Talán fölösleges is mondanom, hogy az irodalmi kérdéseket nem én adom fel, hanem nekem adták fel őket nálam okosabb emberek. Nem éppen most, hanem kit fél esztendeje, kit három-négy hónapja, mindnyájára ráírtam a pontos dátumot, mert levelezés dolgában roppant pontos ember vagyok. Soha az érkezés dátuma nélkül levelet le nem fektetek a limbusba. Kis-katekizmusom tanítása szerint a limbus az a hely, ahol az ószövetségi szentemberek addig tartózkodtak, míg az Úr Krisztus ki nem szabadította őket onnan, a húsvéti feltámadás után.
Az én házi limbusom az íróasztalomnak az a legmélyebb verme, ahová az ártatlan levelek záratnak addig, míg a válaszadás óráját elhozza valamilyen alkalom. Ez rendes körülmények közt csúz vagy influenza, s a tüszős mandulagyulladás is igen aktív szerepet visz e téren.
Próbáltam én ezen már másképp is segíteni, normális emberek módjára, de balul ütött ki minden kísérlet. Kezdtem levelezni reggel, de akkor ebéd nélkül esteledtem meg; indultam éjféli időben, de akkor az alvásból koptam ki; tartottam titkárt, de kiderült, hogy az csak azért vállalja ezt a hivatalt, mert arra számított, hogy az ő leveleit is én írom meg. Így évek óta fenn kell tartanom a limbusrendszert, és várnom egy-egy kis szabadító betegséget, amikor megbékíthetem azokat a jó embereimet, akik még mindig nem tartják kizártnak azt, hogy választ kapjanak tőlem. Igazuk is van nekik, mert mindenki sorra kerül a beérkezés sorrendjében; csak azoknak nincs igazuk, akikről válaszom visszaérkeztéből tudom meg, hogy ismeretlen helyre költöztek, némelyik amaz ismeretlen tartományba, ahonnan még nem tért meg utazó. Megvallom, hogy ilyenkor szégyenlem is magam, lelkiismeret-furdalást is érzek, de fájdalom, életem jobbulását nem fogadhatom meg, mert az nem rajtam áll. Isten látja a lelkem, hogy szeretnék én felelni mindenkinek, aki jó szóval, jó szívvel fordult felém, üzenek is mindenkinek, ha mással nem, egy szálló pipacsszirommal, egy esőcsöppel, egy hópehellyel, egy megsimogatott kakukkfüvecske szagával, pénzecskevirág aranyával, nyárfalevél ezüstjével, kinek hol ér a levele. Szóra szót is adok egyszer - de ahhoz az kell, hogy doktor muszájítson szabadságra, és patikában kotyvasszák a kosztom.
Persze, néha úgy szolgál az idő, hogy a jégeső se tesz bennem kárt, s ilyenkor úgy megdagad a limbus, hogy melléklimbusokat kell szereznem. Most is olyan világ járt, hogy csak karácsony hete kergetett be a havas mezőkről, ami jazig és hun-avar körökben bizonyára örvendetes tudomásul szolgált. Annál nagyobb gondba ejtett engem, amit itthon találtam: a limbusoknak olyan kiáradását asztalokon, székeken és polcokon, hogy alig tudtam eligazodni bennük. Rendcsinálásra kellett szánnom a két ünnepet, s erős fogadást tennem; hogy esztendő szombatjára kitisztázom magam az adósságaim nagyjából. (Ámbár most mégiscsak a legapraján kezdem: itt simogatom meg a szerencsi iskolásgyerekek buksi fejét, amit olyan kedvesen hajtottak a szívemre, sok hete már annak. Az irkalevelekbe ifj. Ferenc is belepillantott, s így formulázta meg a szerencsi kis kollégákról való véleményét: „Szögényök, azok már tudnak írni.”)
