Az 1950-es évek elején sokan attól tartottak, hogy a Szovjetunió expanzionista külpolitikája következtében Európában szintén a koreaihoz hasonló események játszódhatnak le, és mind-ez a Német Szövetségi Köztársaság lerohanását eredménymind-ezheti. A berlini blokád, a szovjet atombomba kifejlesztése, az 1948-as prágai puccs, valamint az 1950-ben elkezdődött koreai háború idején a német újrafelfegyverzés lett az egyik leginkább megoldandó nemzetközi politikai kérdés. Korábban az amerikai politikusok csak Nyugat-Németország gazdasági helyreállítását tartották fontosnak, a 40-es évek végétől viszont, amikor az USA Európán kívül is használni kívánta a hadseregét, már úgy vélték, hogy Nyugat-Európa védelméhez szükség van a német katonai potenciál helyreállítására is. Ebből kiindulva a brit és fran-cia politikusok az ESZAK felállításával párhuzamosan egy európai hadsereg felállításáról kezdtek gondolkodni.
1950 júliusában, a koreai háború kitörését követően a „brüsszeli ötök” hadügyminisz-terei Fontainebleau-ban megfogalmazták, hogy „Nyugat-Európa államainak nincs valami-revaló fegyveres ereje, s az újrafelfegyverzés amerikai segítség nélkül nem fog menni”.14 Majd 1950 augusztusában, az akkor még ellenzékben politizáló Winston Churchill az Eu-rópa Tanács közgyűlésén javaslatot tett az egységes és teljes demokratikus kontroll alatt
13 Gazdag (2005b): i.m. 59–109.
14 Csiki (2010): i.m. 67.
lévő európai hadsereg létrehozására.15 Churchill azonban a nemzeti ellenőrzés alatt álló haderők egyfajta szövetségét javasolta.
Churchill tervével többé-kevésbé a francia külügyminiszter is egyetértett. Schuman ekkor már látta, hogy a német remilitarizálás elkerülhetetlen, de a franciák még nem felejtet-ték el a háborút. A francia közvélemény, a baloldali pártok és de Gaulle engesztelhetetlenül tiltakoztak Nyugat-Németország újrafelfegyverzése ellen. A francia kormány tehát mind az amerikai (német újrafelfegyverzés), mind a francia (a német militarizmus újjáéledésének megakadályozása) elvárásoknak meg akart felelni, illetve az európai újrafegyverzést közö-sen és egységeközö-sen kívánta megoldani. A brit kormány azonban teljes mértékben elzárkózott a szupranacionális integráció megvalósításában való részvételtől.
1950-ben a Schuman-terv mintájára elkészítették a René Pleven francia miniszterelnök által javasolt Európai Védelmi Közösség (European Defence Community) létrehozásáról szóló tervet (a Pleven-tervet). Egy kb. 100 ezer fős, vegyes nemzetiségű hadosztályokból álló, nemzetek feletti európai hadsereg felállítását javasolták, amelyik ugyan továbbra is a NATO keretein belül (parancsnoksága alatt) maradt volna, de közös költségvetéssel az „európai védelmi miniszter” irányítása alá tartozott volna. Az új hadseregbe a teljes német haderőt beosztották volna, miközben a többi állam csupán hadosztályi szinten, saját nemzeti haderejének megtartásával vett volna részt benne. 1950-ben, az Európai Védelmi Közösség felállításának javaslatával a föderalisták számára már-már nem remélt, történel-mi pillanat érkezett el.
A javaslat megvalósítása magas fokú politikai integrációt feltételezett, hiszen egy ilyen szupranacionális hadsereg közös európai parlamentnek felelős európai kormány nélkül teljes mértékben elképzelhetetlen, és az európai hadsereg felett álló valódi civilkontroll hi-ánya nem felelt volna meg a Nyugat-Európában hosszú évszázadok során lépésről lépésre meggyökeresedett demokratikus normáknak, játékszabályoknak. A szerződés aláírásával szükségessé váló politikai integráció lehetősége azonban komoly vitákat váltott ki a nyugat-európai államok körében. A tervek megvalósításához a nemzeti szuverenitás oly mértékű korlátozására lett volna szükség, amelyre ezek az államok még nem voltak felkészülve.
