KÖZELI PÁLYÁKON
2. A „sokarcú hivatás” kialakulása
A szociális munka jelenlegi helyzetének áttekintéséhez, nézőpontjainak megismeréséhez, a multidiszciplináris team-munka optimalizálásához nélkülözhetetlen a szociális segítés rövid történeti áttekintése, a nemzet-közi és hazai fejlődés mérföldköveinek azonosítása. Olson (2007) három tényező szerepét vizsgálja e történeti kérdéssel összefüggésben: a világké-pek, fi lozófi ák alakulását, a piacgazdaság fejlődését és az emberi jogokról folytatott diskurzus átalakulását. A felvilágosodás ideológiáinak megho-nosodásával, a szekularizáció nyomán a segítő tevékenység új értelmezést nyert, és elveszítette szakrális jellegét (Kelemen, 2011). A korábbi jótékony-kodás háttérbe szorult, a segítés professzióvá vált. A kapitalizmus nem hi-vatkozott többé a világ isteni rendjére és elnyerhető túlvilági jutalmakra, hanem korabeli tudományos elméletekkel törekedett igazolni a társadal-mi egyenlőtlenségeket: olyanokkal, társadal-mint Spencer szociáldarwinizmusa (a hátrányos helyzetű csoportok „természetes” szelekciója) és Adam Smith önös érdekeket előtérbe helyező, az altruista, szolidáris viselkedés értel-mét megkérdőjelező gazdaságfi lozófi ája. Ebben a közegben, a súlyosbodó társadalmi problémák és a hiányzó válaszok környezetében jött létre a szociális segítés, mint hivatás. Egyik kezdeti célkitűzése a jótékonykodás
2 Amennyiben egy hajléktalan kliensnek gyors pszichiátriai ellátásra van szüksége, megeshet, hogy a szociális munkás addiktológushoz küldi, mert így biztosítható az adott körülmények között a lehető leggyorsabb szakszerű segítség (Hetesi, 2012).
B. Erdős Márta 134
szervezettebbé, hatékonyabbá tétele volt (Charity Organization Societies).
A segítők – ahogyan akkoriban nevezték őket, a „barátságos látogatók”
– felügyelték az adományok elosztását, ugyanakkor tanáccsal, útmutatás-sal is próbáltak segíteni a nélkülözőknek (Szabó, 1994).
A fejlődés egy másik korai irányát a settlement mozgalom jelentette, amely a mai közösségi szociális munka és a közösségfejlesztés ősének tekinthető. A szakemberek fő célkitűzése a nyomor felszámolása volt, a bajok gyökerét ők nem a személyiség-defi citekben, hanem a társadalom
„ellenséges feltételrendszerében” látták (Larkin, 2005). A szakemberek az adott lakóterületen letelepedve, a közösséggel együtt élve fogalmazták meg a változás irányait, keresték és találták meg lehetséges módjait.
Ebben a kezdeti szakaszban igen fontos felismerések születtek meg ar-ról, mi a szociális munka, mint új szakterület, és milyen szemléletmód szerint működhet. Addams, a settlement mozgalom képviselője az egyik, szociológiai kötődésű oldalról azt fogalmazza meg, hogy a személyes fej-lődés óhatatlanul összekapcsolódik a társas és társadalmi fejfej-lődéssel.
Richmond, a mai „klinikai”, pszichológiai gyökerű irány egyik megha-tározó alakja azt hangsúlyozta, hogy akár a személy, akár a környezet állapota az „oka” a problémának, az abból való kilábalás, felépülés útja mindenképpen a társas kapcsolatokon keresztül vezet. A „pszicho” és a
„szocio” gyökerek ma a szociális segítés eltérő területein jutnak érvényre, e nézőpontok különbsége azonban hazákban is jelentősen befolyásolta a szociális professziók rendszerváltozás utáni fejlődését. Abramovitz (1998, id. Larkin, 2005) szerint a klinikai irány szembeállítása a makroszintű megközelítéssel e terület hamis dichotómiája: a szociális munkás tevé-kenysége mindig mindkettőre irányul.
1915-ben Flexner egy írásában („Is social work a profession?”) határo-zott nemmel válaszolt a kérdésre, mondván, hogy semmi nem válhat önálló szakterületté megfelelő és specifi kus elméleti alapok nélkül (Szabó, 1994;
Ramsay, 1999; Baráth, 2010). Flexner korában a tudományt a pozitivis-ta megközelítés jelentette: nem volpozitivis-tak ismertek azok az episztemiológiai dilemmák, amelyek a tudományos leírások nyelvi természetére és az ez-zel összefüggő kategorizációs problémákra, a megismerő nem-független pozíciójára, az egymás után következő vagy egymás mellett létező elté-rő, összemérhetetlen tudományos paradigmákra, és az induktív módszer korlátaira vonatkoztak. Így azután e születőben lévő hivatás jelentős ener-giákat fordított saját legitimálására, mégpedig a pozitivizmus ideáljainak való megfelelés vágyától vezérelve. Ugyanakkor az erősen praxis-orientált szociális munka nem tud mihez kezdeni a pozitivista személettel, az ehhez társuló lineáris kauzalitásra alapozott magyarázatokkal és az „objektív valóság” tételezésével (Ramsay, 1999).
