Az EBVP létrejötte

A volt jugoszláv térségben a 90-es években folyó háborúk (elsősorban a koszovói és boszniai válság) azonban egyre inkább felszínre hozták az önálló európai katonai képesség hiányá-ból fakadó nemzetközi érdekérvényesítéssel összefüggő problémákat. A védelempolitika területén induló kezdeményezések alapját és az integráció e területén történő előrelépés szempontjából egyértelmű fordulópontot az 1998-as saint-malói francia−brit (Tony Blair és Jacques Chirac) közös nyilatkozat jelentette.¹²

Az EU két vezető katonai és atomhatalma, Franciaország és az Egyesült Királyság által aláírt nyilatkozat történelmi jelentőségét elsősorban az adta, hogy a hagyományosan euroszkeptikus Egyesült Királyság Európa-politikája Tony Blair baloldali kormánya ide-jén jelentősen megváltozott, és így lehetővé vált a közös kül- és biztonságpolitika keretein belül a közös európai biztonság- és védelempolitika területén az együttműködés elindítása.

A nyilatkozat első pontja az amszterdami szerződés végrehajtását sürgette annak érde-kében, hogy az EU a nemzetközi kapcsolatokban képes legyen valódi szereplőként meg-jelenni. A második pont az önálló cselekvési képesség érdekében saját hiteles katonai erő létrehozására tett javaslatot, természetesen a NATO-kötelezettségek figyelembevételével.

A harmadik pont az önálló döntéshozatali képességek (például helyzetelemzés, hírszerzés, stratégiai tervezőképesség) kialakítását vetette fel. A negyedik pont szerint a megerősített fegyveres erők érdekében az európai védelmi ipar fejlesztése vált szükségessé. Az ötödik pontban a felek kötelezettséget vállaltak arra vonatkozóan, hogy közösen segítik az EU-t a fenti célok elérése érdekében.¹³

A Tony Blair és Jacques Chirac által aláírt nyilatkozat egyértelműen katalizátorként szolgált az elkövetkező néhány év reformjai szempontjából, amelyeknek elengedhetetlen feltétele volt, hogy az EU elnökségét 1999. első felében betöltő Németország is a reformok mellé állt. Már ekkor egyértelművé vált, hogy az EU három meghatározó katonai és gaz-dasági hatalmának valós politikai akarata nélkül ezen a területen az integráció mélyítésére, szorosabb együttműködési formák kialakítására nem kerülhet sor. Noha számtalanszor hall-hatjuk, hogy az Egyesült Királyság számos esetben akadályozta az integráció mélyítésének folyamatát, a biztonság- és védelempolitika esetében két fontos időszakban is, 1998-ban és 2003-ban a brit kormányok meghatározó szerepet játszottak e szakpolitika kiépülésében és mélyülésében.

12 Joint­Declaration­on­European­Defence.­Joint­Declaration­issued­at­the­British–French­Summit,­Saint-Malo,­

3–4­December­1998.

13 Uo.

1999 áprilisában a NATO washingtoni csúcstalálkozóján döntés született a NYEU és/

vagy az EU által vezetett műveletekben a NATO eszközeinek és képességeinek használatá-ról. Az európai döntések alapját 1999-ben az amerikai külügyminiszter, Madeleine Albright elhíresült 3D elve (no­„decoupling”, azaz az EU NATO-tól való leválásának megelőzése;

no­„duplication”, a felesleges kiadásnövelő intézményi duplikáció; no­„discrimination”, vagyis a nem EU-tagállam NATO-tagokkal – például Törökország – szembeni diszkrimi-náció elkerülése) jelentette. A kisebb megállapodási rendszert jelentő DCI (Defence Ca-pabilities Initiative –­védelmiképesség-kezdeményezés) keretében (1999) meghirdetett 3D elve kiindulópontot jelentett a 2003-as EU–NATO-megállapodáshoz (Berlin Plusz), amely a képességek megkettőződésének kiküszöbölését és a két szervezet közötti kommunikáció erősítését kívánta elősegíteni.