Az angolok teljesen elhatárolták magukat egy nemzetek feletti konstrukciótól, nem kívánták felbontani a nemzetállamok között hagyományosan működő kormányközi együttműködé-seket annak ellenére, hogy a kontinensen sokan tőlük várták a németek ellensúlyozását.
A franciák németellenessége egyrészt hozzájárult a szorosabb integráció kiépülésének fel-gyorsításához, másrészt viszont sokakat újragondolásra késztetett egy, az alkotmányozással megkezdett, de szinte visszafordíthatatlan folyamat elindításával kapcsolatban.16
Az 1951-ben kezdődő tárgyalásokon a hatalmon lévő nyugat-európai politikusok kö-zül e tervet elsősorban a kereszténydemokrata De Gasperi és Adenauer támogatta. Annak ellenére, hogy 1951 és 1955 között konzervatív kormánya élén ismét Churchill töltötte be a miniszterelnöki tisztséget, az angol kormány továbbra is ellenezte a föderális struktúra kiépítésének gondolatát. Legnagyobb mértékben De Gasperi támogatta a terv elfogadtatását a Montánuniót aláíró hat állam és kormányfő között. 1952 márciusában a német kancellár
15 Churchill, Winston (1950): AddressgivenbyWinstonChurchilltotheCouncilofEurope(Strasbourg,11
August1950). Elérhető: www.coe.int/t/dgal/dit/ilcd/Archives/selection/Churchill/EurArmy_en.pdf (Letöltés ideje: 2018. 01. 01.)
16 Lásd részletesebben: Gazdag Ferenc (1993): A hatalmi egyensúlytól a regionális szövetségig. In Dunay Pál – Gazdag Ferenc szerk.: Nyugat-EurópaiUnió.Tanulmányok–dokumentumok. Budapest, SVKI. 20–61.
úgy nyilatkozott, hogy támogatja az előrehozott európai szintű, föderalista alkotmány ki-dolgozását. Schuman viszont tisztában volt a terv végrehajtásának franciaországi nehézsé-geivel.17 Az Egyesült Államok saját európai biztonságpolitikai és gazdasági érdekei miatt egyetértett a föderalista terv megvalósításával.
Végül 1952-ben a Montánunióban részt vevő országok hosszas viták után Párizsban aláírták a kompromisszumok árán született Európai Védelmi Közösségről szóló szerző-dést. A tervek szerint a német egységeket zászlóaljnyi (12 db) nagyságban tervezték be-osztani a 43 darab vegyes nemzetiségű, kb. 13-14 ezer fős hadosztályokból álló haderőbe.
Mindennek következtében független német nemzeti hadsereg nem jött volna létre. Az eu-rópai egyenruhát viselő, többnemzeti hadosztályokba a franciák 14, az olaszok és a nyugat-németek 12–12, a Benelux országok pedig 5 hadosztályt ajánlottak fel.
Altiero Spinelli és a föderalisták kezdeményezését a Franciaországban, az NSZK-ban és Olaszországban kormányon lévő kereszténydemokraták támogatták. De Gasperinek si-került meggyőznie az érintett miniszterelnököket, és a tervbe – Altiero Spinelli sugallatára és De Gasperi olasz miniszterelnök kezdeményezésére – bekerült a híres 38. cikkely, amely kimondta a politikai integráció megvizsgálásának szükségességét.
1952-ben összesen 87 taggal – amelynek 78 tagját a Montánunió Közgyűlése adta –, Paul- Henri Spaak elnökletével összeállt az úgynevezett ad hoc – kvázi alkotmányozó – köz-gyűlés, amely 1953 márciusára kidolgozta az Európai Politikai Közösség tervét. A koráb-bi szerződésekhez képest a tervezet jelentős újítása volt, hogy a nemzeti kormányokkal együttműködve az európai népek és nem az államok lettek volna jogosultak a nemzet feletti struktúra létrehozására. Az új szervezet egységet alkotott volna az ESZAK-kal, az Európai Védelmi Közösséggel, illetve a későbbiek során létrehozott új intézményekkel.
