfivilágban a magába zárkózó személyiség talál cinkosokra. A tanító visszahívja Henryt a közös világ meghitt keretei közé: „Térjen magához fiatalember, és fogadja el a dolgokat olyannak, amilyenek.” Az egyik botránkozására a másik megvetése

válaszol: „Kedves doktor Waldman, maga még soha sem akart valami veszélyeset csinálni?”

Ami az egyiknek túl sok, a másiknak még mindig kevés.

Prométheusz

Mary Shelley regényének címe „Frankenstein vagy a modern Prométheusz”. A prométheuszi analógiát a filmek mulatságos és szellemes módon elevenítik meg. Frankenstein a feljövő ziva-tar energiáit használja fel a lény életre keltéséhez, az égi tűz tolvajaként, az égtől elragadva a villámot. A múlt mitikus szellemének, s a jövő sci-fi-logikájának egymásra találása perfekt.

Fény

A monstrum (Boris Karloff) a fallikus szimbolika orgiájában lépett színre, s mindvégig ezt fogja megtestesíteni. A torony munkája, a nemzés ünnepe fenséges oldaláról mutatta be ugyanazt a fallikus princípiumot, melyet a monstrum rút, groteszk oldaláról ábrázol.

A torony cellájába zárt rém teljes sötétségben él, elzárva és izolálva a sötétben, mert nem tudni, hogyan reagál a nyilvánosságra és a fényre. A monstrum tétován emeli kezeit a beeső fénysugárra, mely mozdulat a védekezés és a vágy kifejezése is. Csábítja a fény, de nem mosolyog rá, nem az ő világa. Ha kilép a fénybe, az emberek pánikban sikoltoznak, s végül meglincselik, nem is teljesen jogosulatlanul, mert a rém első tettei rémtettek. A primitív lény, a kezdetek lakója, a lenni nem tanult lény mozdulata, a primitív mozdulat, az ösztönön túl és a tudáson innen, természeten túl és társadalmon innen, kétszeresen tanácstalan és szerencsét-len nekibuzdulás, kárt okoz a bonyolult világban. A rém nem más, mint egy lény az út elején, a kezdetek kezdetén, s az út eleje maga a katasztrófa mint egzisztenciamód.

A fény felé nyúló monstrum kezével teszi fel néma kérdéseit. Már ért, de még nem beszél, s az, amit érteni kezd, a keserű tanulság, hogy későn érkezett. Minden a másoké. Nagy magány és rászorulás kifejezése a tétova és tanácstalan, kérdő és kérő mozdulat. Mint egy gyerek a segítő kéz felé, úgy kapaszkodik a rém a fény felé. Monstrum és gyermek analógiája figyelmeztet, milyen kötelességet ró másokra e kiszolgáltatottság. Milyen egyedül van a lény az út elején, milyen magányos az, akinek nincs semmije, nem tud mit adni.

A jelenet végén a monstrum közelebbi ismeretséget köt a fénnyel, de nem a világosság, hanem a tűz formájában ismeri meg. A hatalom visszaéléseiért a hatalom alantas, szolgai oldala felelős. A rém nem tud dolgozni, csak rombolni, a szolga nem tud alkotni, nevelni, csak kínozni, idomítani. Fritz, a szolga, fáklyával terrorizálja a rémet. A megvadult óriást, miután megöli a szolgát, már Frankenstein is csak fáklyával tarthatja sakkban.

Nem a szadizmus Fritz első bűne, korábbi hibája az agyak összecserélése, de a hiba ezúttal nagyobb bűn, mint maga a bűn. Miért? Mert egy igénytelen világot jellemez, melynek jel-szavai: „Úgy is jó lesz!”, „Majd csak lesz valahogy!” Egy világot, mely közönyös a minőség iránt, nem tesz különbséget. Ez nem az a világ, melyben az úr helyett dolgozó szolga felhal-mozza a felszabadulás készségeit, hanem az Örök Szolga világa, aki nem figyel, nem tanul, nem igyekszik, immunis a kultúrával szemben.

