hogy rendezett benczés kolostorban mérsékelt és tisztes foglalkozás mellett Isten és felebarát-jaik szolgálatának szenteljék magukat, mint hogy az óriási őserdőkben keserves munka mellett alig
tengődjenek.
(Folytatjuk.)Iskola és jellemképzés.
— Eszmetöredéb. — (Folytatjuk.)
A honnét érthető, hogy miként a festő, a ki vala-mely műremek másolásával foglalkozik, egy pillanatra alig veszi le tekintetét az előtte függő mintáról: éppen
ugy j á r j o n el a nevelő a rája bizott gyermekképzésben.
Mert Isten a nevelésben nemcsak fölülmulhatatlau mes-ter, nemcsak mellőzhetetlen munkatárs, hanem egyszers-mind a legtökéletesebb minta és példakép, melynek mását kell a nevelőnek előállítania növendéke lelkében. Isten a kezdet, közép és vég, az Alpha és Omega ; „ott talál-h a t j á t o k őt, úgymond a nagynevű orleansi püspök, a gyermeknek, kit neveltek, tehetségeiben, ott találjátok az egyes tudományokban, az irodalomban, a költészetben, művészetekben, a melyekre oktatjátok, valamint a jó Ízlésnek legegyszerűbb alapelemeiben, a melyeket vele közöltök."
Önkénytelenül merül itt most föl az a kérdés, hogy mennyiben lehetséges a jellemképzés az iskolában ?
A jó nevelés forrása a valódi műveltségnek, a tiszta erkölcsöknek, az erénynek, az emberképzés e legneme-sebb, legdrágább gyémántkövének. Csakhogy az ilyen nevelésnek, melynek feladata az egész embernek, tekin-tettel a vallásra, tekintekin-tettel az összes szellemi s testi tulajdonságokra, melyek az embert emberré teszik, sőt eléhaladásának, nagyságának föltételei, képzése, fejlesztése, az elme és kedély képzésén kivül, a jó erkölcsnek •—
azon delejtünek, melynek irányadása mellett éltünk hajó-jával mind a földi, mind a földöntúli boldogság révét
megtalálhatjuk, szeretetében és gyakorlásában való meg-erősítésre, tehát az akaratnak, a jellem székhelyének harmonikus müvelésére is ki kell terjesztenie gondját.
Anüál is inkább kell pedig azt tennie, mivel tagadhatat-lan az, mit egy mélyebb belátásu gondolkodó mond, hogy „legtöbb ember nem a kellő tudás, de a kellő aka-raterő hiánya miatt lesz boldogtalanná."
Ha már igaz, pedig nagyon is igaz, hogy az iskola nem pusztán tanító, de nevelő-intézet is, a mely. a midőn szükségesnek t a r t j a a gyermek szellemi tehetségeinek kiképzésére a tudományokat, ezeket még sem czélul, csakis eszközül tekinti, hogy az erkölcsi tökély utján az emberi szellemet a valódi boldogság forrásához, Istenhez mind közelebb vigye ; ha nem csupán • azért van, hogy a növendék értelmét tudnivalókkal tölthesse meg, hogy keblét a szép iránti lelkesedésre gy'ulaszsza ; de azért is, hogy az akaratot a megismert és szeretett igaz, szép és jónak követésére inditsa, abban gyámolitsa és szilárdítsa:
ugy nem felelne meg rendeltetésének, ha a vágyó tehet-13*
ség képzésének rovására az ismeretek közlését tartaná főfeladatának, röviden, ha az úgynevezett kizárólagos oktatást, alaki képzést eléje helyezné a nevelésnek.
„Ugyanis az ember valódi becse nem eszének, hanem akaratának erejétől f ü g g . . . Kiben az hiányzik, azt nagy elméleti tehetségek csak gyöngébbé teszik, nincs is sze-rencsétlenebb, sőt néha alábbvaló teremtés a világon, mint a nagy ész, a melynek a jellem meg nem felel"
mondja a bölcs.
