A szociális munka korszerű meghatározása és illetékességi területei

Bár a tudományosság korszerű kritériumait tekintve valószínűleg nem érdemes egyfajta „nagy elmélet” (grand theory) megalkotására törekedni, feltétlenül célszerű a szociális munka gyakorlatának megfelelő alkalmas és sajátos nézőpontokat meghatározni (Larkin, 2005; Baráth, 2010). A szo-ciális munka fejlődésének igazi lendületet a szoszo-ciális konstrukcionizmus, a rendszerszemlélet és legújabban a hálózat-elmélet megjelenése adott (McNamee és Gergen, 1999; Bertlanffy, 1968; Bateson, 1972; Barabá-si 2011; Csermely, 2005; Hain, 2005). Ezek a szociális munka kezdeti emberképének konstruktív újrafogalmazását jelentik: a „személy-a-környezetben” fókuszát, függés és függetlenség szembeállítása helyett az interdependencia hangsúlyozását és a pszichoszociálist, mint adekvát ér-telmezési tartományt.

A szociális konstrukcionista nézőpont az emberi tudás (így a tudo-mányos tudás) létrejöttének társas kontextusát hangsúlyozza: a dolgok nem önmaguktól és önmagunkban olyanok, amilyenek, hanem az emberi együttműködés könnyebben vagy nehezebben átlátható és értelmezhető

Szociális munka és mentálhigiéné: közéleti pályákon 139 folyamatainak eredményeképpen. Az emberi világ rendjét maguk az em-berek alakítják. Az igazság történelmi, kulturális, társadalmi, sőt egyéni vetületei különböznek: a domináns csoport igazsága egy másik nézőpont-ból puszta racionalizáció, érdekvezérelt hiedelem, amelynek fenntartása a hatalmon lévő csoportok erős érdeke. A szociális konstrukcionista szer-zők így a társas felelősség kérdését helyezik a középpontba, és új lendüle-tet adnak a társadalmi igazságosság projektjének (McNamee és Gergen, 1999; Harré, 2004). „A szociális munkás egyik feladata a Foucault által ellendiskurzusoknak nevezett nézetek ismerete, kritikus vizsgálata és kife-jeződéshez segítése, s a magától értetődő domináns diskurzusok megkérdő-jelezése.” (Kelemen, 2011, 88.).

A rendszerszemlélet és az ezzel közeli rokonságot mutató hálózat-elmélet olyan fogódzókat nyújt, amelynek segítségével a „személy-a-környezetben” megközelítés jól érvényre juttatható. Az első „szociális munkásokat” nagyon találóan „barátságos látogatóknak” nevezték el: ez az elnevezés egyértelműen utalt arra, hogy a szakemberek célja a közös-ségvállalás mellett a kliens ún. gyenge kapcsolatainak megerősítése. A gyenge kapcsolatok társadalmi jelentősége abban áll, hogy az ilyen isme-retségi hálózatok segítik az erőforrások optimális eloszlását és stabilizál-ják a társas rendszereket. Marginális csoportokra jellemző, hogy tagjaik ezekben a fajta kapcsolatokban is elszegényednek, minden probléma, kon-fl iktus megreked az adott csoporton (hálózaton) belül (Csermely, 2005); és az egyéb, nem kapcsolt hálózatokban fellelhető felkészültségek elérhetet-lensége miatt nem nyer megoldást.

Hain (2005) Wellman-t (1998) idézve megállapítja, hogy az emberek viselkedését legjobban az őket körülvevő társas hálózataik jósolják be, nem pedig – ahogyan várnánk – motivációik, attitűdjeik vagy demográfi ai jellemzőik. Következésképpen a hálózatok közötti, gyenge kapcsolatokat jelentő átfedéseket kezelni képes elemzési technikákra, a praxis vonatko-zásában pedig és e szemlélet alapján kidolgozott segítő-fejlesztő interven-ciókra van szükség.

A rendszerszemlélet fontos koncepciója Koestler holon-fogalma,⁷ amely a hierarchikus szerveződésekben tapasztalható lényegi kettősségre utal:

egy adott szinten működő egységet tekinthetünk autonóm egészként, ugyanez az egység viszont egy másik, a szerveződés magasabb szintjé-ről szemlélve együttműködő részként jelenik meg. Az emberi világ társas holonjai természetüknél fogva szabadság és szolidaritás egységében, egyé-niként és közösségiként léteznek, ágenciájuk (asszertivitásuk, asszimiláci-ós tendenciáik) és közösségvállalásuk és a communion (kötődés, részvétel) egyaránt jellemzi őket (B. Erdős, 2006; Larkin, 2005).

