Mikor külföldi csavargásra akarok kiszökni az országból, mindig megnézem előbb a biztosítási kötvényemben, hogy hová is nem szabad nekem mennem. Mert úgy rémlik, vannak olyan vadon területek, amelyeken nem gilt az életbiztosítás. Nagy megnyugvás aztán, mikor megbizonyosodom róla, hogy a tilalmas területek részben Új-Guineában találhatók, részben a Kalahári-sivatagon. No hát akkor oda nem megyünk. Nem kockáztathatom azt a tízezer koronát, amit egyetlen örökségül hagyok az unokámra. (Nem számítom át pengőbe, mert koronákban nagyobb a nagyapai önérzetem.)
A biztosítási kötvény után jön a medicinman. Csakhogy azt már nem én tekintem föl, hanem ő engem. Szelel-e a tüdő, szuperál-e a máj, teszi-e kötelességét a szív stb. Mégiscsak sokkal nagyobb megnyugvással indul útnak az ember, ha tudja, hogy odakint viszi el az ördög, és törökül vagy japánul mondják el a koporsója fölött, hogy milyen derék ember volt, élhetett volna még, kár, hogy ilyen korán beadta a kulcsot. Ebben az a jó, hogy nem ért belőle az ember semmit, ennélfogva nem csinál semmi bolondot. Ha ellenben itthon sajnálnák el ilyen szépen, meggondolná magát, és kilépne a szemfödőbül, amiből aztán sok mindenféle kavarodás lehetne.
Amikor legutóbb elbujdostam a hazából, egy pesti professzorral tekintettem fel magamat.
Hátba veregetett, megköhögtetett, bukfencet hányatott velem, torkomat nézte, szívemet hallgatta, vérnyomásom mérte, aztán kijelentette, hogy megérem a hetvenet.
- Csekélylem - mondom. - Apám, anyám többre vitte.
Adakozó kedviben volt a professzor, azt mondta, Isten neki, legyen nyolcvan.
- Egészséges vagy, mint a makk. Még érelmeszesedésnek sincs nyoma se.
- Hohó - sértődtem meg -, akkor baj van. Miért szolgálom én a közt annyi idő óta, ha még ezt se szereztem?
- Még nem fejeztem be - mosolygott a professzor. - Semmi bajod a világon, csak...
Ha az orvos minden jót mond az emberről, és azon végzi, „csak...”, akkor, azt hiszem, minden rendes embernek kötelessége elsápadni. Én pedig mindig kötelességtudó ember voltam.
- Azért nem kell megijedni. Csak azt akarom mondani, hogy te azért orvosi szempontból nagyon érdekes eset vagy.
- Például? - feszítettem ki kissé bizonytalanul a derekam. Mint akinek nincs még gyakorlata benne, büszkének kell-e arra lenni, ha az ember érdekes orvosi eset.
- Abszolút egészséges szervezet mellett van négy-öt apró jel, amiből a szakember látja, hogy te borzasztó sokat dolgozol. Fizikai munkásoknál gyakran meg lehet állapítani az egészséges szervezet elkopását. Szellemi munkásoknál az ritkaság.
- Hm. Mik azok az apró jelek?
- Az neked egészen mindegy. Jelentősége úgy sincs, hát mi értelme volna annak, ha én görög-latin orvosi kifejezésekkel mulattatnálak, amiket úgyse értesz.
- Csakhogy én véletlenül megérteném őket. Természetrajz szakos voltam valamikor.
Olopoctrotriabfacacglovagacuhyp.
A professzor megdöbbenve lépett hátra, s most már ő sápadt el. Most aztán én biztattam.
- Nem kell megijedni. Ez csak a tizenkét pár agyvelőideg. Nervus olfactorius, nervus opticus, nervus oculomotorius, nervus trochlearis... Látod, hogy énvelem lehet madárnyelven beszélni. Mondjad csak azokat az apró jeleket.
- Akkor pláne nem mondom, ha megértenéd, amit mondok. Inkább beszéljünk arról, hogy nem élhetnél okosabban?
- Ugyan mi értelme volna? Erre a rongyos harminc esztendőre?
- No ne bolondozz. Muszáj neked annyit dolgozni?
- Még nem próbáltam kevesebbet. Nézd, most én mondok neked valami komolyat. Én abban az agyondolgozási teóriában nem hiszek. Ezer év óta csak egy ember volt Magyarországon, aki agyondolgozta magát.
- Ki volt az?
- Egy hivatásos nagyevő.
- Bolond vagy, nem lehet rajtad segíteni. Hanem próbáljunk mást. Sokat dohányzol?
- Nem, csak szivarozok.
- Mennyit?
- Amennyit ráérek. Reggel fél héttől éjfél után egyig, kettőig.
