A Máriácska, mielőtt a sakalóba került volna, szép csipkés terítőn állt az éjjeliszekrényen.
Úgy érezhette magát, mint az oltáron, mert gyertyával is udvaroltunk neki, kettővel, kis törpe tartókban, és sokszor égtek a sápadt gyertyák piros hajnalokig a Szűz szobra előtt. Mert író-asztalom nem volt még akkoriban, a módját pedig, a közmondás szerint, mindennek meg kell adni, hát ott írogattam a szekrényke jó hideg kövén, kis zsámolyon kuporogva a két asszony között. A földi asszony, az enyém, szundikáló cica módjára pihegett, rózsásan virágozván a fehér ágyban, s aranyzuhatagos fejét ha megcirókáltam, szememet mindig félve és szégyen-lősen sütöttem le az égi asszonynak a kígyót taposó márványlábaihoz. Mert idegen volt még akkor tőlem a gonosz humor, amelynek a kígyó láttára az jut eszébe, hogy ha a jó Isten nem az almát veti tilalom alá a paradicsomban, hanem a kígyót, akkor Ádám, amennyire Évát ismerjük, a kígyót is megeszi. Liliomok nyíltak, és Mária-énekek muzsikáltak akkor huszon-három esztendős szívemben, mint Szent Eleknek a legenda aureában, és tudom, hogy a tengeren evezők csillaga senkire se mosolygott még oly szépen e világon, mint akkorában énrám, boldog Robinzonra, aki a kis nemenjtovább utca virágos szigetén (két szoba, középen a konyha) fütyörészve kopácsoltam fehér csónakot az ismeretlen fekete vizekre.
Kipp-kopp, kipp-kopp, bölcsőt is kopácsoltam aztán, és az első pólyában a Máriácskának mutattam be először Pankát, mint ahogy Ő mutatta be fehér gerliceáldozatát az Úrnak a jeruzsálemi templomban, az én kisdeák koromban. (Most bemutatja-e még, nem tudom, mert divatja van az iskolás bibliának is, és a tízparancsolat se egészen az már, mint aminek én tanultam.)
És valahányszor este, az ólomszérűkről hazaszabadulva, a karomra kaptam a gyereket, mindig odaálltam vele a Máriácska elé, nem úgy nézvén már rá, mint a jázminszagú tavaszi éjeken, inkább bizodalmas szeretettel, mint házi tűzhelye penateseire a római. És meghitten nézett ránk vissza ő is, és márványszája nevetésre lágyult, mikor a gyerek sziromkacsói elkapkodták előle a bordó rózsákat, amikkel eltakartam lábai alatt a kígyót.
És aztán jött az áll-a-baba-áll-időszak, és jött az első lépés, a happá-pá-apa-korszak, és jött a sűrű bugyiváltások és sarokba térdeltetések fejezete, amiről ma már csak a legszűkebb családi körben merünk emlékezni. Akkor volt az, hogy szép fekete hajája volt apunak, és sakaló-nak hívtuk a szoba sarkát, és bli volt a neve a vizecskének és té a tejecskének. És akkor volt az, hogy amikor apu egyszer váratlanul benyitott a szobába, Panka ült a szőjeg-en, és két gömbölyű térde közé szorítván, igen szigorú szavakkal piccs-paccsolta a Máriácskát:
- Piccs-paccs, Májjácska, majs a sakalóba, nem ségyelled magad, hogy nem tuds a bugyikára vigyázsni!
Megriadtam egy kicsit, de láttam, hogy az istenanya mosolyog.
És Máriácskának nagyon sokáig nem volt azután nyugta, táncolni is meg kellett neki tanulni, és rántást kavarni is későbben, és - ó, istenem - kis porcelánbabákat szoptatni is. Lehet, hogy ez nagy bűn volt, de anyu minden este leimádkozta gyöngyház olvasóján, és az apu az újságba is kiírta, és vannak bűnök, amelyeket tapsikolva néznek még a legmordabb arkangyalok is. És én tudom, hogy Máriácska életének ezek voltak a legboldogabb esztendei, és azután is mindig ezekről álmodott a sakalóban.