Hazánkban a közösségekkel, a kapcsolati hálózatokkal folytatott mun-ka helyett a klinimun-kai vonallal rokon egyéni esetkezelés dominál, míg a

7 Larkin ezt az elgondolást Wilbernek (2000) tulajdonítja, és a holont a rendszerelméletet magha-ladó integrálelmélet egy fogalmaként tekinti. Írásából azonban nem válik világossá, hogy az integ-rálelmélet mennyiben lenne több mint a rendszerszemléletű gondolkodás egy fejlődési állomása.

B. Erdős Márta 140

makroszintű tevékenységeket elsősorban az önálló szociálpolitika kép-viseli. A szociális ellátásban a közösségekkel végzett munka jelentős lé-pése volt a közösségi ellátások, így például az önkormányzati feladatok kötelező bevezetése (Bugarszky, 2006). A közösségi irány teszi lehetővé a szociális segítés fontos alapelvei, az enablement (képessé tevés) és az empowerment (hatalommal való felruházás) érvényre juttatását. Előbbi a személyes szintet érintő, de a társas kapcsolatokban létrejövő pozitív változásokra utal: a belső erőforrások felfedezésére és az autonómia fejlő-désére (Lakatos, 2009). Az empowerment a társadalmi átalakulás eszkö-ze: azt a folyamatot jelenti, amelynek során az erőforrásoktól megfosztott csoportok egyre inkább saját irányításuk alá vonják a jólétük és jóllétük biztosításhoz szükséges erőforrásokat (Haricharan, 1995). Hangsúlyossá válik a személyek, csoportok és közösségek felelősségvállalása saját sor-sukért: a szociális szakember feladata e felelősségvállalás eszközeinek el-érhetővé tétele.

Caplan (1964) óta jól ismert a társas támogatás jelentősége a lelki egész-ség védelmében. A reziliencia-kutatások meta-analízise során Saleebey (2006) azonban arra a következtetésre jutott, hogy a támogatás csak az egyik tényező: a szerető, törődő kapcsolatok mellett a személy közösségi elköteleződése és a felé irányuló magas szintű elvárások is protektív fak-torként működnek. Azaz, a közösségtől, a hálózatból nem elegendő kapni, hanem abban – a személy képességeihez mérten – elköteleződéseket kell vállalni ahhoz, hogy a lelki egészség kedvezően alakuljon. A közösségi el-köteleződés, felelősségvállalás emeli ki a klienst a passzív rászoruló sze-repéből, és indítja útnak az önálló, az emberi viszonylatok kölcsönösségén alapuló, méltósággal élhető, egyre teljesebb élet felé.

A szociális munka hazai szótárában a szakma rendszerváltozás utáni újjászületését követően a következő korai meghatározást találjuk:

A szociális munka az a professzionális tevékenység, mely segíti az egyéne-ket, csoportokat és közösségeket azok társadalmi működési kapacitásainak javításában vagy helyreállításában, s e cél eléréséhez kedvező társadalmi feltételeket teremt. A szociális munka gyakorlata a szociális munka értéke-inek, alapelveinek és technikáinak az alábbi célok egyikének vagy mind-egyikének elérése céljából történő alkalmazásából áll: segíteni az embereket abban, hogy kézzelfogható szolgáltatásokhoz jussanak; egyéneknek, csalá-doknak és csoportoknak tanácsadás és pszichoterápia nyújtása; közösségek vagy csoportok segítése szociális és egészségügyi szolgáltatások nyújtásá-ban vagy e szolgáltatások javításányújtásá-ban; és a releváns törvénykezési folya-matokban való részvétel. A szociális munka gyakorlásához szükséges az emberi fejlődés és viselkedés, a társadalmi, gazdasági és kulturális intéz-mények, valamint ezen összes tényezők interakcióinak ismerete (Gosztonyi és Pik, 1998, 143.).