Ebben az esztendő végi nagytakarításban akadtam rá azokra az irodalmi kérdésekre, amelyek címet és tárgyat adnak ennek a cikknek. Én magam csak úgy szerepelek benne, mint az irodalmi kérdések tormájába esett féreg. Nem csinálok belőle titkot, hogy ez az étek nekem nem ételem. Nem értek az irodalom elméleti kérdéseihez, de nem is nagyon érdekelnek, s attól félek, így van vele maga az élő irodalom is. Megy a maga útján, a maga nem mindig megfogható belső törvényei szerint, hol előre, hol hátra. Mint ahogy az eső is úgy esik, ahogy akar, s nem kérdezi, hogy mit szólnak hozzá a meteorológusok. Persze, ez csak olyan tudatlan paraszti beszéd, tisztában vagyok vele én is, nem is mondanám, ha nem kérdeztek volna. De ha már föladták a leckét, felelnem kell belőle úgy, ahogy tudok. Ha a felelet nem, legalább a kérdés olyan, amely megérdemli a nyilvánosságot.
*
Ezt az utolsó mondatot elsősorban arra a levélre értem, amelyet Jacques Cossin intézett hozzám, a La Grande Revue főmunkatársa, aki nyilván túlbecsülte irodalmi jelentőségemet a magyar hazában. A levél, kihagyván belőle a személyes vonatkozású szavakat, így hangzik:
Igen tisztelt uram,
bátorkodunk a mellékelt kérdőívet önhöz eljuttatni, és nagyon kérjük erre vonatkozó szíves válaszát egy olyan irodalmi mozgalomról, amely a francia közönséget igen érdekli. Paul Crouzet kezdeményezte néhány évvel ezelőtt a „populisme” gondolatát, amelyet most két ismert regényíró, André Thérive és Leon Lemonnier elevenít fel és vált valóra. A mozgalom kezdeményezőinek az volt a véleményük, hogy az irodalom zsákutcába jutott, és itt az ideje, hogy ez ellen tegyünk valamit. Az „École populiste” (a nép problémáival foglalkozó iskola) szerint az úgynevezett modern írók túl sokat foglal-koznak olyan emberekkel, akik tétlenül csak divatos társadalmi életet élnek. Elhanya-golják a nemzet legerősebb, legéletrevalóbb és legegészségesebb részét: a népet. Ez a szociális tévedés irodalmi tévedéshez juttatja az írókat. A pszichoanalízist a végsőkig erőltetik, regényük céljává teszik, a szociális korkép, az alakok élete és a gyors cselek-mény rovására. Tehát az „École populiste” francia tagjai minden modorosság ellen és a stílus hiábavaló keresettsége ellen küzdenek; céljuk a visszatérés az egyszerűbb és közvetlenebb formához. Reméljük, minél előbb megkapjuk szíves válaszát, hogy vélemé-nyét az új irodalmi felfogásról a francia közönség megismerhesse. A mellékelt kérdőív kitöltését kérve, vagyunk igaz nagyrabecsülésünk kifejezésével
Jacques Cossin, a „La Grand Revue” főmunkatársa.
A kérdőív szövege ez:
1. Nem gondolja-e, hogy a mai regényíróknak inkább az alacsonyabb néposztályokról kellene írniok, mint a magasabb társadalmi osztályokról?
2. Ez lenne-e a helyes út, hogy elérjük az „École populiste” által óhajtott és szüksé-gesnek vélt reakciót, a rossz ízlés, a mesterkéltség és a pszichoanalízis túlkapásai ellen?
Így jutnánk el ahhoz, hogy a „Populiste” eszménye szerint „inkább igazat, mint mindenáron különlegeset” alkossunk?
3. Mit tart olyan irodalmi mozgalomról, amelynek ez a célja?
Az utolsó kérdést válaszolom meg elsőnek, mert ebbe bele lehet szorítani a többit is.
