MENTÁLHIGIÉNÉS TEVÉKENYSÉG A BŰNMEGELŐZÉS ÉS A
3. Büntetés-végrehajtás
3.2. Rehabilitáció, társadalmi reintegráció
Ebben a fejezetrészben a harmadlagos bűnmegelőzés módszereivel foglal-kozunk. A harmadlagos prevenciós eszközök olyan célzott és strukturált beavatkozások, amelyek célja a bűnismétlés megelőzése és a reintegrációs esélyek növelése (Borbíró és Szabó, 2011). Kétféle koncepción alapuló kezelési szisztémát tekintünk át, először a „kanadai modellt” (Andrews és mtsai., 1990), amely a kriminogén szükségletek fejlesztésére irányul,
Mentálhigiénés tevékenység a bűnmegelőzés területén 163 majd a „Jó élet” módszert melynek célja a bűnözők narratív identitásának megváltoztatása (Ward és Marshall, 2007).
3.2.1. A kanadai modell
1974-ben egy Martinson nevű szociológus írt egy cikket, melyben 231 pszi-chológiai kezelési (treatment) program metaanalízésére támaszkodva ki-jelentette, hogy a treatment programok drágák, feleslegesek és teljesen hatástalanok a visszaesés megelőzésében (Boros és Csetneky, 2002). Ez a Martinson doktrínának nevezett jelenség nagy kihívást jelentett a pszi-chológus szakma számára – még akkor is, ha kiderült, hogy a szerző bi-zonyos szelekciót alkalmazott a vizsgálatba vont programok esetében, és kénytelen volt foglalkozni a kérdéssel. Számtalan kutatás foglalkozott a pszichológiai programok visszaesésre gyakorolt hatásával a metaanalízis segítségével, és azt találták, hogy a treatment programok igenis hatéko-nyak, különböző mértékben, de képesek csökkenteni a visszaesést, ponto-san kiválasztott rabcsoportok esetében (Gendreau és Ross, 1979, 1987).
Nyilvánvalóvá vált, hogy a programok eredményességének van néhány feltétele, példul megfelelő elméleti alap, módszer és speciális rabcsoportok (Blackburn, 1980).
Az áttörést Andrews és munkatársainak (1990) paradigmája hozta meg. A szerzők azt állították, a rehabilitációs szakirodalom és saját kuta-tásaik alapján, hogy a büntető szankciók önmagukban, rehabilitációs szol-gáltatások nélkül nem képesek a visszaesés megelőzésére. A rehabilitációs szolgáltatások három fontos pszichológiai elven alapulnak:
− a legmagasabb visszaesési rizikójú fogvatartottakat kell bevonni a programokba;
− a kriminogén szükségletek megváltoztatását kell megcélozni;
− olyan fajtájú kognitív-magatartási tréningeket kell alkalmazni a programban, amelyek illeszkednek a résztvevők szükségleteihez és tanu-lási stílusához.
Kidolgoztak módszereket a visszaesési rizikó (dinamikus rizikófakto-rok) mérésére, amellyel folyamatosan lehet mérni a jelenséget és ennek változásait, például az LSI-R (Andrews és Bonta, 1995). Kriminogén szük-ségletek alatt azokat a tulajdonságokat értették, amelyek, vagy amelyek gyengesége szerepet játszott a bűncselekmény elkövetésében. Végül a kog-nitív-magatartási tréningek mellett tették le a voksukat, mert mindenféle szempontból – idő, költség, kiképzés, eredményesség – ezek bizonyultak a leghatékonyabbnak a kutatások során.
Ezek a tréningek azon a felismerésen alapultak, hogy jórészt a kognitív folyamatok irányítják a viselkedést, tehát ha egyszerű tanulási módszerek-kel megváltoztatjuk a kognitív folyamatokat a kívánt irányba, akkor en-nek következményeként megváltozik a magatartás is (Blackburn, 1993).
