A kiadót Engel Lajosnak hívták. Piros képű, széles vállú, keménykötésű ember volt, súlyban alighanem elnyomta volna az egész szerkesztőséget. Nagy, kék szeme, amelyből később annyiszor fénylett rám baráti melegség, határozottan hűvös tárgyilagossággal mércsikélte végig keszeg filozopter-vállamat és sápadt arcomat. Recsegő őrmesterhangjából se érzett ki valami különös elragadtatottság.
- Hány éves ön?
- Huszonhárom leszek a nyáron.
- Kocsmás ember?
- Nem, kérem.
- Hm. De hazafi, ugye?
- Ó, dehogy! - tiltakoztam ijedten, mint félegyházi születés. Minálunk, kiskunok közt, ha valakire azt mondták, hogy „nagy hazafi”, az annyit jelentett, hogy annak az útjából ki kell térni, mert az részeges, kötözködős, bicskához kapkodó ember.
A kiadó kövérkés arca egyre jobban elborult.
- Hát, kérem, akkor hogy jár maga a népkörökbe riportot csinálni és éltetni a negyvennyolcat?
A bürgepaprikást szereti-e?
- Inkább csak a krumpliját.
Jövendőbeli gazdám úgy legyintett, mint a tanár szokott, mikor az utolsó kérdést adja föl a szekundás gyereknek.
- De remélem, legalább nem feleséges ember?
- Nem - ráztam a fejemet, és először gyakoroltam tudatosan az elhallgatás művészetét. Nem szóltam arról, hogy öt esztendeje vőlegény vagyok.
A kiadó komorsága enyhült egy kicsit. A papírkereskedelmi polcok tintásüvegei és a bolti kisasszonyok szemei is fölcsillantak. No, mégse olyan egészen elveszett ember ez, lehet még ebből gálickő.
- Hát nem bánom, akkor fölveszem önt - szánta el magát a kiadó minden lelkesedés nélkül, és kilépvén a bolti pult mögül, átdobogott a kiadói rács mögé.
- És mik az igényei?
- Hogy tetszik érteni? - riadtam meg. Soha senki nem érdeklődött még az igényeim felől.
- Ej, hát mi fizetést kíván?
Nem volt semmi kialakult véleményem. Egy kicsit dadogva feleltem.
- Nem tudom, kérem szépen. Ami fizetést kezdő újságírónak adni szoktak.
A kiadó mosolyogva biccentett. De a mosolygásban némi szánalom lappangott. Olyan, amilyennel az együgyű embereket szokás honorálni.
- Száz korona, kérem. Most úgyis elseje van, mindjárt föl is veheti a kerek száz koronát.
Fizesse ki, Szerénke.
Szerénke, az áldott, aki harminc év után is tanúságot tehet mellettem, kincstárosa volt az Engel-birodalomnak, s már nyitotta is a kasszát. Én azonban megszólaltam, most először kérdezés nélkül. Az ijedtség hozta meg a szavamat.
- Kérem, ne tessék engem előre kifizetni.
Halálos csönd támadt. Ilyen kijelentés még kiadóhivatalban el nem hangzott. (Hiszen éppen ezért kell Szerénkét tanúnak idéznem.)
- Nem értem - meredt rám a kiadó. - Önnek nem kell fizetés?
- Előre nem kell, kérem. Én még sohasem voltam szerkesztőségben. Újságírót se láttam közelről. Hátha nem fogok beválni. Miből fizetem én akkor vissza a pénzt?
Engel úr vállat vont.
- Ahogy akarja. De hát miből él a jövő elsejéig? Föltéve, hogy addig itt marad.
A hangjából nem nagyon érzett ki ez a föltevés, de azért tudomásul vette a büszke választ, hogy el vagyok látva pénzzel. (Szerencsére nem kérdezte meg, mennyivel.)
- Akkor menjen, mutatkozzon be a szerkesztő úrnak. Én majd bejelentem neki telefonon.
A bejelentés utolsó szavait már a küszöbről hallottam:
- A fene tudja. Nagyon élhetetlennek nézöm.
Május elseje volt, gyönyörű napos nap, még akkor nem „építette le” a tavaszt a természet.
Dugonics szobra körül a pázsit aranylott a pitypangtól, s a templomtér felől szinte gomolygott az orgonák szaga. De engem a hideg rázott a napsütésben, mikor a jövőmre gondoltam. Nem arra, hogy mi lesz harminc év múlva, hanem hogy mi lesz tíz perc múlva, mikor a szerkesztő előtt fogok állni.