Az útkeresés fázisában egyéb lehetőség híján a többi segítő hivatás-hoz hasonlóan a szociális munka is az orvosi modell felé orientálódott. A medikális modell jellemzője a funkcionális specifi citás: az orvos tevékeny-sége a betegség kezelésére vonatkozik, és nem terjed ki a beteg életének egyéb területeire, vonatkozásaira (Kelemen, 2011). Az Amerikai Egyesült
Szociális munka és mentálhigiéné: közéleti pályákon 135 Államokban, ahol a szociális munka a legnagyobb léptékben tudott fejlőd-ni, az egyik meghatározó korabeli elméleti modellé a pszichoanalízis3 vált.
Az 1930-as években a szociális munkások a pszichoanalízist, mint a segí-tés várva várt „nagy elméletét” üdvözölték. A medikális és az ebben a ha-gyományban megszülető pszichoanalitikus modell hátránya az volt, hogy az e szemlélettel működő szociális munkás gyakran szem elől tévesztette a
„személy-a-környezetben” fókuszt, és helyette az intrapszichés problémák azonosítására törekedett; azaz a társadalomkritikai irányt háttérbe szo-rítva az egyéni problémák megoldásában látta a választ.
A szakterület néhány képviselője kitartott az alkalmazott társadalom-tudományi vonal mellett, vállalva annak erős kockázatát, hogy a társada-lom jobbítását különféle módokon hirdető politikai irányzatok, sőt politikai pártok a szociális segítést, mint tevékenységet a maguk céljaira használ-ják fel (Larkin, 2005). A társast a társadalmival, a közösségit az egyénivel összekötő tudományterület, a szociálpszichológia ugyan gyors ütemben fej-lődött, azonban deklaráltan leíró jellege mentesebbé tette ezektől a prakti-kus és nehéz dilemmáktól. Emellett, az amerikai szociálpszichológia erős behaviorista orientációja, laboratóriumi kísérletekre alapozott módszerta-na minden bizonnyal tovább nehezítette a mélyebb találkozást a szociális munkával. A találkozásnak később Goffman fenomenológiája (Kelemen, 2011), majd a szociális konstrukcionista Gergen és követői munkássága adta meg az elméleti alapjait (McNamee és Gergen, 1999).
A pszichoanalitikus elmélet tartós népszerűségének oka egyéb ténye-zők (pl. presztízs, hagyományok, értelmező jelleg) mellett az volt, hogy a hidegháború évtizedeiben bármilyen társadalomkritikai törekvést va-lamilyen „izmusnak”, leginkább kommunizmusnak címkéztek. A szociális munka amerikai vonulatát ez a dilemma végigkísérte: a közösségszerve-zés egyik legnagyobb alakja, Saul Alinsky is arra kényszerült, hogy fo-lyamatosan megerősítse és kommunikálja saját „izmusoktól” mentes, de közösségi ügyekben mindenkor proaktív hozzáállását:
„Soha nem csatlakoztam semmiféle szervezethez, még azokhoz sem, ame-lyeknek szerveződését magam segítettem. (…) soha nem tudnék elfogadni semmiféle merev dogmát vagy ideológiát, legyen szó a kereszténységről vagy a marxizmusról. (…) ha azt hisszük, hogy rátaláltunk a belső ösvény-re az abszolút igazsághoz, doktrinerré, humortalanná, közhelyessé válunk.
A történelem legnagyobb bűntetteit éppen a vallási, politikai és rasszista fanatikusok követték el, az inkvizíciós üldözésektől a kommunista „tiszto-gatókon” át a náci népirtásig.” (Alinsky, é. n.).
Olson (2007) a „pszicho” és a „szocio” zavaró kettősségét újfajta értelmezé-si keretbe helyezi. Szerinte a szociális munka a kezdetektől két alapvető
3 Érdekességként megjegyezném, hogy Breuer páciense, Anna O., igazi nevén Bertha Pappenheim, aki egy újszerű kezelési módszer alanya, ám egyben segítő, refl ektáló közreműködője, adatközlője is volt, később a németországi szociális munka történetének kiemelkedő alakja lett (Boeree, 1997).
