Helyreállító (resztoratív) igazságszolgáltatás

A helyreállító igazságszolgáltatás legjobban elfogadott defi níciója Christie (1977) nevéhez fűződik, melynek lényege, hogy a bűncselekmény egy olyan interperszonális konfl iktus, amely zavart, károkat, sérelmeket okoz az em-beri kapcsolatokban, és ez a konfl iktus az érintett személyek tulajdona. Ez a szemlélet magába foglalja azt, hogy az állam a bűncselekményt a társa-dalom ellen irányuló támadásnak tekinti és maga intézkedik a tettes(ek) megbüntetéséről, megakadályozva azt, hogy a konfl iktusban résztvevő személyek maguk döntsenek az ügy kimeneteléről. A helyreállító igazság-szolgáltatás a konfl iktust az adott kis közösség ügyének tekinti, és a meg-oldást visszahelyezi a közösség hatáskörébe (McCold és Wachtel, 2002).

A bűncselekmény egyben személyes sérelem is, ezért az igazságszol-gáltatásnak lépéseket kell tennie a sérelem helyrehozására, a kár jóváté-telére. Az államnak a helyreállítás támogatása a fő feladata, a hivatalos jogi rendszert csak akkor kellene alkalmaznia, ha az önkéntes megoldások nem lehetségesek. Ennek értelmében a resztoratív igazságszolgáltatás olyan eljárás, amely bevonja az érdekelteket – tettest és sértettet egyaránt – annak eldöntésébe, hogy miként lehetne a legkielégítőbb módon rendbe hozni a bűncselekmény által okozott sérelmet (McCold, 2000).

Mindezekből jól látható, hogy a helyreállító igazságszolgáltatás (ké-sőbbiekben rövidítve: HI) a sértett vonatkozásában a mentálhigiéné szempontjából a harmadlagos prevenciót valósítja meg, azaz a sértettek kibillent pszichológiai állapotát kezeli és megkísérli stabilizálni. Az elkö-vető oldaláról tekintve pedig jórészt szintén a bűnmegelőzés harmadla-gos szintje valósul meg, vagyis a módszer az újabb bűncselekmény elkö-vetésének megelőzésére, a visszaesés megakadályozására irányul. A HI

Boros János 154

azonban, sokoldalúbb alkalmazása következtében a másodlagos prevenció követelményeit is teljesíti, például azokban az esetekben, amikor a csa-ládban, iskolában, munkahelyen kisebb súlyú cselekményeket elkövetett személyekkel szemben alkalmazva akadályozza meg a bűnözővé válást.

A helyreállító igazságszolgáltatás eljárási szinten rendkívül egyszerű, lényegében azt jelenti, hogy be kell vonni a folyamatba az áldozatokat, az elkövetőket és ezek közösségeit, és olyan személyes találkozókat kell szer-vezni részükre, ahol ütköztethetik nézeteiket és megegyezhetnek a megol-dásról, mindezt egy vagy több szakember moderálása mellett.

A HI három fontos alapelvre épül, az együttműködő nevelés, a gyó-gyító felhatalmazás és az érdekeltek bevonása elvére. Az együttműködő nevelés azt jelenti, hogy a helytelen tett elkövetésében elsődlegesen érin-tettek összegyűlnek, megosztják érzéseiket, tervet készítenek a sérelem jóvátételére és a jövőbeni előfordulás megelőzésére. A helyreállító szemlé-let egyszerre gyakorol kontrollt és támogatást, elutasítva a helytelen vi-selkedést és egyidejűleg támogatva az elkövető belső értékeit. A módszer egyik kulcsfogalma az ún. „reintegratív szégyen”, amely azt jelenti, hogy amíg a fi atalkorúak esetében a hatóságok rosszallása ellenkezést, dacot eredményez, addig a család és a barátok negatív minősítése lelkiismeret furdaláshoz, bűntudathoz vezet. Ez a reintegratív szégyen, amely a szé-gyenérzés átélésére készteti a személyt, mikor az szembesül cselekménye következményeivel, ugyanakkor nem alázzák meg, megtarthatja méltósá-gát. Ez az alapja annak, hogy az elkövető jóvátételre törekszik, feladato-kat vállal, mert nem akarja elveszíteni az adott kis közösség megbecsülé-sét (Brathwaite, 1989).

A gyógyító felhatalmazás szerint a HI-nak fontos törekvése, hogy a bűncselekmény okozta sérelmek esetében pontosan megállapítható le-gyen a kompenzációs szükségletek mértéke és az incidenssel kapcsolatos felelősség meghatározása. Az érdekeltek bevonása pedig magába foglalja, hogy az áldozaton és az elkövetőn kívül be kell vonni az eljárásba a róluk gondoskodó közösségeket is, a folyamat csak így lesz teljesen resztoratív (McCold és Wachtel, 2002).

A HI három alapvető modellre épül: a mediáció, a beszélőkör, és a kon-ferencia-megbeszélés. Ideális helyzetben a HI megbeszélés folyamat négy lépésre bontható:

1. A „rossz” beismerése (tények megbeszélése)

2. Az ártalmas hatások megértése (érzelmek kifejezése) 3. Megegyezés a jóvátétel feltételeiben (jóvátétel elfogadása) 4. A jövőbeli magatartás (változás megvalósítása)

A három idézett modell abban tér el egymástól, hogy az elkövető és az áldozat miként vesz részt a csoportban, ki a facilitátor (csoportvezető) és hogyan motiválja a részvevőket, milyen témaköröket céloznak meg stb.