Ez a program nekem nagyon szimpatikus, mintha a szívemből volna kivágva, hiszen ez az, amit én egész életemben csináltam. Csakhogy én nem kitűzött program gyanánt, hanem mert nem tudok más sípot fújni, mint amit a kiskunok földjén a bölcsőmbe tettek. Magyar paraszt-nak születtem, és mivel anparaszt-nak is nőttem fel, most már halálos holtomig az maradok. De nem tartom szükségesnek, hogy mindenki azt a sípot fújja, amit én, sőt egészen rossz dolognak tartanám, ha az is ezt művelné, aki másra született. Van, akinek zongora áll kezére, van, aki orgonára termett, s van, aki hegedűvel született. Én, s azt hiszem, a legtöbb ember, egyformán megbecsülöm valamennyit, csak tehetséges művész becsületesen adja bele a lelkét. Ha az irodalom csakugyan zsákutcába jutott, amiben nem vagyok bizonyos, annak alighanem az az oka, hogy sok a program, és kevés a tehetség, s több a divat, mint az őszinteség. De nem hiszem, hogy sok fordulna meg azon, királyokkal dolgozik-e az író, vagy bocskorkészítőkkel. Thackeray Pendennis-e vagy Maupassant Bel Ami-ja, a magasabb társadalmi osztályok naplopói, nekem csakolyan kedvesek, mint Knut Hamsun halászai vagy Gorkij csavargói, mert mindnyájukon megérzem a zsenit, ha más-más színűt is, aki embert tudott teremteni. A művészet fog meg bennük, s rá se gondolok, hogy úri semmitevők-e, vagy véres verejtékkel keresik kenyerüket. Én magam sokat mulatok a pszichoanalitikus hóbortosságokon vagy nyegleségeken - van hozzá jussom, mert sokat is megdöbbenek a
freudi tudomány hátborzongató mélységein -, de azt hiszem, az írók már Freud előtt is lélekelemzők voltak, s egy miniszter lelkének éppen úgy lehetnek érdekes régiói, mint egy kukoricacsőszének. Amíg a társadalom olyan sokrétegű, mint most, az irodalom számára nem Lehet anatéma alá vetni egyiket se, s azt hiszem, ezen nem is fog változtatni semmiféle szociális forradalom. Nagyra becsülöm azokat a francia kollégákat, akik elmélettel erősítik meg otthon, amit én itthon ösztönösen csinálok, de attól tartok, hogy az irodalom ezután is csak a maga útján fog járni, tehát palotákban is, tanyákon is. Nem hiszek semmiféle irodalmi programban, csak a tehetségben, mert csak az tud teremteni a maga képére.
S hogy közvetlenség kell és nem mesterkéltség? Hát kinek hogy. Mindig lesznek emberek, akik nem engedik el a koturnust az írónak, s azt tartják, hogy ami irodalom, az nem beszélhet azon a hétköznapló nyelven, amin az élet. Engem is figyelmeztetett rá egy pesti olvasóm, máskülönben jó szándékú ember, hogy nem szabad olyan pongyolán írni, ahogy én szoktam, s például nagy írástudatlanság a mondatot „hát”-tal és „de”-vel kezdeni. Hát persze, hogy az.
Én is tanultam azt a stilisztikában, hogy a szép stílusnak elengedhetetlen követelménye a választékosság. De az ördög vigye el azt a stilisztikát, engem még az se tudott leszoktatni arról, hogy úgy beszéljek, ahogy az édesanyámtól tanultam. Csak az az egy mentségem van, hogy nem is nagyon kívánom én irodalomnak vétetni, amit írok.
*
Ha már megint benne vagyok a személyeskedésben, most már meg is maradok benne. Ugyan nem is én kezdtem, hanem az a hang - ez nem budapesti, hanem kassai -, amely nagyon szigorúan szól rám a limbusból, hogy mért nem vagyok én benne ebben meg ebben az irodalomtörténetben? Ő azt nagyon drága pénzen vette meg, s nagyon rosszul esett neki, hogy éppen az én nevem hiányzik belőle, holott én már ennyi meg ennyi esztendeje minden vasárnap este ott ülök vele szemben a lámpafényben.
Engedelmet kérek, ha abban a hiszemben vagyok, hogy ezt a levelet tán mégse énrám kellett volna adresszálni, mert én éppen olyan ártatlan vagyok benne, hogy kihagyott a halhatat-lansági nyilvántartó, mint ahogy a csillag nem tehet róla, ha kimarad a csillagkatalógusból.
