Az erőforrásokban történő időskori veszteségek

In document Mentálhigiéné és segítő hivatás (Page 54-57)

AZ IDŐSKOR PSZICHOLÓGIAI JELLEMZŐI

1. Az erőforrásokban történő időskori veszteségek

Az öregedés során bekövetkező biológiai, pszichológiai és szociális válto-zásokban jelentős egyéni eltéréseket találunk. A megelőző és kompenzáló törekvések több területen enyhíthetik vagy késleltethetik a hanyatlást.

Az időskor alapvető jellemzője mégis az erőforrások és a tartalékok

megfo-Az időskor pszichológiai jellemzői 55 gyatkozása. Ezek a változások különösen szembeötlők az egészségi állapot, a kognitív képességek és a társadalmi helyzet vonatkozásában. Triviális, de mégis fontos szempont a hátralévő életidő fogyatkozása is.

Az egészségi problémák idős korban nagyrészt a szervezet funkcioná-lis tartalékainak (rezerv kapacitásainak) megfogyatkozásából adódnak. A testi paraméterek negatív változásai már a késő felnőttkorban kimutatha-tók (például csökken a szív pumpateljesítménye, a vese- és légzési funk-ciók). Ha ezekhez az élettani változásokhoz halmozódó egészségkárosító hatások is társulnak, megnövekszik a krónikus-degeneratív megbetege-dések kockázata: az időskor egyik jellemzője a krónikus megbetegemegbetege-dések halmozódása. Az elmúlt közel egy évszázad orvostudományi és társadalmi fejlődése ugyanakkor jelentősen megnövelte a várható élettartamot és ki-tolta a súlyos, életet veszélyeztető betegségek kialakulását a késői öreg-korra. Bár ez a pozitív tendencia egyértelmű, s megfogalmazódtak olyan optimista koncepciók is, melyek társadalmi szinten elérhető célnak tart-ják a betegségek „kompresszióját” az élet utolsó éveire/évtizedére, vitatott, hogy ez a cél mennyire elérhető – különösen Közép-Kelet Európában, vagy a világ kevésbé fejlett régióiban.

Megelőző tevékenységekkel, a kockázati tényezők kerülésével a nega-tív változások részben elkerülhetők, vagy kompenzálhatók. Az életkor elő-re haladtával azonban a megelőző töelő-rekvések hatékonysága egyelő-re inkább csökken.

Az időskori változásokban jelentősen érintettek az érzékszervi és kogni-tív működések, mindenekelőtt az ún. „folyékony intelligencia”. Az informá-ciófeldolgozási folyamatok gyorsasága, pontossága és rugalmas összehan-golásának képessége hanyatlást mutat, tükrözve a neuronális hálózatok elöregedését (Craik és Salthouse, 2000). Csökken a munkamemória ka-pacitása a különböző tartalmak egyidejű feldolgozásakor. Az információ-feldolgozást könnyebben megzavarják interferenciák és betolakodó infor-mációk, ami arra utal, hogy idős emberek körében kevésbé hatékonyan működnek a kognitív gátló folyamatok: idős emberek nehezebben oltják ki a feladat szempontjából lényegtelen ingereket. Nehezebben megvalósít-ható az összetett feladatok megoldása során a kognitív erőforrások rugal-mas hozzárendelése az egyes feldolgozási lépésekhez; nehezebben megy az új feladatokra történő „átkapcsolás”, valamint a cselekvés szempontjából lényegtelen információk gátlása. A romló kognitív teljesítmények ugyan-akkor rászorítják az idős embert arra, hogy egyszerű hétköznapi felada-tok megoldása során tudatosan az aktuális szituációra koncentráljon, és kevésbé törődjön az elterelő ingerekkel. Az olyan helyzetekben, amelyek tág fi gyelmi perspektívát igényelnek, ennek kockázatai is lehetnek: a kog-nitív erőforrások nagyobb igénybevétele lehet az egyik oka a bonyolultabb szenzomotoros koordinációt igénylő helyzetekben az idős emberek gyako-ribb baleseteinek.

Míg az új információk feldolgozása nehezebben megy, kevésbé káro-sodik a megszerzett és rutinszerűen alkalmazott ismeretek használata.

Utóbbiaknak egyébként nagyobb jelentősége van a mindennapi

problé-Tiringer István, Kaszás Beáta 56

mák megoldása során. Mivel a kognitív teljesítményeket általában több tényező befolyásolja, a „folyékony” kognitív képességek hanyatlása ellen-súlyozható az élet során felhalmozott tapasztalatokkal és szakértelemmel (a kristályos intelligenciával), még ha ezek alkalmazása új feladathelyze-tekben kevésbé rugalmasan és hatékonyan megy is.