Teljességgel nem álljuk, hogy az iskola kizárólag hozza létre az erkölcsi jellemet, bár hangsúlyozzuk, hogy annak előidézésében oroszlánrésze van, vagy, hogy min-den iskolát végzett növendék azért, mert iskolába j á r t , bizonyosan erkölcsi jellemmé is fejlődik. Sőt egyenesen kimondjuk, hogy találni olykor jellemnagyságokat, a kik-ről életiróik azt jegyzik föl, hogy azokat nem az iskolai nevelés, hanem az élet tette oly kiváló egyénekké. . . . Csakhogy ebből korántsem lehet nyomós, a fönneb'oieket meggyöngitő vagy éppen lerontó érvet felhozni, tehát onnét éppen nem következik, hogy a kivánt sikerhez nem csak nem szükséges, de még alapot sem vethet az iskola.
Hanem ellenkező, az t. i., h o g y : mivel aránylag vajmi kevesen vannak olyanok, nem sokan birják ki az életnek, mely igazán nagy harcz, nagy küzdés, — viszontagságos iskoláját, mert nincs bennök elegendő erő az észre és a lelki jóságra zudult harczokban az akadályok legyőzéséhez.
Nincs pedig azért, mert a nélkülözhetetlen szellemi kel-lékekhez juttató vallásos, keresztény iskolai képzés, mely nem az érzéket ingerlő és állati elvet nyújtó dolgokba helyezi a boldogságot, hanem csak abba, a mit az ész és erkölcsiség szabta hatások között kellemesen élvezhet,
— nem előzte meg nálok az életnek már egész és kifej-lett erőt, komoly önfegyelmezést megkívánó munkásságát.
Ez okon előttünk nem puszta szólam az az annyiszor hangoztatott mondás: „kié az iskola, azé a jövő," vagy, mint a halhatatlan emlékű Segur magát kifejezé : „a nevelés az ember, az ember a társadalom." — Az i f j a k ból, mint egyedekből állván ugyanis elő a nemzet, a t á r -sadalom : magától következik, hogy a minőnek nevelte az iskola az ifjút, az embert, olyan lesz a nemzet, a társadalom . . .
Mire nézve nagyon tévednek, s az emberiség jól fölfogott érdekei ellen tesznek az iskolák ócsárlói, a kik-kel szemben azért bizvást hangoztassuk, hogy a gyer-meknek már első lépteit vezető, első hajlandóságait az erény ú t j á r a irányzó, első tetteit, erőfeszítéseit az erkölcsi életre kalauzoló tanoda, a melynek minden körülmények között helyt kell állania magáért a r á j a bizottak rendel-tetésszerű kiképzésével, van hivatva azt megtanítani, mi-képpen kell az életét a kötelesség élénk tudatával saját mivoltában fölfogni és miképpen kell ugy az Istennek, mint az embernek megadni azt, a mi őket megilleti.
Mert hát parancsszó mellett mindig hajlandóbb az ember kötelességeit leróni és ha a belátás ereje már a gyermek-korban van felébresztve, a mikor az értelem teljes ön-tudatra jut, a látott és hallott nemes irányú behatások-nak készséggel enged és mivel természetében nyomot hagynak a tapasztalt dolgok, észrevétlenül is erősödik a jóban. Ha azonban az „ujabb kor Bábele", a divatos
paedagógia által annyira kerülgetett Isten nevében és az erről legtisztább, legbiztosabb tájékozást nyújtó keresz-ténység elvei, tanai nyomán, azon meggyőződésben, hogy azon titokkal teljes táplálék, melyből a valódi értelmi nagyság párosulva az örök igaz, szép és jó iránt való érzékkel, élete nedvét szivja, melyből a legfőbb lénynek ismerete és a kötelességek érzete fölsarjadzik ; melyből az erény tisztelete, szeretete és minden nagy gondolat fakad, és melyből minden nemesebb emberi és isteni után való törekvés eredetét veszi, csak az elmét és szivet egyaránt átható és cselekvést megtermékenyitő isteni esz-mében található, ifjaink lelkébe nem iparkodunk beoltani a j á m b o r s á g első áldásos elemeit, megvetni a valláser-kölcsi alapot s annak érzetét fejleszteni, szilárdítani : mit lehetne várni tőlök, a mind Isten, mind magok, mind pedig nemzetök irányában rájok váró kötelességek hü teljesítésére nézve, midőn az iskolaévek gyors leforgása után polgári szabadságot nyerve, a haza ügyei különöseb-ben követelik működésüket ?