*
A szerkesztőm Békefi Antal volt, Békefi Lacinak az apja. Nagyszívű és nagy talentumú ember, írónak is, költőnek is kvalitás - az Eltörött a hegedűm szövegét ő csinálta Dankónak -, a nevelő szerkesztők kivesző fajának legkülönbje, de nekem mégis legfelejthetetlenebb embernek.
Rossz tüdeje volt szegénynek, ki is köhögte időnap előtt, de azért szép férfi volt még abban az időben; Bródy Sándor-fejű, lobogós nyakkendőjű és ideges mozgású.
- Isten hozta, Isten hozta - csillant rám a meleg barna szeme, és énbelőlem egyszerre kiállt a félsz.
(Később tudtam meg, hogy rosszkor mentem. Kéziratpapír volt előtte, de nem betűket rótt rá, hanem számokat. Már megint fölbillent a háztartása egyensúlya. Minden elsején: a kínai hieroglifákban egy marék rizs jelképezi a boldogságot, az egyiptomiakban egy csokor rózsa.
Az ő élete egyiptomi hieroglifákban volt megírva.)
- Hát mit fog maga nekünk írni, barátom? - mosolygott rám. - Szép verseket, ugye? Csak tudja, az csak vasárnapra való, s a Szegedi Napló hétköznap is megjelenik, fene egye meg. Mi hasznát vehetem én magának?
Engem magamat is meglepett, amilyen bátran feleltem.
- Majd ütöm a rendőrséget, mint a pesti újságírók.
Az a Mihaszna András-korszak volt a sajtóban; a kezdő újságíró úgy rágta a rendőrséget, mint a gyerek, mikor fogzik, a violagyökeret.
- Nagyszerű - nevette el magát Békefi szerkesztő úr, s összevillant a szeme a legmeghittebb emberéével, Balla Jenőével, aki ma a szegedi újságírók nesztora. Az első kolléga volt, akivel összeismerkedtem, s igen megcsodáltam, mert nagyon szép tavaszi kabátja volt. (Nekem nem volt nem szép se.) - Mit szólsz hozzá, öreg?
- Nagyon eredeti ötlet - kacsintott a kolléga.
- No, majd holnap fölviszem a főkapitány úrhoz - nyújtotta a kezét a szerkesztőm -, addig is gyűjtsön szegedi impressziókat.
Másnap csakugyan föl is vitt a rendőrségre, s bemutatott egy nagy, derék úriembernek, aki a főkapitányi méltóságot viselte, s annak megfelelő tajtékpipát lógatott a szájában.
- No, gyújtson rá, öcsém - tessékelt be a nagyúr egy bőrzsöllyébe, s nekem is a számba nyomott egy tajtékfüstölőt. - Sebők Zsiga is ebből pipált még az elődöm idejében, de az nagyon kehes ember volt, nem győzte szusszal.
Aztán elkezdett anekdotázni a régi világról, s harmadszor tolta elém a dohányos börböncét, mire Békefi idejét látta az elvonulásnak.
- No, hát üti-e, fiam? - nevetett rám a folyosón.
- Kicsodát, kérem?
- Hát a rendőrséget! Ahogy tervezte.
Nem, dehogy, inkább mindjárt leléptem volna a pályáról, mint hogy ennek az embernek a pipája ízét megkeserítsem.
- Tudtam én azt - integetett Békefi. - Sebők Zsiga is így járt a rendőrséggel. Muszáj lesz magának más szakmát keresni.
A közigazgatási riportban állapodtunk meg. Egyrészt, mert abban az élhetetlen ember is el tud horgászni, másrészt meg, mert az leghamarabb kigyógyítja a lírai költőt a versírásból.
*
A közigazgatáson kívül engem bíztak meg az Olimpusz söprögetésével is. Nekem jutott az a szolgai munka, amit a nálam egy hónappal tekintélyesebb kollégák már nem vállaltak. Nekem kellett meggyújtani minden este a szerkesztőségi gázlámpát, és nekem kellett a beküldött versekre szerkesztői üzenetet csinálni. Nem volt nehéz munka. Már nem a lámpagyújtás, mert azzal mindig megégettem az ujjamat mind a két bal kezemen, hanem a versbírálat nem volt nehéz. Sablon szerint ment, szerkesztői utasításra. A forma változott, de a lényeg mindig ez volt:
- Sajnálatunkra, a mi lapunk mértékét nem üti meg. Tessék a Szegedi Híradó-hoz beküldeni.
Fölösleges mondanom, hogy a Híradó a kormánypárti konkurrens lap volt.