A programok úgy zajlanak le, hogy megkeresik a megfelelő szemé-lyeket, akik magas visszaesési rizikójúak és vállalják a tréningen való részvételt. Hasonló kriminogén szükségletű személyekből állítják össze a csoportot: pl. rossz beszédkészségű, erőszakos bűnelkövetőkből, akiknek
Boros János 164
bűncselekményét mindig megelőzte valamilyen vita, amiben alulmarad-tak. Azt szokták mondani, hogy az erőszak a vita folytatása, csak más eszközökkel. Ennek megfelelően a csoport részére ún. társalgás-fejlesztő tréninget fognak alkalmazni (McGuire és Priestley, 1989), melynek során megtanítják őket viszonylag hatékonyan kommunikálni, és úgy vitatkoz-ni, hogy elkerüljék a vitában való vereséget, amely erőszakhoz vezethet.
Ezt a modellt alkalmazzák Amerikában és Európában is, legalábbis az alapelveket illetően. Említésre méltó, hogy az Európa Tanács 1993-ban rendezett konferenciáján elismerték, hogy elegendő bizonyíték gyűlt ösz-sze a Martinson doktrína megcáfolásához és elvetéséhez. Megállapították, hogy a pszichoszociális beavatkozásoknak az igazságszolgáltatásban igenis van létjogosultsága – bár hatékonyságuk néha megkérdőjelezhető –, de szi-gorú szakmai és jogszabályi feltételeknek kell megfelelniük (Hood, 1995).
Andrews és Bonta (1994) felhívja a fi gyelmet arra, hogy az igaz-ságszolgáltatás minden fontos résztvevőjének meg kellene ismerni a kriminálpszichológia eredményeit különös tekintettel a rehabilitációs programok fontosságára. Kidolgoztak egy hat pontból álló promóciós szisz-témát a hatékony kezelések támogatására, mely magába foglalja, hogy a hangsúlyt az egyéni kezelésekről a rehabilitációs programokra kell áthe-lyezni, a börtönök vezetését jutalmazni kell a treatment megvalósításáért, különösen, ha magas visszaesési rizikójú csoportokban valósítják meg. Tá-mogatni kell az olyan programokat, ahol a tréningek jól illeszkednek a ra-bok kriminogén szükségleteihez, és alternatív szankciók esetén a probációs tiszteknek is több magas rizikójú személyt kell a rehabilitációs csoportok-ba irányítaniuk. Ehhez a rendszerhez politikai és anyagi segítség is szük-séges, de ha megvalósul, egyértelműen a rehabilitáció ügyét szolgálja.
3.2.2. A narratív identitás problémája
A kiindulópont McAdams (1997) elmélete volt, amely leírta a személyi-ség három szintjét, 1. a vonásokat, 2. a személyes vonatkozásokat (célok, tervek, stratégiák, motivációk) és 3. az élet-narratívákat (beleértve a té-mákat, a hatékonyságot és az intimitást, az értékeket és normákat és az énképet). Az élet-narratíva, mely mindennapi viselkedésünk szociális kon-textusában alakul, tükrözi narratív identitásunkat, amelynek jelentőségé-re a bűnözői viselkedés szabályozásában Canter (1994) fi gyelt fel elsőként.
Véleménye szerint a bűnözői viselkedés csak a narratívák, történetek se-gítségével érthető meg, ezekből derül ki, hogy a kriminális személy miért így éli az életét, és miért viselkedik így egy adott helyzetben (Canter és Youngs, 2009).
Maruna (2001) véleménye az volt, hogy dacára a rossz géneknek, neuropszichológiai károsodásoknak, vonásoknak, különféle patológiáknak, az emberek túlnyomó többsége vissza tudja tartani magát a bűnözéstől. A narratív perspektíva az, amely képes megmagyarázni azokat a dinamikus változásokat az ember életében, amelyek a bűnelkövetéshez vezetnek.
Canter és Youngs (2009) empirikus kutatásának eredményeként a bűnelkövetők négy típusa rajzolódott ki az élet-narratívák alapján:
Mentálhigiénés tevékenység a bűnmegelőzés területén 165
− az áldozat,
− a profi ,
− a bosszúálló,
− a hős.