Fritz rontja el a rémet? Kétszeresen is ő rontja el, mert a jó agyat tartalmazó üveget össze töri, s a rosszat viszi magával, s mert a defektes agy gonoszságát kínzással ébresztgeti. Másrészt a galád Fritz viselkedése pontosabban és világosabban hozza a monstrum tudomására alávetett helyzete lényegét, mint az úriember, a hasonló kegyetlenségekre nem vetemedő Frankenstein.

A hatalom galádsága gyorsítja a kibontakozást, s közelebb hozza az igazság pillanatát, mely a

kifinomultabb hatalom érájában talán sohasem jönne el. A galád hatalom érájában az eman-cipáció vagy a pusztulás az alternatíva. Van-e alternatíva a kifinomult hatalom világában?

Fritz kínozza a rémet, s az ekkor lázad, Waldman pedig meg akarja ölni, s ő ekkor szabadul el. Míg Waldman doktor a rém fölé hajol, hogy szétszedje, amit Frankenstein össze -rakott, a monstrum karjai megindulnak a vizsgálódásaiban elmerült tudós öregúr felé. Fritz kihívta az erőt, melytől nem félt eléggé, Waldman likvidálni akarja, mert túlságosan veszé-lyesnek tartja. Mindketten elpusztulnak. A rémet azonban nem létharca teszi problematikussá, hanem a kislány halála. A kezdetek kezdetének képe nem tisztítható meg a végsőkig proble-matikus jellegtől. Ha a rém csak ellenségeit ölné meg, nem lenne a Dosztojevszkij hős, Raszkolnyikov (lelki-)szegény rokona.

Idill

Mary Shelley regényében a tudós alkotó mámorát hirtelen kijózanodás követi az eredmény jelent kezésekor. A filmben az első katasztrófát követi a fordulat, a regényben ez sem kell hozzá.

A felébredt lény egyszerű megpillantása elég, hogy a lelkesedés és mámor valami hihetetlen sivár csömörbe, undorba váltson. Posztkreacionális depressziónak nevezhetnénk ezt az élményt, a teremtő csalódását teremtményében és önmagában. Az élmény isteni síkon is értelemmel bír, de állati síkon, a szexuális konnotációk síkján értelme még egyszerűbben megközelíthető. Mary Shelley Frankensteinje látni sem bírja a lényt, menekül előle, az pedig üldözi őt.

A film sűrítő munkája aláhúzza a paradoxont: az egészséges, aktív, rajongó Frankenstein menekül menyasszonya elől, s a szörny elől menekülő, megtört, beteg Frankensteint látjuk a menyasszony karjaiban. Vad sziklák helyett szelíd kert, égre toluló anyagtömbök helyett lekerekített, szép formák, az egy megsokszorozása helyett a kettő egyesülése, démoni gyönyör helyett szelíd öröm. „Olyan veled, mint a mennyben.” – sóhajt Frankenstein.

Elizabeth kedves válasza nem nélkülözi a feddő, szemrehányó árnyalatot: „Nem voltál ettől a ’mennytől’ eddig sem messze.”

Ha Frankenstein a menyasszonyé, akkor a rém, a test, a hús, a szörny a társadalomé.

A kerti idill következtében kerül a szörny Dr.Waldman fennhatósága alá, aki a szörny likvi-dálásán dolgozik. A rút szenvedély fallikus tombolásként jelent meg, mely összekapcsolta, együtt mozgósította Erószt és Destrudót. Az öreg világ fennhatósága alá helyezett szép sze relem e ponton úgy jelenik meg, mint egyfajta kasztráció: az idill mint betegség, mint le -mondás a nagyságról.