Ezek átgondolása után ki nem látja be, hogy mel-lőzni. a mindig egy fensőbb, magasabb czélra törekvő, iskolát, mely ha nem is fejthet ki egymagában teljesen szilárd, következetes jellemet, ez csak a megerősödött
férfiakarat sajátja levén, annak mégis oly alapot vethet, melyen idővel fölemelkedjék, és nemcsak az egyént mentse meg a számtalan külső körülmény s kisértet káros be-folyásától, hanem az egyénekben a társadalomnak szilárd alapokat nyújtson, melyek korszakonkint megújítsák a nagy idők nagy embereinek emlékét, csakugyan nem egyéb, mint elemeire bomlasztani akarni a társadalmat.
Azaz az embert a vadság állapotába dobni, megsemmi-síteni a polgári váltságot mindazon fényoldalaival, jóté-teményeivel, a melyeknek az embert birtokába helyezte;
elzárni, illetőleg megnehezíteni a haladás ú t j á t és pedig nem csak az erkölcsi, hanem a physikai, sőt a szorosan vett anyagi renden belül is, tehát éppen azon kiváltság-tól fosztani meg az embert, melyre eddig, mint vív-mányaink egyik legelőkelőbbjére oly méltó büszkeséggel hivatkozott.
Régi m o n d á s : „Quod cito fit, male fit" . . . És ezt a tények hosszú sora igazolja. Miért az iskolai nevelő fej-lesztésre szintén, a hol t. i. az igaz kereszténységnek kell lennie a tanítványra nézve azon légkörnek, melyen belül elméjét a tudomány igazsága fölvilágosítsa, kedélyét a művészet szépsége fölmelegítse, akaratát a vallás és erkölcs jósága az ég harmatával megtermékenyítse, — időre van szükség. — A jellem nem alakul ki pár rövid esztendő alatt, azt csak az Istennek, mint a physikai, értelmi, ethikai élet, szóval, mint az egész nevelés nap-jának ismerete, szeretése és a hozzá hasonlóvá levésre
irányuló kereszténység ihlete vezérelte paedagógia szerint való huzamosabb gyakorlás szüli meg . . .
É s ugyan a jellemképzésben, valamint a nevelés minden más ágában legelső a példa. Csupa tanítás és utalás igen keveset használ, ha a gyermek mesterében, ki neki az Isten törvényeiről s a nagy jellemes egyének-ről oly sok szépet beszél, ép, fónkelt és tiszta jellemet nem lát maga e l ő t t . . . Szükséges tehát, hogy az oktató meggyőződése, elvi álláspontja, cselekvésmódja
tanitásá-RELIGIO. 101 val összhangzó legyen ; hogy tettei igazolják szavait,
röviden, hogy maga a nevelő-oktató is erkölcsi jellem legyen. Müveit sziv, erkölcsi jellem nélkül lehet az oktató a világ legtudományosabb embere, nevelői hatása oda van. S hozzon bár föl tudományos okokat a jónak és erénynek követése mellett, tömje bár meg a gyermek elméjét a legragyogóbb s változatosabb ismeretekkel : nevelése épületéről mégis hiányozni fog a boltív, mely azt erőssé, szilárddá tegye ; azért a szent könyvek is nyomós okból számlálják el ily sorrendben Jézus életé-nek nyilvánulásait : „Coepit Jesus facere et docere,"
(Act. A p. 1, 1 ) . . . A jó példaadás mellé kell még j á r u l -nia az oktató részéről a jóakaratnak, kifogyhatatlan béketürésnek és S Z Í V Ó S kitartásnak. Mert, bár sokan a növendékek közöl hajlandók a jóra, tanulékonyak és simulok : nem ritkán kénytelen azonban az oktató ma-kacs, vásott gyermekekkel is vesződni, a kiket hasonló-képpen meg kell mentenie s jóravaló emberekké nevelnie.
Ily esetekben mellőzhetetlen a szelíd szeretettel párosult türelem, mely gyümölcsét meg is fogja teremni a men-tornak legnagyobb örömére, a ki, miként a jó pásztor, legédesebb örömet érez az eltévedt, de ismét megtalált juhocskájában. Kívántatik e kivül még a szivjóság sugal-latta finom érzék s éber figyelem a gyermeki lélekben, mely mintegy második horebi csipkebokor, melyhez leoldott saruval, tiszta kézzel, romlatlan, szent kebellel kell csak közeledni, meglevő jóindulatokra s hajlamokra a melye-ket éppen nem szabad a nevelőnek mesterkéléssel vala-hogyan elferdítenie, hanem inkább szilárdítania, erősítenie és nemesítenie kell, amint erősül és nemesedik a fa óltás és ápolás utján. . . .
