Az EK/EU bővítési hullámai

A római szerződés 237. cikke kimondta, hogy „[b]ármely európai állam kérheti felvételét a Közösségbe. Kérelmét a Tanácshoz kell benyújtania, amely a Bizottság véleményének kikérését követően arról egyhangúlag határoz. A felvétel feltételeit és e szerződésnek a fel-vétel miatt szükségessé váló kiigazításait a tagállamok és a felfel-vételét kérő állam közötti megállapodás rendezi. Ezt a megállapodást alkotmányos követelményeinek megfelelően

valamennyi szerződő államnak meg kell erősítenie.” A csatlakozás legfontosabb feltétele, hogy a felvételt kérő országnak földrajzi értelemben európainak kell lennie.

Az 1970-es évektől kezdve megkezdődött és az integráció fokozatos mélyítésé-vel párhuzamosan folyt az EK bővítési folyamata (csatlakozási szerződések, accession­

agreements), napjainkig összesen hat bővítési hullám váltotta egymást. Az utolsó bővítésre 2013-ban, Horvátország csatlakozásával került sor. A több lépcsőben megvalósuló csatlako-zások hatására az EK külkapcsolati rendszere is folyamatosan fejlődött, az EU nemzetközi rendszerben betöltött szerepe nőtt. Nem is véletlen, hogy 1975-ben az Egyesült Királyság csatlakozását követően a yaoundéi egyezményeket az I. loméi egyezmény váltotta fel, és így az Európai Közösségek 46 AKCS-országgal (az afrikai, karib-tengeri és csendes-óceáni térség országai) kötött megállapodást. Ez a kapcsolatrendszer Spanyolország és Portugália csatlakozását követően tovább fejlődött.

Az Egyesült Királyság már 1961-ben, az EFTA létrehozását (Európai Szabadkeres-kedelmi Társulás, 1960) követően kérte felvételét az EGK-ba. A tárgyalásokat követően, 1963-ban azonban a francia elnök, de Gaulle megvétózta a brit csatlakozást. Ezt követően Norvégia,⁶ Dánia és Írország is visszavonta csatlakozási kérelmét. 1967-ben az Egyesült Királyság ismét kérte felvételét, amit még ebben az évben a francia elnök ismét megvétózott.

Az 1960-as években az euroatlanti mainstreemtől határozottan különböző külpolitikát és EU-politikát is (a nemzetek Európája, az Atlanti-óceántól az Urálig tartó, európai Euró-pa) követő francia elnök, de Gaulle a britekre mint az USA trójai falovára tekintett. Nem véletlen tehát, hogy az első bővítési körre (1973. Egyesült Királyság, Dánia és Írország) de Gaulle halálát követően, 1973-ban kerülhetett sor. Norvégia állampolgárai két sikeres csat-lakozási tárgyalást követően kétszer is (1972-ben és 1994-ben) népszavazáson utasították el az EU-hoz történő csatlakozást.

Az 1970-es évek közepén sorra megbuktak a dél-európai jobboldali autoriter diktatú-rák (Salazar, Franco és az ezredesek rendszere). A konszolidációs, illetve demokratizációs folyamatokat követően megkezdődhetett az EK-tagállamoktól jóval elmaradottabb dél-eu-rópai országok csatlakozási folyamata. A déli bővítésnek köszönhetően 1981-ben az EGK egy főre jutó GDP átlagának 48%-án álló Görögország, 1986-ban pedig a Közös Piac egy főre jutó átlagának 52%-át elérő Portugália és 70,6%-án álló Spanyolország vált a Közös-ség tagjává. Ezen dél-európai országok esetében az EK-tagság egyértelműen hozzájárult gazdaságuk fejlődéséhez és demokráciájuk megszilárdításához.

