1
Érzem, hogy megbántom az illendőséget, mikor cikket írok a nemzet ünnepéről, és az édes-apámról adok neki címet, akiről sok mindent tudok, de abban nem vagyok egészen bizonyos, hogy beleszámított-e ő a nemzetbe, mint olyanba, vagy nem. A szegénysoron élt és halt, tisztelte az Istent, fizette az adót, tulipántokat írt a subákra színes pamutból, szőlőt ültetett, és gyerekeket nevelt, és mikor életét leszüretelte a halál, éppoly nyomtalanul porlott el az Úristen szőlőskertjében, mint a többi paraszttőke. Léptei visszhangját nem őrizte meg az idők csarnoka, különben is jobban szeretett mezítláb járni, soha történelmi ambíciói nem voltak, ami ugyan csak cserébe esett, mert a történelem se igen szokta magát törni az őfajta emberek jeles tettei és nevezetes cselekedetei után. Mindent összevéve körülbelül úgy áll a dolog, hogy az én édesapám nem volt nemzet, hanem csak nép.
Mindazáltal inkább bántom meg az illendőséget, mint az édesapám emlékezetét. Ahogy hozzátartozik a virágzó mandula a tavasz képéhez, egy lehajló asszonyfej a fehér azáleához, vagy Arany eposza a napmelegtől égő kopár szikhez, úgy nem tudom én soha az édesapámat elválasztani a március tizenöttől. A szabadság, egyenlőség, testvériség miatyánkjára ő előbb tanított, mint Kossuth Lajos és Petőfi Sándor, és egy-egy keserű káromkodásából hamarább ismertem meg a magyarok Istenét, mint a Talpra magyarból. Ahogy mifelénk mondják, az Isten is megverne, ha úgy írnék a törvénnyé emelt március tizenötről, hogy nem az édesapámé volna az első gondolatom.
2
Ami ma a kalendáriom pirosába öltöztetett törvény, az az én kisgyerekkoromban, mikor a liberalizmus álarcában járt az abszolutizmus, félig tűrt, félig tilalmas, de mindenképpen vétkes cselekedet volt Magyarországon. Azt mondanám, hogy úgy tekintettek azokra a magyarokra, akik a szabadság születésének ünnepet szenteltek, mint ahogy István szent királyunk idejében nézték azokat a nyers-nyakas szittyákat, akik források kútfejénél ősi rítus szerint áldoztak a trónjavesztett öreg Istennek, de nem volna igazság ilyent mondani. A haragos Koppányok nagy urak voltak, törzsfőnökök, pártvezérek, céltudatos politikusok - a március tizenöt hitvallói se osztó, se szorzó csiribiri emberek, szűrös, subás aljnép, hetipiacos ténfergők, ráérő parasztok és lelkes csizmadiák, szűcsök, takácsok, akiket az úri humor iparoskeblű honfitársaknak nevezett. Nem is kellett nekik erdők vadonába bujkálni, rászabadították őket a piactérre, ahol kucsmás jogászok, vagy ahol azokból nem telt, pápaszemes filozopterek elharsogták a Nemzeti dal-t, és népköri szónokok, törekvő fiatal fiskálisok tudomására hozták a magyar nemzetnek, hogy mit kíván ő tulajdonképpen. A magyar nemzet élvezkedhetett déli harangszóig, kiéljenezte magát egy esztendőre, aztán a tisztelt polgártársakból hallja kendek lettek, és a helyi lap vasárnapra megírta, hogy március idusán milyen lélekemelő ünnepély zajlott le városunkban. Pedig dehogy zajlott, a szűrös és subás emberek csöndesen rágták a pipát, és az se járt különösebb zajjal, mikor kifényesedett az iparoskeblű honfitársak szeme. Pesten igen, ott néha szeleskedtek az ifjak, és nemcsak a szabadságot éltették, az sohase volt tiltva, mert a március tizenötödikén éltetett szabadságtól még sohase tört csontja senkinek, de olykor a zsarnokságot is kapcsolatba hozták az ég villámaival, és félős volt, hogy Bécsbe is elhallatszik a lárma - olyankor józanítólag szólt közbe a rendőrkard, és piros betűs nappá tette szent Petőfi napját. Igen, Pesten néha idegeskedtek a felelős államférfiak, de a jámbor vidéki álmodozók és császározók még csak
nem is idegesítettek soha senkit. A városháza ablakán néha kinéztek unalmukban az urak, és csöndes pipaszóval elnéztek a népek feje felett. A vadludakra andalodtak, melyek megint esőt hoznak, vagy a toronyórát találgatták, hogy mutatja-e már a sörözés óráját. A nemzetre, amelyben úrféle nem találtatott, nem sok ügyet vetettek. Legföljebb, ha a szónok hangja megrezdítette az ablakot, akkor mondtak annyit, hogy ej, de jó panorámamutogató lenne ebből a fiatalból, ugyan ki csikaja-borja? Vagy azt is megjegyezték, hogy sokallották a tömeget, hogy nagy az idén a makszizás, amely hivatalos nevet arról kapta március idusa, hogy rendszerint valamelyik Mitetszik zsidó jogászfia tolmácsolta a magyar nemzet tizenkét kívánságát.