Mi következik e b b ő l ? Nemde az, hogy, mivel már a gyakorlás, a példaadás nem zárkózhatik csupán az iskola falai közé, a tanintézetnek a jellemképzést czélzó
tevékenységében, a mennyire lehet, támogattatnia kell a család és társadalom részéről is, mint a melyek között az iskola és jellemképzést illetőleg, a közép helyet foglalja el. — Sokrates azon szemrehányásra, melylyel őt az atheneiek illették, hogy Alcibiades, aki önzésének nem-csak Athént, hanem egész Görögországot kész vala föl-áldozni, az ő kezei alól került ki, mig egyrészt büszkén mutathatott egy Plafonra, egy Xenophonra, mint nevelői fáradozásainak gyümölcseire ott, hol kifejtett munkássága a család, a környezet részéről támogatásra talált : más-részt megdöbbentő példáira hivatkozhatott az Alcibiade-sekben a sülyedtségnek. a hol a család nem gyarapított hanem p u s z t í t o t t ; hol a környezet nem fölemelt, hanem lesülyesztett ; hol a társadalom nem épített, hanem ron-tott. Ugyanez áll nálunk is, valahol csak a család, a környezet az iskola tanítói és nevelői hatását ellenkező gondolkodás, érzés és cselekvésmód által ellensúlyozza.
„Quo enim nati s u m u s , quam multis adiuvamur officiis ?" mondhatjuk e tárgyban is az ó-világ egy szép
lelkű írójával. Ebben találja magyarázatát azon körül-mény is, hogy ez uton számos növendék, a kik jövőjükre nézve a legszebb; reményeket keltik vala, mindazon remé-nyeket cserben hagyva oly jelentéktelen maradt, mint azok, kik az iskolában nem igen sokat ígértek, sőt mö-götte maradt olyanoknak is, a kiknek sorában kitűnt,
de a kik később megtanultak egész lelkökből, összesze-dett erővel, fáradatlan kitartással munkálkodni.
„Azon tárgyak között, melyek a satyrának és ko-médiának szakadatlanul u j meg u j táplálékot adnak, talán legkimerithetlenebb a balítélet. A balitélettől elfo-gult ember a szinte kimondhatatlan balgaságokat is bá-mulatra méltó bölcseségnek t a r t j a . Egy-egy ily balitélet kedveért egyik-másik valóságos gyönyörélvezetet talál abban, a mi különben lelke nyugalmát zavarná. Ily bal-itéletből megtagadjuk legmélyebb meggyőződésünket, és készségesen elfogadjuk azt, a mi természetünknek
vissza-tetszik." (Folytatjuk.)
EGYHÁZI TUDÓSÍTÁS.
Budapest, aug. 12. A szatmári „Heti Szemleu a
•román-kérdésről. —
Emiitettük, hogy a nagy műveltség és finom tapin-tat által vezérelt szatmári „Heti Szemle" Magyarország
egy rendkívül elmérgesedett bajának gyógyításához fogott, midőn tárgyalásainak sorában napirendre kitűzte a „román-kérdés" megvilágítását. Mondottuk, hogy jeles laptársunk nagyérdemű m u n k á j á t figyelemmel fogjuk kisérni és segí-teni fogjuk a közjó érdekében tovább gyümölcsözni.
T. laptársunk kezdte egy talpra esett felszólítással, hogy románok, magyarok, adják elő őszintén és nyíltan pana-szukat, véleményök szerint a baj okát és gyógyítását. A
dolog természetes lefolyásnak indult. J ö t t két panaszlevél román részről. E r r e most legújabban maga a „Heti Szemle" adja elő a magyar ellenpanasz fő vádját. Atvesz-szük az egész czikket szórói-szóra, mert az igazán érett elme munkája és alaposan megismertet a románok esze-járásával, de ugyanigv le is számol vele:
„A kérdés fejtegetésében azon ponton vagyunk, hogy a románok panaszait két igen tisztelt intelligens román férfiú tollából ismerve, i m m á r megtehetjük azokra jóaka-ratú, őszinte észrevételeinket, szembe állítva velők a ma-gyarság panaszait is.