Az idős emberek korábbi fontos szerepeik elvesztése miatt gyakran marginális helyzetbe kerülnek. A házastárs, a rokonok és barátok halá-lával egyre fogyatkozik az ún. fejlődési konvoj (Kahn és Antonucci, 1980), mely az egyént végigkíséri életútján és támogatja a problémákkal történő megküzdésben. Jellemző, hogy idős emberek azokra a kapcsolataikra fordí-tanak több energiát, melyek érzelmi támogatást és biztonságot nyújfordí-tanak, és sokszor lemondanak olyanokról, melyek kevésbé felelnek meg ezeknek az igényeknek (Carstensen és Lang, 2007). Az életkor előre haladtával azonban egyre nehezebb olyan kapcsolatokat találni, melyekben a tár-sak hasonló tapasztalatokkal rendelkeznek – s ez által kevésbé adott az empátia egyik feltétele. A generációs különbségek erősítik a társadalmi csoportok szeparálódását, amit az elmúlt évtizedekben a társadalmi vál-tozások felgyorsulása is elősegített. Az idős emberek elmagányosodása a pszichés zavarok kialakulásának egyik feltételezhető kockázati tényező-je. Ez az összefüggés empirikus vizsgálatok alapján egyelőre nem kellően tisztázott, mindenesetre az idős emberek a kapcsolataikban bekövetkezett változásokat általában negatívnak és megterhelőnek élik meg.

Életünk tervezése során általában abból indulunk ki, hogy elegendő idő áll rendelkezésünkre: természetesnek vesszük, hogy cselekvésünk kö-vetkezményeit és hatását a jövőben megtapasztalhatjuk. Az idő ad lehe-tőséget a céljaink közötti konfl iktusok feloldására is, például azáltal, hogy fontossági sorrendet alakítunk ki. Az életkor előre haladtával, s a vissza lévő idő csökkenésével ez a lehetőség egyre kevésbé adott. A jövőre irányu-ló terveink és cselekvéseink játéktere szűkül, és egyre nagyobb kényszer a prioritásaink meghatározása. Jövőre irányuló terveink alapozzák meg azt az érzést, hogy életünknek értelme van. A vissza lévő életidő meg-fogyatkozása nemcsak a cselekvési és fejlődési lehetőségeink elvesztését jelentheti, hanem azok bizonytalanná válását is (van Selm és Dittmann-Kohli, 1998).

Bár a testi énünk megöregszik, az önmagunkról alkotott képünk még-sem követi ezt a folyamatot. A megöregedés folyamata különösen negatív-nak tűnik, ha azt a fi atalabb életünk perspektívájából, az aktuális céljaink, viszonyulásaink és önmeghatározásunk szempontjából látjuk. Gyakran megfeledkezünk azonban arról, hogy a perspektíva, melyből önmagunkat látjuk az élet előre haladtával jelentősen változik. A változás optimális esetben úgy történik, hogy az egyén személyiségének folytonosságát éli meg, és megőrzi pozitív életszemléletét. A szelf a tényleges és az elvárt én-kép közötti különbséget alapvetően két úton én-képes semlegesíteni: részben a veszteségek és a defi citek hatását enyhítő vagy kompenzáló erőfeszíté-sekkel, részben a céloknak és ambícióknak a lehetőségekhez történő hoz-záigazításával (ennek a két módnak a rugalmas használatát írja le az ún.

Az időskor pszichológiai jellemzői 57 két-folyamat modell) (Brandstädter, 2007). Idős emberek körében mindkét stratégia hozzájárul a pozitív életszemlélet fenntartásához és a személyes folytonosságérzés biztosításához. A fi atalkori teljesítőképesség ideáljához történő ragaszkodás lényeges hajtóereje a kompenzáló erőfeszítéseknek (az asszimilációnak), mely ugyanakkor frusztrációk forrásává is válhat, ha az erőfeszítések korlátokba ütköznek; ezen a ponton válik fontossá a második stratégia, az akkomodáció.

Az időskorról alkotott képünk megélésében meghatározó az erőfor-rásaink és a fejlődési lehetőségeink korlátozottsága, az öregedő ént – a veszteségek ellenére – mégis meglepő stabilitás és rezíliencia jellemzi. A két-folyamat modell alapján megrajzolt fejlődési kép fontos elméleti fej-lődésnek tekinthető, mert megközelítése eltér az egyoldalúan defi citeket hangsúlyozó, valamint túlzottan optimista időskor-felfogástól is.

In document Mentálhigiéné és segítő hivatás (Page 54-57)

Related documents