(Kisebb hiba, mintha a toronyőr lámpását rakja a katalógusba a nyilvántartó, amit aztán pár év múlva törölni kell belőle mint tévedést.) De ha már az én címemre jött a levél, a szemébe nézek én ennek a kérdésnek is.
Gondolom, önérzetes ember azt felelné rá, hogy „köszönöm szépen szíves kérdését, nem is tudtam, hogy ez meg ez az irodalomtörténet a világon van, hát azt honnan tudhattam volna, hogy én nem vagyok benne”? De hát - jaj, egyszerre mind a két szóval pongyolítani! - én minden férfias póz nélkül bevallom: igenis tudtam, hogy engem ez meg ez az irodalomtörténetíró nem vett föl a magyar Olümposzra. Sőt tudtam, mielőtt a könyv megjelent volna. Hogy hogy lehet ez? Úgy, hogy ma olyan világot élünk, olyan szép, tiszta, rendes, becsületes világot, amelyben mindent előre ki lehet számítani. Fogadást ajánlok rá, hogy valahányszor egy irodalomtörténetet beharangoznak a magyar sajtóban, előre meg tudom mondani, kinek lesz benne mennybemenetele, ki fog alászállni poklokra, ki helyeztetik a sötét előtornácba, kinek hány soros halhatatlanság porcióztatik ki, s kin néznek keresztül szemhunyorítás nélkül, mintha nem is volna. Ezzel azonban nem károsodik senki, se több ambróziához nem jut, mint amennyinek meg tud felelni a gyomra. Mert amennyit az egyik halhatatlanságmérő rácsirizel, azt a másik lekopasztja róla, s akit az egyik könyv beeresztett a padkalyukba, azt a másik felülteti az oromdíszre. Nem is lehet kívánni az élők irodalomtörténetétől, hogy más legyen, mint a kor, amelyben megtermett.
Nehogy pedig ez meg ez az irodalomtörténetíró azt gondolja rólam, hogy én most haragszom, elfecsegem azt is, hogy éppen most, karácsony másnapján kapok egy levelet Londonból.
Valami értesítő iroda közli, amely azt ambicionálja, vegyem tudomásul, mit ír rólam az angolra fordított regényem kapcsán a Sunday Times. Ki is vágja, le is ragasztja, lássam a
magam szemével, hogy a New York Times után ez a másik Times is nyilvántart, dacára annak, hogy liberális vagyok, sőt még dicsér is érte a szégyentelen. És ő, a regisztráló iroda is nyilvántart, napilaponként és folyóiratonként, ha megbízom vele. Ennyi meg ennyi shillingért, nemigen sok pénzért. Attól félek, a mai magyar irodalomtörténeti nyilvántartás sokkal többe kerül. Nem pénzben, sokkal nagyobb értékekben.
*
Még egy irodalmi levél: Supka Géza barátom írja, ez a bátor és tiszta magyar literátor, aki januárban újra meg akarja indítani a Literaturá-t. Azt az irodalmi folyóiratot, amelyikre a Napkirály arany szoliduszainak fölirata illett volna devise gyanánt. A három S: Solus Sibi Similis, egyedül magához hasonló. Ezt persze sohase mondottam szemébe Supka Gézának.
Mikor, nem tudom, hány éve, első száma megjelent, azzal gratuláltam a szerkesztőnek:
- Kíváncsi vagyok rá, meddig bírjátok a nívót tartani.
- Emelni fogjuk számról számra - fogadkozott Supka Géza.
- Isten őrizz - siettem a szavába vágni -, úgy értettem, meddig bírjátok nagyképűség nélkül ezt a nagyközönségnek szerkesztett revüt.
Bírta fogytig, s úgy tudom, maguktól az olvasóktól, nem a közönség részvétlenségének az áldozata lett. Most, hogy kiadói hátvéd nélkül, maga emberségéből akarja életre kelteni a megteremtője, megkért, hogy én is jelentsem be ezt a szándékát a jó embereimnek.
