Vannak olyan titkai a mennyországnak, amiket csak a kisgyerekek ismernek, akik közel vannak az éghez, és a költők, akik közel vannak a kisgyerekekhez.
*
Vacsora után való örömnek tartogattam a díszdiploma családi föltekintését, amivel maguk közé fogadtak a pesti szűcsök. Elámultunk minden ecsetvonásán a talitarka betűknek, és megtapsoltunk mindent, az irhára függesztett piros pecsétet, az égbe néző fehér galambot és az évszámot ágaskodva tartó aranyoroszlánokat. Bizonyosan ilyeneknek a bőréből varrták valaha a pesti szűcsök a királyok subáját, s azóta nem érdemes királynak lenni, mióta ez a divat elmúlt.
Ezt azonban csak most, írás közben mondom. Az este nem szóltam semmit, csak simogattam a finom hártyabőrt. Úgy, mint valamikor otthon a szűcsműhelyben a verpánk alá hullott nyesedéket.
- De elhallgattál - rezzentettek fel az asszonyok.
- Persze - bólintottam -, a szűcsök szűkszavú emberek. Beleöltögetik minden gondolatukat a tulipántokba, a rozmaringokba. Hát még a díszszűcsök!
A nagyja háznép elszéledt mellőlem, csak Ferenc maradt velem. Simogatta ő is a pergamentet.
- Apapa, neköm adod?
- Minek lenne ez neked?
- Kinyírnám belőle az oroszlánokat.
Megcsóváltam a fejem. Ferenc szükségesnek látta felhívni a figyelmemet a közeljövőben szerzendő érdemeire.
- A vizsgán én köszöntöm a vendégöket.
- A vendégeket nem szokás oroszlánokkal köszönteni.
- De ezök nagyon szolid oroszlánok. Rávarrnám őket az új ruhám gallérjára.
Eszembe jutott, hogy amikor én annyi arasztos voltam, mint ő most, én a Holló asztalos koporsóiról leügyeskedett aranybetűkkel cifrítottam ki a pünkösdölő ruhám. Ennélfogva határozottan, de harag nélkül folytattam a fejcsóválást. Ferenc még nem adta föl a reményt.
- Ha akarod, az egyiköt nekiadhatom Mártának, neköm elég lösz a másik is. Azt idetöszöm a jobb oldalra, a balra mög kitűzöm a Nemzeti Tamás gombját.
Ezen különös vezetéknevű Tamás alatt a Nemzeti Tanács értendő. Fuimus Troes...8 Át-borzongatott a hideg, hogy ilyen nagyszerű ötletei vannak az unokámnak.
- Hogy jutott az tehozzád?
- Nem én vöttem el, apapa! - nyitotta rám méltatlankodva szeme két nagy lenvirágát. - Te adtad neköm, mikor nagyon fájt a torkom, és ideültettél az öledben az íróasztalodhoz, hogy találjak benne valamit.
- Hol az a gomb?
- Mindjárt hozom, apapám.
8 Fuimus Troes... - Csak voltunk trójaiak... (Vergilius Aeneis-éből: Fuit Ilion, fuimus Troes...)
Térült, fordult, és elém tett egy régi katonasapkáról való rézgombot, az öreg király monogramjával.
- Tessék, apapa, ez szöbb.
- De ez nem a Nemzeti Tamásé.
- Nem, azt a bárány nyakába kötöttem.
Nagy kő esett le a szívemről. A bárány két nappal ezelőtt meglépett a háztól. Magára vessen, ha bajba keveredik.
Ferenc úgy látta, a birtokbavétel reményével könyökölhet rá a diplomára.
- Most már az enyim, apapa?
- Nem, fiam, se nem a tied, se nem az enyém.
- Hát kié?
- Aki kapta.
- Hát nem te kaptad?
- Nem. Ezt az én édesapám kapta. A te dédapód.
- De hát az möghalt.
- Meg, de azért él.
- Hát az hogy löhet?
- Úgy, hogy a halott is él addig, míg van, aki szeresse. Én is élek még azután is, amikor már nem pörölök rátok. Addig élek, még te és Márta el nem felejtetek. Amikor akarjátok, itt ülök az íróasztalnál vagy az ágyatok szélén, vagy nézek utánatok az ablakból. Fogom a kezeteket, mikor féltek, meleget lehelek rátok, ha fáztok, legyezlek, ha melegetek lesz. Minden úgy lesz, mint most, csak éppen akkor sohase leszek rosszkedvű, hanem mindig mosolygok rátok.