Megvalljuk, némi kedvetlenséggel teszszük ezt, egy-részről azért, mert az óhajtott béke iránt legalább a jelenre némi pessimismussal találkoztunk, másrészről azt vettük észre, hogy e panaszok nagyjában egyeznek a romániai tanulóknak és a bécsi deputatiónak memoran-dumában foglalt panaszokkal. Ezek között pedig sok olyan van, melyek részint igaztalanok, részint jogtalanok és igy orvosolhatatlanok.
Örömmel tapasztaltuk azonban, hogy a hang nem gyűlölködő, mint azokban, a kívánság nem oly szertelen, mint a memorandumokban. Ezekben u g y a n i s :
a) a magyar nemzet mindig ellensége volt a román culturának.
b) mindig elnyomta a románt s megfosztani igyek-szik minden polgári jogától és szabadságától.
c) mindent felhasznál a román elem kiirtására f a j -gyűlöletből.
d) a magyar nemzet bomlasztó elem, a szabadság és nyugati cultura barbár ellensége.
e) A magy. állam jogtalan bitorolja az uralmat
Erdély és a szomszédos megyék felett a Tiszáig, mert a 1
románok e terület őslakói.
f) N a g y sérelem a dualismus, még nagyobb sérelem Erdély uniója a románokra nézve.
Azt kell tehát feltennünk és fel is teszszük, hogy ama két nyilatkozat igen tisztelt irója nem igy és nem hangoztatván ezen panaszokat is, nem áll minden tekin-tetben ama két memorandum alapján és bizonyára van-nak még sokan, akik szintén nem állavan-nak.
Nekünk azonban, a kik az összes románsághoz sze-retnénk szólani, hogy a békéhez az utat némileg egyen-gessük, az összes panaszokat együttesen kell vennünk, annál is inkább, mert azok valamennyien okozott össze-függésben látszanak állani, egymást egészítik ki és ma-gyarázzák.
Igy fogja fel az egész magyar közvélemény, a mely-nek tolmácsai akarunk lenni. É s ebben legfőbb panasza i-i benne van foglalva.
Kétségtelenül igaz — t a r t j a a közvélemény, — hogv nem minden magyarországi román hangoztatja — mint a romániai memorandum — azon kívánságot, hogy E r -dély a Tiszáig Romániához csatoltassék — elhallgatják, sőt tiltakoznak is ellene, s ezek közé sorolhatjuk öröm-mel a két nyilatkozat tisztelt iróit is.
De ne áltassuk magunkat. Ez a vágy, a mely ha jogot nem is, de indokot talál a különben tiszteletre
méltó nemzeti érzésben, nemcsak a nyilt dákorománok kebelében van meg, hanem a románok óriási többségé-ben, talán valamennyiben.
E s akiben meg van a vágy valamire, az rendszerint törekszik is elérésére, vagy legalább rokonszenvezik azok-kal, akik elérésére törnek. C<ak a mód különböző tehát.
Az okosság az eljárásban lehet kisebb-nagyobb fokú az adott körülmények, a politikai és társadalmi viszonyok, az eszközök kifejtésének lehetősége szerint.
É s ezt az elméletet az összefüggő tények bizo-nyítják.
A romániai románokat semmi sem akadályozza, hogy ezt a vágyat ne csak nyiltan kifejezzék, hanem nyiltan is törekedjenek valósítására. Ott már van irredenta, decemviratus. Az egyetemi ifjúság memoranduma nyiltan j-dezi a czélt. Elől lobogtatja a kibontott zászlót.
A magyarországi románok ezt nem tehetik igy nyiltan. Ez bajos is volna. Annyit tesznek tehát a czél elérésére, a mennyit lehet, A bécsi memorandum csak a dualismust támadja meg, a mely a magyar állam hatal-mát, az illető czél kárára, szemlátomást megerősítette ;
— Erdély unióját bontogatja, a mely e földrésznek kü-lönválását s idővel Romániához csatolását annyira meg-nehezítette, sőt lehetetlenné tette.