Az új, „kvázi” alkotmány végrehajtásával öt politikai intézményt bíztak volna meg:
a Parlamentet, az Európai Végrehajtó Tanácsot, a Miniszterek Tanácsát, a Bíróságot, va-lamint a tanácsadó funkcióval rendelkező Gazdasági és Szociális Tanácsot. A parlament-nek jogában állt volna, hogy az Európai Végrehajtó Tanáccsal együtt törvényeket hozzon, és elfogadja a költségvetést, illetve az alkotmányban meghatározott mértékű ellenőrzést gyakorolja. A Parlament két házból tevődött volna össze, a képviselőket az európai nemze-tek általános és közvetlen választásokon jelölték volna ki, a szenátorokat viszont a nemzeti parlamentek delegálták volna. A Parlament és az Európai Végrehajtó Tanács közösen gya-korolta volna a törvényhozó hatalmat, a törvényeket egyszerű többséggel fogadták volna el. A Végrehajtó Tanács kormányzati funkciót töltött volna be, elnökét, aki a közösséget külföldön képviselte, az EP Szenátusa választotta volna meg. Az Európai Végrehajtó Tanács tagjait, a minisztereket az elnök nevezte volna ki. A Miniszterek Tanácsának a Végrehajtó Tanács és a nemzeti kormányok közötti együttműködés összehangolása lett volna a fel-adata. A Bíróság az alkotmány, a közösségi törvények, illetve jogszabályok betartatásáért lett volna felelős. A Gazdasági és Szociális Tanács a Végrehajtó Tanács és a Parlament felé tanácsadói jogkörrel rendelkezett volna. Az ESZAK, valamint az Európai Védelmi Közösség hatáskörét az újonnan létrejött közösség vette volna át. A tervezet szerint a közösség nem-zetközi szerződéseket köthetett, diplomáciai kapcsolatokat tarthatott volna fenn, és jogában állt volna, hogy a tagállamok külpolitikáját biztonságpolitikai kérdések terén összehangolja.
Az éves közösségi költségvetést a Végrehajtó Tanács javasolta volna, illetve a Parlament
17 Uo. 119.
fogadta volna el. A tervezet tartalmazta az áruk, a tőke és a személyek szabad áramlásán alapuló közös piac létrehozásának szükségességét is. Az alkotmánytervezet életbelépését követően az ESZAK és az Európai Védelmi Közösség intézményei az új intézmények alatt egyesültek volna.18
A végső tervezet végül egy, a nemzetek feletti és nemzetközi struktúra közötti komp-romisszum eredményeképpen született. A tervezet szerint a politikai közösség hatásköre a nemzetközi csapatokra, illetve a védelemre terjedt volna ki. Mindez természetesen nagy-mértékben korlátozta volna a részt vevő államok szuverenitását.
Ezt követően a megvalósításhoz pusztán egyetlen dolog, vagyis az EVK érintett orszá-gokban történő ratifikációja hiányzott. Egy ilyen szupranacionális szervezet kiépítésének lehetősége azonban az érintett országokban belpolitikai vitákat szült. Mindamellett éppen ez idő alatt jelentős változások játszódtak le mind ezen államok belpolitikájában, mind pe-dig a nemzetközi kapcsolatok terén. Az Európai Védelmi Közösségről szóló tervet végül négy ország parlamentje ratifikálta. Olaszországban De Gasperi az 1953. évi választásokat követően kénytelen volt visszavonulni a kormányzásból. Az új olasz kormány a francia rati-fikációt követő időszakra halasztotta a döntést, és elsősorban Trieszt kérdésével foglalkozott.
A ratifikációval kapcsolatban a legnagyobb viták Franciaországban voltak. Végül 1954-ben Mendès-France kormánya vitte a parlament elé az Európai Védelmi Közösségről szóló szer-ződést, a francia parlament azonban rendkívül szenvedélyes viták után nem szavazta meg ratifikálását. Ezzel a háború utáni Európa első, valóban föderalista alkotmányterve végleg elbukott, és a védelem felől a gazdasági szempontok felé fordult a figyelem.