Tradíció

A rém a lineáris időben lép fel, s a visszaborzadó Frankenstein megtér – a nő, a család és a közösség által képviselt – ciklikus időbe. Az öregek és a nők a lineáris idő ellenfelei, mert az öregség magában foglalja a lekerekített, megvolt, teljes életet, s a szépség is lekerekített intenzív totalitás. A bölcsesség és a szépség nem szorul rá az öncélú fejlődés örökkévalóvá nyilvánított beteljesületlenségére.

A kastély lakói nászünnepre készülnek. Az öreg báró átadja a menyasszonynak az anya egykori esküvői koszorúját. Az élet örök ünnep, melynek nagy szerepeibe új és új nemzedékek lépnek be. Megemlítik továbbá, hasonló értelemben, a dédapa borát. Ezt isszák majd az eskövőn. A mirtusz és az óbor békítő, szép üzenete várja a megtérő Frankensteint az otthonban, nem kell visszatekerni az idő óráját, a szépség összhangzata a jelenben benne élő múlt ajándéka.

A variábilis ismétlés, az örök körök örvényeiben elmerült békés múlás az igazi örökkévalóság, és nem az egyénnek az örök körök elleni lázadása. A múlás maga az örökkévalóság, melyet nem a múlás ellen lázadó, végül mindent elveszítő dacmagatartás hoz el. A nem a múlás által közvetített, ellenkezőleg, a múlással szembeszegezett, a visszafordított időben tenyésző, művi örökkévalóság életek sokaságába kerül. A múlással való megbékélés szelíd örökkévalóságot hoz, a múlás ellen lázadó örökkévalóság múlás-járványt, ámokfutást, katasztrófát.

Virág

A kínzás aktivizálta a rémet és a likvidálására tett kísérletnek köszönheti szabadságát. A test-ellenes kultúrában a test az egyéb szándékokat keresztező, önálló hatalomként lép fel. A lélek nem vállalja őt, ezért reagálhat a lélektől nem vezetett hatalomként. Ezt nevezhetjük a kvázi-kasztráció kultúrállapotának: a testszimbólumok önálló, ellenkező erőkként lépnek fel a lélek- és szellemszimbólumokkal szemben. Nem jobb és nem rosszabb ez, mint a posztmo-dern testkultusz, mely csak megfordítja lélek és test hierarchikus oppozícióját, s semmiképp sem állít helyre semmiféle derűs vagy produktív együttélést, csupán rákényszerít egy mega -lázott lelket, hogy elfogadja a test „proletárdiktatúráját”.

Szabadon kószál a debil rém. A kislány virágokat úsztat a folyón, a mosolygó rém játszik vele, s midőn elfogy a virág, a fehér virágokhoz hasonlatos kislányt dobja utánuk. A város népe közben együtt ünnepel a földesúrral, forog a tánc. A körtánc szintén a virágokat idézi, melyeket a kislány tépett, majd halálában maga is megtestesített.

Szexfóbia

A menyasszonyt érthetetlen és oktalan szorongások kínozzák a boldog ház esküvői készülő-dései közepette. „Érzem, hogy ma valami történni fog. Nem tudok szabadulni a gondolattól…

Érzem, hogy valami közénk áll… Nem tudom, hogy óvhatnálak…félek, hogy elveszítelek.”

Fél valamitől, ami jön, a jövőtől, mely a jelenre veti árnyékát. De hát ez a jövő nem a nászéj-szaka-e, amelynek boldogságot kellene hoznia? Ez mindig így van, a King Kongban Ann igent mond Driscollnak, erre King Kong lép fel az előbbi kérő helyén, s felhurcolja Annt a fenyegetően meredő magasságokba, hegycsúcsra majd felhőkarcolóra. Itt Elizabeth igent mond Frankensteinnek, erre megjelenik, behatol szobájába a fallikus rém, melynek archaikus látványát el kell viselnie. Mindig a fallikus rém jelenik meg a kultúrférfinak mondott igen és a házas és polgári boldogság állapota közötti drámai közvetítőként. A nagy dráma feltétele a női frigiditás. Fontos, hogy a nő sikoltozzék és végül elájuljon, ne emancipálja beleérző nagyvonalúsággal az archaikus testi és ösztönelvet. A kasztráló nő egyarcú: csak szép. Mivel ő a termékeny nem, szüksége van a társadalom iránti hűségre, a „termés” biztosítására.