Nekem Supka Géza nagyon ritkán látott barátom, de olyan jótevőm, amilyent nekem nemigen adott az élet. Ha tíz esztendővel ezelőtt nem fog karon az ő páratlanul szeretetre méltó zsarnokságával, sohase kerülök a szegedi körtöltés mögül a világ elé, s mister Mátyás és mistress Szüle sose kerülnek túl az óceánon. A világ tengelye ugyan akkor se billent volna félrébb, mint ahogy most csúnyálkodik, s nyilván az én életem is nyugodalmasabb lett volna, de azért mégis úgy illik, hogy ne csak érezzem a hálát Supka Géza iránt, hanem meg is mutassam. De nincs az a hála, amelyik engem arra kényszeríthetne, hogy odaálljak Supka Géza mellé, ha úgy látnám, rosszat akar az embereknek. A Literatura védelmében azonban idegenül is kiállnék mellé. Tudom, hogy jót akar akkor, amikor azt forgatja a fejében és szívében, amit Csengery Antalék Budapesti Szemlé-je óta nem tett magyar író: tisztán irodalmi folyóirattal nekivágni az úttalan magyar utaknak, sokkal rosszabb időben, mint amilyenről azok valaha is álmodtak. A legőszintébb meggyőződéssel mondom azoknak, akik hinni szoktak nekem:
- Emberek, ez az ember megérdemli, hogy segítsetek neki. Ő magáért is, magatokért is, a magyar irodalomért is.
ANANKÉ
Karácsony előtt írták meg a lapok, de én csak most hallottam, hogy Kőszegi Oszkárnak, az új szegedi asszonygyilkosnak tizenöt évi fegyházbüntetését jóváhagyta a Kúria. Egy ügyvéd barátom veregette meg a hírrel a vállamat, egy kicsit csúfolódón nevetve.
- Mit szólsz hozzá? Emlékszel rá? Úgy hallottam akkoriban, a te pártfogoltad volt.
Az volt, megvallottam annak idején a törvényszék előtt is. Úgy éreztem, kérdezetten is vallanom kellene. Állanom kell a felelősségemet akkor is, ha senki nem kéri tőlem számon.
Laptudósító kollégáim diszkréten elsiklanak a szerepem felett. Csak annyit írtak, hogy a gyilkos, aki előbb börtönviselt tolvaj volt, nagyon előkelő protekcióval került a szegedi köz-kertészeti iroda hatvanpengős stallumába. Ha kellemetlenkedni akartak volna, kiírták volna a nevemet is - igaz, hogy akkor a nagy előkelőség misztikumát el kellett volna ejteni. Mert bizony ezt az Oszkárt nem protezsálta semmi nagy úr, hiszen akkor nem ilyen hivatalba került volna. Nem mondom, ilyesmi is megesett már, most is megeshetett volna, de Oszkárnak nem volt szerencséje. A végzete úgy akarta, hogy csak olyan kis úr nyújtsa oda neki a kezét, mint amekkora én vagyok.
- Föl akarsz kelni, elbotlott embertársam? Gyere, fogózz belém, én tartalak annak az Istennek nevében, aki mind a kettőnket teremtett, téged nem rosszabbnak, mint engem, és engem nem jobbnak, mint téged. A Krisztus szavával bátorítalak, szegény inaszakadt: kelj föl és járj!
Szó sincs róla, hogy ezt szóval is így elmondtam volna, mint ahogy leírom. De a lényeg énnálam ez volt, s így lett az én kezem is részes abban, amit az Oszkár keze tett. A Véletlen, akit nagybetűvel kell írni, mert a legnagyobb hatalom az emberek feje felett, s kinek nem tudunk igazat adni, mert se a lényegét, se a törvényeit nem ismerjük - az Ananké engem választott eszközül, hogy a börtönből szabadult tolvaj gyilkosul térjen vissza a cellába, amit talán sohase fog többet elhagyni.
És ezért tartozom nyilvános vallomással én is, az elítélt tettes után a bűntelen eszköz.