Az áldozat nem irányítja az eseményeket, azok irányítják őt, nincs kontrollja a történések felett. A profi egész élete izgalmas kalandokból áll, élvezi, amit csinál, nagy hozzáértéssel hajtja végre akcióit. A bosszúálló tragikus alak, lojális valakihez, vagy valamihez, végzetszerűen hajtja vég-re erőszakos cselekményét. A hős helytáll egy nehéz helyzetben, megvédi valakinek a becsületét, cselekedetéért elismerés illeti (Youngs és Canter, 2011). Canter szerint az élet-narratívák szerinti típusok ismerete segít a bűncselekmények jobb megértésében, a profi lalkotóknak a profi lkészítés-ben, a rendőröknek a nyomozásban és a kihallgatásban.
A narratív identitás ismeretének fontos szerepe van a börtönökben al-kalmazott harmadlagos prevenciós programok elméleti megalapozásában is. A kriminogén szükségletekre fókuszáló kanadai modell ellentéteként, a narratív modell képviselői a narratív identitás megváltoztatását célozzák meg, mivel a Canter féle típusok is azt mutatják, hogy az élet-narratíva fontos szerepet játszik a bűntettek elkövetésében, ráadásul csökkenti a fe-lelősséget, nincs bűntudat, emellett segít a viszonylag pozitív énkép fenn-tartásában.
A „Jó élet modell” a legismertebb az élet-narratívákra koncentráló programok között. Ennek lényege, hogy a bűnözők, csakúgy, mint a többi ember, az elsődleges javak elérésére törekednek, melyek lehetnek kapcso-latok, elismerés, autonómia, kreativitás stb.. A különböző javakhoz való vonzódás feltárja az ember belső értékeit, elköteleződéseit, így narratív identitását is. E javak megszerzésére épül az egyén életterve, amelyben az értékrend határozza meg a vágyak kielégítésének sorrendjét. Az elsődleges javak eléréséhez szükséges eszközök az instrumentális, vagy másodlagos eszközök, melyeknek hibás volta okozza a bűncselekmény elkövetését.
A jórészt kognitív-magatartási terápiákat alkalmazó „Jó élet modell”
megtartja az elsődleges javak megszerzésére irányuló igényt, de segít az élettervet átalakítani, segít egy proszociális életstílus kimunkálásában, ezáltal a narratív identitás megváltoztatásában (Ward és Marshall, 2007).
Ugyanakkor feltételezik, hogy a kriminogén szükségletek ebben a folya-matban maguktól felszámolódnak.
Összegzésül elmondhatjuk, hogy a mentálhigiénének fontos szerepe van az igazságszolgáltatás területén, a bűnmegelőzésben és a büntetés-végrehajtásban, legalábbis a külföldi tapasztalatok jórészt ezt mutatják. A mentálhigiéné harmadlagos megelőzési módszerei alkalmazhatók a bűn-tettek áldozatai esetében és azoknál, akiknél túl magas a viktimizálódástól való félelem. Láttuk, hogy a másodlagos bűnmegelőzés keretében szerve-zett programok segíthetnek a fi atalkorúak erőszakos cselekményeinek prevenciójában, csakúgy, mint a helyreállító igazságszolgáltatás különféle metódusai.
Boros János 166
Az igazságszolgáltatás áldozatai esetében a harmadlagos megelőzés lehet eredményes, ugyanúgy, mint azt a büntetés-végrehajtás területén alkalmazott rehabilitációs eljárások mutatják.
Bár nálunk a mentálhigiénés rendszer fejlődésen ment keresztül az utóbbi húsz évben, alapítványok, civil szervezetek és az állam is nagyobb részt vállalt ebben a munkában, a külföldi példák alapján úgy gondoljuk, hogy további szervezeti és szakmai fejlesztések hatékonyabbá tudnák ten-ni a mentális egészség helyreállítását szolgáló intézkedéseket.
Irodalom
Andrews, D., Bonta, J. (1995). LSI-R: The Level of Service Inventory-Revised. Toronto, Canada: Multi-Health System.
Andrews, D., Bonta, J. (1994). The Psycholgy of Criminal Conduct. Cin-cinnati, OH: Anderson Publishing Co.
Andrews, D., Zinger, I., Hoge, R., Bonta, J., Gendreau, P., Cullen, F. (1990). Does correctional treatment work? A clinically relevant and psychologically informed meta-analysis. Criminology, 28(3), 369-404.