Csak amikor a déli harangszó szétszélesztette a nemzetet, és a ködmönös, szűrös tengerből egy-egy emberhabot személye szerint is föl lehetett ismerni, csak olyankor ráncolódott össze a városi urak szemöldöke:
- Ohó, hát ez is itt járta az eszét a többi naplopóval! Lám, pedig ez amúgy egészen rendes ember volna, no, majd eszébe juttatjuk neki!
3
Az édesapám az amúgy egészen rendes kiskunok kategóriájába tartozott, szerették az úri renden levők is, barátságosan elfogadták a köszöntését, sőt olyan is volt, aki előre rámoso-lyogta a jónapot, mert olyan ügyes és becsületes dohányvágó ember nem volt a városunkban.
Ő vágta finom kockára a szűzdohányt a polgármester úrnak is, de soha el nem kóstolt belőle egy pipára valót se, beérte a magáéval, amit barátja, a finánc szemlész úr szempészett neki.
- Márton - mondták neki a tekintetes urak -, magában semmi hiba se volna, ha nem volna olyan nagy negyvennyolcas. Magát még végrehajtónak is meg lehetne tenni, olyan az írása, csak ebbe a március tizenötödikébe ne vegyeledne bele mindég.
Azóta ezek a jó szándékú tekintetes urak megöregedtek, jöttek helyettük fiatalabb tekintetes urak, szivarosok és cigaretlisek, s az öreg dohányvágó ember szerzett érdemei is elavultak, csak negyvennyolcassága nem ment feledésbe, mert azt kiújította minden március tizenöt. A fiatalabb tekintetes urak már jobban cickézték a népeket, mert őket is szorította az alispán úr meg a főispán úr, hogy rendet kell csinálni, és a vörös sapkás március tizenöt helyett az április tizenegyet imádtatták a népekkel, amely a Habsburgok kétfejű sasos házisapkáját viselte nemzeti díszül. Szelídítették az urak a parasztokat és az iparoskeblű honfitársakat hol tyúkkal-kaláccsal, hol ostorpattogással. Az édesapám megrögzött bűnösnek ismertetett, akire nem volt érdemes szép szót vesztegetni. Hanem mikor elvert bennünket a jég, a mi szőlőnket kihagyták a kárbecslésből; iskolába járatásomkor nekem nem adtak tandíjmentességhez való szegénységi bizonyítványt, s ha az egyetlen malackánkat jegyezte is elő a végrehajtó úr a haza oltárára, nekünk nem adtak adóhaladékot.
- Hja, nem kellene annyit márciustizenötödikézni! - mondták a józanabb belátású komák és sógorok, akik a disznótorok alkalmával szintén negyvennyolcasok voltak ugyan, de a nagyvilág előtt nem mutatták, és követválasztáskor fehér tollat tűztek a sapkájuk mellé, ami annál szebb volt tőlük, mert választójoguk úgysem volt, s így csak elvileg dokumentálta, hogy ők is fölkarolják Tisza Kálmánt és a hatvanhetet.
- Ó, fiacskám, nagy vétkes ez a te szegény apád - sírdogálta édesanyám is, mikor már nyiladozó szemmel néztem a világi dolgokat. - Az Isten bocsássa meg azoknak, akik ezt a március tizenötödikét föltalálták, de sokat ártottak azzal minekünk!