*
Már nem tudom, három esztendeje múlt-e, négy-e, amikor először kaptam levelet a Csillag-börtönből. Olyan helyről, amellyel sohase voltam semmi összeköttetésben, nem láttam, csak kívülről, viszont tudtam egy irodalomtörténeti nevezetességéről, amiről bizonyosan senki se tud a kerek világon. Valahányszor a Csillag-börtön felé vetődtem, mindig az jutott eszembe, hogy mikor ez felépült, ötven esztendővel ezelőtt, még Jókainak is megmutogatták, hogy olyan érdemes látványosság volt. (Lehet, arra is gondoltak, hogy célirányos dolog a költőknek ilyen mementóval is szolgálni.)
Nem romantikusan kicsempészett levél volt az, amit én a Csillagtól kaptam, a magyar királyi posta hozta, a börtönhatóság jóváhagyó cenzúrájával. Aláírva: Kőszegi Oszkár, ennyedik, meg ennyedik számú rab, aki nemsokára szabadul. Fiatal újságírónak mondta magát, erdélyi származásúnak, rossz emberek bűnbe vitték, a máséhoz nyúlt, besározta magát, de a vezeklés tisztára mosta, ahogy írta. Megigazult ember előtt nyílik meg a börtönajtó - de aztán hova, merre? Lesz-e jótét lélek, aki megnyitja az új élet első ösvényét a gyalázat bélyegével kitaszítottnak?
Mint minden író hírében álló ember, én is nagyon sok levelet kapok, s azok közt vannak megőrizni valók is. Az egyiket elteszi az ember az édességeért, a másikat a keserűségeért, a fiatal rabét azért tettem el, mert olyan szép volt, hogy az Oscar Wilde De profundis-át juttatta eszembe. (Arról nem is beszélek, hogy a szegedi Oszkár kézírása sokkal szebb volt, mint a
readingi fegyencé meg az enyém együttvéve. Azt hiszem, grafológus barátaim ragyogó karaktert és káprázatos karriert olvastak ki belőle.)
Én csak azt láttam, hogy egy elkormosodott szárnyú embergalamb veri az ablakomat, aki szeretne megint fehér lenni. Illetve ő már annak is érzi magát, s most már szeretné, ha az emberek is annak látnák.
De hát én nem vagyok olyan nagymájú lúd, amilyennek az éhes emberek gondolnak. S a fiatal rab nem is volt éppen igénytelen a kérésében. Azért könyörgött, hogy juttassam be valamelyik újsághoz munkatársnak. Van rá jogcíme, mert ő költő. Bizonyságul verseket is mellékelt, ami elég hiba volt tőle. Nem mintha azoknál rosszabbakat is ki nem nyomtatnának mostanában, de hát ez nem elég. A vers vagy nagyon szép legyen, vagy semmilyen se. A rab versei rémes közhelyek voltak, érzelmes laposságok. Arra semmiképp se valók, hogy egzisztenciát lehessen rájuk építeni. Újságíróit meg különösen nem.
Megírtam a költőnek, hogy idekint sokkal rosszabb világ van, mint odabent, s vessen vele számot, hogy nehéz lesz az elhelyezkedés. Újságíróságra pedig álmában se gondoljon. Azzal a kis szépséghibával, amit bevallott a levelében, még sokra viheti a mai világban, némelyik pályán még előnyére is válik, hogy már ilyen gyakorlata van, de az újságírást nem való rovott múlttal kezdeni. Nemcsak nem illik, de nem is szabad. Nemcsak azért, mert annak a fehér palástján leglátszatosabb a folt, hanem azért se, mert mi lesz abból, ha azt a konkurrens újság észreveszi?
Ezzel a válasszal, akármennyire sajnáltam, napirendre tértem a költő felett. Pár hét múlva a verseit is visszakapta. Ő küldött értük börtönőrt, aki a börtönlelkész úrra is hivatkozott.
Szabadul a szegény fiatal rab, s versei szárnyán akar kirepülni az életbe. Üzentem neki, hogy sok szerencsét kívánok, s azzal elfelejtettem a Csillagbörtön Oszkárját.
Szabadul a szegény fiatal rab, s versei szárnyán akar kirepülni az életbe. Üzentem neki, hogy sok szerencsét kívánok, s azzal elfelejtettem a Csillagbörtön Oszkárját.