A meglehetősen tágra szabott defi níciót olvasva az a benyomásunk támad-hat, hogy egy nehezen meghatározható emberi probléma esetében a

leg-Szociális munka és mentálhigiéné: közéleti pályákon 141 egyszerűbb szociális munkáshoz fordulni, s ő majd megtalálja a megoldást;

vagy ha nem is a megoldást, segíthet a probléma komplex értelmezésében és a megoldáshoz szükséges erőforrások elérhetővé tételében. E meghatá-rozásban azonban a képessé tétel és a hatalommal való felruházás elemei gyakorlatilag nem jelennek meg, egyén és társadalom kapcsolata bizony-talanul körvonalazódik, a szakember kompetencia-határai gyengén defi ni-áltak (pl. „pszichoterápia nyújtása”).

A szociális munkások etikai kódexének több mint egy évtizeddel ké-sőbb megfogalmazott értelmező rendelkezéseiben egyértelműen látszik az a fordulat, amelynek jegyében a kettős mandátum problémáját már nem az egyik összetevő fi nomításával, kiküszöbölésével kívánják megoldani.

Ez az új defi níció összegzi a hazai fejlődésmenet legfontosabb eredménye-it, illeszkedik a megfogalmazott nemzetközi irányelvekhez (Sewpaul, és Jones, 2004), és világosabb alapokat teremt a szakmaközi együttműkö-déshez:

Szociális munka: olyan, hivatásszerűen végzett tevékenység, melyet – a szociális, illetve a gyermekjóléti ellátórendszeren belül vagy azon kí-vül – személyes szolgáltatásként nyújtanak, és amely az igénybevevők problémáinak megoldásához szükséges külső és belső erőforrások komplex mozgósítására, ezzel élet- és működőképességük javítására, illetve helyre-állítására irányul.

Szociális munka célja: elősegíteni a társadalmi változásokat, a problé-mamegoldásokat az emberi jólét, a szabadság és a társadalmi igazságos-ság növelésében. Célja továbbá, hogy az emberi viselkedésről és a társa-dalmi rendszerekről szóló elméletek felhasználásával, azokon a pontokon avatkozzon be, ahol az emberek egymással és társadalmi környezetükkel kapcsolatba kerülnek.

(A szociális munka megújított etikai kódexe. Szociális Szakmai Szövet-ség, 2011, kiemelés a szerzőtől.)

Jól látható, hogy a szociális munkás tevékenysége nem határozható meg olyan egyértelműen, ahogyan egy vegyészmérnök tevékenysége. A döntő a konkrét intézményi környezet, amelyben a szociális munka alkal-mazásra kerül.

A szociális munka a közösségitől a csoportok, családok segítésén át a személyes szintig terjed. Szociális munkások dolgoznak a gyermekvé-delemben, a hajléktalan-ellátásban, munkanélküliekkel, klinikai terü-leteken (szenvedélybetegek, pszichiátriai betegek), az idősgondozásban, bűnelkövetőkkel, az egészségügyben (kórházi szociális munka, hospice), az iskolákban (iskolai szociális munka), a fogyatékkal élők számára létre-hozott intézményrendszerekben és újabban a munkahelyeken is (vállala-ti szociális munka). Munkája során a szakember számos eltérő szerepbe kerülhet, lehet konzultáns, érdekképviselő, aktivista, mediátor, szakértő, szervező, nevelő és facilitátor (Kelemen, 2011; Lakatos, 2009). A „sokarcú”

szociális munka egyik fő jellemzője máig az eklekticizmus maradt: a tu-dományterületek, elméletek és módszerek igazítása a változó társadalmi gyakorlat új kihívásaihoz. Bár az eklekticizmus nem veszélytelen, mert

B. Erdős Márta 142

felületességhez, zűrzavarhoz is vezethet, a jól képzett szociális munkást ezektől a veszélyektől megóvhatja „stratégiai” képessége, a koherenciát megteremtő-újjáteremtő refl ektivitás. A refl ektivitás lehetséges formái: az önvizsgálat, a személyközi refl exió, a kölcsönös együttműködés és a társa-dalomkritika (Kelemen, 2011).

E korszerű elméleti fejlemények tükrében fogalmazódott meg a praxis új iránya, a kapcsolathálózati szociális munka. A szociális szakember el-végzi a kapcsolathálózat feltérképezését, ennek nyomán mélyíti, szélesíti, vagy éppen szanálja a hálózatot, és új kapcsolatrendszerek eléréséhez se-gíti hozzá kliensét. Szempontként jelenik meg a hálózatok kiterjedtsége vagy szegregáltsága, a kapcsolati hálózatok érzelmi tartalma, a szerepek minősége, a kapcsolati egyensúly kérdése és a kommunikáció minősége (Udvari, 2011).