...De azért, szegénykém, ő is csak ott toporgott a népek közt, amikor belőlem is márciusi ifjú lett, és én köszöntöttem a piactéren húszesztendős szívem pátoszával az esztendő ibolya-koszorús hónapleányát. A legszebb strófámnál akadt el a szívem verése, mikor megláttam a
tömeg szélén, ahogy didergett a lelketlen böjti szélben, a keresztbe kötött nagykendőjében, és ahogy folydogált a szeméből a könny.
Akkor azt hittem, a dicsőségemet siratja - később jöttem rá, hogy az anyaszív a legnagyobb jövendőlátó, és az anyaszem azt siratta, hogy az apa vétke örökbe marad a fiára.
4
Aztán teltek, múltak az évek, régi eszméket eltapostak, újakat elvetettek, az esztendő ibolyakoszorús hónapleánya, a forradalom hava megöregedett, magára maradt, se tette, se vette senki. A közjogi ellenzék még erőltette a tradicionális szerelmet, de lehet-e valami szomorúbb és fájdalmasabb, mint a tradícióból való szerelem? Még pattogtatták a frázisokat, még elharsogta egy-egy jó torok, hogy mit kíván a magyar nemzet, még szavalták a Talpra magyart - de esze ágában se volt senkinek talpra állni tőle. A március tizenöt nemzetiszín pántlikás ékszerdobozából kézen-közön elsikkadt a briliáns. A szent misztériumból üres szertartás lett, amelyet papjai maguk is lélektelenül végeztek már, mert tudták, hogy az áhítat szárnyai nem csattogják őket többé körül. Az úrnak nem kellett a március tizenöt, mert az úr cinikus volt, és lojális volt, és a parasztnak se kellett, mert a paraszt elfásodott, és hitetlenné vált. Így lett a mindenki ünnepéből a senki ünnepe. A tékozló emberre azt szokták mondani, hogy két végén égeti a gyertyát. Mi, nagyon szegény magyarok, azzal követtünk el tékozlást, hogy jóformán egyetlen nemzeti ünnepünk gyertyáját mind a két végén eloltottuk.
Így aztán bátran odatehetik törvényes világítónak a hivatalos oltárra. Nem kell tőle félni, ebből a gyertyából sohase lesz többet tűz.
5
Tegnap még nem tudtam róla, hogy a törvénybe iktatott március tizenöt csak fakultatív ünnep, és nem jár kötelező munkaszünettel, ennélfogva napáldozatkor összekurjantottam a napszámosaimat a kubikgödrökből, amelyekben a korai bronzkor halottait ébresztgetjük ötezer éves álmukból. Farkasok, Nagyok, Fejesek, Tarik, fehér fejű és fekete fejű, pörge bajuszú és lógó bajuszú magyarok a napszámosaim, mind az amúgy nagyon rendes emberek kategóriájából. Nem nemzet, csak nép, nincs története, csak tiszteli az Istent, fizeti az adót, neveli a gyereket, és ülteti a fát. Az apám fajtája.
- Emberek - mondom nekik -, úgy számítsanak, hogy holnapután nem dolgozunk.
Egy kicsit értetlenül néznek, a legöregebbjük, Támadi nevezetű, megkérdi:
- Mi nap van holnapután? Tán valami városi ünnep?
- Nem - mondom -, mindenki ünnepe. Március tizenöt.
- Á - tűnődnek a véreim -, hát ez miféle ünnep? Csak a gyerököket szokták akkor riktírozni.
- Benne van a törvényben. Új törvény.
- A nehésség essön bele, aki csinálta - mondja szívbeli lelkesedéssel egy tutajbajuszú -, mit sarcolják mindig ilyen kitalálásokkal a szögénységöt?
- No jó - mondom egy kicsit összeszorult szívvel -, de azért a napszámjukat megfizetem, csak éppen nem dolgoztatom magukat ezen a napon. Március tizenötödikén...
- Az mán ügön - süt ki a hazafiúi öröm a Támadi százráncú arcán, és visszavidámodnak rá minden fehér és fekete fejek. - Az ilyen ünnepöt mán vállaljuk, akár mindön napra kettőt.
6
Azt hiszem, mégse bántottam meg az illendőséget, mikor a nemzet megtörvényesített ünne-péről írván, az édesapámról adtam neki címet, akinek sírján március idusa kizöldíti a füvet, és bújócskáztatja benne a piros honvédbogarakat.
Hiszen ez a nemzeti ünnep már csak a halottak ünnepe.
AZ UTOLSÓ SUBA