Tartok tőle, hogy túlságosan szépnek festettem a jövendőt a jelenhez képest, mert Ferencnek az arca vetekedett derűben a nyári piros almával.
- Nagyszerű lösz. És mondd, apapa, te akkor a mönnyországban löszöl?
Hm. Az életbiztosítási kötvényem ugyan nem sorolja fel a mennyországot azok közt az egzotikus tartományok közt, amelyek tilalmasak a biztosított fél számára, de az odajutás azért nem egészen az én egyéni elhatározásomtól függ. Óvatos feleletet adok.
- Mindenesetre ott keressetek majd.
- És a te apukád is ott lakik?
Vétenék az Isten ellen, ha a legkisebb kétség is rezegne a szívemben, mikor igennel felelek.
Minek teremtett volna akkor mennyországot az Isten, ha az én apám előtt sarokra nem nyittatta volna az aranykaput?
- Az égben van a mönnyország, ugye?
- Ott.
- Ugye, a csillagok a mönnyország lámpásai?
Azt hiszem, valami ilyenformát már a kőkorszakbeli öreg embertől is kérdezett az unokája.
Ferenc azonban, mint modern vadember, azt is szeretné tudni, hogy villanyból vannak-e az égi lámpások, és haragszik-e a jó Isten, ha valamennyit egyszerre égetik? Továbbá az
irányban is föladatik a kérdés, hogy van-e ott házmesterné, és megengedi-e az a biciklizést a mennyország második emeletén?
Nem vagyok benne bizonyos, hogy a druszát, őszintén érdekli-e a mennyország házirendje, mert a földi rend iránt sincs különösebb érzéke. Ez mind ravasz fondorlat, amely azt célozza, hogy mentül tovább fönt lehessen maradni. Ez a szándék rejtőzik a mögött az indítvány mögött is, hogy gyerünk ki az erkélyre, és keressük meg, melyik lehet a dédapó lámpása az égen.
Meglep, hogy egészen kis csillagot választ ki a Tejút széliben. Pislog, eltűnik, újra megvillan, mint éjszakai vándor előtt a messzi tanyaablak fénye. Csakugyan, magam is belegyőződök, hogy ez a célszerű szegény csillag valami szűcsműhely lámpáskája lehet.
- De mért éppen ezt választottad, Ferencem? - húzom az ölembe a gyereket. - Látod, mennyi nagy csillag szikrázik az égen. Mért nem azok közül néztél ki egyet?
Ferenc nagyon józanul mosolyog.
- Hogyisne! Mibül bírná azt dédapó mögfizetni?
Ferenc sokkal jobban van tájékozva a halottak, mint az élők anyagi helyzetéről. Az én szegénységem senkinek se titok, csak éppen az ő vidám szemeinek nem szabad azt meglátni.
Az apám szegénysége már legendává fényesedett a családi memoárokban, amiket asztal fölött mesélek. A könnyek rég gyöngyökké kövesedtek, és csak mosolygás süt belőlük, ahogy guringatom őket az abroszon.
Az unoka tudja, hogy a dédapa foltozószűcs volt, és éppen ez ejti most gondba:
- Apapa, mit csinál dédapó a mönnyországban?
Azt hiszem, nálam különb szakembert is zavarba lehetne hozni ezzel a kérdéssel. Mohamed tisztázta a dolgot a maga felekezete számára, de mink szabadok vagyunk a fantáziánkkal.
Például Adamus Müller Centum fontesében azt olvastam, hogy az üdvözültek mindig pirosban járnak, héberül beszélnek, ellenben disznóhúst esznek. Márpedig ő tudhatta, mert osnabrücki püspök vagy mi volt harmadfélszáz esztendővel ezelőtt.
Hát én nem vettem ennyi bátorságot magamnak. Én csak ezt feleltem:
- Hogy mit csinál a foltozószűcs a mennyországban? Hát mit csinálhatna, gyerekem? Foltozza a jó Isten subáját.
Ezt feleltem, szabad rajta megbotránkozni is. De csak annak, aki nem tudja elképzelni, hogy a hallgatag estében, az örökkévaló csillagok alatt unokát ringat az ölében, akinek a szeme fényes, mint a csillagok, és a szíve tisztább, mint a csillagok.
