A JÓ ISTEN FOLTOZÓSZŰCSE
6. JELENET. ELŐBBIEK, A HALÁL
A Halál megjelenik a nyitott ajtóban. Nagy csizmás, rossz subás, csőszforma ember, a vállán a kaszával. A fején a szeméig lehúzott hegyes báránybőr sapka van, az állát pedig belehúzza a subába, úgyhogy az arcából csak a lompos, őszes bajusza látszik. Lomha a járása, nehéz a lépése, ügyetlen minden mozdulata. A lábával visszarúg, mintha a kutyát kergetné el. Csi-i-ba te! A küszöbön megtorpan. Én ide be nem mehetek.
A szűcs elébe toppan. Mitől, koma? Nem élünk mink itt halálhússal. Meg kend sem olyan vágnivaló borjú már.
A Halál int a fejével az isten subája felé. Attul a! Ahun az tartózkodik, ott énnekem kusti.
A szűcs. No azon könnyen teszünk. Felnyalábolja az isten subáját, és a visszahúzódó Halál mellett felviszi az ajtón. Aztán a Halált betaszigálva, beteszi az ajtót. Kerüljön mán bejjebb, no. Úgyis régen vót járása a mi fertályunkban.
A Halál. Oda szoktam én menni, ahová küldenek, nem oda, ahová hívnak. Topog a csiz-májában. Nagy a sár ebben a furbicban, nemhiába ritkán hozok mérnököt a mennyországba.
A szűcsné iszonykodva és alázatosan, mint aki fél is, reménykedik is, töröli a kötényével a kanapé sarkát. Foglaljon már helyet nálunk. Fojtott zokogással. Ne vigye el az álmunkat.
A Halál otrombán leül, a kasza nyelét a két térde között tartja, a vasa a jobb vállán, úgyhogy az angyal, aki a ládára kuporodik, és onnan nézi vidám kíváncsisággal a Halált, elérheti a kezével. Hát rám fér egy kis ücsörgés, mert mindig lótok-futók én, mint az őrlősök kutyája.
Ni, mennyi palétát kiadtak mára is! Szétlebbenti a subáját, látszik, hogy kék untercikk van rajta. A tarisznyából kidob az asztalra egy csomó levelezőlap formájú cédulát. Ezt még mind haza kell mama takarítani, ki hova való.
A szűcsné a szűcshöz, aki jön-megy a szobában, és keres valamit. Mit korkász, apjuk?
A szűcs egy kicsit ingerülten. A lopótököt keresem, fiam, megint elrekkentettétek mán valahová, egy ital bort a komának... Az asztal mellett megáll, a homlokára üt. A fe... öhö... a glóriáját neki, hát nem azt gondoltam, otthon vagyunk! Szelesen elkapja a kezit, leüti vele a legfelső cédulát. Ahogy felemeli, ráveti a szemit, reszkető hangon a mécsesre nézve. No, ennek a gyertyájával se lehetne már a padlásra felmenni.
A Halál. Hányas a numerusa?
A szűcs nem tud szólni, csak a hüvelykujjával mutogatja, hogy „egy”.
A Halál. Igen, annak mán mars van a homlokára írva, nem adok neki egy Miatyánkot, hogy mán nem leli a hideg.
A szűcsné nem bír tovább magával, kimondja. Az én kisfiam!
A Halál az eddigi közömbös hangon. Úgy? Nem is tudtam. Az meglehet. Nekem mindegy, ha kutyazab, ha tiszta búza, ha császár, ha suszter, én csak a numerusát nézem.
A szűcsné eszmélve. Hogy is mondta kend? Egy miatyánknyi idő?
A Halál. Hát. Ha mindjárt megyek. Huzakodva, mintha fel akarna állni.
A szűcsné meglöki, felrebben benne az öröm, mint a madár. Hamar hát, menjen hát, hiszen akkor mindjárt meglátom a kisfiamat! Térdre esik a Halál előtt, és hadarva imádkozik.
Miatyánk Isten, ki vagy a mennyekben...
A Halál. Megálljon, lelkem, hátha kár az imádságért. Nézi a cédulát. Az a kérdés, aranyténtával van-e írva, vagy fekete téntával?
Az angyal odapislog a ládáról, halkan. Fekete.
A Halál. Az. Fekete. Nem itt lesz a kvártélya a mennyországban. Más kvártélyba viszem.
Úgy látszik, nem jóba foglalta magát a világi életben. Ásít.
Pillanatnyi csönd. A szűcsné lecsuklott fejjel térdel, a szűcs lehajtott fejjel áll.
A szűcs felszegi a fejét. A... a... gló... Nem tud káromkodni sem, az öklével törli a szemét.
Az angyal erőltetve, vidám hangon, kinyújtott kezével kaparássza a kasza végét. De tompa a kaszája, Halál bácsi.