A NATO-n belüli egyeztetéseket követően megrendezett 1999. júniusi kölni Európai Tanácson döntés született az európai biztonság- és védelempolitika kialakításáról. Az állam- és kormányfők döntése szerint a párhuzamok felszámolása érdekében a NYEU funkcióinak jelentős részét 2000 végéig az EU vette át, és integrálta. Emellett döntés született az európai katonai képességek közös fejlesztéséről. A csúcs természetesen deklarálta, hogy a kollektív védelem letéteményese a tagállamok számára továbbra is a NATO marad.¹⁴ A 2000-es évek elején, a nyugati szövetségi rendszeren, azaz a NATO-n belül a jugoszláv válság tapaszta-lataiból okulva a hangsúly a kollektív védelemről a válságkezelésre helyeződött. A 2000-es évektől a NATO is expedíciós műveletek végrehajtására rendezkedett be.

Az amszterdami szerződés hatálybalépését követően, 1999 októberétől az EU első közös kül- és biztonságpolitikai főképviselője (egyben a Tanács főtitkára) a NATO volt fő-titkára, Javier Solana lett. Solana feladata a Tanács soros elnökségének KKBP területén tör-ténő segítése, illetve az elnökség kérésére külső partnerekkel való párbeszéd megvalósítása volt. A főképviselői poszt továbbra is számos kérdést hagyott nyitva. Ezek közé tartozik, hogy a Tanács főtitkára és az Európai Bizottság külkapcsolatokért felelős biztosa között megmaradt a hatáskörbéli átfedés. Ezt kívánta áthidalni az úgynevezett trojka,­a Tanács soros elnöke, főtitkára és az Európai Bizottság külkapcsolatokért felelős biztosa közti szoros együttműködés. A NYEU integrálásának, valamint az európai biztonság- és védelempoliti-ka kialakításának folyamatát jelentős mértékben segítette, hogy 1999 novemberében Javier Solanát (Mr. CFSP), az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselőjét a NYEU főtitkárává is megválasztották.

A Kölnben meghatározott iránymutatásokra építve a közös európai biztonság- és vé-delempolitika (Common European Security and Defence Policy – CESDP) konkrét felada-tait, illetve a képességfejlesztési célkitűzéseket (Helsinki Headline Goal 2003) az Európai Tanács 1999. decemberi helsinki ülése határozta meg.¹⁵ Célul tűzte ki a biztonságpolitikai döntéshozatal önálló képességének megteremtését. A célok elérése érdekében átalakult a KKBP szervezeti struktúrája: a Tanácson belül új politikai és katonai szervek (Politikai és Biztonsági Bizottság, Katonai Bizottság és a Katonai Törzs) felállításáról döntöttek.¹⁶

14 Presidency­Conclusions­–­Cologne­European­Council­Meeting,­3­and­4­June­1999. Elérhető: www.consilium.

europa.eu/uedocs/cms_data/docs/pressdata/en/ec/57886.pdf (Letöltés ideje: 2018. 01. 01.)

15 Presidency­Conclusions­–­Helsinki­European­Council­Meeting,­10­and­11­December­1999. Elérhető: www.

europarl.europa.eu/summits/hel1_en.htm (Letöltés ideje: 2017. 08. 01.)

16 Uo.

A döntések előkészítését és operatív irányítását végző ideiglenes intézmények 2000-től, az állandóak pedig 2001-től kezdték meg működésüket.

Az intézményi reformok mellett döntés született a tagállamok által felajánlott és a pe-tersbergi feladatokat lefedni képes 50–60 ezer fős hadtestszintű, 60 naptól egy évig al-kalmazható intervenciós gyorsreagálású katonai erő 2003-ig végrehajtandó felállításáról.