Így csináltam én a reklámot egész pünkösdig a hatvanhetes laptársnak, amikor váratlan rangemelésben részesültem. A szerkesztő úr letett az asztalomra egy pesti verskötetet.
- Nézze, fiam, ezek nagyon rossz versek, ne olvassa el őket, mert akkor nem tud eleget tenni a kötelességének. Tudniillik önnek az a kötelessége, hogy erről a kötetről gyönyörű tárcát írjon, és fogjon rá a költőre minden szépet. Tudja, nagyon hiú ember, és rokona a kiadónak.
Persze, azért belenéztem a kötetbe, és láttam, hogy a szerkesztő úr nagyon szépítette a dolgot.
A versek nem egyszerű rosszak voltak, hanem kriminálisak, és ha Apollón még érvényben lett volna 1902-ben, akkor statarialiter megnyúzta volna Marszüaszt, tekintet nélkül a kiadóhoz való rokoni viszonyára. Egyszóval nagyon nehéz, de nagyon szép feladathoz jutottam, s azt hiszem, sikeresen meg is oldottam. Hatlábas tárcát írtam Marszüaszról, s úgy
felmagasztaltam, ahogy csak harminc éve garázdálkodókat szoktak csúffá tenni a jubileumuk napján.
A szerkesztő úr kefelevonatban olvasta el kínszenvedésem termékét, s már az első bekezdés után azt mondta: „brávó!” Aztán minden bekezdés után brávózott, s csak a végén vakarta meg a füle tövét. Ott, ahol kimondtam a határozatot, hogy ilyen szép szonetteket nem írtak Petrarca óta.
- Ez nem egészen helyes - tűnődött a szerkesztő úr.
- Ugye sokallani tetszik? - szégyelltem el magam.
- Ördögöt, kevesellem. Mondom, hogy a költő igen érzékeny ember. Hanem talán így csináljuk, ni.
Azzal kihúzta Petrarcát, és beírta Horatiust.
- Így ni, azt hiszem, ez megfelel. Nézzük csak! Ilyen szép szonetteket nem írtak Horatius óta.
Ez már döfi.
- De szerkesztő úr - szólaltam meg félve -, Horatius nem írt szonetteket.
- Ugyan ne izéljen mindig, fiam - vonta össze Békefi a szemöldökét. - Szokjon már le erről a tanáros szőrszálhasogatásról! Azt legfeljebb Horatius tudja, írt-e ő szonetteket, vagy nem?
Hátha maga csak azért nem tud róluk, mert elvesztek? No, ugye? A fő az, hogy a költő és a kiadó meg legyenek elégedve.
Azzal beküldte a kefelevonatot a nyomdába, de a küszöbről visszaköhögte a szedőgyereket.
Elvette tőle a levonatot, és - alákanyarította a nevemet.
- Nézze - kacsintott rám -, viselje érte a felelősséget maga.
S mikor látta, hogy elzöldülök, vigasztalóan tette hozzá:
- Így majd forgalomba kerül a neve is, megindul a népszerűsödés útján.
Másnap megjelent a tárca, alatta a nevem. Napilapban életemben először. De nem lett belőle semmi baj se. A szerkesztőm részben jól sejtett. Szeged titkos irodalmi köreiben egyszerre népszerű lettem. Attól fogva a névtelen költők és költőnők mind belém vetették reményük horgonyát, s nem a szerkesztőségnek küldték a verseiket, hanem nekem.
De a másik irányban nem vált be szerkesztőm sejtése. A pesti költő a következő vasárnap városunkba érkezett, s az a szerencse ért, hogy a szerkesztő úr bemutatott neki. Hűvösen megszorította a kezemet.
- Köszönöm, kedves kolléga, hogy szíves volt rólam említést tenni.
Nagy tanulmányt írtam róla, s ő azt csak említésnek vette! S ezt is megbántott arccal mondta!
Én mindjárt tisztában voltam vele, miért. Pesti ember, jó ízlésű, mértéktudó még önmagával szemben is, bizonyosan az nem tetszett neki, hogy Horatius mellé emeltem a csillagokba.
Lopva ránéztem a szerkesztő úrra, hogy ugyan észrevette-e, hol a hiba?
Csakugyan neki is feltűnt a költő ridegsége. Meg is kérdezte tőle:
- No, mi az, neked tán nem tetszett a kritika?
- Hogyne, hogyne - mosolygott fanyarul a költő. - Egy mindenesetre tetszett benne. Az, hogy ez a fiatal kartárs volt az egyetlen kritikusom, aki nem túlzott.