Ennek megfelelően a következő HI eljárások ismertek:

1. mediációs modellek, közösségi mediáció, áldozat-elkövető békítő program, áldozat-elkövető mediáció

2. kör-modellek, békítő körök, ítélő körök, gyógyító körök

Mentálhigiénés tevékenység a bűnmegelőzés területén 155 3. konferencia modellek, családi csoport konferencia, közösségi csoport konferencia (McCold és Wachtel, 2002).

E modellek részletes ismertetése meghaladja e tanulmány terjedelmét, ezért általánosságban csak annyit mondhatunk el róluk, hogy a mediációs csoportok a legrégebben működő HI csoportok (egyidősek az emberiség-gel), gyakorlatilag az 1990-es évekig a mediáció jelentette a HI gyakorla-ti tevékenységét. A mediáció asszisztált, kétoldalú tárgyalásként fogható fel, és a felek érdekeinek kölcsönös megértését helyezi a középpontba. A mediáció ma már beépült az igazságszolgáltatásba, az 1970-es években, Amerikában indult meg ez a folyamat, melynek során a bírói ítélkezés alternatívájaként alkalmazták (Wright, 1996). Magyarországon 2007 óta folyik hasonló gyakorlat, hasonló eredményességgel (Hatvani, 2010).

A beszélő körök központi szerepet töltenek be az őslakos-kultúrákban és társadalmi eljárásokban, hasonló módon működnek az észak-amerikai indián közösségekben, Ausztráliában, Új-Zélandon, Amerikában, Dél-Afrikában. Alapelvük az, hogy egy ember nem hozhat döntést mások fe-lett, még bűncselekmények, vagy más rossz cselekedetek esetén sem, csak az adott közösség találhatja meg a megfelelő megoldást a sérelem rendezé-sére. 3 fő fajtájuk ismert, a békítő, az ítélő, és a gyógyító körök.

A békítő kör legfőbb funkciója a kárrendezés és a sérült kapcsolat rend-behozatala. A mediációtól abban különbözik, hogy abban egy semleges személy dolgozik a felekkel és próbál egyezséget létrehozni, addig a békítő körben a közösség vezetője nem semleges, hanem határozott elképzelése van a problémáról és egy bizonyos irányba tereli a döntéshozókat.

Az ítélő kör szintén egy közösségi eljárás, amely a büntető igazságszol-gáltatási rendszerhez társulva próbál meg konszenzust létrehozni, termé-szetesen a felek véleményét fi gyelembe véve. E körök hagyományos kör-rituálét használnak, melyben minden érdekelt fél – áldozat és támogatói, tettes és támogatói, döntőbíró, vádló, védő, rendőrök, bírósági dolgozók – szabadon beszélhet, annak érdekében, hogy a kör megtalálja a sérelmek orvoslásához és a visszaesés megakadályozásához szükséges lépéseket (Pranis, 2000). Az ítélkező körök gyakran tárgyalóteremben zajlanak, 2 kört, egy belső és egy külső kört alakítanak ki, ahol a belső körben a fősze-replők, a külső körben pedig a szakértők és más közösségi tagok foglalnak helyet. Ebben a körben a közösség minden tagja részt vehet, senki nem illetéktelen.

A gyógyító körök esetében először egy kármegállapító csoport tevékeny-kedik, az elkövetőket bátorítják felelősségük elismerésében, majd bővítik a csoportot a „megjavult” elkövetőkkel. Közben a kármegállapító csoport megkezdi a munkát az áldozattal és annak családjával. Majd a két kör egy ítélkező körré olvad össze, ahol a felek meghallgatása után a közösség megteszi javaslatát az ítéletre, amit a bíró jóváhagy. A tárgyalás után a sértett és az elkövető hetente találkoznak és megbeszélik az ügyet.

A konferencia módszer két fajtája közül a családi csoport konferencia módszer jóval hatékonyabbnak bizonyult, mint a mediáció, elsősorban az erőviszonyok egyenlőtlensége miatt, ezért az ilyen ügyekben inkább a

csa-Boros János 156

ládi konferenciát alkalmazzák. A családi konferencia modell esetében mind az elkövető, mind a sértett családtagjai és segítői részt vehetnek a folya-matban, ami az erőviszonyokat kiegyenlítheti. A fi atalkorúak esetében a családi konferencia módszert bevezették Új-Zélandon az igazságszolgálta-tásban, mint a bírósági eljárás alternatíváját (Pratt, 1996). A közösségi cso-port konferencia szintén Új-Zélandon népszerű, központi eleme a „családi választmány”, amelynek döntő szerepe van a megoldás megtalálásának.

Szólnunk kell még a HI módszerének eredményességi vizsgálatairól, bár olyan pontos hatásvizsgálatok nem készültek, mint például a börtö-nökben alkalmazott készségfejlesztő tréningek esetében. A mediáció ese-tében a tapasztalat az volt, hogy a beutalt esetek kb. egy harmadát vonták be a mediációba, ezek 95%-a végződött megegyezéssel, az áldozatok elé-gedettebbek voltak (79%), mint a bírói eljárás áldozatai (57%), a vissza-esési arány is alacsonyabb volt a mediációban résztvetteknél (18%-27%) (Umbreit, 1996).

A beszélőkör modell esetében nem volt vizsgálat, a konferencia modell esetében sem folytak szisztematikus kutatások, de néhány tapasztalat így is leszűrődött. Az új-zélandi adatok azt mutatták, hogy a konferencia mo-dell bevezetése következtében sokkal kevesebb fi atalkorú kapott bírósági ítéletet, kb. az előző években elítéltek negyedrésze, a bebörtönzések ará-nya is 50%-al csökkent (Maxwell és Morris 1993). Ezek az eredmények is azt mutatják, hogy a HI hatékonyabb és olcsóbb módja a bűnmegelőzés-nek, mint a bebörtönzés, a szabadságvesztés büntetés.