A kitűzött célok megvalósítását a 2000-ben Brüsszelben megrendezett képességfelajánlási konferencia alapozta meg, amelyen a tagállamok az eredeti terveket jócskán felülmúlva több mint 100 ezer katonát, 400 repülőgépet, 100 hadihajót ajánlottak fel. A sikerek el-lenére már ekkor látszott, hogy a célkitűzések megvalósításához szükséges képességek területén számos hiányosság mutatkozott (például a stratégiai és taktikai szállítás terén, a fenntarthatóság és logisztika, kutatás-mentés, precíziós fegyverek, a légi utántöltés, pa-rancsnokságok, a kommunikáció, a hírszerzés, légi felderítés stb.).

Fontos azonban annak hangsúlyozása, hogy ebben az esetben sem beszélhetünk önálló európai hadsereg kialakulásáról, csupán egy önkéntesen felajánlott, valójában csak papíron létező, egy esetleges konfliktus esetén bevethető többnemzeti szintű együttműködési for-máról. A realitások ellenére az USA is számos alkalommal aggodalmát fejezte ki az európai önálló védelmi törekvések miatt, illetve a leválás (decoupling) és duplikáció (duplication) veszélyeire hívták fel a figyelmet. Nem is véletlen, hogy ebben az időszakban folyamato-sak voltak a tárgyalások a NATO és az EU között a felmerült aggodalmak, illetve kérdések tisztázása érdekében.

A 2001-es képességfelajánlási konferencián megtárgyalt hiányosságok megszüntetése érdekében még ebben az évben megszületett az Európai képességi cselekvési terv (European Capabilities Action Plan – ECAP), amelynek legfontosabb célja az európai védelmi ipar és a haderők modernizásála, a hiányosságok csökkentése volt. Emellett útjára indult a meg-valósítást követő úgynevezett képességfejlesztési mechanizmus (Capability Development Mechanism – CDM).¹⁷ A sokszor elavult, elsősorban a hidegháborús viszonyokra kialakított tagállami haderők fejlesztését – és így a kitűzött célok sikeres megvalósulását – számos tényező akadályozta. Ezek közé sorolhatjuk a tagállami politikai akarat hiánya mellett az átlagosan alacsony védelmi költségvetést, az EU-n belül is megfigyelhető transzatlanti megosztottságot (atlantisták: Egyesült Királyság és Dánia, semlegesek: Ausztria, Finn-ország, integrációpártiak: például a német−francia−belga−luxemburgi négyes tervureni koncepciója)¹⁸ vagy éppen az USA-hoz fűződő számos esetben ellentmondásos viszonyt.¹⁹

Nem is véletlen, hogy valójában nem sikerült teljesíteni az 1999-ben kitűzött célokat, így 2003-ban új Headline­Goalt határoztak meg, amelynek céldátuma 2010-re módosult.

Ezzel párhuzamosan, az úgynevezett Barnier-javaslat alapján – az alulról építkező képesség-fejlesztési folyamatot kiegészítve – döntés született egy, a folyamatot felülről segítő uniós

17 Lásd részletesebben: Rácz András (2008b): Az­Európai­Unió­katonai­képességeinek­fejlődése­1999–2004.

Doktori disszertáció. ELTE BTK Történelemtudományok Doktori Iskola. Elérhető: http://doktori.btk.elte.hu/

hist/racz/diss.pdf (Letöltés ideje: 2018. 01. 01.)

18 Missiroli, Antonio ed. (2003): From Copenhagen to Brussels. European Defence: Core Documents. Vol. IV.

Chaillot­Papers, No. 67. 36–39. Elérhető: www.iss.europa.eu/sites/default/files/EUISSFiles/cp067e.pdf (Le-töltés ideje: 2018. 01. 01.)

19 Lásd részletesebben: Gazdag (2005a): i.­m. 287–298.

ügynökség, az Európai Védelmi Ügynökség 2004-es felállításáról.²⁰ A 2010-re módosított képességfejlesztési célkitűzések a harccsoport-koncepció kidolgozását és elindítását követő-en a háttérbe szorult, utoljára 2008-ban a Tanács francia elnöksége alatt került napirkövető-endre.²¹