Frankenstein ezzel szemben a tudományból jön, és a természetet keresi rém-ébresztőként.

A férfi kétarcú: prométheuszi és sátáni, isteni és bukott arca van. Most már érthetjük, miért menekül a film elején Frankenstein a szép nőtől, akit a néző irigyelt tőle.

A nehezen ébredt nagy test a megölt kis szépség után a nagy szépséget, a kislány után a

„nagylányt” támadja meg. Az utóbbit nem öli meg, csak megriasztja. Közben már hozza be a városba a vádló apa, karjai között, a kis halottat. Mindez a készülő nászra vonatkoztatva a gyermekkor halálát és az asszonykor születését jelzi. A nő, aki a férj számára megszületik asszonyként, meghal az apa számára lányként. A kettő közötti ijesztő pillanat pedig az abszolút test, a lelketlen test, az ösztönalany, a rém megpillantása. Elizabeth szemtől szemben áll a

szobájába behatoló rémmel. Sáros ernyedt kis testet láttunk a vádló apa karjaiban, amikor körös-körül, a városban, leállt a tánc. Elizabeth is elernyed, ájultan hull a rém elé.

Üldözés

Egy város keresi a gyilkost. A nagyvilágon nincsen számára hely. A cselekmény elfordul a várostól és felvezet a hegyekbe. A kint és a fent fokozzák egymást. Frankenstein a végtelent kereste és meg is találja. Nem tudta, hogy azonos az iszonyattal. A harmonikusan pozitív érzések a végesség érzései.

A hegyek magassága: a törvénytelen „odakint” végtelenje. A teremtő számára nincs tör-vény, mert a teremtőnek a teremtés törvényét is meg kell teremtenie, másként nem teremtő, csak ismétlő, legyártó, munkás. Teremtő és munkás viszonya helyett költő és színész viszo-nyával is dolgozhatunk. Frankenstein az egyetlen, aki költi az életet, a többi csak színész, az élet szentesített szövegkönyvét kántáló műkedvelő csapat, éppen ezért lehet az élet nyugodt ünnep és szelíd, örök vasárnap. Ezért vetette meg Frankenstein azt az életet, amelyhez csak megverten, megtörten, betegen tér meg. A teremtésben való csalódás után ismeri el a társadal -mat és családot az emberi viszonyok tékozló fia.

Frankenstein is az üldözők között van immár, a teremtés megszállottja a pusztító csapat-ban. Így lett hősünkből a visszavonás hérosza. De még itt sem társ, itt sem a közös utat járja, itt is csak – ahogy a kommunisták mondták az értelmiségire – „útitárs”. A többiek jobbra térnek, közös úton, Frankenstein balra, még itt is magányos úton jár. A rém pedig a magányos úton mutatkozik meg. A közösség nem ismeri meg, nem szembesül vele, holott a végső jelenetek-ben maga a tömeggé vadult közösség is ugyanolyan pusztító, mint a rém. Frankenstein, a magányos úton, a maga megkettőződéseként pillantja meg a rémet: az öntudatosulás képe ez.

Csak ez teszi lehetővé a megfékezést. A „mi magunk” rémét kell legyőzni, megfékezni.

Az idegennek, külsőnek, simán és problémamentesen likvidálhatónak tekintett rémre zúdu-lók vagy fokozzák a rém erejét, vagy maguk válnak a rémnél rémesebbé.