Blackburn, R.(1980). Still not working? A look at recent outcomes in offender rehabilitation. Paper presented at the Scottish Branch of British Psychological Society’s Conference on „Deviance”. University of Stirling.
Blackburn, R. (1993). The Psychology of Criminal Conduct: Theory, Research and Practice. Chicester, New York: John Wiley and Sons.
Borbíró A., Szabó J. (2011). Dezisztancia és a bűnismétlés megelőzése:
kezelési programok a magyar bv. intézetekben. Empirikus áttekintés és ér-tékelés. Kutatási beszámoló, OKRI.
Boros J. (2003). A börtön hatása a fogvatartottak személyiségére. In Fenyvesi Cs. , Herke Cs. (Szerk.), Emlékkönyv Varga László egyetemi ta-nár születésének 90. évfordulójára. PTE ÁJK Pécs.
Boros J. (2004). Pszichológia a jogban. In Korinek L., Kőhalmi L. Herke Cs. (Szerk.), Emlékkönyv Irk Albert egyetemi tanár születésének 120. évfor-dulójára. PTE ÁJK Pécs
Boros J., Csetneky L. (2002). Börtönpszichológia. Egyetemi és főiskolai jegyzet. Második kiadás. Budapest: Rejtjel Kiadó.
Brathwaite, J. (1989). Crime, Shame and Reintegration. Cambridge:
Cambridge University Press.
Buda B. (1995). A mentálhigiéné szemléleti és gyakorlati kérdései.
(Újabb tanulmányok) Budapest: TÁMASZ.
Buda B.(1998). Elmélet és alkalmazás a mentálhigiénében: Újabb ta-nulmányok a mentálhigiénés szemlélet és az elsődleges megelőzés témakö-réből.Budapest: TÁMASZ.
Burgess, A., W., Holmstrom, L. (1985). Rape trauma syndrome and post-traumatic stress response. In A.W. Burgess (Szerk.), Rape and Sexual Assault. New York: Garland.
Mentálhigiénés tevékenység a bűnmegelőzés területén 167 Canter, D. (1994). Criminal Shadows. London: HarperCollins.
Canter, D., Youngs, D. (2009). Investigative Psychology. Chicester, New York: John Wiley and Sons.
Carney, F. (1972). Some recurring therapeutic issues in group psychotherapy with criminal patients. American Journal of Psychotherapy, 26(1), 34-41.
Cassell, P. (1996). All benefi ts, no costs: The grand illusion of Miranda’s defenders. Northwestern University Law Review, 90.
Castellano, T., Soderstrom, I. (1997). Self-esteem, depression, anxiety, evidenced by a prison inmate sample: interrelationship and consequences for prison programming. The Prison Journal, 77(3), 259-280.
Clemmer, D. (1940). The Prison Community. New York: Rinehart.
Christie, N. (1977). „Confl icts as Property”. British Journal of Criminology, 17(1), 1-11.
Crombag, H. F. M., Wagenaar, W. A., Van Koppen, P. J. (1996). Crashing memories and the problem of source monitoring. Applied Cognitive Psychology, 10(2), 95-104.
Dahlberg, L. L., Potter, L. B. (2001). Youth violence: developmental pathways and prevention challanges. American Journal of Preventive Medicine, 20(1), 3-14.
Davies, G. (1998). Videotechnology and the Child Witness. In Boros J. Münnich I., Szegedi M. (Szerk.), Psychology and Criminal Justice:
International Review of Theory and Practice. Berlin, New York: Walter de Gruyter.
Dodge, K. (2001). The Science of Youth Violence Prevention. Progressing from the Developmental Epidemiology to Effi cacy to Effectiveness to Public Policy. American Journal of Preventive Medicine, 20(1), 63-70.
Dodge, K., Bates, J. E., Pettit, G. S. (1990). Mechanism in the cycle of violence. Science, 250(4988), 1678-1683.
Flanagan, T. (1980). The pains of long-term imprisonment: A comparison of British and American perspectives. British Journal of Criminology, 20(2), 148-156.
Gendreau, P., Ross, R. R. (1979). Effective correctional treatment:
biblotherapy for cynics. Crime and Delinquency, 25(4), 463-489.