Az EK meghatározó államaiban a déli bővítés idején kormányzati szerepet betöltő szocialista-szociáldemokrata politikusok (Willy Brandt, Helmuth Schmidt, Francois Mitterrand) jórészt azért siettették a gazdasági integrációra egyébként még felkészületlen déli államok integrálását, hogy a tagsággal elejét vegyék a csatlakozó államokban az au-toriter/diktatórikus rezsimek visszatérésének a hatalomba. Az ekkori politikai szándék azonban mindmáig nem tudta eltüntetni a történelmi fejlődési különbözőségeket, amelyek a napjainkban felettébb kiéleződő észak−déli ellentétnek is alapját képezik.

A déli országok biztonságpolitikai értelemben már korábban betagozódtak az euro- atlanti biztonságpolitikai rendszerbe. Portugália a NATO alapító tagja, Görögország – a nap-jainkig fennálló török−görög ellentétek ellenére – a szervezet 1952-es bővítésével

Török-6 Norvégia először ebben a körben csatlakozhatott volna az EGK-hoz, de 1972-ben a lakosság 53,5%-a elutasí-totta azt. Majd 1994-ben hasonlóan, akkor 52,2%-os aránnyal mondott nemet a csatlakozásra.

országgal együtt a NATO tagja lett, Spanyolország pedig bilaterális szerződésekkel az 1950-es évektől szoros kapcsolatokat épített ki az Amerikai Egyesült Államokkal, majd 1982-ben felvételt nyert a NATO-ba.

Az 1980-as években, az úgynevezett kis hidegháborút követően megkezdődött a szo-cialista blokk országaival folytatott autonóm kereskedelempolitika kialakulása. 1988-ban, éppen a berlini fal leomlását megelőző évben a KGST és az EGK közös nyilatkozatát követően az EK, valamint a szocialista országok közötti bilaterális kereskedelmi, illetve gazdasági együttműködési megállapodások születtek. Gorbacsov 1985-ös hatalomra ke-rülését követően gyors és visszafordíthatatlan változások játszódtak le a Szovjetunióban és a gyámsága alá tartozó kelet-közép-európai országokban. Az évtized végére rendkívüli mértékben felgyorsuló változások a térség országaiban a rendszerváltozásokhoz, a nem-zetközi rendszerben pedig a bipoláris struktúra teljes átalakulásához, végső soron pedig annak megszűnéséhez vezettek.

A változásokat követően az EK támogatást ígért a térség demokratizálódási folyama-tának és a piacgazdaság bevezetésének előmozdítása érdekében. Az EK 1989-ben indította a PHARE-programot (Pologne−Hongrie:­Actions­pour­la­reconversion­économique), amely először csak a magyar és a lengyel változásokat segítette. A támogatások később a többi rendszerváltó országra is kiterjedtek.

Az 1990-es évek elején az EU tagállamait elsősorban saját problémái (maastrich-ti szerződés, EGT-tárgyalások, északi bővítés, német újraegyesítés stb.) foglalták le, így a tagsági kérelemmel gyorsan előálló kelet-közép-európai országok csatlakozása háttérbe szorult. Az 1990-es évek elején a római szerződés 113. és 238. cikke alapján a volt szocia-lista országok csupán úgynevezett vegyes hatáskörű, új típusú társulási megállapodásokat köthettek Brüsszellel. A csatlakozási tárgyalások elindítása még jó ideig váratott magára.

A társulási szerződések, azaz az úgynevezett Európa-megállapodások⁷ az elhúzódó csat-lakozási folyamatot készítették elő.

Az integráción belül kialakult belső egyensúlyra jelentős hatást gyakorolt Németország 1990-es újraegyesítése. A rendkívül gyorsan lejátszódó egyesítési folyamat következtében az NDK tartományai automatikusan az európai integráció részévé váltak. Az újraegye-sítésnek köszönhetően megváltozott az EU geopolitikai egyensúlya, a figyelem dél felől kelet felé billent.