A rémet a magányos úton járó pillantja meg, ez bizonyítja, hogy saját mása, ösztönlényé-nek röntgenképe a rém. Saját magányával néz szembe végül. A teremtmény számon kéri sorsát a teremtőn, már itt megvan a motívum, melynek bő lére eresztése lesz a Szárnyas fej -vadász. Itt azonban mindez mélyebb, mert intimebb, a szabad személyiség magányos lénye lényegét érintő paradoxia kifejezése. Az intencióban, szándékban, tervben teremtők vagyunk, a tettben már teremtmények. Életünk minden mozzanata önmagunktól számon kér-hető, az öntudatosulás minden pillanata utolsó ítélet, lét és tudat minden kapcsolata bűn és bűnhődés. A Frankenstein-mítosz eddig csak a vallás által megfogalmazott és gondozott alapvető egzisztenciális szorongások világias újrafogalmazása.

A nászi készülődések közepette azt hihettük, a menyasszonyt fogja elrabolni a rém. Itt azonban végül, a csúcsponton, magát Frankensteint rabolja el. Ezzel a csúcspont az össz -cselekmény sűrített visszatükröződésévé válik, hiszen eddig is a rém csábított el a normális boldogságtól. Az ént elrabolja az erő, a tudatot az ösztön, a morális lényt a vitalitás.

Malom

Miért egy malom a világ vége, a végső határ? A sorsot fonó párkák örökébe lép a létet őrlő, mechanikus, embertelen végzet képe. Az örökké újjászülető, termékeny idő elveszett, maradt

a lepergő idő. A kiszakadt magány, a magába visszavetett individualitás csak a végesség botrányát ismeri.

Don Quijote ellenfele is a malom, kalimpáló óriás, mely egyszerre holt tárggyá válik, amikor az ember odacsap. Frankenstein is felfogható mint új Don Quijote, de ha így tekintjük, kide-rül, hogy a malomban mégis ott az ellenfél, az óriás. Tehát mégis az volt a látszat, hogy a malom semmi több, csak egy malom. Ez azt is jelentheti, hogy Sancho Panza kora véget ért.

Az első toronyban, a laboratóriumban, a monstrum a tudós foglya, a második toronyban, a malomban, a tudós a monstrumé. Az erő elhurcolja feltámasztóját, de ész és erő ellentmon-dása esetén az erő nemcsak az észt emészti fel, hanem esztelen önmagát is. Újra, most már világosabban tematizálja a film, végére érve, a rém és az emésztő tűz kapcsolatát. Nagy fák-lyává lesz a malom, a rémet az nyeli el, amitől legjobban fél, az égés, amely kapcsolódni nem tudó lényének lényege. Az égés az igény, a követelés, amely nem tud mit nyújtani.

Az égés a mohó vágy, a viszont nem szeretett szerelem, egészen általánosítva, az élet szerel -mévé fokozva. Az égés a romboló, emésztő tűz, amely nem tud világító fénnyé válni. A szel-lem nélkül maradt ösztön, ész nélkül maradt szenvedély, érzékenység nélkül maradt élet, kultúra nélkül maradt természet, s minden néző még variálhatja a sort tovább.

Mint a rém tanácstalan kezei, melyek nem tudnak megkapaszkodni társ, segítő kéz híján, úgy gesztikulál, borús ég alatt, világvégi dombon, a vén malom is a film végén. Az üresen járó malom örök őrlődése a reménytelenség képe; jobb, ha leég. „Lőj, csak szívességet teszel vele!” – mondja Rick a fegyvert fogó Ilsának (Casablanca). A vérszomjas atyafiak, igazság-tevő vagy bosszúálló gyújtogatók, szívességet tesznek a rémnek, Frankenstein pedig megtér közéjük. Kétszer hagyta már el Elizabethet, egyszer a gótikus torony, egyszer pedig a szél-malom nyelte el. Újabb megtérése értékét az előzmények meglehetősen relativizálják.

In document A film szimbolikája (Pldal 42-49)