- Mennyi lehet az?
- Úgy tizenöt szivar egyre-másra. A pipákat nem számítom.
- Nézd, ha a munkából nem engedhetsz, legalább ezt a másik őrületet mérsékeld.
- Arról lehet beszélni. Különösen, ha emberséges leszel.
- Tíz szivar naponta. Jó? Kezet rá!
Természetesen kezet kellett adnom a nagyszerű embernek. Csak egy kis fönntartással.
- Elméletben hozzájárulok. De ebben a darab hónapban már ne kezdjünk új rendet.
Nézte a falinaptárt - március 3-at mutatott. Elnevette magát, hátba vágott, de most már nem orvosilag, csak barátilag - s én még ma se szívok el többet napjában tizenöt szivarnál. Igaz, hogy kevesebbet se. Megvan énbennem a jó szándék, de mindig darabhónapban jut eszembe.
Ahogy egy-két esztendő óta vagyok a szivarozással, úgy vagyok huszonsok év óta az újságírással, azazhogy még úgyabban, mert nemcsak a barátaim mondták mindig, hogy nem tesz az nekem jót, hanem magam is sokszor éreztem a tulajdon bőrömön. El is határoztam minden esztendőben, hogy végképp fölhagyok vele. Csak az volt a baj, hogy mindig darab-esztendőben születik meg a nagy elhatározás, s esztendő végire mindig eltérített valami tőle.
Egyszer nagy hasznom lett volna belőle, ha abbahagyom: akkor azért nem lehetett. Máskor fát, szenet, meleg ruhát, szanatóriumot kellett vezércikkezni. Volt úgy is, hogy gyávaság lett volna otthagyni az újságot, s becsületbeli kötelesség volt kitartani mellette a rosszban. Aztán meg úgyse olyan igazi újságírás már az, mikor nem a szerkesztőségi íróasztalnál tékozolja az ember az életét, hanem csak betelefonál éjfél felé a nyomdába, hogy tessék küldeni a vezér-cikkért, és fütyüljön a fiú az utcán, majd leeresztem neki a kéziratot az emeletről spárgán, de a spárgát hagyja ott, hogy aki reggel nyakravalót akar belőle kötni a vezércikkírónak, az mindjárt kéznél találja. Hát érdemes ilyen kicsiségért az újságíró nevet bitorolni? És ezt is csak hetenkint kétszer. Mert a nagy újságíró múlt már rég ennyivé zsugorodott össze. Fuit Ilion et fuimus Troes. Jeruzsálemi királyság az egykori diktatúra helyett, mikor a mettőr -Isten nyugtassa Lippay Ferencet - haptákban állt a szerkesztői asztalom előtt.
A nyáron derült ki egyszer, mikor valami hivatalos dolgom lett volna a szerkesztőségben, hogy azt se tudom, hol a szerkesztőségünk. Addig kóvályogtam körülötte, míg valami másik
laptól való kolléga útba nem igazított, s akkor szívdobogva léptem át a küszöböt. Hét év óta nem voltam szegedi redakcióban.
Akkor aztán újra elhatároztam magam, hogy most már végképp leszokom az újságírásról. S amit esztendő derekán elvégeztem magamban, nem felejtettem el esztendő szombatjára se.
Megmondtam mindenkinek, akire tartozik, hogy kiveszem az obsitot a szegedi újságírástól.
Huszonhét esztendei szolgálattal jól, rosszul kiérdemelten. Igaz, hogy annyi idő alatt illett volna legalább egy sajtópört szereznem, de hát mit csináljunk neki, ha nem jól szolgált a szerencse. Hiszen volna nekem azért sebhelyem elég, ha érdemes volna számolgatni, meg ha ráérnék. De hát mit lopjuk ilyenekkel az időt, mikor a Baktóba is szaladni kell a hunok után, akiknek éppen új esztendő előtt két nappal jutott eszükbe megtaláltatni magukat a Rosenfeld-tanyán. (A boldogtalanok, ha tudnák, milyen világ jár idefönt, nemhogy föltörekednének, hanem ha fent volnának is, lekívánkoznának.)
Elég az hozzá, hogy tegnap este megírtam az utolsó vezércikket, és utoljára szolgált le a spárga az utcára. Akik elszalasztották az alkalmat, azok magukra vessenek. Az én nyakam nem áll többet rendelkezésre. Végérvényesen megszabadultak tőlem a közügyek, ezután bizonyosan sokkal jobban is mennek majd, mint eddig.
Hátra volna még az utolsó tárca, amivel tartozom. Ez volna az. Csak attól félek, hogy ez már átmegy az újesztendőbe, s akkor jövő ilyenkorig fél lábbal megint csak beleragadok a szegedi ólomszérűkbe.