- Látja - tette a vállamra a kezét Békefi, mikor a költő elköszönt tőle (nekem csak az ujja hegyét biccentette meg) -, az ilyenektől kellene magának egy kis élelmességet tanulni.
*
Egyszer aztán, az már a második esztendőben volt, megpróbáltam az élelmességet én is.
Holtszezon, kánikula, a békasó is verejtéket izzadt, jobb volt a Kassban hűvösölni, mint riport után mászkálni hiába. Pihent ésszel sokkal különb szenzációkat találtunk ki, mint amilyeneket az élet produkált. Soha olyan érdekesek nem voltak a szegedi lapok, mint azon a nyáron, mikor telefüllentettük őket, lapközi megállapodás szerint. Mert hogy nagyobb legyen a hitel, minden lapban benne volt ugyanaz a mese, persze más színezéssel. Fekete mellett meg-vitatódtak az ötletek, aztán ki-ki elballagott a maga szerkesztőségébe, és ott munkába vette a közös témát a maga tehetsége szerint.
Mi, közigazgatási riporterek azonban nem voltunk részesei ezeknek az összeesküvéseknek, mert minket ellátott anyaggal a szakmánk. Az aktagyártás kibír jégesőt, kánikulát. Azonban mikor a higany már majd kiforrt a hőmérőből, a közigazgatás is kezdett alélni. Hét végére egészen beadta a kulcsot. Szombat este a vasárnapi lapra nem volt egy sor kéziratom se.
Márpedig kiégett volna a szemem, ha üres kézzel mentem volna a szerkesztőségbe. Ez egyszer muszáj volt költenem nekem is. Őrült mesét találtam ki valami őrültről, aki felsővároson házról házra jár, és azt mondja, hogy ő a patagon király, aki legyet akart ütni a koronájával, és kigurult a kezéből, most azt keresi Szegeden.
A kollégák nagyon lehorgadt orral fogadtak a szerkesztőségben.
- Vigyázz, fúriában van az öreg - intettek a szerkesztő úr ajtaja felé.
Éppen kivágódott az ajtaja, mikor a kilincs felé nyúltam. Okádta a tüzet szeme-szája, s lobogott a haja, mint Homéroszban Zeusz ambróziás fürtei.
- Végre az egyetlen emberem, akiben megbízhatok! - kapta ki a kezemből a kéziratot. - De a többiek vegyék tudomásul, hogy nem tűröm tovább ezt a svihákságot. Nem lehet napról napra kitalált szenzációkkal bolondítani a közönséget. Tessék riportra menni, nem a kávéházban lopni a napot. Ez nem becsületes újságírás, amit most Szegeden művelnek, ennek a züllött-ségnek véget kell vetni, én nem szégyenlem magam halálra önök miatt!
Becsapta az ajtót, hogy csak úgy rengett bele az üvegfészer, és nem is győztük kivárni.
Egyenként lopakodtunk el a szerkesztőségből, én utolsónak és a legfeldúltabb lélekkel. Hogy éppen akkor csalom meg, amikor csak bennem bízik! Annyi bátorságom nem volt, hogy bemenjek hozzá töredelmes vallomással, hanem úgy kullogtam haza, mint az elkárhozott.
Egész éjszaka nem aludtam. Hányta a hab a lelkem, mit kívánjak. Azt-e, hogy vegye észre a csalást, és vágja az asztal alá a kéziratot, vagy azt, hogy ne érezze meg a kotyvalékom hamis ízét, és csak a nyomtatásban jöjjön rá a szélhámosságra, mikor már nem lehet róla tenni?
A vasárnapom a purgatórium tüzében telt el: a patagon király kéthasábos címmel vonult be lapunk hasábjaira. Hétfőn vacogó foggal mentem föl a szerkesztőségbe. A szerkesztő úr dudolászgatva jött-ment az asztalok közt, s minden fiú elé odatett egy trabukószivart.
- Maga elkésett - nyújtott kezet -, magának csak egy törött szivar maradt.
- Nem tesz semmit, mindjárt befoltozom cigarettapapírral - köszöngettem boldogan -, én úgy szeretem a foltozott szivart, hogy az egészségeset is meg szoktam repeszteni, csak azért, hogy meg lehessen ragasztani.
Kevés olyan öröme volt az életemnek, mint az, hogy a patagon király eltűnt a látóhatárról.
Dehogy tűnt el, dehogy! A keddi számban megint megjelent, de most már háromhasábos címmel. Ezzel: A patagon király most már alsóvároson is megjelent.
Maga a szerkesztő úr írta. Annyira megtetszett neki a patagon király, hogy tovább mesélte, amit én kezdtem el füllenteni.