A 80-as évek végétől az EGT-tárgyalásokkal egy időben folytak az EFTA-tagok csatlakozási tárgyalásai. 1995-ben a fejlett és demokratikus Ausztria, Finnország, illetve Svédország csatlakoztak az Európai Unióhoz.

A kelet-közép-európai országok számára az úgynevezett koppenhágai kritériumok (1993) jelentették a csatlakozási folyamat legfontosabb feltételeit, a volt kommunista orszá-gok számára a csatlakozás politikai-gazdasági és jogi-intézményi alapjait. Ilyen előzetes feltételszabásra még nem volt példa az integráció történetében, még a déli kibővüléskor sem. A közös értékekre való hivatkozás mögött az EU régi tagállamainak az a közös

akara-7 European­Commission­Press­Release­Database.­Elérhető: http://europa.eu/rapid/search.htm (Letöltés ideje:

2018. 01. 01.); The­Europe­Agreement­will­Replace­the­Trade­and­Economic­Cooperation­Agreement­of­1988.

Elérhető: http://europa.eu/rapid/press-release_MEMO-92-27_en.htm?locale=en (Letöltés ideje: 2018. 01. 01.);

The­Europe­Agreements­with­Poland­and­Hungary­were­Signed­in­December­1991. Elérhető: http://europa.eu/

rapid/press-release_MEMO-94-7_en.htm?locale=en (Letöltés ideje: 2018. 01. 01.)

ta rejlett, hogy a rendszerváltó közép-európai országokat a piacgazdaságra való áttérésben támogassa, s a liberális demokrácia elveinek elfogadására/bevezetésére ösztönözze.

Annak ellenére, hogy a 90-es évek elején folyamatosan tolódott a csatlakozási tárgyalá-sok elindítása, végül hosszú előkészítési folyamatot (például Agenda 2000, vagy az 1995-ös Fehér könyv a jogharmonizációs prioritásokról) és a feltételek teljesítését követően az 1997.

decemberi luxemburgi csúcson az Európai Tanács engedélyezte a csatlakozási tárgyalások kezdetét (1998) Magyarországgal, Csehországgal, Lengyelországgal, Szlovéniával és Észt-országgal (luxemburgi csoport). Az 1999. decemberi helsinki csúcson pedig döntés született arról, hogy Romániával, Bulgáriával, Szlovákiával, Lettországgal és Litvániával is meg-kezdik a tárgyalásokat. Az úgynevezett helsinki csoporttal 2000 februárjában kezdődtek meg a csatlakozási tárgyalások. A differenciálás elvének további hangsúlyozása ellenére ettől kezdve a 10 országot valójában együttesen kezelték, és az évekig elhúzódó előkészítő és tárgyalási folyamat végül elvezetett az EU legnagyobb bővítéséhez, az úgynevezett „Big Bang”-hez.⁸

2004-ben Ciprus, Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Málta, Szlovákia és Szlovénia, 2007-ben pedig Románia és Bulgária vált az EU tagjává. Ez utóbbi két ország esetében a reformok végrehajtásának üteme nem tette lehetővé a 2004-es csatlakozást. A tárgyalási folyamatban az Európai Uniót a költségek és konfliktusok minimalizálása és a tagállami érdekek érvényesítését előtérbe állító ke-mény tárgyalási politika jellemezte. Fontos hangsúlyozni, hogy a hosszú, de esetenként le nem zárult felkészülési és „felzárkózási” folyamat ellenére a kelet és nyugat vagy régi és új tagok közötti ellentét mind a mai napig megfogható maradt.