Most egy mese következik arról, hogy mitől lyukadozik a jó Isten subája? Az emberek rongyosították el. Mindenkit az melenget, akinek nincs más takarója; mindenki abba fogódzik, akinek nincs más fogódzója.
Kicsit szepegve várom a kérdést, hogy Ferenc személyes ismerősei közül néhányan mért maradtak ki a jó Isten subája alul? Például a széksóáruló kislány, meg a vak verklis, meg a kuka cigánygyerek. És hogy hogyan kapaszkodjon bele a sarkon csúszkáló rokkant katona, akinek se keze, se lába?
Ferenc azonban már nem kérdez semmit, és nem exponálja magát a barátaiért. Félrebillent fejjel alszik az ölemben, a szája egy csöppet nyitva maradt, és apró foga megcsillan a telihold fényében. Arcára takarom a zsebkendőmet, mert gyerekkorom óta magam is félek a holdtól, és elviszem az ágyába. Én is eltenném magam holnapra, de sajnálom a szivart letenni, meg az ágy melegét se kívánom, meg a lelkem is szellőzködni akar egy kicsit ezen az estén.
Összefordítok két kerti széket az erkélyen, rám terítek valami pokrócot, és hátat fordítva a
rosszindulattal vigyorgó holdnak, megkeresem a szűcsműhely-csillagot. Mentül tovább nézem, annál tisztábban látom, hogy az az csakugyan, az édesapámék petróleumlámpája.
Nézd, nézd, hát nem ott van alatta az asztalunk is, meg a zöld kanapé, meg a láda is, amin gyerekkoromban háltam! Nem értem, én mindig úgy tudtam, hogy ezek mind régen tűzre kerültek. Azaz, hogy most értem csak igazán. Mindennek van lelke, a kanapénak is, a ládának is, az asztalnak is, s az mind felköltözik az emberi lélekkel a csillagkvártélyba. Persze, ott a sublót is a régi óránk alatt, amelyik még most se jár. Édesanyám éppen most veszi ki a felső fiókból a kékbabos fekete selyemkendőjét.
- Mehetünk, apja. El ne felejtse lecsavarni a lámpát!
Egy percre látom édesapámat a lámpa alatt. Melles kék kötőben, a madzagos pápaszemmel.
De olyan nagy a világosság, hogy még a subaszőröket is látom, amik a vállához tapadnak.
A csillag elsötétedik. De a gyalogút, ami a földre vezet róla, elkezd zöldesen fényleni, mint a szobánk meszelt fala tette, ha végighúztuk rajta éjszaka a foszforos gyufát. Ketten jönnek, világító árnyékot vetve. Nem, hárman, de a harmadik kicsi, és az árnyéka nem világít. Ejnye, csak nem az öreg Szana kutya?
Az édesanyám megáll, és toppant.
- Eredj már no, te bolondos. Apjok, kergesse már vissza ezt a kórságos bárányt!
Elmosolyodok idelent. Megismerem az elszökött bárányunkat. Hát ez hogy kerülhetett el olyan messzire ilyen kis idő alatt? Csak már a gombot elhagyta volna valahol a nyakáról, hogy garabonciát ne csinálna vele odafönt! Nem az édesapám miatt aggóskodok, mert ő mindig negyvenkilences volt, hanem a felsőbb hatalmak megbosszantását nem szeretném.
A két lélek szemlátomást közeledik. Most érték el a mennyország sorompóját. Két nagy sárga szelindek ugrik eléjük. Dehogy szelindekek, dehogy! A díszoklevél aranyoroszlánjai. Arról ismerek rájuk, ahogy két lábra ágaskodnak. Jaj, mi lesz ebből?
Az lett, hogy összemosolyogtak. A két bestia lekushadt a két lélek előtt, és söprötték farkukkal a tejutat.
- Tessék, bácsikám, tessék, nénikém! Nem felejtették otthon a tarisznyát?
Nem, az apám nevetve lóbálja a kezében. Tulajdon az a csikóbőr tarisznya, amit, mióta eszem tudom, mindig ilyen kopottnak ismertem. Gyerekkoromban hol csicsóka volt benne, hol földimogyoró, hol fürjfiók. Jaj, ugyan most mi jóval van tele?
Már tudom is, mert már itt világítanak a házban. Minden ágy mellett megállnak a tarisznyával, és minden vánkosra szép álmot tesznek belőle.
Már az én szobámban járnak. Nézem őket a szempillám alól. Most értek az íróasztalhoz.