Gendreau, P., Ross, R. R. (1987). Revivication of rehabilitation: evidence from the 1980s. Justice Quarterly, 4(3), 349-407.
Goffman, E. (1961). Asylums. New York, London: Doubleday.
Gönczöl K. (1996). Devianciák, devianciakontroll, bűnmegelőzési stra-tégiák. In Gönczöl K., Korinek L., Lévai M. (Szerk.), Kriminológiai ismere-tek, bűnözés, bűnözéskontroll. Budapest: Corvina.
Görgényi I. (1996). A viktimológia. In Gönczöl K., Korinek L., Lévai M. (Szerk.), Kriminológiai ismeretek, bűnözés, bűnözéskontroll. Budapest:
Corvina.
Greve, W., Wetzels, P. (1995). Opfererfahrung und Kriminalitätsfurcht alterer Menschen. Report Psichologie, 20(9), 24-35.
Boros János 168
Hatvani E. (2010). Helyreállító igazságszolgáltatás, mediáció a bünte-tő igazságszolgáltatásban, a Pártfogó Felügyelői Szolgálat gyakorlatában.
Kriminológiai Közlemények, 67.
Hood, R.(1995). Conclusions and recommendations. Psychosocial interventions in the Criminal Justice System. Reports presented to the XXth Criminological Research Conference 1993. Criminological Research, XXXI., Strassbourg: Council of Europe Press.
Howard, L. R .C. (1981). Psychological Consequences of being the Victim of a Crime. In S
Lloyd-Bostock (Szerk.), Law and Psychology. Oxford: Centre for Socio-Legal Studies.
Kassin, S. M. (1997). The psychology of confession evidence. American Psychologist, 52(3), 221.
Kilpatrick, D.G., Acierno, R. (2003). Mental health needs of crime victims: Epidemiology and outcomes. Journal of Traumatic Stress, 16(2), 119-132.
Korinek L. (1996). A bűnözés visszatükröződése. Látens bűnözés, bű-nözésábrázolás, félelem a bűnözéstől. In Gönczöl K., Korinek L., Lévai M.
(Szerk.), Kriminológiai ismeretek, bűnözés, bűnözéskontroll. Budapest:
Corvina.
Kury, H. (1998). Fear of Crime and Victimization. In Boros J., Münnich I., Szegedi M. (Szerk.), Psycholgy and Criminal Justice: International Review of Theory and Practice. Berlin, New York: Walter de Gruyter.
Kovács Zs. (2011a). Megküzdés a börtönbe kerüléssel – a börtönadaptá-ció longitudinális vizsgálata. Pszichológia, 31(4), 381-395.
Kovács Zs. (2011b). A kontroll, a stresszel való megküzdés és a pszichés közérzet alakulása a börtönbe kerülést követően. Börtönügyi Szemle, 3, 39-50.
Loftus, E. (1993). The reality of repressed memories. American Psychologist, 48, 519-537.
Loftus, E. (1997). Creating false memories. American Psychologist, 227, 70-75.
Loftus, E., Pickrell, J.E. (1995). The formation of false memories.
Psychiatric Annals, 25, 720-725.
Maruna, S. (2001). Making Good: How Ex-Convicts reform Rebuild Their Lives., Washington, DC: American Psychological Association Books.
Maxwell, G., Morris, A. (1993). Family, Victims and Culture: Youth Justice in New Zealand. Wellington, NZ: Victoria University.
McAdams, D.P. (1997). Can Personality Change? Levels of Stability and Growth in Personality across the Life Span. In: Heatherton, T. F., Weinberger, J. L. (Szerk.), Can Personality Change? Washington, DC:
American Psychological Association.
McCold, P. (2000). „Toward a mid-range theory of restorative criminal justice: a reply to the Maximalist Model”. Contemporary Justice Review, 3(4), 357-414.
Mentálhigiénés tevékenység a bűnmegelőzés területén 169 McCold, P., Wachtel, T. (2002).Restorative justice theory validation. In E.G.M.Weitekamp,. H.J. Kerner (Szerk.), Restorative Justice: Theoretical Foundations. Devon, UK: Willan Publishing.
McGuire, J., Priestley, P. (1989). Offending behaviour: Skills and stratagems for going straight. London: B. T. Batsford Ltd.