Mert egyszer aztán végképp odakerült. Lecsorbultak összekulcsolt kezei, az orrocskája is letörött, és a kígyó is elszabadult a lábai alól. (Ezt csak én tudom, aki sok álmatlan éjszakán hallottam csúszkálni a gonosz kísértőt fejem alatt és lábaim fölött.) Csonka volt már egészen az istenanya szobra - de istenem, mennyi csonka szobrot őrizgetünk itt belül is, szívünk sarkaiban, szánalomból, megszokásból, félelemből, tudom is én, miből.
És jöttek a nagy, új babák, a könyvek, a kanyarók, a difteritiszek, hajak megfehéredése és szívek elfeketedése, örömök ritka pillangói és gondok sűrű denevérei, háborúk tüzei és forradalmak pernyéi. Máriácska, állván porosan és elfeledetten a sakalóban, hallója és látója volt mindeneknek, de kimaradván már életünk közösségéből, közönséges szobor némaságával fogta össze kicsorbult ajkait.
Ma éjszaka azonban megszólalt. A földi asszony, az enyém, jeges pólyái között gyötrődvén párnái parazsán, ahogy az orvosságért nyúltam, az ijedt ember kapkodásával leütöttem az égi asszonyt a polcról. Mintha sikoltott volna, amikor az éjjeliszekrény kövéhez ütődött, és darabokra tört - mert íme, húsz év múltán derült ki, hogy a Máriácska nem is márvány volt, hanem gipsz. Ahogy nézegetem a cserepeit, úgy érzem, mintha embert öltem volna, és befelé folyó könnyekkel barkácsolom neki a fejfát.
A SZÁNKÜLOTTOK
A szánkülott uraságokkal én nagyon korán kezdtem és jó sokáig tartottam a barátságot. És ez sokkal természetesebb és hihetőbb, mint ha azzal kérkednék, hogy én princekkel szoktam egy tálból cseresznyézni. (Ugyan rendes ember mostanában restellne is ilyesmivel kérkedni.) Ahol én nevelkedtem, ott csak egy Princ volt, és azt is Mitetszik úrnak hívtuk, mert mindig ezzel fogadott bennünket, ha bementünk a boltjába árpacukorért vagy árpapálinkáért. (Azon időkben és azon tájékon mindkettő kedvelt takarmánya volt a magyar géniusznak.)
Hát, mondom, Princ csak egy volt, ellenben szánkülott annyi volt, hogy meg lehetett volna velük ostromolni az adóhivatalt. (Az volt a helybeli Bastille.) Csakhogy ezek szánkülottabbak voltak a párizsiaknál, mert ezek nemcsak külottot nem hordtak, hanem a pantallót csak Szent Mihálytól Szent Györgyig viselték. (Igaz, hogy olyan is volt köztük, aki ez alatt az idő alatt a csizmát se vetette le.)
Tessék most már ehhez hozzávenni azt, hogy gyerekkorom állandó olvasmánya a biblia volt.
Nem a biblia dióhéjban, hanem a biblia disznóbőrben. Az az igazi biblia, amellyel fejbe is lehet verni a hivőt, ha egyéb argumentumok nem fognak rajta. De abból se az új testamen-tumot olvasgattam, mert az nekem akkoriban nagyon unalmas volt. Csupa békesség van benne, meg szeretet, és mindössze az egy Jézuskát feszítik keresztre. Hanem az ótesta-mentum, az igen! Az tele van vérrel, borzalommal, mindenféle hóhérlásokkal: abban nagyon otthon éreztem magam. Különösen a Királyok Könyvében, ahol minden oldalon lefejeznek egy zsidó királyt.
Mire elnagydeákosodtam a francia forradalomig, akkorára már annyira voltam, hogy minden áldozata közül csak magamat sajnáltam. Tudniillik, hogy miért nem éltem én akkor! Én lettem volna a főszánkülott. Marat, Hébert és Santerre együtt. (Csakhogy engem nem döfött volna le Corday Sarolta, mert én akkorára minden asszonyt a vízbe hajigáltam volna. Igenis, engesztelhetetlen nőgyűlölő voltam akkoriban, tizenhat éves szívem összes hevülésével szerelmes lévén egy negyvenéves úrhölgybe, akit minden vasárnap láttam a templomban.) Bizony, ott voltam a téli éjszakákon a konventben, még érte a bél a kislámpában a petróleumot, és megszavaztam a Capet Lajos halálát. Olyan beszédet mondtam indokolásul, hogy az összes szánkülottok megrázták a fejükön a frígiai sapkát, és elismerésük jeléül odatoltak a guillotine tövébe, mikor monsieur Veto ostoba nagy feje belehullott a fűrészporos kosárba. Bele is áztattam a zsebkendőmet a zsarnok vérébe.