A Halál vállat von. Megteszi mán ez az én életemben a hat vágást.
Az angyal. Én, ha magának volnék, kiköszörültetném. A bácsika megtenné magának azt a barátságot. Igaz-e, bácsikám? Rákacsint a szűcsre, és ráölti a nyelvét a Halálra, aki semmit sem vesz észre.
A Halál. Nem lehet. Szent Pál kovácsa ennek a mestere. Más meg se bírja emelni.
Az angyal gyerekesen felugrik a ládáról. Nézzük. Kirántja a kaszát a Halál térde közül, nyögve a verpánkhoz cipeli és súrolja a fenőkővel, de a szűcsnek mutatja, hogy kifogja verni az élit. A szűcsné, aki térden állva imádkozik a sublót előtt, egy-egy koccanásra összerezzen.
A Halál feláll, és menne a kaszáért, de rálép a subája szélére, ami reped egyet. Ne, te, ne.
Lehajlik, és próbálja összepászítani a repedést.
A szűcs odalép. Ne nagyon nézze kend, koma, mert nemhogy összeragadna tőle, inkább továbbreped. Ezt már meg lehet szemmel verni. Bizonyisten szégyen, hogy egy ilyen Isten minisztere ilyen subában jár.
A Halál rátartian rázza meg magán a subát. Így is csak a Halál subája az!
A szűcs becsmérlően. Nono, hát nem is az enyim. Én inkább letenném a hivatalom, mint hogy ilyenbe járjak, hiszen azért vonítják meg kendet mindenütt a kutyák, ahova bemegy, mert azt hiszik, hogy bőrszedő zsidó kend.
A Halál röstelkedve. Hát mit tehessek neki, ha nincs új suba a kommenciómban?
A szűcs vállon veregeti a Halált. Megteszem én azt kendnek ingyen, barátságból. Van itt felhőbárány elég, szabok én kendnek olyan subát, hogy az angyalok is mind utánaforognak kendnek, azt hiszik, generális kend. Ugyan a korátul már lehetne is kend, gondolom.
A Halál legyint. Tudja, szokásmondás, hogy aki nem akar megöregedni, akassza fel magát.
A szűcs. Nem rossz végről mondtam, koma. Hiszen nem az idő öregíti kendet, hanem az a nyeslett suba. No, tegyük le, majd mértéket veszek kendről.
A Halál gyanakodva húzza össze magán a subát. Nem merem én azt a felsőbbség engedélye nélkül, no, mert ami szabál, az szabál. Az angyalhoz. Hoci azt a szerszámot, hé!
A szűcs kedves erőszakossággal. Legalább ezt a repedést összeöltöm. Az Istennek se engedem el kendet ilyen világcsúfjának. A közönséggel szembe fordítja a Halált, maga lekuporodik mögéje, és int az angyalnak. Tűt, cérnát, hamar, nagylány!
Az angyal. Tessék, bácsika. Odaáll a Halál elé, és mutatja neki a sublóton pihenő pipát.
Halál bácsi, nem kend vesztette ezt el?
A Halál kezdi a fejét rázni. Ne-em. Meggondolja a dolgot. Vagy... megállj csak... alighanem.
Hát... igen... igen... most már emlékszem rá... álmomban vesztettem el... Szomorúan. Mert én csak álmomban szoktam pipálni. Nagyokat cuppant a csutorán.
A szűcs guggolva. Koma, nem ér az úgy szárazon fe... öhö... glóriát se. Hoci kend csak azt a pipát! A Halál, hátranyújtja a pipát. Tudja kend, csak cigánynak való az úgy. Megtömve, rágyújtva visszaadja. Így mán igen, most mán szebben szól.
A Halál szemmel látható gyönyörűséggel pöffenti ki az első füstmacskát. Ehé... e... csak azt nem értem, hogy hun veszi kend itten a dohányt.
A szűcs. Hát, ahun finánc van, ott a dohány is megterem.
A Halál. Az, a finánc... mert az is van olyan, akit beeresztenek ide, ha szószólója van. Az egész monológ alatt boldogan szívja a pipát, s úgy belefeledkezik a füstbe, meg a beszédbe, hogy nem veszi észre, amint a suba egyre lejjebb csúszik róla. Lássátok, ha én hoznám a törvényt, de másképp osztanám én a mannát meg a szurkot az emberi nemzetnek. Most úgy van a világ sora, hogy szűr vágja a fát, ködmön gyújt belőle tüzet, palást melegszik mellette.
No, én nagyon alánéznék a palástnak, aki ide kéredzik. No, ember, volt-e olyan embertársad, akire ráfogattad velem a kaszát? Volt? Ugye? Oszt teneked mégis van szemed mannára éhezni? Ahun van a. Int a sublóton a gránát felé. Ott a vaskukorica, edd azt, ha megsütötted.