B. Erdős Márta 136
projekt szerint szerveződik, amelyek közül a kiindulópontot, az eredetet a társadalmi igazságosság projektje jelenti. A második projekt Flexner kérdésére keresi a választ: ez a professzionalizálódás projektje. Olson az-zal érvel, hogy a szakterület fejlődése során előbbi az utóbbi kárára fo-kozatosan háttérbe szorult: szerinte a szakma az intézményesülés és az elméleti-módszertani fejlődés, a legitimációért és tekintélyért folytatott küzdelem során szem elől tévesztette saját eszményeit és értékeit.4 A szo-ciális területet ma a professzionalizálódás igénye szervezi: „A szakmák kö-zötti, tekintélyért folytatott versengést a tőke, a források szűkössége, és az újonnan megvont kompetenciahatárok vezérlik. Ha a szociális munkás be-lép a gyakorlatba, ahol a professzionalizálódás projektje határozza meg a szociokulturális környezetet, következésképpen a munkaköri felelősségeket, nagyon valószínűtlen, hogy makroszintű készségeit alkalmazva a szerveze-ti, nagyobb rendszerek változásának motorjaként tud működni a további-akban.” (Olson, 2007, 65.).
A dilemma és annak eredete rokon az ún. „kettős mandátum” prob-lematikájával is. Míg a társadalom, amely a maga intézményrendszere-in keresztül a szociális szakemberek foglalkoztatója, leggyakrabban ha-tékony, olcsó, és a konfl iktusokat elsimító, sőt, akár a szőnyeg alá söprő megoldásokat vár el a szociális szakemberektől, addig a klienstől nyert felhatalmazás az érdekképviseletre és a hatékony segítésre szól, és en-nek az igényen-nek ellentmond. Staub-Bernasconi (2007, id. Sárkány, 2011) egy harmadik mandátummal bővíti az előző kettőt: szerinte a tudományos bázis és az etika ötvözete jelentené a kettős mandátum konfl iktusának feloldását. Kétséges azonban, hogy miképpen működik ez a gyakorlatban, ahol a konkrét eset kapcsán mind a tudományos nézőpontok, mind pedig az etikai alapelvek érvényre juttatása ugyan kívánatos, ám a kliens és a társadalom rövidtávú érdekei közötti ellentét meghatározó erejű.
A mai gyakorlatban a professzionalizációs irány 1917-ben megszüle-tő „szociális diagnózisa” kései fejleményének tekinthemegszüle-tő a bizonyítékokon alapuló orvoslás mintájára a szociális munka „bizonyítékon alapú praxi-sa” (evidence-based practice) és a sztenderdizációs törekvések (Watkins, 2007). A professzionalizáció igénye markánsan jelenik meg Turner (2011) könyvében. Ezt a művet tekintik az egyik legfontosabb szakirodalomnak világszerte: 1974 óta folyamatosan jelennek meg az újabb és újabb kiadá-sok. Az eklekticizmus, a „sokarcúság” vitathatatlanul jelen van ebben a munkában, amely a következő, szociális munkában alkalmazható elméleti megközelítéseket javasolja a gyakorló szakember számára: kötődéselmé-let, káoszelmékötődéselmé-let, kliensközpontú megközelítés,5 kognitív
viselkedéste-4 Bár Olson maga nem tesz róla említést, nem nehéz felfedezni a két „projekt” párhuzamait a turneri struktúra és communitas kettősével: míg a struktúra a társadalom formalizált intézmény-rendszere, addig a communitas a mögöttes hitek, eszmények világa. A kettő egyensúlya nélkül nincs egyensúlyban lévő, fejlődőképes társadalom. Maga a változás ugyanis a communitasban zajlik (Turner, 1997).
5 A szociális munka ún. „funkcionális modellje” közvetlen és erős hatást gyakorolt Rogers mun-kásságára (Szabó, 1994).
Szociális munka és mentálhigiéné: közéleti pályákon 137 rápiás irány, kognitív elmélet, konstruktivizmus, kríziselmélet, Én-pszi-chológia, egzisztencializmus, feminista teória, funkcionális megközelítés, rendszerszemlélet, Gestalt, hipnózis, meditáció, neurolingvisztikai prog-ramozás, posztmodern terápiák, problémamegoldó modell, pszichoanalí-zis, pszichoszociális megközelítés, kapcsolatfókuszú megközelítés, szerep-elmélet, önhatékonyság elmélete, társas hálózatok elmélete, megoldásköz-pontú megközelítés, erősség/erőforrás-perspektíva, stratégiás irányzat, tranzakcionalista módszer, transzperszonális megközelítés és végül az elnyomás (oppression)-elméletek.6 A felsoroltakból jól látszik a pragma-tista törekvés: építsünk be, ötvözzünk mindent, ami hasznosnak mutat-kozik. Turner egyik praxismodellt sem tartja önmagában kielégítőnek.