Aztán szálltak az évek, és különböző akadályokat gördítettek királygyilkosi pályám elé. Ruhát kellett írnom az asszonynak, cipőt a gyereknek, kenyeret mindnyájunknak, és ezek a dolgok kissé lefoglaltak. Hanem azért a szánkülottokkal még mindig meleg barátságot tartottam, és ha harmincéves koromban szavaztatnak meg, még mindig halálra ítélem a királyokat. Csak most már nem indokoltam volna olyan sokat. Mindössze öreg barátomhoz csatlakoztam volna, Sieyès abbéhoz: „la mort, sans phrase”.11
Itt aztán, jön egy télesti családi kép. A kályhában bágyadtan pislog a parázs piros szeme.
Anyát a zsebes kötő képviseli a díványon, ő maga színházban van. Én az íróasztalnál gubbasztok, és igen meg vagyok oszolva. A lelkem egyharmadával egy kicsit unottan haragszom Tisza Istvánra vagy kire, akiről vezércikket kell írnom, ő se tudja miért, én se tudom. A másik harmadával azt a szegény aranyhalat sajnálom, aki a könyökömnél haldoklik az üvegben, és olyan szemrehányóan néz rám a merev szemével, mintha én volnék a végzet.
Ami még szabad a lelkemből, az Pankát strázsálja, aki már az ágyában van a hálószobában, és olvas.
11 la mort, sans phrase - halál, minden további nélkül
Panka nyolcesztendős volt akkor, és nagyon kedvelte az irodalmat. Ha meg volt szorulva, akkor azokat a meséket is elolvasta, amiket róla írtam, de ha a cselédstelázsin talált valami érdekfeszítő olvasmányt, abban több öröme telt. Sohase rontottam meg a passzióját, mert ismerem a fajtámat, és tudtam, hogy nem lesz abból semmi baj. Én is nagyon szerettem Rinaldo Rinaldinit olvasni, meg a többi híres haramiát - mégse vittem semmire.
- Ap-u-u! - szólt át egyszer hozzám.
- Tessék?
- Apu-u-u, gyere csak! - De ezt már olyan sírhatnék hangon mondta, hogy egyszerre ott-hagytam Tisza Istvánt. Azt is tudtam, mi baja a gyereknek. Beszakította a körmét olvasás közben.
Nem, nagyobb baj volt ennél. A lelkét szakította be az olvasmánya.
- Apu - emelte rám a könnyharmatos szemét -, igaz ez?
- Micsoda, fiam?
- Hogy a sanscülottok megölték Mária Antoinettet meg a kisfiát?
Nézem a könyvet, valami kalendárium, nézem a képet: „Egy királyi asszony és gyermeke” -és egy kicsit kelletlenül mondom:
- Igaz, fiam.
Már akkor a nyakamban volt, és magához szorított, mintha félne nagyon, és aranyhaja össze-vegyült az én csapzott fekete bozontommal, és ahogy meleg könnye bezáporozta az arcom, az én szememből is ráesett a könny az ő ijedten kalapáló kis szívére. És addig sirattuk a királyi asszonyt és gyermekét, míg elaludtunk egymás karjában a kis ágyon, és úgy is virradtunk meg az ibolyavirágos paplan alatt, amit anyu ránk terített.
Így haragudtam meg a szánkülottokra, akik a kislányomat megríkatták, tizenöt esztendei barátság után, és soha többet az életben én már ki nem békülök velük.
*
Ez a cikk tulajdonképpen egy pedagógiai lapnak íródott volna, de hát annak mégse küldhettem el. Hiszen nem arról szól, hogy a szülő hogy neveli a gyerekét, hanem hogy a gyerek hogy neveli az apját a maga képére és hasonlatosságára.