McKenzie, D. L., Goodstein, L. (1985). Long-term incarceration impacts and characteristics of long-term offenders: an empirical analysis. Criminal Justice and Behaviour, 12(4), 395-414.
Memon, A., Vrij, A., Bull, R. (1998). Psychology and Law: Truthfulness, accuracy and credibility. Maidenhead: McGraw Hill.
Milne, R., Bull, R. (1999). Investigative interviewing. Psychology and Practice. Chicester, New York: John Wiley and Sons.
Ofshe, R. (1989). Coerced confessions: The logic of seemingly irrational action. Cultic Studies Journal, 6(1), 1-15.
Ohm, A. (1964). Persönlichkeitswendlung unter Freiheitsentzug. Berlin:
de Gruyter.
Pettit, G. S., Bates, J. E., Dodge, K. A., Meece, D. W. (1999) The impact of after-school peer contact on early adolescent externalizing problems is moderated by parental monitoring, neighborhood safety, and prior adjustment. Child Development, 70(3), 768-778.
Pranis, K. (2000). Conferncing and the community. In G. Burford, J.
Hudson (Szerk.), Family group conferencing: New directions in community-centered child and family practice. New York: Aldine de Gruyter.
Pratt, J. (1996). Colonization, power and silence: A history of indigenous justice in New Zealand society. In B. Galaway, J. Hudson (Szerk.), Restorative Justice: International Perspectives. Monesy, New York: Criminal Justice Press.
Rasch, W.(1981). The effects of indeterminate sentencing: a study of men sentenced to life imprisonment. International Journal of Law and Psychiatry, 4, 417-431.
Reitzel, L.R., Harju, B.L. (2000). Infl uence of locus of control and custody level on intake and prison-adjustment depression. Criminal Justice and Behaviour, 27(5), 625-644.
Richter, P., Scheurer, H., Krober, H.L. (1991). Zur Messung von Depression bei Straftatem. Zeitschrift für Klinische Psichologie, Psychopatologie und Psychoterapie, 39, 382-388.
Sapsford, R.J. (1978). Life-sentence Prisoners: Psychological Changes during Sentence. British Journal of Criminology, 18(2), 128-145.
Schneider, H.J. (2001). Victimological developments in the world during the past three decades: A study of comparative victimology. International Journal of Offender Therapy and Comparative Criminology, 45, 449-468.
Sykes, G. (1958). The Society of Captives: A study of a Maximum Security Prison. Princeton, New Yersey: Princeton University Press.
Thomson, D. M. (1995). Allegations of childhood sexual abuse: Repressed memories or false memories? Psychiatry, Psycholgy & Law, 2, 97-106.
Boros János 170
Tremblay, R. E., LeMarquand, D., Vitaro, F. (1999). The prevention of oppositional defi ant disorder and conduct disorder. New York: Kluwer Academic/Plenum Publishers.
Trowbridge, B. (2003). Psychologists’ roles in evaluating child witnesses.
American Journal of Forensic Psychology, 21(3), 27-70.
Umbreit, M. (1996). Restorative Justice through mediation: The impact program in four Canadien provinces. In B. Galaway, J. Hudson (Szerk.), Restorative Justice: International Perspectives. Monsey. New York:
Criminal Justice Press.
Van Dyke, J.J., Mayhew, P., Killias, M. (1990). Experiences of crime across the world. Key fi ndings from the 1989 international crime survey.
Deventer, Boston: Kluwer Academic Publisher.
Ward, T., Marshall W. (2007). Narrative identity and offender rehabilitation. Intenational Journal of Offender Therapy and Comparative Criminology, 51(3), 279-297.
Wormith, J. S. (1984). The controversy over the effects of long-term imprisonment. Canadian Journal of Criminology, 26, 423-438.
Wright, M. (1996). Justice for Victims and Offenders: A Restorative Response to Crime. Winchester, UK: Waterside Press.
Youngs, D., Canter D. (2012). Narrative roles in criminal action:
An integrative framework for differentiating offenders. Legal and Criminological Psychology, 17(2), 233-249.
Zamble, E., Porporino, F.J. (1988). Coping behaviour and adaptation in prison inmates. New York, Berlin: Springer Verlag.