Szabó (1994, 9.) szerint azonban ezzel „Turner mind szemléletében, mind terminológiájában elmossa a kompetencia-határokat”, inkább felhalmozó, mint integráló törekvése nem adja meg a „Szakma-e a szociális munka?”
– kérdésre a választ.
Hazánkban a szociális munka második világháború előtti fejlődése a jótékonykodás szervezésével, a rászorulóknak nyújtott útmutatás, vala-mint az ellenőrzés gyakorlásával részben a korabeli nyugati vala-mintákat követte, részben pedig a trianoni diktátum után fellépő, a gazdasági vi-lágválság által súlyosbított gazdasági problémákat próbálta volna enyhí-teni az ún. „produktív szociálpolitika” tervezett, hosszabb távon a háborús körülmények miatt már nem alkalmazott eszközeivel (Molnár, 2002). Az államszocializmus idejében a szociális munkások, szociálpolitikusok nem működhettek. Rokon területnek mondható ebben az időben a szociális gondozás, valamint egyes népművelők közösségfejlesztésre irányuló tevé-kenysége. A két nagy forrásterület, a pszichológia és a szociológia fejlődési lehetőségeit ez az éra behatárolta, de nem lehetetlenítette el teljesen, így a rendszerváltozással egy időben újjászülető szociális segítés a domináns nyugati minták mellett ezek hazai elméleti és módszertani forrásaiból is meríthetett. A hazai fejlődés egy sajátos vonása lett, hogy míg a nyugati társadalmakban a szociális segítés differenciálódása szerves fejlődési fo-lyamat következménye, addig nálunk már kezdetben önálló szakterület-ként jelennek meg egyes tevékenységek.
A klinikum területén tevékenykedő szociális munkások elődei a közép-fokú végzettségű szociális gondozók voltak. Munkájuk jelentős és korai lépés a közösségi pszichiátriai ellátások irányába, képzésük hatékonysá-ga azonban az őket foglalkoztató intézmény hozzáállásán múlt. A kezdeti időszak dilemmáira, és a mentálhigiénés ellátórendszerben betöltött fela-datkörükre Kézdi egy interjú alkalmával a következőképpen emlékszik vissza:
6 Nem szabad elfelejtenünk ugyanakkor, hogy az amerikai képzési rendszer ehhez a „sokarcúság-hoz” igazodik, tehát a szociális munkás alapdiplomája megszerzését követően specializálódik, és a választott területnek megfelelően állandó továbbképzéseken vesz részt. Hazánkban a hasonló specializálódásnak a képzési rendszer hagyományai nem kedveznek, és jelenleg a munkaerőpia-con sem jelent előnyt.
B. Erdős Márta 138
„(…) a legfontosabb dolgok nem a pszichiátriai osztályon, és nem a gon-dozóban zajló orvos-beteg találkozásokkor történnek, hanem az otthoni környezetben, amivel kapcsolatban semmifajta releváns információnk nincsen. Szükség van egy olyan munkatársra, aki ezeket az információkat szisztematikusan összegyűjti, és bizonyos szakmai szempontok alapján ka-tegorizálja. (…) A kezdet kezdetén sokan, akik ilyen munkát vállaltak, első-sorban a kontrolláló funkciót kívánták gyakorolni (…) fokozatosan alakult ki a szociális gondozónőnek nevezett státuszban dolgozó munkatársak fela-datköre; az, hogy nagyon fontos az ő tevékenységük, mert olyasmit látnak, tapasztalnak, értékelnek és kategorizálnak, ami másképpen nem történhet, és ez erősen beépül a gyógyító tevékenységbe általában. (…) a betegek egyen-súlyban tartása nem elsősorban az orvos-beteg találkozás frekvenciájával, hanem a szociális munkatársak és a beteg családjával való találkozás gya-koriságával függ össze.” (Csürke, 2008, 98.).
Az újjászülető szociális terület hazánkban is gyorsan felismeri saját tra-dicionális problémáit: ha a „nagy elmélet” nem is, a klasszikus „nagy kér-dés” adott: milyen a szociálpolitika és a mentálhigiéné egymáshoz való viszonya? Lehet-e a szociális ellátórendszer feladata a mentálhigiénés szolgáltatások biztosítása? Meddig terjed a szociális segítők kompetenciá-ja (Hegyesi, 1990; Bagdy, 1999; Csürke, 2011)? A szociális munka alacsony presztízsét és körvonalazatlanságát még napjainkban is számos félreértés jelzi. (Baráth, 2010) Megfelelő ismeretek híján e terület éppúgy projekciós felületté vált, mint az egyes, általa kezelt problémák.