A szűcs. Hiszen, ha nekem választójogom vóna idefent, én nagy fordítást tennék. Próbálja lerántani a subát, de a Halál erősen fogja. Nem érez így semmit. Vakarja az üstökét.
A Halál. Mi nem ér semmit?
A szűcs. Az, hogy még egy rendes kutyát se szavaznak meg kendnek.
A Halál sértődve. Azt mán ne mondja kend, az én Bühülim olyan rendes puli, hogy elvégzi a fele hivatalom.
A szűcs. Megengedem, de azért ő is csak rágott ételt eszik mán.
A Halál meglepetve. Azt nem is tudtam. Oszt ki rágja meg neki?
A szűcs. Ő maga.
A Halál nevetve. Ne incselkedjen kend a Bühülivel, mert az nagyfogalmú puli. Nem is szólok neki, csak kézzel erányítom.
A szűcs. Kézzel?
A Halál. Hát. Így-e. Kinyújtja a jobb kezét, s int vele jobbra-balra. A suba lecsúszik a válláról. Jobbra tulítom, balra uszítom.
A szűcs. Aha, most már értem, amit úgy fülheggyel az aprószentektől hallottam, hogy miért választanak kend helyett új Halált.
A Halál. Énhelyettem? Felüti a fejét.
A szűcs. Csakis. Aszongyák, kend csak a jobb kezével bír hadakozni, mert a bal kezét megütötte a szél.
A Halál. Az esze tokja, aki mondja. Ehen-é. Előrelöki a bal karját, a suba lecsúszik róla.
A szűcs felnyalábolja a subát. No, látom, meg tudja még kend ölelni a menyecskéket. Valami irigye költhette kendnek.
A Halál helykén. Majd kivizslatom, ki volt. Rögtönszemem van nekem, észreveszek én mindent. Nem veszi észre, hogy a szűcs a subával kioson az ajtón.
Az angyal hízelgően. A Halál bácsi olyan takaros.
A Halál megrántja a hasán az untercikket. Hát tudod, ezt sem mondta még nekem senki, mert engem csak ijesztőnek tartanak. Pedig, ha szépen bánnak velem, úgy mosolyognék én mindenkire, mint az aranyalmák - megemeli a sapkát - a jó Isten kertjiben. Látod, azért szeretem a kisgyerekeket, mert azok nem félnek tőlem, hanem szépen a karomba borulnak, oszt simogati a forró kis arcuk, ezt az én vén képemet, mint a bársony. Ellágyulva. Úgyis számítok mindig, hogy ha engem felszabadít egyszer - megemeli a sapkát - az a nagyon jó Isten, akkor én kiülök a paradicsomkertbe, a diófa alá, és mindig csak kisgyerekeket ringatok a karomon. Ringató kézmozgás. Csi-csi-sss, csi-csi-sss.
Az angyal barátkozóan. De nóta is kell ám ahhoz, Halál bácsi!
A Halál. Tudok én nótát is. Úgy hívják, a Simony nótája. Öreges zötyögtetéssel dúdolja az ismert kanásznótát.
Elment Simony disznyót lopnyi.
Nem jó helyre talált menni.
Ottan várta egypár fegyver.
Így jár akit Isten megver.
Nincs Simonynak siratója.
Nincs is annak pártfogója.
Cifra szűre, koporsója, Bükkfalevél takarója.
Az angyal elismeréssel. Ez rettentő szép nóta, de csak öreg kanászokat lehet vele elaltatni, nem az ártatlan kisdedeket. Majd a nénike nótáját tanujja meg, Halál bácsi! Odamegy a térdelő szűcsnéhez, és gyöngéden megrázza a vállát, dúdolja. Csicsija-babuja, én csillagom...
Ugye, így van, nénikém?
A szűcsné feláll, és álomszerű mosollyal dalol.
Csicsija-babuja, én csillagom, Kék szemed, égszemed csókolgatom, Lágy hajad, naphajad simogatom, Altatom, ringatom, mondogatom.
Csicsija haj, csicsija haj!
Harmatos életed, hajnali fény, Már én lent járok az ég peremén, Még veled egy kicsit eltipegek, Nemsoká én is aludni megyek.
Csicsija haj, csicsija haj!
Hogy ha nagy éjjelem árnya befed, Te fogod majd le az én szememet, Én alszom majd el, a te dalodon, Csicsija-babuja, én csillagom.
Csicsija haj, csicsija haj!
A Halál. Hát ilyesmiben nem vagyok kiképezve, de megpróbálom. Kezdi esetlenül dúdolni.
Csicsija-babuja, én csillagom... A kutya odakint elvakkantja magát. A Halál észre döbbenve a homlokára üt. Tyű, aki felmarkolta! A kaszám! Felkapja. A palétát! Begyűri. A subám! Hol az a betyár szűcs a subámmal! Kirúgja az ajtót, felrohan, az angyal utána.