E mellett azonban kezet nyújtanak a romániai irre-dentának. A siirü érintkezés a vèzérférfiak közt, a köl-csönös támogatás tény és e szerint az egy czélra való törekvés is igen válószinü, ha nem bizonyos. Ugyanaz tehát a zászló, csakhogy még be van burkolva. E z t emel-getik románjaink közül azok, a kiket túlzóknak nevez a közvélemény. Ez a második stadium a czéltól, melynek a bécsi memorandum á kifejezője.
Vannak ezenkívül, és talán a többség ilyen, a kik részint elfoglalt hivatali, vagy társadalmi állásuknál, ré-szint nagyobb politikai belátásuk s okosságuknál fogva nem vallják nyiltan magukénak sem a romániai, sem a bécsi memorandumot, de nem is tiltakoznak ellene — eddig legalább nem tiltakoztak -— és igy a magyarság előtt joggal azon gyanúban állanak, hogy titokban e g y ü t t éreznek azokkal. É s ezt a gyanút megerősíti azon kö-rülmény, hogv utólag többen csatlakoztak ahhoz, a kik előbb nem is vettek benne részt ; hogy az összes román-ság nagyjából ugyanazon panaszokat hangoztatja ; hogy a román lapok tiltakoznak az ellen, hogy különbség té-tessék túlzók és mérsékeltek között.
íme ez a helyzet, a mely megmagyaráz mindent.
Három fokozat áll a magyar közvélemény előtt a nyilat-kozás módjára nézve, de mind a három — legailább ez idő szerint -— összefüggésben látszik állani egymással s közelebbről vagy távolabbról ugyanegy czélra látszik törekedni.
Nincs magyar e hazában, a ki nem igy fogja fel a helyzetet. És azt hiszszük ily felfogás nem verhetett ok és alap nélkül évtizedek óta egy nemzetben gyökeret^
ha arra évtizedek nyilatkozatai, tényei, tapasztalatai nem szolgáltattak volna alapot.
Nekünk egyedüli czélunk az eszmék tisztázása s ezzel ha lehet, a béke utjának egyengetése. Azért szólunk őszintén, nem kerülgetve a dolgot. Ezért mondjuk ki nyiltan, hogy minden controversiának gyökere és magya-rázata a titkos vagy nyilt dakoromanismus.
Ez a központ, a mely körül fordul meg minden, egyrészről a törekvés annak előkészitésére, másrészről az önvédelem annak megakadályozására.
Ha ezt a gyökeret valahogy el lehetne távolitani, egy csapásra megszűnnének a románok panaszainak leg-nagyobb része, másrészről a magyarság féltékenysége és az önvédelméből kifolyó, sérelmesnek állitottt intézkedései.
A controversiénak ezt a gyökerét kell tehát mind-enekelőtt kiirtani, hogv helyre álljon teljesen a béke.
Addig képtelenség róla még beszélni is. A mig ez esz-méről a magyarországi románság le nem mond, soha sem lesz teljesen kielégithető. Mindig tovább s tovább fog menni követeléseiben. Orvosolva lesznek panaszaik?
Előállanak ujakkal, pihenés nélkül az eszme valósításáig.
S az is bizonyos, hogy a kik ez eszmén csüggnek, soha-sem lehetnek igaz barátai a magyar állam megerősítésé-nek ; mert e hatalom minden gyarapodása az eszme va-lósításának reményét csökkenti. Miután pedig a magyarság nem oly rövid látó, hogy a majd folyton szaporodó té-nyekből és törekvésekből ne ismerné fel a végczélt, viszont ő is folyton fokozottabb önvédelemre kényszerít-tetik. Előtérbe fog talán lépni a hatalmi szempont is. Ha a magyar nemzet látja, hogy a nemzetiségeknek adott szabadságok és jogok léte és integritása ellen aknáztat-nak ki. akkor a nélkül, hogv elnyomó, kivételes törvé-nyeket alkotna, egész háztartását egyenlő jogok és sza-badságokkal akként rendezheti be, hogy ezek ártalmára ne legyenek. A panaszok és feszültség ekkor nőttön fog nőni. Ez egyszer bizonyos.
RELIGIO. 103 Az a kérdés már most, kiirtható-e az eszme, és
RELIGIO. 103 Az a kérdés már most, kiirtható-e az eszme, és