Az Unió befogadóképességének (absorption­capacity) fogalma először 1993-ban buk-kant fel hivatalos formában a koppenhágai Európai Tanács ülésen, a csatlakozás egyfajta 4. kritériumaként: „mind az Unió, mind a tagjelölt országok számára fontos közérdekű szempontot jelent az Unió új tagok befogadására való kapacitása az európai integráció fo-lyamatának fenntartása mellett.”⁹ Ez a fogalom azonban nem fejezte ki megfelelően a mö-götte rejlő gondolatot, a további bővítések kapcsán már 2006-tól integrációs képességről (integration­capacity,integrációs képesség) beszélhetünk, az EB és EiT (Európai Tanács) már ezt a fogalmat említette. Ennek értelmében a csatlakozás költségeit az EU költségve-tésében kell meghatározni, az új tagok legyenek beilleszthetők (koppenhágai kritériumok) az integrációba, a szükséges intézményi reformok (alkotmányozástól a lisszaboni szerző-désig az integráció mélyítése) végrehajtása, illetve az uniós polgárok részéről a társadalmi elfogadottság (a közvélemény támogatása, kommunikáció).¹⁰

A lisszaboni szerződés 2009. december 1-jei hatálybalépését követően az EU-hoz történő csatlakozást az EU-szerződés 49. cikke szabályozza. A módosított cikkely nem az alapelvek, hanem az EU értékeinek (EUSZ 2. cikk) tiszteletben tartását jelöli meg a

tag-8 Ágh Attila (2008): Kitekintés a kelet-közép-európai konszolidációra. Politikatudományi­Szemle, 17. évf. 1. sz.

95–111.; Marján Attila (2006): Az EU-bővítés: vissza- és előretekintés. Európai­Tükör, 11. évf. 11. sz. 5–16.

9 European­Council­in­Copenhagen­21–22­June­1993.

10 European Commission (2006): Communication­from­the­Commission­to­the­European­Parliament­and­the­

Council.­Enlargement­Strategy­and­Main­Challenges­2006–2007.­Including­Annexed­Special­Report­on­the­

EU’s­Capacity­to­Integrate­New­Members. Elérhető: http://ec.europa.eu/enlargement/pdf/key_documents/2006/

nov/com_649_strategy_paper_en.pdf (Letöltés ideje: 2018. 01. 01.)

ság feltételeként. Emellett a lisszaboni szerződés intézményesítette a koppenhágai krité-riumokra alapuló vagy más, az Európai Tanács által megállapított feltételek gyakorlatát.

Horvátország 2013-as felvétele még nem feszítette szét a lisszaboni szerződés (2009) által létrehozott új intézményi szerkezetet. De már ezekben az években is látszott, hogy a Nyugat-Balkán többi országának és Törökországnak a felvétele problematikusabb, fe-szült a gazdasági és pénzügyi válság következtében amúgy is megtépázott, illetve meg-kérdőjelezett intézményi keret.

EUSZ VI. cím: Záró rendelkezések, 49. cikk (az EUSZ korábbi 49. cikke)

„Bármely olyan európai állam kérheti felvételét az Unióba, amely tiszteletben tartja a 2. cikkben említett értékeket, és elkötelezett azok érvényesítése mellett. A kérelem-ről értesíteni kell az Európai Parlamentet és a nemzeti parlamenteket. A kérelmező államnak a kérelmet a Tanácshoz kell benyújtania, amely a Bizottsággal folytatott konzultációt és az Európai Parlament tagjainak többségével elfogadott egyetértését követően arról egyhangúlag határoz. Az Európai Tanács által megállapított feltételeket figyelembe kell venni.

A felvétel feltételeit és az Unió alapját képező szerződéseknek a felvétel miatt szük-ségessé váló kiigazításait a tagállamok és a felvételét kérő állam közötti megállapodás rendezi. Ezt a megállapodást alkotmányos követelményeinek megfelelően valamennyi szerződő államnak meg kell erősítenie.”

EUSZ I. CÍM, KÖZÖS RENDELKEZÉSEK, 2. cikk

„Az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyen-lőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait – tiszteletben tartásának értékein alapul. Ezek az értékek közösek a tagállamokban, a pluralizmus, a megkülönböztetés tilalma, a tolerancia, az igazsá-gosság, a szolidaritás, valamint a nők és a férfiak közötti egyenlőség társadalmában.”