Ugyan meglátják-e a diplomát?
Már látják is, mert hallom, hogy az apám az istenfáját emlegeti. Az istenes káromkodás szinte vele születik az emberrel, nem tilalmas még az églakóknak se, mikor itthon vannak látogatóban.
- Miféle cifraság ez? - ezt az édesanyám kérdezi.
- Céhlevél - ragyog az apám arca, mint mikor csillag szalad le az égről. - De ilyet még nem látott félegyházi céhmester. No, ugye, mégiscsak az lett belüle, aminek én akartam nevelni?
- Kicsodából?
- Hát Fercsikébül. Az ő céhlevele ez, szűcsmester lett belőle. Mindig mondtam én, hogy nincs annál szebb mesterség a világon.
- Fercsikébül? Az én Fercsikémbül?
Az anyalélek nagyon keservesen tud sírni. A másik öreg lélek mindjárt megszánja.
- Nono, lelkem. Hiszen nem olyan szűcs, amilyen én voltam. Tudod, ő nem tűvel írja a tulipántot meg a saskörmöt, hanem tollal. Úgy, ahogy te akartad.
Ó, de tud örülni az anyalélek, de tud! Mint mikor a liliomszirmok tapsikolnak.
- Ugye, mondtam én mindig? Ugye, csak jobb volt énrám hallgatni? Olvassa, olvassa, mi van beleírva.
A jó Isten foltozószűcse olvassa. Egyszer, kétszer, háromszor. Aztán azt mondja:
- Tudod-e hé, mit gondoltam?
- Mit gondolt apja?
- Hazaszaladok én ezzel egy kicsit. Megmutatom Borbás komának, mi lett a keresztfiából.
- De már akkor a Rigó komáék csillagába is nézzen be.
Tanakszanak, kinek lehetne még eldicsekedni a csillaglakók közül. Összeszedik az egész Daru utcát, s mikor az öreg szűcs már indul a diplomával, a szűcsné utána szól:
- Aztán Stross szomszédot se hagyja ki. Se Laci bácsit, a portékás zsidót. Mindég jó emberünk volt az nekünk.
- De az a kisteleki fertályban van, s most már egyszerre hajnal lesz.
- Megjárja azt maga addig, ha nem ereszkednek bele a politikába. Én meg addig majd kibeszélgetem magam a kisfiammal.
Mikor megtalált, odahajolt fölém, és hullott rám a könnye, mint a harmat. Néztük egymást, de beszélni nem tudtunk egymással. Amit maguk közt beszéltek a holtak, azt megértheti az élő, de amit neki mondanak, azt nem.
Csakugyan világosodott már az ég ereszete, mire az édesapám visszatért.
- Tudod-e, anyja, mit mondtak a szomszédok?
- Mit mondtak, apja?
- Mind azt mondták, hogy lám, csak teneked volt igazad, mikor addig sírtál-ríttál, még deák nem lett a gyerekből.
Az édesanyám lehajtotta a fejét.
- Én meg most látom be, hogy magának volt igaza.
- Hogy mondhatsz ilyet, anyja?
- Úgy, hogyha szűcsnek adtuk volna, nem deáknak, most legalább volna neki egy rendes subája, így meg, nézze, még dunnára se telik neki, ezzel a hitvány pokróccal van betakarva...
Hajnalt harangoztak, végigszaladtam a szememmel az égen, mind kialudtak az Isten lámpásai.
Kinyújtóztam magamból a gémberedettséget, és nekiálltam összecsomagolni az úti celle-cullámat, mert nemsokára indul a vonatom Pestre.
Lábujjhegyen jöttem-mentem, a küszöbről néztem be az alvókra, és nesztelen göngyöltem vissza tokjába a diplomát. Akkor fel se tűnt, csak az úton eszméltem rá, hogy megtört a piros függőpecsétje. Félek, hogy kibontogatják az otthonvalók, míg odaleszek, s Ferencet veszik elő a sérült pecsét miatt. Azért izenem meg innen Pestről, hogy ne gyanúsítsák meg az ártatlant. Valahogy így eshetett a dolog, ahogy elmondtam, s azt sejtem, Borbás keresztapám kezében repedhetett meg a pecsét. De ő se rossz szándékkal tette, csak reszketős volt a keze már idelent is, s azért itta mindig üvegből a pálinkát, hogy a poharat el ne törje.